OTTHON

Karavánunk ezekben a hetekben a földkerekség legnagyobb összefüggő szárazföldjén járt, ha ugyan elég jók az ismereteim a földgolyó felületéről. Az a pont például, ahol most állunk, 200 mérföldnyire van a kínai tengerparttól, kétezer mérföldnyire nyugatra van innen a Balti-tenger, még messzebb, legalább 3000 mérföldnyire a francia tengerpart és a Csatorna, déli irányban legalább 5000 mérföld választ el bennünket az Indiai- és Perzsa-tengerektől, észak felé pedig legalább 800 mérföldnyi út volna a Jeges-tengerig. Sok ember azt állítja, hogy tőlünk észak-kelet felé nincs is tenger, ha tehát állandóan abban az irányba mennénk, végül is szárazföldi úton jutnánk el Amerika földjére, én azonban mégsem hiszem, mert sok ésszerű ok ellene szól.

Már benn jártunk a moszkovita birodalom területén, de még nem jutottunk el egyetlen jelentősebb városba sem. Megfigyeléseim eredménye ezekben az első napokban azt mutatta, hogy például a folyók mind kelet felé folynak. Ebből - mint a velünk lévő térkép is igazolta - világosan megállapítható, hogy ezek a folyók mind az Amur nevű hatalmas folyamba ömlenek, az Amur pedig tovább megy kelet felé, tehát nem végződhet másutt mint a keleti, vagyis a Kínai-tengerben. Sok emberrel beszélgettem ezekről a dolgokról, voltak olyanok közöttük, akik azt állították, hogy az Amur torkolatában olyan hatalmasra nőtt nád állja az útját minden közlekedésnek, mint valami óriási erdő. Egy-egy nádszál szerintük három láb vastag és legalább húsz láb magas. Akármit mondanak is, ezekből semmit sem hiszek. Ha van valami oka, hogy az Amur folyón nincs hajóközlekedés, az csak az lehet, hogy a nagy tatár birodalomban, melyhez az Amur folyó egész hosszában tartozik, a nép semmi mással nem foglalkozik, mint marhatenyésztéssel, nincs tehát semmi értelme, hogy bárki is leereszkedjék az Amuron, vagy a tenger felől hajóval jöjjön felfelé a tatárok közé. Számunkra sincs semmi különös jelentősége, ennek a folyónak, legfeljebb annyi, hogy biztosra vehető, hogy kelet felé, amerre az Amur folyik, tengernek kell lenni, vagy maga a nagy Óceán van ott, ha tehát tengert keresünk, kelet felé feltétlenül biztosra mehetünk.

A másik érdekes és megfigyelni való dolog, hogy ha tovább megyünk észak felé, nem olyan messzire, ott már egyenesen észak felé visznek a folyók. A kisebb folyók mind a hatalmas Tartarus folyamba ömlenek. Ez a nagy folyó a tatár néptörzsről kapta a nevét. Ebből a tényből és abból, hogy később még újabb nagy folyókat láttunk, amelyek mind egyenesen észak felé folytak, arra kell következtetni, hogy észak felé is nagy tenger határolja a szárazföldet, további következtetésem pedig az, hogy legkevésbé valószínű, hogy a Kínai- és Jeges-tengerek között ne lenne meg az összeköttetés, tehát ezek a tények sem igazolják azt a véleményt, hogy észak-kelet felé szárazföldi kapcsolat volna Ázsia és Amerika között.

Utunk további folyamán az Argun folyótól nyugat felé aránylag kellemes és kényelmes körülmények között mentünk tovább. Megnyugvással és örömmel láttuk és tapasztaltuk, hogy az orosz cár gondoskodott arról, hogy minél több várost és falvat építsenek ezen a távoli vidéken. A városok és kis telepek elsősorban a katonák elszállásolására szolgáltak. Ez az egész rendszer nagyon hasonlíthatott a régi rómaiak módszerére, akik birodalmuk legtávolabb eső részeit is ilyen katonai városokkal és telepekkel kapcsolták egybe. Olvastam erről azt is, hogy a Britanniában létesített római telepek elsősorban a kereskedelem és az utazók biztonságát szolgálták. Így volt ez itt is. Akármerre mentünk, a városok és telepek katonai vezetői és tisztviselői mind oroszok és keresztények voltak, míg a lakosság csupa bálványimádó pogány. A pogányok imádták a napot, a holdat, a csillagokat, a különböző égitesteket, köveket, fadarabokat és olyan vad és barbár szokásaik voltak, hogy sok tekintetben még az amerikai mezítelen vadembereket is felülmúlták, éppen csak hogy embert nem ettek.

A bálványimádó pogány nép szörnyű szokásainak és viselkedésének elrettentő példáit láttuk Nertzinskoj tartományban. Ezen az óriási területen végeláthatatlan erdőségek és pusztaságok váltogatták egymást és több mint húsz napig tartott, míg átjutottunk rajta. Egyik kis városban már nem tudtam megállni kiváncsiságomat, elmentem megnézni, hogyan élnek a pogányok. A legszörnyűbb látványban volt részem, elviselhetetlenül vad és visszataszító jelenetnek voltam tanúja. Azt hiszem éppen áldozati napjuk volt, mert egyik nagy sátor előtt nagy, faragott fabálványt láttam, melyet nagy tisztelettel és hódolattal vettek körül. Szerintem maga az ördög lehetett, mert ilyen szörnyű, ennyire rettenetes kifejezésű arcot még nem láttam soha életemben. Nem is tudom elképzelni, hogy mást ábrázolhatott ez a vastag fatörzsből kifaragott képmás, mint az ördögöt. Nagy, alaktalan feje semmi hasonlatosságot nem mutatott bármiféle élő teremtményhez, fülei hosszúak és hegyesek voltak és szétálltak, mint a kecske szarva, szemei kidülledtek és nagyok voltak, mint egy tyúktojás, orra olyan volt mint a kos lefelé görbülő szarva, szája az egész arcon keresztülhúzódott és négyszegletes volt, a tátott szájából félelmetes, szörnyűséges, horgas fogak villogtak elő. A bálvány ruhát is viselt, ha ugyan ruhának lehet nevezni azt a borzalmasan piszkos, szutykos holmit, amit ráaggattak. Testét a szőrével kifelé fordított birkabőrből összetákolt köpönyegforma lebernyeg fedte, feje búbján hatalmas csücsös tatársüveg éktelenkedett, szintén szőrös birkabőrből, de még két hatalmas szarv is meredt ki belőle. Az egész bálvány egyetlen fatörzsből készült, körülbelül nyolc láb magas volt, de nem voltak sem kezei, sem lábai, általában a törzsét már nem munkálták meg, de a fejét rikítóan vörösre és fényes feketére mázolták, csak a szája széle és a fogai villogtak hófehéren.

A bálványt a város szélén állították fel. Mikor a közelébe értem, vagy 16-17 bennszülött hason feküdt a riasztóan utálatosra faragott és mázolt fadarab előtt. Vajon férfiak, vagy nők voltak-e a bennszülöttek, nem tudtam megállapítani, mert valamennyien egyforma öltözéket viseltek. Legkülönösebb az volt, hogy mind olyan mereven, mozdulatlanul feküdtek a puszta földön, mint akárcsak maga a bálvány. Első pillanatra magam is azt hittem, hogy nem élő emberek, de amikor a közelükbe értem, hirtelen felugráltak és panaszos üvöltéssel, mintha csupa mélyhangú kutya vonítana, lassan eloldalogtak. Úgy látszott, hogy mélyen megbántva érzik magukat, hogy megzavartuk ájtatosságukat. Nem messzire a bálványtól birka- és szárított marhabőrökből összetákolt sátor állt, előtte három mészáros végezte a munkáját - én legalábbis mészárosoknak néztem őket, - mert amikor közelebb mentem, hosszú, véres kést láttam a kezükben. Csak ekkor láttam, hogy a sátor belsejében egy fatörzsön három birka és egy fiatal bivaly félig megnyúzott, véres teteme fekszik. Most már tisztázva láttam a tényállást is: a sok leölt állat a fából készült bálványnak szánt áldozat, a bálvány előtt hasaló emberek ajánlhatták fel az áldozati állatokat, a mészáros-szerű emberek pedig a bálvány papjai, akik éppen most végezték véres munkájukat.

