5

Perry Ma­son be­lé­pett az iro­dá­já­ba, az író­asz­tal­hoz ment, és fel­emel­te az ita­tóst. Egy bo­rí­té­kot ta­lált alat­ta „Bi­zal­mas” fel­irat­tal, amely­ből egy cé­du­la buk­kant elő Everly macs­ka­ka­pa­rá­sá­val:

RO­BERT GLE­A­SON ÉS FRAN­CES CE­LA­NE MÚLT HÓ­NAP NE­GYE­DIK:ÉN VÁL­TOTT KI DISZ­PEN­ZÁ­CI­ÓT. A HÁ­ZAS­SÁ­GOT NYOL­CA­DI­KÁN KÖ­TÖT­TÉK MEG CLO­VER­DALE-BEN.

Perry Ma­son né­hány per­cig el­gon­dol­kod­va néz­te a cé­du­lát, az­tán fel­állt, és hü­velyk­uj­ját mel­lé­nye kar­öl­tő­jé­be akaszt­va sé­tál­ni kez­dett fel-alá.

Kis idő múl­va át­si­e­tett a könyv­tár­ba, le­emel­te a polc­ról a pol­gá­ri tör­vény­tár vég­ren­de­le­tek­kel fog­lal­ko­zó kö­te­tét, és ol­vas­ni kezd­te.

Az­tán fél­be­hagy­ta az ol­va­sást, vissza­lé­pett a polc­hoz, és ki­húz­ta a dönt­vény­tár egyik kö­te­tét. Azt is át­la­poz­ta, majd újabb és újabb ide­vá­gó köny­ve­ket ke­re­sett ki.

Hi­de­gen, hall­ga­ta­gon, min­den fi­gyel­mét a mun­ká­já­ra össz­pon­to­sít­va dol­go­zott, te­kin­te­te ke­mény volt és hig­gadt, arca ki­fe­je­zés­te­len.

Már az éj­félt is el­ütöt­te az óra, de Perry Ma­son nem hagy­ta abba a mun­kát. Az asz­ta­lon egy­re ma­ga­sabb­ra tor­nyo­sul­tak a köny­vek. Ma­son időn­ként fel­állt, vé­gig­sé­tált a pol­cok előtt, hol in­nen, hol on­nan emelt le egy-egy kö­te­tet. Oly­kor jegy­ze­te­ket ké­szí­tett, né­hány he­lyet meg­je­lölt. Eze­ket a köny­ve­ket kü­lön rak­ta.

Haj­na­li ne­gyed ket­tő­kor meg­szó­lalt a te­le­fon. Ma­son össze­von­ta szem­öl­dö­két, de nem za­var­tat­ta ma­gát.

A te­le­fon ki­tar­tó­an to­vább csen­gett. Ma­son el­ha­ra­pott egy szit­kot, és fel­emel­te a hall­ga­tót.

– Hal­ló! – ki­ál­tott bele. – Rossz szá­mot tár­csá­zott!

– El­né­zést ké­rek, nem Perry Ma­son ügy­véd úr­ral be­szé­lek? – szó­lalt meg egy hang.

– De igen! – dö­rög­te dü­hö­sen Ma­son.

– Egy pil­la­nat – mond­ta a hang.

Most si­e­tős sut­to­gást hal­lott a vo­nal má­sik vé­gé­ről, majd Fran­ces Ce­la­ne hang­ját.

– Mr. Ma­son?

– Igen.

– Ké­rem, jöj­jön azon­nal ide.

– Hová és mi­ért? Va­la­mi baj van?

– Ki kell jön­nie hoz­zánk! Meg­gyil­kol­ták a nagy­bá­tyá­mat!

– Mit mond?!

– Meg­gyil­kol­ták!

– Tud­ják, ki a tet­tes?

– Úgy vé­lik, tud­ják – mond­ta a lány hal­kan, meg­le­he­tő­sen két­ke­dő han­gon. – Ké­rem, jöj­jön azon­nal! – A vo­nal meg­sza­kadt; le­tet­ték a kagy­lót.

Perry Ma­son ki­ro­hant az iro­dá­ból, még arra sem fe­csé­rel­te az időt, hogy el­olt­sa a lám­pá­kat. Az éj­je­li­őr fel­hoz­ta a lif­tet, és alig nyi­tot­ta ki az aj­ta­ját, Ma­son be­ug­rott mel­lé.

– Máma bi­zony so­ká­ig me­ló­zott! – je­gyez­te meg az éj­je­li­őr.

