VISZONTLÁTÁS

Mikor ráismertem a szigetre, nyomban odahívtam Pénteket és a part felé mutatva kérdeztem, mit gondol, hol vagyunk. Csak egyetlen pillantást vetett a szigetre, tapsolni, ugrálni kezdett örömében, kiabált ide-oda szaladgált a fedélzeten, táncolt és csaknem erőszakkal kellett visszatartanom, hogy azonnal fejest ne ugorjon a tengerbe, hogy kiússzék a partra.

- No, mit gondolsz Péntek - kérdeztem komolyan - találunk-e valakit a régi ismerősök közül? Mit gondolsz, apádat is megtaláljuk?

Egy darabig elgondolkozva állt a hajókorlátnál és mereven nézett a sziget felé, de amikor az apját említettem, egyszerre elkomorodott és láttam, hogy arcát sűrű könnyek szántják végig.

- Ugyan, Péntek, csak nem bánkódsz amiatt, hogy apáddal rövid idő múlva találkozni fogsz?

- Nem, nem - rázta fejét Péntek szomorúan - nem látni őt már, soha nem találkozni vele Péntek többet.

- Hogy mondhatsz ilyent? - korholtam szelíden - miből gondolod, hogy nem láthatod többé?

- Ó, már régen meghalni, nagyon régen, ő lenni nagyon öreg ember.

- Ne beszélj addig ilyeneket, míg nem tudod biztosan, mi történt. Azt kérdeztem, látsz-e valakit a parton?

Pénteknek úgy látszik sokkal élesebb volt a szeme, mint az enyém, mert egyszercsak nagy örömmel mutatott a házam fölött emelkedő dombra.

- Ott, ott látni emberek, sok ember! Igen, vannak ott emberek!

Hajónk jó fél hossznyira lehetett a parttól, én hiába erőltettem a szemem, még messzelátóval sem tudtam embereket felfedezni, az is igaz, hogy a messzelátót tartó kezem reszketett az izgalomtól. Pedig Pénteknek igaza volt, mert amint másnap a kérdezősködésekből megtudtam, valóban öt vagy hat ember állt a hajó érkezésekor a dombtetőn és találgatta, mifajta hajó és milyen emberek érkezhettek rajta.

Mihelyt Péntek tudatta, hogy embereket lát a dombon, nyomban felhúzattam az árbocra az angol lobogót, egyúttal három ágyúlövéssel tudattam a sziget lakóival, hogy jó barátok érkeztek. Válaszul néhány perc múlva füst szállt fel a kis folyó melletti erdőből. Leeresztettük a csónakot, magammal vittem Pénteket és az útközben megmentett fiatalembert is. Fehér zászlót tűztünk ki annak jeléül, hogy békés szándékkal közeledünk és teljes erővel eveztünk a part felé. A fiatalember már régebben megkért, hogy velem jöhessen a szigetre, mert roppant kíváncsi volt mindenre, amit ott láthat. Útközben ugyanis részletesen elmeséltem mindent, ami velem a szigeten történt, egész ottani életemet és berendezéseimet apróra elmondtam neki és most be akartam mutatni a valóságban is. Még 16 felfegyverzett embert is vittünk magunkkal arra az esetre, ha időközben nem várt kellemetlen vendégek vették volna birtokukba a szigetet. De fegyverekre nem volt szükség.