Olyan csodálatos, annyira borzalmas és félelmetes látvány volt ez a bálvány a körülötte sürgölődő emberek, hívek és papok seregével, hogy más talán sokáig bámulta volna, hogy ilyen is létezik ezen a világon, engem azonban ellenállhatatlan düh fogott el, odaugrattam lovammal a fából készült szörnyeteg elé, kardommal rávágtam a bálvány fején éktelenkedő tatár süvegre és egyetlen csapással kettéhasítottam. Ugyanekkor egyik ember, aki velem jött és hasonlóan elszörnyedt a barbár bálvány-tiszteleten, egyetlen rántással leszakította a bálvány testéről a birkabőr lebernyeget. Nem telt bele egy perc és a faluból kutyavonításhoz hasonló panaszos üvöltés hallatszott, és vagy háromszáz főnyi csoport verődött össze a hírre, hogy bálványukat megszentségtelenítették. Vad ordítozással rohantak felénk. Nekünk semmi kedvünk nem volt összetűzni velük, annál kevésbé, mert láttuk, hogy soknak a kezében nyíl van, gyorsan hátat fordítottunk és elvágtattunk a tett színhelyéről, de nyomban megfogadtuk, hogy legközelebb újra ellátogatunk, hogy ellássuk a baját ennek az utálatos bálványnak.

Karavánunk a várostól vagy négy mérföldnyi távolságban táborozott. Vezetőink úgy döntöttek, hogy három napot itt időzünk, mert néhány új teherhordó állatot kellett beszereznünk, lovaink egy része is erősen rászorult a pihenésre, mert az elmúlt napok erős menetelései a rossz utak és főleg a sivatagi átkelések közben, egy csomó lesántult és többé-kevésbé megsérült. Én nagyon örültem ennek az időzésnek, mert alkalmam nyílt, hogy a bálvánnyal és imádóival szemben táplált ellenszenvemnek tettekben is kifejezést adjak. Elmondtam szándékomat a skót kereskedőnek, mert bátorságáról már több ízben meggyőződtem. Elmondtam neki, mit láttam és mennyire felháborított, hogy isten teremtménye ennyire lealjasodhat, hogy egy fatörzsből faragott szörny előtt hódol és megalázkodva imádja. Kijelentettem, hogy elég volna nekem 4-5 bátor és jól felfegyverzett ember, mert elhatározott szándékom, hogy elpusztítom a visszataszítóan csúnya fabálványt, meg akarom mutatni hódolóinak, hogy nincs semmi hatalma az igaz emberekkel szemben, sőt saját magát sem tudja megvédelmezni. Rá akarom vezetni azokat a szerencsétlen, megtévesztett embereket, hogy a ronda bálvány nem Isten, nem méltó az imádatra, nem érdemes hozzá imádkozni, még kevésbé tudja őket megsegíteni, bármilyen áldozatokat mutatnak is be előtte.

A skót kereskedő kinevetett, mosolyogva fogadta nagy lelkesedéssel előadott terveimet.

- Elismerem, hogy az ön lelkesedése tiszteletre méltó, de mondja meg, mit akar mindezzel elérni? Mi haszna lehet belőle?

- Mit akarok elérni?! Istennek akarok dicsőséget és tiszteletet szerezni, hogy jóvátegyem a szégyent, ami a rettenetes bálványimádással Őt érte.

- De hogyan képzeli, hogy Istennek dicsőséget és tiszteletet szerez, ha a bálványimádó nép nem fogja megérteni, mit akar ön tőle, hiszen nem érti a nyelvüket és nem tud hozzájuk szólni? Tudja mi fog történni? Nem értik meg önt, fegyvert fognak, miután pedig többen vannak, mint önök, ők győznek. Erről biztosíthatom, mert ismerem a fajtájukat, a végletekig elszánt emberek, különösen pedig akkor, ha a bálványukról van szó.

Kissé lehűtött ez a nagyon is ésszerű helyzetmagyarázat. Kezdtem magam is gondolkodni és nyomban új tervet kovácsoltam.

- Nem lehetne úgy megoldani a dolgot, hogy éjszaka végzünk a bálvánnyal, azután ott hagyunk a számukra egy írást, melyben részletesen ismertetjük, miért tettük az egészet? Csak akad valaki, aki a saját nyelvükön megírja a levelet.

- Levelet akar nekik írni?! - nevetett most már harsányan a skót. - Biztosíthatom önt, hogy ezek között a vademberek között öt nemzedékre visszamenőleg nem találhat egyetlen egyet, aki akár csak egy betűt is ismerne, vagy aki akár egy szót is le tudna írni.

- Borzasztó tudatlanság! De talán mégis rá lehet őket valami módon vezetni, hogy milyen lealázó és emberhez nem méltó dolog egy idétlen bálvány előtt imádattal hódolni?

- Honfitársam - mondta a skót - ha önt ennyire fűti a lelkesedés, nem akarok több ellenvetést tenni, csinálja úgy a dolgot, ahogy jónak látja, de azt az egyet nem hallgathatom el, hogy ezeket a bálványimádó pogányokat az orosz cár erőszakkal, katonai erővel tette alattvalóivá. Ha ezek most azt látják, hogy valaki lerombolta a bálványukat, ezrével mennek panaszra az orosz kormányzóhoz és elégtételt kérnek maguknak és megszégyenített istenségüknek. Ha pedig nem kapják meg az elégtételt, tízszeres pénzt teszek egy ellen, hogy fegyveres lázadás lesz az eredmény és rövidesen tanúi lehetünk egy tatár háborúnak.

Tagadhatatlanul szeget ütött a fejembe a skót kereskedő okoskodása, beláttam, hogy tervem nem lehet célravezető, de azért nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy valami módon mégiscsak végezni kell a borzalmas ördögi bálvánnyal. Egész nap ezen gondolkoztam és különböző terveket szőttem. Estefelé séta közben véletlenül találkoztam a skót kereskedővel és ő nyomban a tárgyra tért.

- Úgy látom - mondta - nagyon kíméletlenül térítettem el önt lelkes terveitől. Azóta magam is sokat gondolkoztam a dolgon, mert a bálványimádást legalább olyan mértékben elítélem, mint ön.

- Az igaz, hogy sikerült eltérítenie kissé eredeti terveimtől - válaszoltam -, de csak azok végrehajtásának módjaitól, maga a gondolat érintetlenül van meg bennem, csak az a kérdés, hogyan hajtsam végre, amit el akarok végezni. Remélem sikerül is, még mielőtt elhagynók ezt a helyet, még ha ki is szolgáltatom magam nekik elégtétel gyanánt.

- Nem, nem! - tiltakozott hevesen a skót - Isten óvja, hogy ezeknek az istenteleneknek a kezébe kerüljön, hogy elégtételt szolgáltassanak megsértett bálványuknak! Ebbe semmiféle orosz hatóság nem mehet bele, hiszen ez egyértelmű a halállal.

- Ugyan, hát mit tehetnek velem?

- Mit!? Hallgasson meg, mindjárt elmondom, mi történt azzal a szegény orosz emberrel, aki ugyanolyan szent lelkesedésből zavarta meg bálványimádásukat mint ön, de nem tudott elmenekülni, mert nyíllal megsebezték a lábát. Letépték róla a ruhát, teljesen mezítelenül felültették a bálvány fejére, megkötözték, körbe álltak és közvetlen közelből annyi nyílvesszőt lőttek bele a szerencsétlen ember testébe, amennyi csak elfért benne. Ezután levették és megsütötték, hogy kiengeszteljék megsértett istenségüket.

- Ugyanez a bálvány volt? - kérdeztem.

- Igen, pontosan ugyanez.

- Igen? Akkor most ön hallgassa meg azt a mesét, amit én fogok elmondani.

Részletesen elmeséltem a madagaszkári esetet. A bennszülöttek megölték egy emberünket, aki kegyetlenkedett velük, erre a csónakmesterünk vezetésével egész csapat emberünk szállt a partra és nekiesett a bennszülöttek falujának, felgyújtottak minden viskót, nem kíméltek senkit, megöltek mindenkit, férfit, nőt, gyermeket, minden élőlényt, aki a kezük és fegyverük ügyébe akadt. Hozzátettem, hogy mindezt azért mondtam el, mert úgy képzelem, hogy itt is ugyanúgy kellett volna eljárni, ha egy keresztény embernek bármi baja is esnék a bálványimádók kezében.

Nagyon figyelmesen érdeklődve hallgatta végig az esetet, de amikor arra céloztam, hogy ebben a faluban is hasonlóképp kellene eljárni, komolyan így válaszolt.

- Nagyon téved, kedves barátom, az a falu, ahol ez történt, nem a miénk volt, hanem sok ezer mérföldnyire innen, ahová még nem ér el a cár hatalma. De a bálvány ugyanaz volt, mert a papok ünnepélyes menetekben hurcolják keresztül-kasul az egész nagy Tatárországban.

- Rendben van - válaszoltam én is hasonló komolysággal - ha ez így áll, akkor a bálványnak magának kell meglakolnia a keresztény ember kiontott véréért. Bosszút fogok állni, ha addig élek is.