– A bű­nös­nek nincs nyu­gal­ma! – mo­soly­gott rá gé­pi­e­sen az ügy­véd. Át­szá­gul­dott az utca má­sik ol­da­lán levő ta­xi­ál­lo­más­ra, ko­csi­ba vág­ta ma­gát, és meg­ad­ta Nor­ton cí­mét.

– Re­pesz­tünk, mint a me­szes! – pa­ran­csol­ta a so­főr­nek.

– Oké, fő­nök – vi­gyor­gott a so­főr, és be­csap­ta az aj­tót.

A ko­csi olyan se­bes­ség­gel lőtt ki, hogy Ma­son hát­ra­dőlt az ülé­sen. Egy pil­lan­tást sem ve­tett a mel­let­te el­su­ha­nó táj­ra. Csak ami­kor a taxi rá­ka­nya­ro­dott a domb­ról le­ve­ze­tő be­kö­tő­út­ra, for­dí­tot­ta fi­gyel­mét a kül­vi­lág­ra.

A ha­tal­mas ház min­den ab­la­ká­ból öm­lött a fény. Ki volt vi­lá­gít­va a be­já­rat előt­ti tér­ség is, ahol több mint egy tu­cat gép­ko­csi állt.

Ma­son ki­fi­zet­te a vi­tel­dí­jat, és el­in­dult a ház felé. Elő­ször Art­hur Crins­tont lát­ta meg a fel­já­rón, aki­nek meg­ter­mett alak­ja árny­sze­rű­en raj­zo­ló­dott ki az elő­csar­nok­ból su­gár­zó fény­ben.

Crins­ton le­fu­tott az ügy­véd elé. Ma­son! Jaj, de örü­lök, hogy el­jött! Be­szél­ni akar­tam ma­gá­val, mi­előtt bár­ki­vel ta­lál­ko­zik. Ka­ron fog­ta az ügy­vé­det, át­ve­zet­te az úton, és meg­állt a gye­pen, egy sö­vény ár­nyé­ká­ban.

– Fi­gyel­jen ide – kezd­te ez itt na­gyon ocs­mány his­tó­ria. Nem is tud­juk még, mennyi­re. Azt sze­ret­ném, ha meg­ígér­né ne­kem, hogy gon­dos­ko­dik Fran­ről. Tör­tén­jék bár­mi, vi­gyáz­zon rá, ne­hogy be­le­ke­ve­red­jék ebbe az ügy­be.

– Meg­es­het, hogy be­le­ke­ve­re­dik? – kér­dez­te Ma­son.

– Ha maga vi­gyáz rá, ak­kor nem.

– Úgy érti, hogy van ben­ne va­la­mi sze­re­pe?

– Nem, nem, egy­ál­ta­lán nem – bi­zony­gat­ta si­et­ve Crins­ton –, de Fran elég kü­lö­nös te­rem­tés, és va­ló­ság­gal az ör­dög­től örö­köl­te a ter­mé­sze­tét. Va­la­mi zűr azért még­is van kö­rü­löt­te, de nem tu­dom pon­to­san, hogy mi. Ed­ward Nor­ton nem sok­kal a ha­lá­la előtt fel­hív­ta ugyan­is a rend­őr­sé­get, és kö­ve­tel­te, hogy tar­tóz­tas­sák le az uno­ka­hú­gát. A rend­őr­ség leg­alább­is ezt ál­lít­ja.

– Hogy tar­tóz­tas­sák le? – ki­ál­tott fel Ma­son.

– Nos, ta­lán nem szó sze­rint ezt mond­ta, csak azt kí­ván­ta, hogy lec­kéz­tes­sék meg egy ki­csit. Nem tud­tam pon­to­san ki­de­rí­te­ni az egé­szet. Az tör­tént ugyan­is, hogy Fran el­vit­te Nor­ton ko­csi­ját, a Bu­ic­kot. A rend­őr­ség ál­lí­tá­sa sze­rint Nor­ton fel­hív­ta őket, hogy a ko­csit el­lop­ták, és kö­ve­tel­te, hogy csíp­jék el, és aki ve­ze­ti, te­gyék la­kat alá. Azt mond­ta, te­kin­tet nél­kül arra, hogy ki ül a kor­mány­nál.

– Ez te­hát az én tá­vo­zá­som után és Nor­ton ha­lá­la előtt tör­tént?

Crins­ton vál­lat vont.

– A rend­őr­ség sze­rint ne­gyed ti­zen­ket­tő­kor. Ami en­gem il­let, meg­győ­ző­dé­sem, hogy az egész csak só­der. A rend­őr­ség alig­ha­nem té­ved. Nor­ton­nak vol­tak hi­bái, sőt, nem is ke­vés, de a maga ka­ci­fán­tos mód­ján igen­is sze­ret­te az uno­ka­hú­gát. Kép­te­len va­gyok el­hin­ni, hogy rács mögé akar­ta vol­na dug­ni.

