5
Perry Mason belépett az irodájába, az íróasztalhoz ment, és felemelte az itatóst. Egy borítékot talált alatta „Bizalmas” felirattal, amelyből egy cédula bukkant elő Everly macskakaparásával:
ROBERT GLEASON ÉS FRANCES CELANE MÚLT HÓNAP NEGYEDIK:ÉN VÁLTOTT KI DISZPENZÁCIÓT. A HÁZASSÁGOT NYOLCADIKÁN KÖTÖTTÉK MEG CLOVERDALE-BEN.
Perry Mason néhány percig elgondolkodva nézte a cédulát, aztán felállt, és hüvelykujját mellénye karöltőjébe akasztva sétálni kezdett fel-alá.
Kis idő múlva átsietett a könyvtárba, leemelte a polcról a polgári törvénytár végrendeletekkel foglalkozó kötetét, és olvasni kezdte.
Aztán félbehagyta az olvasást, visszalépett a polchoz, és kihúzta a döntvénytár egyik kötetét. Azt is átlapozta, majd újabb és újabb idevágó könyveket keresett ki.
Hidegen, hallgatagon, minden figyelmét a munkájára összpontosítva dolgozott, tekintete kemény volt és higgadt, arca kifejezéstelen.
Már az éjfélt is elütötte az óra, de Perry Mason nem hagyta abba a munkát. Az asztalon egyre magasabbra tornyosultak a könyvek. Mason időnként felállt, végigsétált a polcok előtt, hol innen, hol onnan emelt le egy-egy kötetet. Olykor jegyzeteket készített, néhány helyet megjelölt. Ezeket a könyveket külön rakta.
Hajnali negyed kettőkor megszólalt a telefon. Mason összevonta szemöldökét, de nem zavartatta magát.
A telefon kitartóan tovább csengett. Mason elharapott egy szitkot, és felemelte a hallgatót.
– Halló! – kiáltott bele. – Rossz számot tárcsázott!
– Elnézést kérek, nem Perry Mason ügyvéd úrral beszélek? – szólalt meg egy hang.
– De igen! – dörögte dühösen Mason.
– Egy pillanat – mondta a hang.
Most sietős suttogást hallott a vonal másik végéről, majd Frances Celane hangját.
– Mr. Mason?
– Igen.
– Kérem, jöjjön azonnal ide.
– Hová és miért? Valami baj van?
– Ki kell jönnie hozzánk! Meggyilkolták a nagybátyámat!
– Mit mond?!
– Meggyilkolták!
– Tudják, ki a tettes?
– Úgy vélik, tudják – mondta a lány halkan, meglehetősen kétkedő hangon. – Kérem, jöjjön azonnal! – A vonal megszakadt; letették a kagylót.
Perry Mason kirohant az irodából, még arra sem fecsérelte az időt, hogy eloltsa a lámpákat. Az éjjeliőr felhozta a liftet, és alig nyitotta ki az ajtaját, Mason beugrott mellé.
– Máma bizony sokáig melózott! – jegyezte meg az éjjeliőr.
– A bűnösnek nincs nyugalma! – mosolygott rá gépiesen az ügyvéd. Átszáguldott az utca másik oldalán levő taxiállomásra, kocsiba vágta magát, és megadta Norton címét.
– Repesztünk, mint a meszes! – parancsolta a sofőrnek.
– Oké, főnök – vigyorgott a sofőr, és becsapta az ajtót.
A kocsi olyan sebességgel lőtt ki, hogy Mason hátradőlt az ülésen. Egy pillantást sem vetett a mellette elsuhanó tájra. Csak amikor a taxi rákanyarodott a dombról levezető bekötőútra, fordította figyelmét a külvilágra.
A hatalmas ház minden ablakából ömlött a fény. Ki volt világítva a bejárat előtti térség is, ahol több mint egy tucat gépkocsi állt.
Mason kifizette a viteldíjat, és elindult a ház felé. Először Arthur Crinstont látta meg a feljárón, akinek megtermett alakja árnyszerűen rajzolódott ki az előcsarnokból sugárzó fényben.
Crinston lefutott az ügyvéd elé. Mason! Jaj, de örülök, hogy eljött! Beszélni akartam magával, mielőtt bárkivel találkozik. Karon fogta az ügyvédet, átvezette az úton, és megállt a gyepen, egy sövény árnyékában.
– Figyeljen ide – kezdte ez itt nagyon ocsmány história. Nem is tudjuk még, mennyire. Azt szeretném, ha megígérné nekem, hogy gondoskodik Franről. Történjék bármi, vigyázzon rá, nehogy belekeveredjék ebbe az ügybe.
– Megeshet, hogy belekeveredik? – kérdezte Mason.
– Ha maga vigyáz rá, akkor nem.
– Úgy érti, hogy van benne valami szerepe?
– Nem, nem, egyáltalán nem – bizonygatta sietve Crinston –, de Fran elég különös teremtés, és valósággal az ördögtől örökölte a természetét. Valami zűr azért mégis van körülötte, de nem tudom pontosan, hogy mi. Edward Norton nem sokkal a halála előtt felhívta ugyanis a rendőrséget, és követelte, hogy tartóztassák le az unokahúgát. A rendőrség legalábbis ezt állítja.