Kemény elhatározásom nagyon tetszett neki, annyira, hogy végül kijelentette, hogy erre a vállalkozásra nem mehetek egyedül, ő is velem tart, sőt magával hozza egyik barátját, egy hatalmas, nagyon erős embert. Mindjárt be is mutatta Richardson kapitányt, előttem mondta el neki, amit én is láttam és tudatta vele mi a szándékom. A kapitány lelkesedett a gondolatért és kijelentette, hogy velem tart tűzön-vízen keresztül, ha az életébe kerül is. Elmondtam még az egész dolgot társamnak is, de ő kijelentette, hogy minden más körülmények között kész velem együtt mindenre, ez azonban annyira egyéni vállalkozás, hogy nem avatkozik bele. Ilyenformán tehát hárman maradtunk, csak én hoztam magammal a szolgámat. A legnagyobb titokban készülődtünk a vállalkozásra. A rajtaütés időpontját éjfélre tűztük ki.

Karavánunknak az eredeti terv szerint kora hajnalban kellett továbbmennie a kormányzó székhelyéről. Biztosra vettük, hogy ha a pogányok panaszra mennek, a kormányzó nem fog bennünket gyanúsítani és nem fogja a már eltávozott karaván után uszítani az elégtételt követelő bálványimádókat. A skót kereskedő egyre lelkesebb barátja lett tervemnek, szerzett valahonnan tatár ruhát, mindhármunkat beöltöztetett a tatároknál szokásos birkabőrgúnyába, fejünkbe nyomott egy-egy tatár süveget, még nyilat is hozott, ha meg is látnának bennünket, senki se gondolja, hogy a karavánhoz tartozunk.

Az egész este azzal telt el, hogy összeszedtük a kezünk ügyébe eső puskaport, égő olajat és hasonló dolgokat, amiknek hasznát vehetjük a vállalkozásunknál. Sikerült még egy jókora fazék kátrányt is szereznünk. Így felfegyverkezve éjfél előtt egy órával nekiindultunk kockázatos utunknak.

Koromsötét volt, amikor odaérkeztünk a bálvány előtti térségre. Szemünk lassan megszokta a sötétséget és örömmel láttuk, hogy semmi gyanús nincs a bálvány körül, a pogányok nem is sejtik, mi készül ellenük. Közben a hold is feljött és bár felhős volt az égbolt, a gyenge fény mellett mégis kivehettük, hogy a bálvány ugyanazon a helyen áll, ahol megelőzőleg láttuk, és hogy semmi különleges őrség nincs körülötte. Úgy látszott, hogy mindenki alszik már, csupán a bálványhoz közel lévő nagy sátorból szűrődött ki halvány fény, annak jeléül, hogy a papok, kiket előbb mészárosoknak néztünk, még ébren vannak. Óvatosan lopóztunk a sátorhoz és füleltünk. Több ember beszélgetése szűrődött ki, úgy gondoltuk, öt vagy hat ember lehetett odabenn. Ez kellemetlen felfedezés volt, mert kétségtelennek látszott, ha felgyújtjuk a bálványt, ezek mind kirohannak, fellármázzák az egész falut és igyekeznek eloltani a tüzet, hogy megmentsék bálványukat. Nekünk viszont az volt a célunk, hogy teljesen, helyrehozhatatlanul elpusztítsuk. Nem tudtuk hirtelenében mit csináljunk. Már arra gondoltunk, hogy elcipeljük a bálványt valahová jó messzire és ott gyújtjuk meg, de mikor megemeltük láttuk, hogy túlságosan súlyos még négyünknek is, hogy messzire elvigyük. A skót kapitány azt ajánlotta, gyújtsuk fel a papok sátrát és amikor kijönnek verjük fejbe valamennyit. Ezt a tervet én elleneztem, mert soha sem szerettem az ok nélkül való öldöklést, most is azon voltam, ha lehetséges, ne bántsunk senkit sem, csak a bálvánnyal végezzünk. Zavarunkból a skót kereskedő mentett ki egy új tervvel, mely nyomban megnyerte mindnyájunk tetszését. Azt ajánlotta, fogjuk el a sátorban lévőket, kötözzük meg, vigyük ki a bálvány elé, hogy saját szemeikkel nézzék végig istenségük pusztulását.

Kötelék volt nálunk elég, hozzáláthattunk tervünk végrehajtásához. Óvatosan kellett eljárnunk, hogy zajt ne csapjunk és fel ne riasszuk a pogányokat. Mind a négyen a sátor elé mentünk, egyikünk csendesen megkopogtatta az ajtót. Nyomban kijött egy ember, megragadtuk, befogtuk a száját, hátrakötöttük a kezét, felpeckeltük a száját, a bálvány elé vezettük, megkötöztük a lábát is és lefektettük a földre.

Mialatt első áldozatunkat így kikészítettük, két emberünk tovább várakozott a sátor ajtajában, hátha kijön valaki utánanézni, mi történt társukkal. De olyan sokáig kellett várni, hogy türelmünket elveszítettük, újra az első fogáshoz folyamodtunk. Kopogtatásunkra ezúttal egyszerre két ember jött ki az ajtón. Ugyanúgy végeztünk velük, mint az elsővel. Gyorsan dolgoztunk, mert sejtettük, hogy most már feltűnést kelthet benn a sátorban, hogy senki sem megy vissza, aki onnan kijön. Embereinket elcipeltük és az első mellé fektettük. Ehhez a művelethez már mind a négyünkre szükség volt. Mire végeztünk és visszamentünk a sátorhoz, újabb két ember állt az ajtóban, egy harmadik pedig mögöttük kémlelt ki a sötétségbe. A kettőt nyomban megragadtuk és ismert módszerünkkel megkötöztük, a harmadik azonban visszaugrott és kiabálni kezdett. A skót kereskedő ekkor beugrott a sátorba és az előre elkészített füstölgő és bűzlő anyagot bedobta a sátor közepén égő tűzbe. Mi ezalatt végeztünk az újabb két emberrel is, lefektettük a bálvány közelében, hogy nézzék, az ördögi szörnyeteg mennyire képtelen megvédeni embereit és saját magát.

Sietve mentünk vissza a sátorhoz. Benn ekkor már olyan nagy volt a füst, hogy a bennlévők majdnem megfulladtak, de nem mertek kijönni. Gyorsan benyomultunk és láttuk, hogy még négy ember kuksol nagy rémülten a sátor sarkában, valószínűleg ezek voltak, akiket kiszemeltek az áldozatok bemutatására és most készítették elő őket lelkileg a nagy megtiszteltetésre. Halálfélelemben reszkettek a szerencsétlenek, de a mi szempontunkból csak előnyös volt, hogy a nagy rémülettől és sűrű füsttől nem jött egyetlen hang sem a torkukra. Ezeket is az előbbiekhez hasonlóan kötöztük meg és kipeckelt szájjal a többiek mellé fektettük a bálvány előtti térségre. Mindez tökéletesen csendben történt, senki sem riadt fel sem a közelben, sem a távolban.

Most azután teljes erővel láttunk hozzá a bálvány kipreparálásához. Először is a ruháját öntöttük le olajjal és kátránnyal és más, könnyen gyúló anyagokkal, bekentük az egész utálatos alakot szurokkal és viasszal, a szemüregeit, füleit és a száját teletömködtük puskaporral, a süvegébe is beledugtunk egy fáklyát, teletűzdeltük a bálványt mindenféle éghető anyaggal, amit erre a célra hoztunk magunkkal és körülnéztünk, mivel táplálhatnánk még a tüzet. Skót barátunk emlékezett rá, hogy a sátorban lévő emberek valami szalmán vagy gallyakon feküdtek, már rohant is és a következő percben nagy csomó száraz gallyat hozott. Ezt is felhalmoztuk a bálvány körül és mindent egyszerre gyújtottunk meg.

A tűz gyorsan terjedt, negyedóráig tartott, míg elérte a bálvány fejében elhelyezett lőport. Hatalmas lángnyelvek csaptak elő a bálvány szemüregeiből, füléből és szájából és ahogy láttuk, pillanatok alatt teljesen alaktalanná égett az egész utálatos arc. Maga a fából készült törzs is percek alatt szénné égett. Még jó csomó száraz gallyat hordtunk a ledöntött bálvány maradványaira és a lángok csakhamar megsemmisítették az egész szörnyűséges faragványt. A lángok már az utolsó fadarabokat nyaldosták és mi menni készültünk, mert munkánkat befejezve láttuk, de skót barátunk visszatartott:

- Ne menjünk még, mert ezek a szerencsétlen pogányok belerohannak a tűzbe, hogy bálványukkal együtt ők is elpusztuljanak.

Igazat adtunk neki, megvártuk míg a lángok lelohadnak és csupán a parázs senyvedt a bálvány elhamvadt maradványai alatt. Mielőtt elmentünk, eloldoztuk a megkötözött emberek kötelékeit és kivettük a szájukból a pecket. Még mindig a látottak hatása alatt álltak, sem mozdulni, sem szólni nem tudtak rémületükben.