– Jó. Hagy­juk most ezt. Mi a hely­zet a gyil­kos­sal? Tud­ják már, ki­cso­da?

– Úgy lát­szik, min­dent ki­de­rí­tet­tek. Pete De­voe, Nor­ton so­főr­je, le­it­ta ma­gát, és meg­öl­te, hogy ki­ra­bol­ja. Meg­pró­bál­ta ugyan azt a lát­sza­tot kel­te­ni, hogy kí­vül­ről ha­tolt be va­la­mi be­tö­rő, de el­fu­siz­ta a dol­gát.

– Ho­gyan öl­ték meg Nor­tont? – kér­dez­te Ma­son.

– De­voe be­tör­te a fe­jét egy füty­kös­sel. Ocs­mány meló le­he­tett. Nyil­ván tel­jes ere­jé­ből csa­pott oda.

– A füty­köst meg­ta­lál­ták?

– Igen, ezen csú­szott el De­voe. Ma­gá­val vit­te a füty­köst, és el­dug­ta egy szek­rény­be, a szo­bá­já­ban. Eszé­be sem ju­tott. hogy a rend­őr­ség eset­leg ház­ku­ta­tást tart. hi­szen meg­pró­bál­ta a be­tö­rés lát­sza­tát kel­te­ni. Mint lát­ja, a rend­őr­ség jó­val ha­ma­rabb ki­nyo­moz­ta az ügyet, sem­mint bár­ki is gon­dol­ta vol­na. Hosszú tör­té­net, majd el­me­sé­lem, ha több időnk lesz. Don Gra­ves ugyan­is vé­let­le­nül szem­ta­nú­ja volt a bűn­tett el­kö­ve­té­sé­nek.

– Fog­lal­ja össze gyor­san, né­hány szó­val – kér­te Ma­son.

Crins­ton mély lé­leg­ze­tet vett, és ha­dar­ni kez­dett:

– Tud­ja, mi­lyen éj­je­li ba­goly Nor­ton. Sok­szor éj­fé­lig is az iro­dá­já­ban ül. Ma es­té­re ide­hí­vott, de ne­kem Pur­lev bí­ró­val is kel­lett ta­lál­koz­nom. Mint­hogy tár­gya­lá­sunk a várt­nál to­vább hú­zó­dott, meg­kér­tem Pur­leyt, hoz­zon ide a ko­csi­ján, és vár­jon meg. Csak né­hány perc meg­be­szél­ni­va­lóm volt Nor­ton­nal. Be­ro­han­tam hoz­zá, el­in­téz­tük, amit akar­tunk, az­tán már­is men­tem vissza a bí­ró­hoz, és in­dul­tunk. De ép­pen eb­ben a pil­la­nat­ban Nor­ton ki­ha­jolt az eme­le­ti ab­la­kon, és le­ki­ál­tott. hogy nem vin­ném-e ma­gam­mal Don Gra­vest. Né­hány fon­tos ira­tot akart el­ho­zat­ni vele, és így időt ta­ka­rít­ha­tott meg. Eze­ket az ira­to­kat ugyan­is, ame­lyek egyik kö­zös üz­le­tünk­re vo­nat­koz­tak, meg­ál­la­po­dá­sunk sze­rint ne­kem kel­lett át­ad­nom Gra­ves­nek. Meg­kér­dez­tem Pur­ley bí­rót, van-e va­la­mi ki­fo­gá­sa, és ő per­sze ki­je­len­tet­te, hogy sem­mi a vi­lá­gon. Így hát fel­ki­a­bál­tam Nor­ton­nak, hogy küld­je le Gra­vest. Gra­ves azon­ban, aki sej­tet­te, hogy min­den rend­ben lesz, ak­kor már a ka­pu­ban állt, ki­sza­ladt, és be­ug­rott a ko­csi­ba. El­in­dul­tunk a kör­út­ra ve­ze­tő be­kö­tő úton. Lát­ta, ugye, hogy mi­lyen kacs­ka­rin­gós? És van egy pont­ja, ahon­nan egye­ne­sen Nor­ton dol­go­zó­szo­bá­já­ba lát­ni. És Gra­ves ott vé­let­le­nül hát­ra­né­zett. Na­gyot ki­ál­tott. Azt mond­ta, hogy Nor­ton dol­go­zó­szo­bá­já­ban egy fér­fi kör­vo­na­la­it lát­ta, aki füty­kös­sel Nor­ton fe­jé­re súj­tott. Pur­ley bíró iszo­nyú se­bes­ség­gel haj­tott odá­ig, ahol meg­for­dul­ha­tott, bár úgy vél­te, hogy Gra­ves va­ló­szí­nű­leg té­ve­dett. Gra­ves azon­ban vál­tig erő­sít­get­te, hogy egy­ál­ta­lán nem té­ve­dett, és amit lá­tott, fél­re­ért­he­tet­len volt. Ma­ka­csul ra­gasz­ko­dott az iga­zá­hoz. Pur­ley ezért az­tán tel­jes gáz­zal szá­gul­dott vissza a ház­hoz. Ami­kor meg­ér­kez­tünk, mind­hár­man együtt ro­han­tunk fel a lép­csőn, be az iro­dá­ba. Nor­ton szét­vert fej­jel he­vert az író­asz­ta­lán. Min­den zse­bét ki­for­gat­ták. Le­vél­tár­cá­ja a pad­lón fe­küdt, üre­sen. Azon­nal ér­te­sí­tet­tük a rend­őr­sé­get. Az ebéd­lő egyik ab­la­ka ki volt fe­szít­ve, oda­kinn láb­nyo­mok lát­szot­tak a föl­dön. Rop­pant nagy láb­tól szár­maz­tak, a rend­őr­ség el­kép­ze­lé­se sze­rint De­voe va­la­mi ék­te­le­nül, nagy csu­kát hú­zott a sa­ját­já­ra, hogy ily mó­don fél­re­ve­zes­se a nyo­mo­zó­kat. A rész­le­te­ket majd is­mer­te­tik ma­gá­val, ha be­megy.