– Hogy tartóztassák le? – kiáltott fel Mason.
– Nos, talán nem szó szerint ezt mondta, csak azt kívánta, hogy leckéztessék meg egy kicsit. Nem tudtam pontosan kideríteni az egészet. Az történt ugyanis, hogy Fran elvitte Norton kocsiját, a Buickot. A rendőrség állítása szerint Norton felhívta őket, hogy a kocsit ellopták, és követelte, hogy csípjék el, és aki vezeti, tegyék lakat alá. Azt mondta, tekintet nélkül arra, hogy ki ül a kormánynál.
– Ez tehát az én távozásom után és Norton halála előtt történt?
Crinston vállat vont.
– A rendőrség szerint negyed tizenkettőkor. Ami engem illet, meggyőződésem, hogy az egész csak sóder. A rendőrség alighanem téved. Nortonnak voltak hibái, sőt, nem is kevés, de a maga kacifántos módján igenis szerette az unokahúgát. Képtelen vagyok elhinni, hogy rács mögé akarta volna dugni.
– Jó. Hagyjuk most ezt. Mi a helyzet a gyilkossal? Tudják már, kicsoda?
– Úgy látszik, mindent kiderítettek. Pete Devoe, Norton sofőrje, leitta magát, és megölte, hogy kirabolja. Megpróbálta ugyan azt a látszatot kelteni, hogy kívülről hatolt be valami betörő, de elfusizta a dolgát.
– Hogyan ölték meg Nortont? – kérdezte Mason.
– Devoe betörte a fejét egy fütykössel. Ocsmány meló lehetett. Nyilván teljes erejéből csapott oda.
– A fütyköst megtalálták?
– Igen, ezen csúszott el Devoe. Magával vitte a fütyköst, és eldugta egy szekrénybe, a szobájában. Eszébe sem jutott. hogy a rendőrség esetleg házkutatást tart. hiszen megpróbálta a betörés látszatát kelteni. Mint látja, a rendőrség jóval hamarabb kinyomozta az ügyet, semmint bárki is gondolta volna. Hosszú történet, majd elmesélem, ha több időnk lesz. Don Graves ugyanis véletlenül szemtanúja volt a bűntett elkövetésének.
– Foglalja össze gyorsan, néhány szóval – kérte Mason.
Crinston mély lélegzetet vett, és hadarni kezdett:
– Tudja, milyen éjjeli bagoly Norton. Sokszor éjfélig is az irodájában ül. Ma estére idehívott, de nekem Purlev bíróval is kellett találkoznom. Minthogy tárgyalásunk a vártnál tovább húzódott, megkértem Purleyt, hozzon ide a kocsiján, és várjon meg. Csak néhány perc megbeszélnivalóm volt Nortonnal. Berohantam hozzá, elintéztük, amit akartunk, aztán máris mentem vissza a bíróhoz, és indultunk. De éppen ebben a pillanatban Norton kihajolt az emeleti ablakon, és lekiáltott. hogy nem vinném-e magammal Don Gravest. Néhány fontos iratot akart elhozatni vele, és így időt takaríthatott meg. Ezeket az iratokat ugyanis, amelyek egyik közös üzletünkre vonatkoztak, megállapodásunk szerint nekem kellett átadnom Gravesnek. Megkérdeztem Purley bírót, van-e valami kifogása, és ő persze kijelentette, hogy semmi a világon. Így hát felkiabáltam Nortonnak, hogy küldje le Gravest. Graves azonban, aki sejtette, hogy minden rendben lesz, akkor már a kapuban állt, kiszaladt, és beugrott a kocsiba. Elindultunk a körútra vezető bekötő úton. Látta, ugye, hogy milyen kacskaringós? És van egy pontja, ahonnan egyenesen Norton dolgozószobájába látni. És Graves ott véletlenül hátranézett. Nagyot kiáltott. Azt mondta, hogy Norton dolgozószobájában egy férfi körvonalait látta, aki fütykössel Norton fejére sújtott. Purley bíró iszonyú sebességgel hajtott odáig, ahol megfordulhatott, bár úgy vélte, hogy Graves valószínűleg tévedett. Graves azonban váltig erősítgette, hogy egyáltalán nem tévedett, és amit látott, félreérthetetlen volt. Makacsul ragaszkodott az igazához. Purley ezért aztán teljes gázzal száguldott vissza a házhoz. Amikor megérkeztünk, mindhárman együtt rohantunk fel a lépcsőn, be az irodába. Norton szétvert fejjel hevert az íróasztalán. Minden zsebét kiforgatták. Levéltárcája a padlón feküdt, üresen. Azonnal értesítettük a rendőrséget. Az ebédlő egyik ablaka ki volt feszítve, odakinn lábnyomok látszottak a földön. Roppant nagy lábtól származtak, a rendőrség elképzelése szerint Devoe valami éktelenül, nagy csukát húzott a sajátjára, hogy ily módon félrevezesse a nyomozókat. A részleteket majd ismertetik magával, ha bemegy.