A kora hajnali órákban érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társainkat a legszorgalmasabb készülődés közepette találtuk, a karaván már útra készen állt. A készülődés nagy zűrzavarában és ezernyi apró gondjai között egyetlen ember sem vette észre, hogy az éjszakát nem töltöttük sátrunkban, de nem is tételezhették fel, hogy akad olyan utas, aki az indulás előtti éjszakát nem pihenéssel, a hajnalt pedig nem készülődéssel tölti.

Részünkről teljes sikerrel intéztük el feladatunkat, de ezzel az ügy még korántsem zárult le. Később hallottuk a részleteket a nagy eseményről, amely nemcsak a város, hanem az egész környék nyugalmát valósággal feldúlta és sokáig izgalomban tartotta. Mi már messze jártunk karavánunkkal, mikor másnap reggel hatalmas tömegekben áramlottak a pogányok a városba és nagy méltatlankodás közepette követelték az orosz kormányzótól, szolgáltasson elégtételt, nyomozza ki és adja át nekik a bűnösöket, akik elégették Cham Chi Taungut - most tudtuk csak meg, hogy a bálvány-istenségnek ez volt a neve - és megkötözték papjait. Nertzinskoj városban és környékén nagy izgalmat keltett az esemény, mert a pogányok mindenkit leöléssel fenyegettek és nem is titkolták, hogy legkevesebb harmincezer fegyveres tatár kész támogatni a megbántott istenség kiengesztelésére irányuló követeléseket.

A kormányzó - valószínűleg teljes jóhiszeműséggel - nyomozókat küldött mindenfelé, egyúttal szép szavakkal igyekezett lecsitítani a tatárok felzaklatott kedélyeit. Kijelentette - ami igaz is volt -, hogy sejtelme sincs az egész dologról, hogyan történhetett és kik hajthatták végre, azt az egyet biztosan tudja, hogy az ő helyőrségéből egyetlen ember sem mehetett ki aznap éjszaka, közülük tehát senki sem lehetett a tettes, de ha mégis megtudná, hogy az ő emberei ludasak a dologban, nyomban a legszigorúbban megbünteti őket. A pogányok meghallgatták a kormányzót, de dölyfösen hangoztatták, hogy most nem kis tolvajlásról, vagy rablásról van szó, hanem a nagy istenség meggyalázásáról. Cham Chi Taungut - mondták - az egész országban a legnagyobb tisztelettel és hódolattal veszik körül, ő maga a napban lakik és nincs a földkerekségen halandó ember, aki erőszakkal merne fellépni az ő képmása ellen, legfeljebb valami hitetlen, gonoszlelkű keresztény. Ha tehát a tettest vagy tetteseket nem adja ki a kormányzó, Tatárország egész népe szent háborút hirdet a keresztények ellen, miután pedig az oroszok is keresztények, és hitetlenek, harcolni fognak ellenük.

A kormányzó nehéz helyzetben volt, mert a cárnak szigorú utasításai voltak az összes meghódított területek kormányzóihoz, hogy a néppel a legnagyobb körültekintéssel és jóindulattal kell bánni, tiszteletben kell tartani minden ősi szokásukat és nem szabad zavarni vallásukat, még ha pogányok is. Nem tehetett tehát mást, mint türelemmel hallgatta a megbántott tatárok kifakadásait és tőle telhetőleg igyekezett higgadtabb gondolkozásra bírni őket, mert semmi esetre sem akarta törésre vinni a dolgot. Gyanúja végül is a mi karavánunkra irányult. De nekünk sem akart kellemetlenséget okozni, ezért azt mondta a pogányoknak, hogy lehetségesnek tartja, hogy az eseményt követő hajnalban eltávozott karaván emberei között vannak a tettesek, nyomban futárt küld utánuk, megtudakolni, így áll-e a helyzet és ha valóban ők követték el a gyalázatos tettet, megteszi a további intézkedéseket. Egyelőre azonban meg kell elégedniök ennyi elégtétellel. Ezek a kijelentések némileg megnyugtatták a tatárok vezetőit, mert látták, hogy a kormányzó nyomban intézkedik és a futár elindul. A futár meg is érkezett hozzánk részletesen elmesélte, mi történt elutazásunk éjszakáján és közölte a kormányzó baráti üzenetét: ha valóban a karaván emberei között vannak a tettesek, igyekezzenek mielőbb egérutat szerezni, de akár közöttük vannak a tettesek, akár nem, mindenesetre a lehető legnagyobb sietséggel iparkodjanak kijutni a tatárlakta területről, mert az elkeseredett emberek mindenre képesek, ha megvadítják őket. Azt is tudatta a futár, hogy a kormányzó a maga részéről mindent megtesz, hogy a tatárokat késleltesse, szóval tartja őket ameddig csak tudja.

Ez mindenesetre igen szép és méltányos eljárás volt a kormányzótól, bár semmi bizonyítéka nem volt, hogy a karaván tagjai között kell keresni a tettest, sőt a karavánban rajtunk kívül senki sem tudott semmit az egész eseményről. Nem gyanúsítottak, de nem is gyanúsíthattak senkit, legkevésbé bennünket, mert rólunk mindenki úgy tudta, hogy az egész éjszakát sátrunkban töltöttük és már kora hajnalban látták, amint készülünk az útra.

A kormányzó figyelmeztetésének feltétlenül volt annyi előnye, hogy karavánunk vezetője nyomban erősebb iramot vezényelt és csak harmadnapra pihentünk meg Plothus városkában. Itt sem maradtunk sokáig, hanem sietve szedtük sátorfánkat és igyekeztünk tovább Jerawena város felé, mert tudtuk, hogy ott orosz helyőrség van és egyike azoknak a városoknak, melyekben az utasok biztonságban érezhetik magukat. Két napja voltunk már úton Plothusból, mikor egy messze mögöttünk felszálló porfelhő láttán többen arra következtettek, hogy üldözik a karavánt. Éppen egy kiterjedt pusztaságon mentünk keresztül és elhaladtunk egy Skanks Osier nevű tó mellett. Mi a tó déli partján meneteltünk nyugati irányban. A porfelhőt ekkor már nem mögöttünk láttuk, hanem a tó túlsó oldalán, sőt tisztán lehetett látni, hogy nagy lovas csoport vágtat szélvészként északnyugat felé. Csak mi négyen tudtuk, mi a helyzet. A kormányzó már nem tudta tovább szóval tartani a megsértett pogányokat, azok lóra kaptak és utánunk vágtattak, hogy közöttünk keressék a bűnösöket. Szerencsére vezetőink nem a megszokott karavánutat választották, amikor a nagy tóhoz értek, hanem a rövidebb déli parton vezettek bennünket, az üldözők pedig északnyugat felé kanyarodtak. Csakhamar eltűnt a látóhatárról a félelmetes porfelhő. Két napig meneteltünk még, elértük az Udda folyót és folytattuk utunkat. Harmadik nap azonban, éppen amikor tábort ütöttünk, megjelentek a lovascsoport előőrsei. Nem tudom véletlenül akadtak-e nyomunkra, vagy észrevették tévedésüket, de egyre nagyobb csoportokban érkeztek, szinte ontotta őket a pusztaság. Mi még két napos út előtt álltunk Jerawena városig, addig semmiféle emberlakta helyre nem számítottunk. A pusztaságban minden este tábort ütöttünk, hogy biztonságban tölthessük az éjszakát. Most is egy táborozásra igen alkalmas helyen tanyáztunk éppen, amikor az üldözők első csoportjai utolértek. Védelem szempontjából elsőrendű hely volt, kicsi, de igen sűrű erdők és két kis folyócska határolta és éjszakai támadás ellen is kitűnő védekezési lehetőséget nyújtott.

Senki sem tudta rajtunk kívül, milyen különleges okai vannak a tatároknak, hogy üldözőbe vették karavánunkat. Ezen a vidéken nem jelent meglepetést, hogy a mindig kisebb-nagyobb csoportokban nyargaló tatárok üldözőbe vesznek egy-egy karavánt, ezért minden éjszaka tábort ütnek az utazók és minden pillanatban készen állnak, hogy fegyverrel védekezzenek a rabló szándékkal jelentkező tatárok ellen. Most sem okozott semmi különös meglepetést a tatár lovascsoport megjelenése.