A dagállyal érkeztünk a szigetre, be tudtunk hatolni csónakunkkal egyenesen a kis folyó öblébe, egészen közel a ház főbejáratához. Az első ember, akit megismertem, a spanyol volt, akinek az életét annak idején megmentettem. Jól ismertem őt, akár száz ember közül is azonnal megismertem volna az arcát, különleges ruházatáról nem is beszélve. Úgy terveztem, hogy először csak magam szállok partra, így is rendelkeztem, de Pénteket nem lehetett semmi erővel visszatartani, mert a sasszemű fickó felfedezte az apját, amint jó messzire tőlünk egy csoport ember között állt. Olyan tűzbe jött, amikor apját meglátta, hogy ha nem engedem velem együtt kiszállni, kiugrik a csónakból és kiúszik a partra. Mint a kilőtt nyílvessző, úgy rohant egyenesen az apjához. Nemcsak én, hanem a legkeményebbre edzett szívű matróz is mély megilletődéssel nézte ennek a csupa érzésből álló barnabőrű fiúnak első örömkitöréseit, amikor apját annyi év után újra szemtől-szembe láthatta. Ölelte, csókolta, simogatta, karjába vette, úgy dédelgette, leült vele egy fatönkre, lefeküdt mellé a fűbe, majd mereven és sokáig nézte, mint ahogy a magunkfajta ember egy szép képet, vagy szobrot néz. Ez a különös megható jelenet többször megismétlődött a legkülönbözőbb sorrendben, mintha a nagy öröm teljesen elvette volna az eszét.

Nem kevésbé volt látványos és számomra még meghatóbb a spanyollal való találkozás. Lehetetlen volna pontosan leírni azokat az udvarias szavakat és kicirkalmazott szertartásos mozdulatokat, melyekkel a spanyolok engem fogadtak. Az első, aki üdvözlésemre jött, az én jól ismert spanyolom volt, akivel együtt verekedtünk a vademberek ellen. Mostani civilizált külsőmben nem ismert meg. Úgy jött elém a csónakhoz, mint egy ismeretlen emberhez, mögötte egy másik spanyol lépkedett nagy komolyan, biztosan előírt szertartások szerint, magasra tartott egy fehér zászlót, válaszul a mi baráti jelzésünkre.

Mosolyogva néztem rá egy darabig, azután nevén szólítottam. Abban a pillanatban, amikor meghallotta hangomat, a kezében tartott puskáját átadta a mögötte álló embernek, kitárt karokkal sietett felém és átölelt. Közben ezerszer is elnézését kérte, hogy nem ismert meg azonnal, de - mint igazi spanyol szeretetreméltósággal kifejezte - úgy éltem mindig az emlékezetében, mint a földreszállt angyal, aki azért jött a szigetre, hogy őt megmentse. Még percekig ömlött belőle a szó, kár hogy spanyolul mondta el azokat az udvarias és kedves szólamokat, amelyeket csak egy jó házból való spanyol férfi tud mondani. Megparancsolta a másik spanyolnak, azonnal tudassa a többiekkel és mindenkivel, aki a szigeten lakik, hogy a kormányzó megérkezett és szemlét akar tartani felettük. Karon fogott és kijelentette, hogy első utam a régi kastélyomba, a kormányzósági palotába kell hogy vezessen, mert vissza akarnak helyezni régi birtokomba. Szerencse, hogy karonfogott és úgy mentünk együtt, mert egyedül már oda se tudtam volna találni a házamhoz, melyben huszonnyolc esztendeig éltem, annyira megváltozott az egész környék, amióta a spanyolok vették kezelésükbe. A ház, vagy amint ők spanyol udvariassággal emlegették, a kormányzói kastély egész környékét telis-tele ültették gyorsan növő fákkal. Olyan sűrűn és olyan sok fát telepítettek, hogy a bozótos, vad erdő egészen a folyó partjáig ért már, és ha nem vezetnek, sohasem tudtam volna felfedezni a fák között vezető kacskaringós, szeszélyes fordulatokkal kígyózó egyetlen járható utat.

Megkérdeztem spanyolomat, miért építették ki ilyen erősen a ház erődítési övezetét. Kijelentette, hogy később részletesen el fogja mondani, én pedig mindent meg fogok érteni, ha megtudom, mi mindenen mentek ők keresztül azóta, hogy megérkeztek a szigetre és nagy megdöbbenéssel látták, hogy én időközben eltávoztam.