Perry Ma­son gond­ter­hel­ten bá­mult a sö­vény ár­nyé­ká­nak fél­ho­má­lyá­ba:

– Azon tű­nő­döm, mi­ért vá­dol­ta vol­na Nor­ton az uno­ka­hú­gát ko­csi­lo­pás­sal?

– Fel­te­he­tő­leg va­la­mi fél­re­ér­tés az egész – ma­gya­ráz­ta Crins­ton. – Sze­rin­tem Nor­ton­nak eszé­be sem ju­tott, hogy az uno­ka­hú­ga vi­het­te el a ko­csit. Nyil­ván csak annyit tu­dott, hogy a Bu­ick el­tűnt, s ezért te­le­fo­nált a rend­őr­ség­re. Ép­pen eb­ben az ügy­ben jár­tak el, ami­kor ér­te­sí­tést kap­tak a gyil­kos­ság­ról. Így hát ilyen irány­ban is nyo­moz­nak, mert el­kép­zel­he­tő­nek vé­lik, hogy a ko­csi­lo­pás eset­leg össze­függ a gyil­kos­ság­gal.

– Tud­ják már, hogy Miss Ce­la­ne vit­te el a ko­csit.

– Igen. Fran maga mond­ta meg ne­kik.

Még­is­csak fur­csál­lom, hogy Nor­ton a le­tar­tóz­ta­tá­sát kö­ve­tel­te – kö­töt­te meg ma­gát Ma­son.

– Pe­dig azt kö­ve­tel­te, ha­csak a rend­őr­ség nem té­ved a név­ben. Bár ez va­ló­szí­nűt­len, mert a meg­adott rend­szám pon­tos. Fran vi­szont elég kü­lö­nös lány. So­ha­sem le­het ki­szá­mí­ta­ni, mi­kor mit tesz. Be­szél­jen a fe­jé­vel, az is­ten sze­rel­mé­re, és ne en­ged­je, hogy zak­las­sák.

– Maga sze­rint egé­szen biz­tos, hogy Fran­nek sem­mi köze a gyil­kos­ság­hoz?

– Nem tu­dom – só­haj­tott Crins­ton. Majd gyor­san hoz­zá­fűz­te: – Nem, még­sem, ter­mé­sze­te­sen nem le­het hoz­zá sem­mi köze. Az igaz­ság az, hogy mi­után maga el­ment, Fran düh­ro­ha­mot ka­pott, és iszo­nyú­an össze­ve­szett a nagy­báty­já­val. De hát még a meg­fe­le­lő tes­ti ere­je sincs meg ah­hoz, hogy ilyen ütést mér­jen va­la­ki­re. És ha eset­leg va­la­mi cin­ko­sa len­ne… Á, tel­je­sen ér­tel­met­len még csak töp­ren­ge­ni is ilyes­min, hi­szen ez tisz­ta őrü­let! Csak De­voe le­het a tet­tes. De maga is tud­ja, mi a hely­zet egy gyil­kos­ság­nál. Biz­tos, hogy lesz egy cso­mó bo­nyo­da­lom. Ké­rem, lép­jen kap­cso­lat­ba Fran­nel, és vi­gyáz­zon rá.