Szerencsénkre mostani táborhelyünk minden eddiginél alkalmasabb volt a védekezésre. A két kis erdő és a két folyó olyan helyzetet teremtett, hogy az ellenség csak szemben, vagy hátulról támadhatott ránk, oldaltámadással nem kísérletezhettek. Két fő állásunkat a lehetőség szerint nagyon megerősítettük, járműveinket, csomagjainkat barikádként halmoztuk fel előttünk, hátunk mögött pedig ledöntött fatörzsekből hordtunk össze igen erős torlaszt. Még be sem fejeztük védelmi berendezéseinket, a tatárok már ott voltak közvetlen közelünkben. Ezúttal nem lopakodva jöttek, mint általában szokásuk volt, hanem három követet küldtek hozzánk azzal az üzenettel, hogy békében hagyják az egész karavánt, ha kiadjuk nekik azokat az embereket, akik olyan gonoszul elbántak papjaikkal és elégették Cham Chi Taungu istenséget. Barátságosan adták elő kérelmüket és ugyanolyan magától értetődő természetességgel mondták meg, hogy az illetőkre azért van szükségük, hogy elevenen elégessék Cham Chi Taungu kiengesztelésére. Hozzáfűzték végül, hogy ha megkapják a tetteseket, a karaván nyugodtan mehet tovább, nem lesz senkinek sem bántódása, ha ellenben nem vagyunk hajlandók a bűnösöket kiadni, valamennyiünket megölik. Vezetőinket módfelett meglepte ez a követelés, mert sejtelmük sem volt az egész esetről, még kevésbé sejthették, hogy a bűnösök a karaván tagjai között vannak. Nem tehettek mást, sorra kérdeztek mindenkit, sorra néztek bele mindenki szemébe, nem érzi-e magát bűnösnek, de az eredmény meddő volt, csupa tagadó válasz érkezett, senki sem tudott semmit a papok és Cham Chi Taungu ellen elkövetett merényletről. A karaván vezetője visszaüzent a tatároknak, hogy legjobb tudomása szerint ebben a táborban nincs senki akit a merénylet elkövetésével lehet gyanúsítani, itt csupa békés kereskedő utazik, közülünk senki sem okoz senkinek semmiféle kárt, vagy bajt, mindenki a saját üzletei után jár, legjobban tennék, ha másfelé keresnék a tetteseket mert közöttünk nincsenek, felszólította őket, hagyják békében a karavánt, mert ha megtámadják, védekezni fogunk.

Válaszunk legkevésbé sem elégítette ki üldözőink és vádlóink kívánságát. Az éjszaka még úgy, ahogy nyugalomban telt el, de alig kezdett hajnalodni, csapatostól törtek rá a táborra. Meglepetéssel látták, mennyire megerősített helyen vagyunk, nem is kísérleteztek a hiábavaló rohamozással, már a legelső csapatok megtorpantak a torlasz előtt. Bármennyire erősnek és ellenállónak látszott is a torlasz, helyzetünk nem volt barátságosnak mondható, mert a tatárok olyan nagy tömegben vonultak fel, hogy már a puszta megjelenésükkel is borzalmat keltettek. Legkevesebb tízezren lehettek. Jó darabig némán álltak velünk szemben, majd nagy ordítozás közben egész felhőnyi nyilat lőttek ránk. Szerencsére nagyon jól elbújtunk valamennyien csomagjaink és sátorlapjaink mögé, nem is emlékszem, hogy akár egy emberünk is megsebesült volna.

Nemsokára azt láttuk, hogy a tatárok jobbfelé húzódnak. Felkészültünk, hogy most hátsó frontunkat fogják megtámadni azon hiszemben, hogy ott nincs olyan erős torlasz, mint elől. Szerencsénkre azonban erre nem került sor, mert jelentkezett a karaván vezetőjénél egy Jerawenából való kozák fiú, aki különben az oroszok szolgálatában állt. Nagyon talpraesett fickónak látszott és hamarosan be is bizonyította, hogy valóban az. Nem sokat mondott, alig pár szó volt az egész, de a jelentősége annál nagyobb:

- Parancsnok úr, bízza rám, ezt az egész népséget elküldöm Sibeilkába!

Sibeilka város jó ötnapi járóföldre volt tőlünk északra. A kozák nem szaporította a szót, vette íját és nyilait, lovára kapott és nyomban elindult visszafelé, mintha Nertzinskojba menne. Mikor már eltűnt szemünk elől, nagy félkörben visszafordult és egyenesen belovagolt a pogányok táborába. Úgy jelent meg a vezetőjüknél, mintha külön gyorsfutár volna és előadta, hogy azok az emberek, akik elégették Cham Chi Taungut, a hitetlenek egy nagy karavánjával Sibeilka városába mentek, mert az az eltökélt szándékuk, hogy ugyanúgy elégessék ott Schal Isargot, a Tunguzok istenét.

Emberünk tökéletes tatár ruhát hordott és úgy beszélte a tatár nyelvet, mint akármelyik üldözőink közül, ezenkívül olyan meggyőzően adta elő meséjét, hogy a pogányok nyomban elhittek neki mindent és a legnagyobb sietséggel elviharzottak észak felé, hogy még idejében megérkezzenek Sibeilka városába és meg tudják akadályozni a hitetlenek újabb merényletét. Miután ez a kis kitérő legkevesebb tíz napi előnyt jelentett karavánunk számára, nyugodtan folytathattuk utunkat. Három óra alatt az egész óriási tatársereg elrobogott, már csak a felkavart porfelhőt láttuk. A továbbiakról nem tudunk semmit, az igaz, hogy nem érdeklődtünk, megérkeztek-e Sibeilkába és mit találtak ott. Soha többé nem hallottunk róluk semmit. Két nap múlva zavartalanul megérkeztünk Jerawenába. Itt már biztonságban éreztük magunkat, mert orosz helyőrség is volt a városban. Vezetőink öt napi pihenőt engedélyeztek, erre nagy szükségünk is volt, mert mindenkit, embert és állatot egyaránt rendkívül kimerítettek a megerőltető gyors menetelés és az éjszakai nem alvás fáradalmai.

Jerawenából továbbmenet újra nagy erőpróbánk volt. Huszonhárom napon át tartott, míg egy mérhetetlen nagy pusztaságon átkeltünk. Erre az útszakaszra mi is tatár sátrakat vásároltunk, hogy kényelmesebben tölthessük az éjszakai pihenőket. Vezetőink pedig külön víz- és csomagszállító kocsikat szereztek be a sivatagi útra. A kocsik éjszakánként még külön fontos szolgálatot is tettek, mert egymáshoz láncolva táborunk körül állították fel védekezésül az esetleges tatár támadások ellen. Az ilyen szekértábor kitűnő védelem, ha a támadó ellenség nem túlságosan nagy létszámú.

Nagyon fontosnak bizonyult, hogy erre a sivatagi utazásra annyira felkészültünk és vezetőink olyan sok élelmet és vizet hoztak magukkal, mert több mint három héten át egyetlen fát, vagy bokrot sem láttunk a kietlen pusztaságban. Annál több prémvadász tatárt láttunk, amint kisebb-nagyobb csapatokban cserkésztek körülöttünk. Vezetőink mondták, hogy nem csak prémekre vadásznak ezek a tatár csapatok, hanem nagyon szívesen rabolják ki a kisebb karavánokat, de ahol komoly ellenállásra találnak, ott csupán békés prémvadászokként mutatkoznak. Úgy látszik a mi karavánunkat túl erősnek találták, mert néhány nap alatt teljesen szétszéledtek a körülöttünk keringő csoportok és ettől kezdve nyomukat sem láttuk többé.

A lehangoló sivatagi utazás után végre sűrűbben lakott vidékre jutottunk. Városokon és telepeken mentünk keresztül, mindenütt orosz helyőrség volt, kifejezetten azzal a céllal, hogy a karavánokat és az utasokat megvédje a tatárok támadásai ellen. Enélkül az utazás jóformán lehetetlen volna ezen az egész vidéken. Az orosz cár külön rendeletet adott ki katonáinak, hogy az utazó kereskedőket és a karavánokat minden erejükkel védelmezzék. Azért van még a kisebb helységekben is aránylag nagy létszámú helyőrség, hogy a karavánokat és utasokat a legközelebbi helyőrségig fegyveresen kísérhessék. Adinskoj város parancsnoka például, akinél a skót kereskedő barátommal együtt tisztelgő látogatáson is voltunk, ötven jól felfegyverzett katonát adott mellénk, hogy a legközelebbi helyőrségig védelmünkre legyenek.