Bevezetésül egyelőre csak annyit mondott el, hogy az a három barbár - állandóan így nevezte a három lázadó tengerészt -, akiket itt hagytunk és akikről még nagyon sokat fog mesélni, valóságos pokollá tette számukra az itt élést, annyira, hogy a többi spanyol még a vadak között is jobban érezte magát. Egy szerencséjük volt csak - mesélte tovább a spanyol, hogy a barbárok kevesen voltak és nem voltak elég erősek ahhoz, hogy terveiket végrehajtsák, mert különben már mindenki a purgatóriumban sínylődne. Ezeknél a szavaknál a spanyol keresztet vetett és így folytatta tovább:

- De remélem, uram, nem fog ellenkezésével találkozni, ha azt kell közölnöm, hogy olyan kényszerítő körülmények merültek fel, melyek szükségessé tették, hogy saját biztonságunk érdekében erőszakot legyünk kénytelenek alkalmazni ellenük és lefegyvereztük őket. Csak így tudtuk elviselhetővé tenni az életet a sziget minden lakója számára, hogy ezeket a barbárokat alattvalóinkká tettük. Már olyan tervekkel foglalkoztak, hogy vagy szépszerével megszerzik felettünk az uralmat, vagy ha ez nem megy, hajlandók lettek volna valamennyiünket megölni is.

- Őszintén megmondom - feleltem - ettől magam is tartottam, amikor itt hagytam őket és az bántott legjobban, hogy előbb el kell távoznom, mielőtt még a spanyol vendégek megérkeztek. Mert ha már itt lettek volna, akkor egyszerűen rendeztem volna a helyzetet és a három lázadó tengerészt alájuk rendelem, mert ezek az emberek nem érdemeltek meg semmi kíméletes bánásmódot. Most tehát nem történt semmi más, mint olyan helyzetbe kerültek, amit kezdettől fogva szántam nekik. Igazán szívből örülök, hogy így oldódott meg a helyzet és nem találok benne semmi kivetnivalót. Úgy ismerem ezt a három gazfickót, hogy minden galádságra képesek, kormányozhatatlan és munkára, vagy hasznos tevékenységre soha nem használható gonosztevők.

Beszélgetésünk közben visszaérkezett a másik spanyol tizennégy ember kíséretében. Öltözékükből lehetetlen lett volna megállapítani, milyen nemzetiségűek, de az én spanyolom nyomban tisztázta a helyzetet, mert szertartásos ünnepélyességgel mutatta be nekem embereit, akik úgy sorakoztak fel előttem, mintha díszszemlét akarnék tartani felettük. Spanyolom komoly arccal felém fordult, mélyen meghajolt és embereire mutatott:

- Kormányzó uram, engedje meg, hogy bemutassam Önnek azokat az embereket, akik az életüket Önnek köszönhetik, kérem fogadja őket kegyes szeretettel.

Ezután az emberei felé fordult, megint mélyen meghajolt énfelém, rám mutatott és most nekik magyarázta el ki vagyok. A tizennégy spanyol pedig egymásután járult elém, mintha nem is közönséges tengerészek, vagy hosszú éveket emberevő vademberek között töltött emberek lennének, hanem csupa nagykövet és főnemes, én pedig egy nagy uralkodó, vagy hódító, aki elé most ünnepélyes hódolattal járulnak hűségfogadalom-tételre. Viselkedésük, minden szavuk és mozdulatuk lekötelezően udvarias és hódolatteljes volt, de egyben mindegyikükből a férfiasság és öntudatos méltóság sugárzott, amit nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani, erre születni kell. Őszintén be kell vallanom, ezek az egyszerű emberek annyira felülmúltak engem is viselkedés és jómodor dolgában, hogy komoly zavarban voltam, hogyan fogadjam és hogyan viszonozzam udvariasságukat és szertartásosan előkelő üdvözléseiket.

Nem untatom az olvasót azzal, hogy egyenként írom le azokat a beszélgetéseket, amelyeket a sziget lakóival folytattam, hogy megtudjam tőlük, mi minden történt itt azalatt a tíz esztendő alatt, amíg távol voltam. Megkísérlem inkább időrendi sorrendben összefoglalni az egész hosszú történetet és úgy elmondani, ahogy nekem mesélték el a kihallgatott emberek.