– He­lyes – mond­ta Ma­son, és el­in­dult a ház felé. – De sze­rin­tem maga vagy azt hi­szi, hogy a lány be­le­ke­ve­re­dett a gyil­kos­ság­ba, vagy pe­dig el­tit­kol előt­tem va­la­mit.

Crins­ton meg­ra­gad­ta Ma­son kar­ját.

– Ami a ho­no­rá­ri­u­mot il­le­ti, most, hogy Nor­ton el­hunyt, ala­po­san meg­vál­to­zott a hely­zet. Fran je­len­tős va­gyont örö­köl Nor­ton után kö­zös vál­la­la­tunk­ból, rá­adá­sul, ha jól tu­dom, a je­len kö­rül­mé­nyek közt apja ha­gya­té­ká­ból is te­kin­té­lyes sum­mát kap kéz­hez, min­den fel­té­tel nél­kül. Maga meg­nyer­te a bi­zal­ma­mat, és ma­gát sze­ret­ném meg­ten­ni ál­ta­lá­nos jogi kép­vi­se­lőnk­nek. In­téz­ked­jen a ha­gya­ték­kal kap­cso­lat­ban, és kép­vi­sel­je a lányt, fő­ként pe­dig véd­je meg, ha a rend­őr­ség túl­sá­go­san so­kat ta­lál­ná fag­gat­ni.

Ma­son meg­állt, és szem­be­for­dult Crins­ton­nal:

– Vol­ta­kép­pen le­het­ne hoz­zám va­la­mi­vel őszin­tébb. Ha jól ér­tet­tem, úgy véli, hogy a lány nem jól tűr­né, ha túl­sá­go­san so­kat fag­gat­nák.

Crins­ton elő­re­szeg­te ál­lát, és vi­szo­noz­ta az ügy­véd acé­los pil­lan­tá­sát.

– Per­sze hogy nem tűr­né jól, ha túl­sá­go­san so­kat fag­gat­nák. Le­het, hogy tel­je­sen hi­á­ba be­szél­tem itt ma­gá­nak, ha még csak nem is sej­ti, hová aka­rok ki­lyu­kad­ni?

– És mi­ért nem tűr­né jól a lány a túl sok fag­ga­tást? – ma­ka­csol­ta meg ma­gát Ma­son. – Gon­dol­ja, hogy be­le­ke­ve­re­dett a gyil­kos­ság­ba?

– Én csak annyit mond­tam, hogy Fran nem tűr­né jól, ha túl­sá­go­san so­kat fag­gat­nák. Már csak a ter­mé­sze­te mi­att sem, hi­szen ha el­fog­ja a düh, va­ló­sá­gos tűz­oká­dó sár­kány. Nem a gyil­kos­ság­ról van szó, ha­nem az elő­re nem lát­ha­tó má­sod­ren­dű dol­gok­ról, ame­lyek ki­de­rül­het­nek a nyo­mo­zás so­rán. De most men­jen be hoz­zá, és aka­dá­lyoz­za meg, hogy a rend­őr­ség val­la­tó­ra fog­ja.

– Rend­ben van – je­len­tet­te ki Ma­son. – Csu­pán tisz­táz­ni óhaj­tot­tam a hely­ze­tet. Mind­össze annyit akar­tam meg­tud­ni, ér­zé­se sze­rint fenn áll-e a ve­szély, hogy Fran baj­ba ke­ve­red­het.

– Mi az, hogy fenn­áll! – for­tyant fel Crins­ton.

– Úgy érti, a ma­gán­ügyei kö­vet­kez­té­ben?

– Úgy ér­tem, hogy sok min­den kö­vet­kez­té­ben. Nos, jöj­jön. Men­jünk be.

A be­já­ra­tot őrző rend­őr Ma­son ki­lé­te fe­lől ér­dek­lő­dött.

– Ez az úr az ügy­vé­dem – ma­gya­ráz­ta Crins­ton a ha­gya­ték és egy­ben Fran­ces Ce­la­ne jog­ta­ná­cso­sa. Nyu­god­tan be­en­ged­he­ti.

– Rend­ben van – mond­ta a rend­őr – akik ide­tar­toz­nak, nyu­god­tan jár­hat­nak ki-be, de meg­ér­tik, ugye, hogy nem nyúl­hat­nak hoz­zá sem­mi­hez, és nem boly­gat­hat­ják meg a nyo­mo­kat.

– Vi­lá­gos – fe­lel­te Crins­ton, és be­ment a ház­ba.