A sok katona és a sűrűbb lakosság láttán azt gondoltam, hogy ez már azt jelenti, hogy Európában vagyunk, vagy legalább is a határterületen járunk és az emberek is megfelelően kulturáltabbak. De nagyon csalódtam, mert csupán a Tungúz területeken haladtunk keresztül, ezek ugyanolyan műveletlenek és éppen olyan bálványimádó pogányok, mint Nagy-Tatárország lakói, legfeljebb nem olyan veszedelmesek, mert mint meghódított ország, már az orosz cár alattvalói. Bizonyos tekintetben a tungúzok még a tatárokon is túltesznek kultúrálatlanságban és barbár viselkedésben. Állatbőrökbe öltöznek, a nőket nem lehet megkülönböztetni a férfiaktól, mert minden ember egyformán alaktalan bőrgúnyát hord. Sátrakban élnek, télen pedig, amikor mindent hó takar, földalatti barlangokban tanyáznak. Mint bálványimádók is rosszabbak a tatároknál, mert míg a tatároknál Cham Chi Taungu a főistenség, amely előtt egyformán hódol az egész tatár-birodalom népe, a tungúzoknál minden városnak, minden falunak, sőt minden viskónak és földalatti barlangnak meg van a maga külön bálvány-istensége, emellett imádják még a napot, a holdat, a csillagokat, a vizet, a havat, egyszóval a Természet minden jelenségét, melynek nem tudják magyarázatát adni. Az imádat és hódolat természetesen mindig különböző áldozatok bemutatásával jár.

Egész utazásunknak ez volt a lelkileg legnyomasztóbb szakasza, nemcsak a lakosság visszataszító bálványimádása miatt, hanem azért is, mert a legkietlenebb sivatagokon kellett keresztülvergődnünk. Legkevesebb 400 mérföldet tettünk meg ezen a szomorú, lesújtó vidéken. A nagy sivatag után újabb pusztaság következett, ezúttal tizenkét napon át meneteltünk anélkül, hogy egyetlen fát, vagy házat láttunk volna, megint minden csepp ivóvizet és minden élelmet magunkkal kellett hordoznunk. A második nagy sivatag után még két napig mentünk, csak akkor érkeztünk meg Jeniszei városba a nagy Jeniszei folyó vidékére. Vezetőink szerint ez a folyó arról nevezetes, hogy a választó vonal Európa és Ázsia között.

A nép tudatlansága és bálványimádása még itt sem szűnt meg, de a nagyobb orosz városokban már többségben keresztények laknak. A Jeniszei és az Ob folyók közötti terület - hiába állítják, hogy Európához tartozik - még teljesen pogány és a népe olyan tudatlan és műveletlen, akár a Tatár birodalomban, vagy Ázsia legbarbárabb részein, vagy Amerika emberevői között. Meg is kérdeztem egyik helyőrségi parancsnokot, miért tűri az orosz katonaság ezt a barbár pogányságot és az undorító bálványimádást. A parancsnok kijelentette, hogy ha a cár azt akarja, hogy ezek az emberek hagyjanak fel a pogány szokásokkal és keresztényekké váljanak, akkor nem katonákra bízza a dolgot, hanem papokra. Végül azt is hozzátette, hogy egyelőre nem is olyan nagy érdeke a cárnak és az orosz birodalomnak, hogy ezek az emberek keresztényekké váljanak, a fontos az, hogy jó alattvalók legyenek belőlük, a megtérítés később sokkal könnyebben fog menni.

A lakosságtól eltekintve, maga a vidék már sokkal termékenyebb, szebb és megműveltebb is, mint amerre eddig jártunk. Az Ob folyó mindkét partja mentén már sok a keresztény orosz ember, de ezek azok közül a halálra ítéltek közül kerülnek ki, akiknek a cár megkegyelmezett ugyan, de ide száműzte őket életfogytiglan. Semmi különös esemény nem történt utazásunk közben sem kavaránunkkal, sem saját személyemmel kapcsolatban. Így érkeztünk meg Szibéria fővárosába, Tobolszkba, ahol elváltam karavánunktól és hosszabb időt töltöttem a városban.

Már hét hónapja voltunk úton és a tél közelgett. Tanácskozásra ültünk össze társammal, mert úgy találtuk, hogy nekünk akik nem Moszkvába, hanem Angliába akarunk eljutni, most már saját utitervünket kell követni. Orosz tanácsadóink azt javasolták, béreljünk rénszarvas szánokat, mert nemsokára hó fog borítani mindent. Az oroszoknak a maguk szempontjából kétségtelenül igazuk is volt, mert ők télen még gyorsabban tudnak utazni a rénszarvas szánok segítségével, mint nyáron lóháton vagy lovas kocsikkal. A fáradhatatlan állatok éjjel-nappal nyargalnak terhükkel, a keményre fagyott hótakaró alatt pedig tökéletesen mindegy, hogy folyó, tó, vagy szárazföld van, egyformán lehet rajta közlekedni, nem kell utakat keresni. A tanács jó lett volna, ha sietve akartunk volna valahová eljutni. A mi esetünk azonban más volt. Angliába akartunk eljutni, ehhez pedig az kellett, hogy alkalmas kikötőt találjunk és hajóra szállhassunk. Két lehetőség kínálkozott: egyik, hogy a karavánnal tovább megyünk egészen Jaroszlaw városig, onnan magunk megyünk tovább észak felé Narva városba, majd a Balti tengeren tovább Danzigba. Ott minden valószínűség szerint jó pénzen el tudom adni Kínából hozott holmijaimat.

A másik lehetőség, hogy a karavántól Dwina városkánál válok el, onnan hatnapos vízi úton eljutok Archangelszk kikötőbe és ott már válogathatok a hajókban, hogy Angliába, Hollandiába, vagy Hamburgba megyek-e.

A tél ezeket az útiterveket kilátástalanná tette, mert Narva és a Balti-tenger többi kikötője egész télen át befagy, hajóval nem mehetek, télen pedig ezeken a területeken a szárazföldi út még kockázatosabb, mint nagy Tatárországban. Hasonlóképp nincs semmi értelme október hónapban Archangelszkbe menni, mert egyetlen európai hajó sincs már ott ebben az időszakban. Még az ottani kereskedők is Moszkvába utaznak áttelelésre, amikor a hajók már elmentek. Én tehát már csak elhagyatott, fagyos várost találnék, az sem bizonyos, hogy megfelelő élelmet kaphatok az üres és hideg városban. Az egész telet egyedül kellene átszenvednem. A két lehetőség közül tehát a harmadikat választottam: itt maradok Tobolszkban, már csak azért is, mert a szibériai telet itt aránylag kellemesen tudom átvészelni. Itt nem okoz semmi nehézséget, hogy megfelelő mennyiségű élelmet szerezzek be egész télre, tüzelőanyag van elég, a társaság pedig kitűnő. Ezek az érvek döntöttek, úgy határoztam, hogy elválok a karavántól.

Egészen más éghajlat alatt voltam itt Szibériában, mint a szigetemen. Ott huszonnyolc év alatt mindössze egyetlen egyszer fáztam, amikor beteg voltam és a hideg lelt. Minden ruha teher volt, tüzet is csak a szabadban raktam, mert a meleget nem lehetett volna elviselni benn a házban. Itt viszont egy meleg ruha nem is volt elég, egyszerre hármat csináltattam, derékban feszülő, talpig érő, szőrmével gazdagon bélelt, a csuklónál is szorosan záródó ruhát hordtam. A fűtés módszere Szibériában lényegesen elüt attól, ami Angliában szokásos. Nálunk a nyílt kéményű kandallók addig melegek míg ég bennük a fa, de mihelyt kialszik a tűz, nyomban ugyanolyan hideg lesz a szobában, mint odakinn. Itt Tobolszkban ellenben a hat szobából álló lakásom közepén egy kemence nagyságú kályha volt, a tüzet nem lehetett látni, de mind a hat szoba egyenletesen meleg volt állandóan és a füst sem kellemetlenkedett sohasem. Bármilyen hideg volt is odakinn, szobáimban kellemes meleg volt.

Nyolc hónapig voltam Tobolszkban, olyan kemény és zord télen át, amire még az itteni emberek is alig emlékeztek. Olyan hideg volt, hogy amikor az ablakon kinéztem a szabadba, kénytelen voltam az arcom elé egy prémből készült álarcot tenni, csak a szemeimnek és a számnak volt rajta egy-egy nyílás. Három teljes hónapon át a nappal nem volt hosszabb 5-6 óránál, de azért sohasem volt teljesen sötét, a mindent betakaró fehér hóréteg derengő világosságot adott éjszaka is. Szegény állataink és az őket gondozó embereink nagyon sokat szenvedtek a hidegtől, az embereknek állandóan attól kellett tartaniok, ha nem vigyáznak, megfagy a kezük vagy a lábuk és ujjaik letöredeznek.

Benn a szobákban mindig kellemes meleg volt, hála a nagy kályhának, a kicsi és jól záródó ablakoknak és a vastag falaknak. Élelmünk nem volt valami változatos, a fő csemege a szárított rénszarvashús és az elég jóízű kenyér volt, néha szárított hal és birkahús is jutott, de ez már ünnepszámba ment. A vadászok, akiket semmiféle idő nem riasztott el, néha-néha őzpecsenyét hoztak, sőt medvehúst is, de ez nekünk nem nagyon ízlett. Italunk általában a víz volt, gyengén szesszel keverve, bor helyett pedig szörpöt ittunk, ez nagyon kellemes és jóízű volt. Teánk volt elegendő, ha vendégeink voltak, ez volt a fő ital. Egészben véve, a körülményeket tekintve, igen kellemesen teltek napjaink, heteink és hónapjaink.