Perry Mason gondterhelten bámult a sövény árnyékának félhomályába:
– Azon tűnődöm, miért vádolta volna Norton az unokahúgát kocsilopással?
– Feltehetőleg valami félreértés az egész – magyarázta Crinston. – Szerintem Nortonnak eszébe sem jutott, hogy az unokahúga vihette el a kocsit. Nyilván csak annyit tudott, hogy a Buick eltűnt, s ezért telefonált a rendőrségre. Éppen ebben az ügyben jártak el, amikor értesítést kaptak a gyilkosságról. Így hát ilyen irányban is nyomoznak, mert elképzelhetőnek vélik, hogy a kocsilopás esetleg összefügg a gyilkossággal.
– Tudják már, hogy Miss Celane vitte el a kocsit.
– Igen. Fran maga mondta meg nekik.
Mégiscsak furcsállom, hogy Norton a letartóztatását követelte – kötötte meg magát Mason.
– Pedig azt követelte, hacsak a rendőrség nem téved a névben. Bár ez valószínűtlen, mert a megadott rendszám pontos. Fran viszont elég különös lány. Sohasem lehet kiszámítani, mikor mit tesz. Beszéljen a fejével, az isten szerelmére, és ne engedje, hogy zaklassák.
– Maga szerint egészen biztos, hogy Frannek semmi köze a gyilkossághoz?
– Nem tudom – sóhajtott Crinston. Majd gyorsan hozzáfűzte: – Nem, mégsem, természetesen nem lehet hozzá semmi köze. Az igazság az, hogy miután maga elment, Fran dührohamot kapott, és iszonyúan összeveszett a nagybátyjával. De hát még a megfelelő testi ereje sincs meg ahhoz, hogy ilyen ütést mérjen valakire. És ha esetleg valami cinkosa lenne… Á, teljesen értelmetlen még csak töprengeni is ilyesmin, hiszen ez tiszta őrület! Csak Devoe lehet a tettes. De maga is tudja, mi a helyzet egy gyilkosságnál. Biztos, hogy lesz egy csomó bonyodalom. Kérem, lépjen kapcsolatba Frannel, és vigyázzon rá.
– Helyes – mondta Mason, és elindult a ház felé. – De szerintem maga vagy azt hiszi, hogy a lány belekeveredett a gyilkosságba, vagy pedig eltitkol előttem valamit.
Crinston megragadta Mason karját.
– Ami a honoráriumot illeti, most, hogy Norton elhunyt, alaposan megváltozott a helyzet. Fran jelentős vagyont örököl Norton után közös vállalatunkból, ráadásul, ha jól tudom, a jelen körülmények közt apja hagyatékából is tekintélyes summát kap kézhez, minden feltétel nélkül. Maga megnyerte a bizalmamat, és magát szeretném megtenni általános jogi képviselőnknek. Intézkedjen a hagyatékkal kapcsolatban, és képviselje a lányt, főként pedig védje meg, ha a rendőrség túlságosan sokat találná faggatni.
Mason megállt, és szembefordult Crinstonnal:
– Voltaképpen lehetne hozzám valamivel őszintébb. Ha jól értettem, úgy véli, hogy a lány nem jól tűrné, ha túlságosan sokat faggatnák.
Crinston előreszegte állát, és viszonozta az ügyvéd acélos pillantását.
– Persze hogy nem tűrné jól, ha túlságosan sokat faggatnák. Lehet, hogy teljesen hiába beszéltem itt magának, ha még csak nem is sejti, hová akarok kilyukadni?
– És miért nem tűrné jól a lány a túl sok faggatást? – makacsolta meg magát Mason. – Gondolja, hogy belekeveredett a gyilkosságba?
– Én csak annyit mondtam, hogy Fran nem tűrné jól, ha túlságosan sokat faggatnák. Már csak a természete miatt sem, hiszen ha elfogja a düh, valóságos tűzokádó sárkány. Nem a gyilkosságról van szó, hanem az előre nem látható másodrendű dolgokról, amelyek kiderülhetnek a nyomozás során. De most menjen be hozzá, és akadályozza meg, hogy a rendőrség vallatóra fogja.
– Rendben van – jelentette ki Mason. – Csupán tisztázni óhajtottam a helyzetet. Mindössze annyit akartam megtudni, érzése szerint fenn áll-e a veszély, hogy Fran bajba keveredhet.
– Mi az, hogy fennáll! – fortyant fel Crinston.
– Úgy érti, a magánügyei következtében?
– Úgy értem, hogy sok minden következtében. Nos, jöjjön. Menjünk be.
A bejáratot őrző rendőr Mason kiléte felől érdeklődött.
– Ez az úr az ügyvédem – magyarázta Crinston a hagyaték és egyben Frances Celane jogtanácsosa. Nyugodtan beengedheti.
– Rendben van – mondta a rendőr – akik idetartoznak, nyugodtan járhatnak ki-be, de megértik, ugye, hogy nem nyúlhatnak hozzá semmihez, és nem bolygathatják meg a nyomokat.
– Világos – felelte Crinston, és bement a házba.