Tavaszig semmi érdemleges nem történt Tobolszkban. Márciusban már észrevehetően hosszabbodtak a napok és az idő is enyhült. A kereskedők, akik velem együtt itt teleltek, elkezdtek készülődni, hogy szánokon folytatják útjukat. Én nyugodtan vártam tovább, mert Archangelszkbe készültem és nagyon jól tudtam, hogy a külföldről érkező hajók május és június előtt nem futnak be a kikötőbe, és augusztus eleje előtt, egyetlen hajó sem indul útnak Archangelszkből Európa kikötői felé. Nem volt tehát semmi értelme, hogy siessek. Most láttam csak, milyen sok kereskedő töltötte a telet Tobolszkban, mert nap-nap után népes csoportok indultak útnak Moszkva és Oroszország más városai és vidékei felé. A helybeli és környékbeli kereskedők nagy része is útra kelt, prémekkel jól megrakodva, hogy olyan árukat hozzanak vissza értük, ami Szibériában múlhatatlanul szükséges és értékes. Ezek mind azért siettek, mert még a nyár beállta előtt vissza is akartak érni, hogy üzleteiket lebonyolíthassák.

Csak májusban kezdtem neki a készülődésnek. Én is igen tekintélyes mennyiségű szőrmét vásároltam össze, fekete rókát, hermelint és más hasonló drága és ritka prémeket, viszont túladtam a Kínából, hozott áruk egy részén. Nagyon jól adtam el a fűszereket, itt sokkal magasabb árat kaptam értük, mint Londonban remélhettem, ami érthető is mert Londonba a tengeren állandóan érkeznek fűszer-szállítmányok, míg Szibérián keresztül csak nagy ritkán akad vállalkozó szellemű kereskedő, aki a Távolkeletről hozza áruit. Különösen társam fogadta nagy elégtétellel a magas és előnyös árakat, mert ő elsősorban kereskedő volt és a hasznot minden más fölé helyezte, nem úgy mint én, aki inkább érdeklődő utasnak éreztem magam az egész karavánúton. Kétségtelen, hogy igen nagy forgalmat bonyolítottunk le és áruink legnagyobb részén már itt túladtunk.

Júniusban mondtunk búcsút Tobolszknak, ennek a világ minden részétől távol eső városnak. Nem hiszem, hogy nagyon sok ember tudna létezéséről annyira távol esik a kereskedelmi útvonalaktól, nem is tudom, mi módon kerülhetett egyáltalában szó róla. Karavánunk az eddigihez képest nagyon leolvadt, mindössze 32 teve és ló vitt minket és holmijainkat. Nagyon komoly út előtt álltunk, mert keresztül kellett mennünk a legnagyobb és legkietlenebb sivatagon, még az eddig látott pusztaságokat is mind felülmúlta. Egyes helyein mély, mocsaras volt a talaj, máshol pedig egyenetlen, erősen dombos-völgyes szakaszokon kellett átvergődnünk és folyton csak azon imádkoztunk, hogy tatárokkal, tungúzokkal vagy más rablókkal ne találkozzunk, mert sokszor olyan nehéz helyzetben voltunk, hogy egy ellenséges támadás könnyen végzetessé válhatott volna számunkra. Tobolszkban azzal nyugtattak meg, hogy az Ob folyónak ezen a szakaszán csak a legritkább esetben járnak tatárok, vagy rablók és valószínű, hogy egyáltalában nem fogunk velük találkozni. Sajnos, a valóság mást mutatott.

Átkeltünk a Káma folyón és ezzel megérkeztünk Európába, mert a Káma ezen a szakaszán a határvonal Európa és Ázsia között. Az első európai város neve, Soloy Kamskoi volt, ami annyit jelent, hogy „Nagy város a Káma partján”. Azt hittük, hogy itt már komoly változást tapasztalhatunk a nép viselkedésében és műveltségében, de újra nagyot csalódtunk. Nagy nehezen átvergődtünk a sivatagon, de semmivel sem találtunk jobb állapotokat, mint nagy Tatárországban. A nép bálványimádó pogány és életszínvonala tekintetében is alig különbözik Amerika vadembereitől. A házak tele vannak a legkülönbözőbb és legundokabb bálványokkal, csupán a városok és a városhoz közeli falvak mutatnak más képet, mert ott már nagyrészt keresztények laknak. A kereszténység ezen a vidéken még nagyon gyenge lábon áll, a megkereszteltek görög vallásúnak mondják magukat, de szertartásaik és szokásaik annyira telve vannak a babona és boszorkánymesterség hagyományaival, hogy sok helyütt csak a legnagyobb jóindulattal lehet másnak minősíteni szertartásaikat, mint bűbájoskodó varázslatnak.

A sok bíztató és megnyugtató kijelentés következtében, melyekkel utunk egész folyamán elhalmoztak, már szinte elfelejtettük, hogy veszedelem is fenyegethet. A csalódás annál nagyobb volt és kis híja, hogy végcélunkhoz annyira közel, teljesen ki nem fosztottak és életünket el nem vették. Nem tudnám pontosan megmondani, mifajta népség volt, honnan jöhetett, de tény, hogy még a nagy erdőben jártunk, amikor egy jókora csapat nyíllal felfegyverkezett lovas jelent meg karavánunk közelében. Két puskalövés távolságban egymásután kétszer is, körüllovagoltak bennünket, azután pedig egyetlen szó, avagy nyíllövés nélkül tisztes távolságban a nyomunkba szegődtek. Megszámláltuk, legalább 45-50-en lehettek. Megálltunk, biztonságba helyeztük tevéinket és átküldtük a mögöttünk haladó lovascsoporthoz egy szibériai emberünket, tudja meg, mit akarnak. Emberünk a béke fehér zászlóját lengetve közeledett feléjük és amikor hallótávolságba ért, átkiabált hozzájuk. A szibériai egész csomó különböző itt szokásos nyelvjárást beszélt, az ellenséges csapat mégis úgy tett, mintha egyetlen szavát sem értené, végül félreismerhetetlen jelekkel magyarázták meg emberünknek, hogy jobban teszi, ha nem megy közelebb, mert abból csak baja származhat. A szibériai tehát dolgavégezetlenül jött vissza és mi semmivel sem lettünk okosabbak. Emberünk azt mondta, hogy a ruhájuk után ítélve valószínűleg Kalmükök lehetnek. Ebből viszont az következik, hogy valószínűleg nemcsak ez az egy csoport kószál a pusztában, hanem jóval többen vannak, mert kis csoportok nem merészkednének ilyen messzire saját hazájuktól.

Mi bevetettük magunkat egy kis erdőbe. Szükség volt a fák védelmére, mert mindössze tizenhat fegyverforgató ember volt karavánunkban. Úgy helyezkedtünk el, hogy mindig szembe tudtunk fordulni az ellenséggel, bárhonnan igyekezett is ránk törni. Óvatosságunk nagyon is helyén való volt, mert alig egy óra múlva már megindult az első támadás kis csapatunk ellen, de amikor látták, hogy résen állunk, visszafordultak és egész éjszaka nyugton hagytak.

Az éjszaka folyamán a kis erdő legsűrűbb részébe vonultunk vissza. A fák biztos fedezéket nyújtottak a támadók nyilai ellen és a sűrű fatörzsek között a lovasok nem is tudtak rohamozni. Mint már olyan sokszor, most is öreg portugál barátunk szolgált a leggyakorlatibb tanácsokkal. Az erdei táborhely talaja is a mi javunkra szolgált, mert mély és mocsaras volt, tehát sem lóval, se gyalogosan nem támadhattak ránk nagy erőkkel. A kis erdőben egészen közel táborhelyünkhöz, két igen bővizű forrás volt, a Wirtska folyó forrásai. A portugál még azt is kitalálta, hogy a sűrűn egymás mellett álló fák alsó ágait félig átfűrészelte, lehajtotta és egymásba bogozta, úgy, hogy valóságos kerítéssel zárta el táborunkat. Nemsokára az ellenség közelebb rukkolt táborunkhoz. Kellemetlen meglepetés volt, hogy időközben lényegesen megszaporodott a létszámuk, egy-egy lovon négyen is kapaszkodtak. Ebből arra következtettünk, hogy nők is vannak közöttük.

Mind közelebb jöttek. Már fél puskalövésnyire voltak, mikor parancsomra egy vaklövést adtunk le és orosz nyelven átkiáltottunk hozzájuk, mit akarnak és minél előbb hordják el magukat, mert közibük lövünk. Nem vették figyelembe felszólításunkat, dühödten rohantak előre, de az erdő szélén megtorpantak, mert az ügyesen összebogozott ágakból álló kerítés áthatolhatatlan volt. A portugál átvette tőlem a parancsnokságot. Első intézkedése az volt, hogy nem engedett lőni, azt mondta - be kell várnunk, míg közelebb jönnek, legalább pisztolylövés távolságra, hogy biztos célpontot nyújtsanak fegyvereinknek. - Az ellenség megállás nélkül közeledett, mi már könyörögtünk, engedje meg a lövést, de csak akkor vezényelt sortüzet, mikor már alig 15 yardnyira volt tőlünk. A hatás nem maradt el 14 emberük nyomban meghalt, egész sereg megsebesült, és több ló is súlyos sebet kapott.

A váratlanul hatásos sortűz nagyon meglepte az ellenséget. Nyomban visszavonultak biztos távolságra. Ezalatt újra töltöttük fegyvereinket és mikor láttuk, hogy nem mernek közelünkbe jönni, kimentünk az erdő elé és összefogtuk a gazdátlanul maradt lovakat. A halottak ruháiból és arcvonásaiból ítélve tatárok voltak a támadók, csak azt nem értettük, hogyan kerülhettek ilyen messzire saját területeiktől.

Az éjszaka folyamán az ellenség nem zavart többé, de ez még nem jelentett nyugodalmas pihenést. Tovább erősítettük táborhelyünket és egész éjszaka őrséget tartottunk, hogy meglepetés ne érhessen. Reggel újra kellemetlen meglepetés várt ránk. Azt hittük ugyanis, hogy eredményes sortüzünk erősen lelohasztotta támadóink kedvét, ezzel szemben azt kellett látnunk, hogy létszámuk újra erősen megszaporodott. Körülbelül háromnegyed mérföldnyire tőlünk, a sík területen tucatnyi jókora sátrat vertek, annak jeléül, hogy szabályszerű ostromot akarnak folytatni ellenünk. Ismétlem, ez nagyon kellemetlen meglepetés volt és őszintén bevallom, magamban már csaknem le is mondtam mindenemről, az életemről is. Értékeim elvesztése még nem is érintett volna nagyon tragikusan, bár feltétlenül igen fájdalmas lett volna vagyonom nagyobbik részének elvesztése, de borzalommal töltött el a gondolat, hogy ennek a vad, barbár hordának a fogságába kerülhetek éppen most, amikor már olyan közel járok utam végcéljához, amikor az utolsó kikötő már szinte integet a láttávolban és amikor már olyan sok bajon és veszedelmen sikerült különösebb zavar nélkül keresztülvergődnöm. Társam valósággal tombolt tehetetlen dühében és kijelentette, hogy inkább meghal, de nem akar szegény emberként éhen pusztulni, inkább az utolsó csepp véréig harcol, de nem adja oda minden értékét ezeknek az Istent nem ismerő vadaknak.

Egész napunk tanácskozással és őrállással telt el. Nem jutottunk semmi okos döntésre, ezzel szemben azt kellett látnunk, hogy az ellenség létszáma egyre jobban növekszik. Ebből arra kellett következtetnünk, hogy következő reggelre még többen lesznek. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy kis karavánunkban vannak tobolszki emberek is, akik valószínűleg nagyon jól ismerik itt a járást. Megkérdeztem őket, nem tudnak-e valami rejtekutat, vagy rövid átjárót, melyen az éjszaka leple alatt eljuthatunk a legközelebbi városba, vagy segítséget tudunk szerezni magunknak. A szibériai ember, aki előbb a követséget vállalta, most azzal jelentkezett, hogy ha nincs kedvünk az ellenséggel harcolni, tud egy utat, melyen elkerülhetjük őket és észak felé a Petrou folyó felé elmehetünk, anélkül, hogy a tatárok megtudnák merre keressenek. Nem volt más választásunk, meg kellett kísérelnünk, akár tetszett, akár nem, miután semmi kedvünk sem volt a folyton növekvő létszámú ellenséggel megvívni a hősi, de teljesen kilátástalan harcot. Rábíztuk magunkat a szibériai legényre.

Mikor besötétedett, nagy tüzet raktunk, állandóan tápláltuk és úgy rendeztük el, hogy egész éjszaka égjen és azt a látszatot keltse, hogy fenn vagyunk és őrködünk. Türelmetlenül vártuk a csillagok feljövetelét, mert vezetőnk nem volt hajlandó elindulni. Később derült ki, hogy azért ragaszkodott annyira a csillagokhoz, mert a Sarkcsillag után tájékozódott az éjszakában. Szabályszerűen megraktuk málhás állatainkat és amilyen gyorsan csak tudtunk, útnak eredtünk új vezetőnk nyomában.

Két óra hosszat mentünk nyaktörő gyorsasággal a csaknem koromsötét éjszakában, akkor viszont a felkelő hold olyan világosságot árasztott, hogy már szinte kellemetlen volt. Szerencsére ekkor már kívül voltunk az ellenség látótávolán. Lóhalálban, lankadatlanul, pihenés nélkül gázoltunk át minden akadályon, a járatlan út rettenetesen fáradságos volt, de hajnali hat órára már több mint harminc mérföldre voltunk előző táborhelyünktől és reméltük, hogy az ellenségtől is. A lélegzetelállító menekülés közben lovaink csaknem tönkrementek a nagy erőlködéstől, de a nagy rohanás meghozta az eredményt: megérkeztünk Kermantziskoy orosz városba és végre megpihenhettünk. A kalmük tatárokról semmit sem hallottunk. Kermantziskoy városból újra éjszaka mentünk tovább, valamivel lassabban, mint előző éjszaka, de így is elég erős iramban tettük meg az utat a Kartza folyón keresztül egy Ozomy nevű jókora orosz városig. Itt hallottuk, hogy a kelet felé tartó karavánokat figyelmeztetik, hogy a sivatagban nagyobb kalmük csoportok garázdálkodnak, a mi karavánunk azonban - jelentették ki nagy megnyugvásunkra - most már túl van minden elképzelhető veszedelmen. Öt napig pihentünk Ozomy városában, nagyon ráfért a pihenés meggyötört karavánunkra. Néhány állatunk helyett újat kellett vásárolnunk, nekünk magunknak is nagy szükségünk volt a nyugalomra. Ügyes szibériai legényünknek, aki valamennyiünk életét és vagyonát megmentette, társaimmal együtt igen tekintélyes pénzösszeget adtunk, ezenfelül még néhány pisztolyt is kapott, aminek jobban örült, mint a pénznek.

Öt napi nyugalmas menetelés után a Witzogda folyó menti Venslima városba jutottunk. Ez a város fontos pontja volt utazásunknak, mert hosszú szárazföldi vándorlásunk véget ért. A folyó hajózható volt és vízi úton tíz nap az út Archangelszkig. Nagy és kényelmes bárkát béreltünk, két jókora csónak hozta utánunk a csomagokat, és vízi karavánunk nyugodt biztonsággal úszott lefelé a folyón. Július 18-án érkeztünk meg Archangelszkbe, Pekingtől idáig egy év, öt hónap három napig tartott az út, beleszámítva a Tobolszkban eltöltött nyolc hónapot is. Úgy számítottunk, hogy Archangelszkben legalább hat hetet időzünk még, míg megérkeznek az európai hajók, de szerencsénkre egy hamburgi hajó kerek egy hónappal előbb jött meg, mint az angolok. Miután úgy gondoltuk, hogy Hamburg legalább olyan jó piac lesz áruink számára, mint London, nem vártunk tovább, felhordattuk holmijainkat a hamburgi hajóra.

Minden különösebb esemény nélkül hajóztunk végig a norvég partok mentén és szeptember 18-án behajóztunk az Elba torkolatába. Reményeink teljesültek, mert mindketten igen jól adtunk túl összes kínai és szibériai áruinkon. Becsületesen megosztoztunk a hasznon. Az én részem 3475 fontot tett ki, ezenfelül még megvoltak a Bengalban vásárolt gyémántjaim is.

Négy hónapig maradtam Hamburgban, azután tovább mentem Hollandiába, ott újra behajóztam és 1705. január 10-én megérkeztem Londonba, miután tíz évig és kilenc hónapig voltam távol hazámtól.

Mindezek után pedig egy minden eddiginél nagyobb útra készülök. A legváltozatosabb események és kalandok között éltem le hetvenkét esztendőt, ezalatt éppen elég időm volt, hogy megtanuljam, hogy az embernek nyugalomra és békére is szüksége van, hogy Isten áldását elnyerhesse és úgy fejezhesse be életét, mint igaz, becsületes, istenfélő emberhez illik.

VÉGE