Elsősorban is az én spanyolomat és az „öreg Pénteket” - most, hogy Péntek is itt van, az apja is, megkülönböztetésül így nevezzük az öreget - kérdeztem ki, mondják el időrendi sorrendben, mi minden történt velük attól a pillanattól kezdve, hogy búcsút intettek nekünk a szigetről távozó csónakból, hogy eleget tegyenek felszólításomnak és megmentsék a vademberek között sínylődő többi spanyol férfit. A spanyol elmondotta, hogy magáról az útról alig van beszámolni valója, mert csendes volt a tenger, szép és kellemes az idő, semmi különös esemény nem zavarta meg az útjukat. Honfitársai leírhatatlan örömmel fogadták, mert egészen bizonyosra vették, hogy a vadak áldozatául esett. (Csak most tudtam meg a spanyol előadásából, hogy ő volt annak a hajónak a kapitánya, amely a szigetem mellett hajótörést szenvedett és később is megmaradt a kis spanyol menekült csoport vezetőjének.) Örömük határtalan volt, mert saját szemeikkel látták, hogy a vadak fogságába esett, azt pedig tudták nagyon jól, hogy ezeknél az embereknél általános szokás, hogy foglyaikból nagy győzelmi lakomát csapnak. Hihetetlennek, valósággá vált álomnak tűnt előttük, amikor elmesélte nekik, hogyan szabadult meg a vadak kezéből közvetlenül a lebunkóztatás előtti percekben és hogy most abban a küldetésben jött, hogy valamennyiüket kiszabadítsa jelenlegi nyomorúságos helyzetükből és elvigye az én szigetemre. Nem is nagyon hitték a meséjét, valahogy olyan volt a helyzete, mint a bibliai Józsefé, amikor testvéreinek elmesélte, mi minden csodálatos dolog történt vele a Fáraó udvarában, de amikor sorra elébük rakta küldeményeimet, a puskákat, a lőport, muníciót, a különböző régen látott jóféle ennivalókat, csak akkor kezdtek ráeszmélni, hogy mindaz, amit hallottak valóság és a szabadulás valóban útban lévő lehetőség.

Ezek után már nemcsak kapitányuk szerencsés megszabadulásának örvendeztek, hanem kitörő lelkesedéssel fogadták a saját kiszabadításukról előadott terveinket és nyomban hozzá is kezdtek a tengeri út előkészületeihez.

Legelőször is csónakokat kellett szerezniök, hogy valamennyien átkelhessenek a szigetre. Ez olyan feladat volt az ő körülményeik között, hogy le kellett térniök az európai fogalmak szerinti becsületes útról és rá kellett szedniök a velük eddig barátságosan együttélő bennszülötteket. Két jókora kanoet kértek kölcsön azzal az indokolással, hogy halászni mennek és már régen voltak a tengeren, kisebb kirándulást akarnak tenni a partok mentén. A meneküléshez ezzel minden előkészület meg is történt, mert nem volt semmi magukkal vinni való csomagjuk, hiszen már hosszú idő óta nem volt semmi egyebük, csak ami a testükön volt, még élelmet sem tudtak magukkal hozni, mert eddig is csak azokon a gyökereken rágódtak, amiket a bennszülöttektől kaptak időnként.

Még így is három hétig tartott míg megszerezték a két kanoet és minden különösebb esemény nélkül megérkeztek a szigetre. Sajnos, éppen erre a három hetes időre esett azoknak a mozgalmas eseményeknek a sorozata, melyek végeredményeként nekem sikerült elutaznom a szigetről. Elmesélte spanyolom, milyen nagy és kiábrándító meglepetés volt számára, hogy engem már nem talált a szigeten, de helyettem ott volt a három otthagyott ember, akikről nagyon hamar kiderült, milyen megátalkodott, javíthatatlanul gonosz fickók, még csak találkozni sem ajánlatos velük, nemhogy hosszú ideig együtt élni egy szigeten, sőt egy házban.

A három gazfickóban volt annyi tisztességtudás, hogy eleget tett utolsó parancsomnak és a partra szállt spanyoloknak átadták levelemet, élelmet is adtak nekik elegendőt, ahogy rendelkeztem és átadták nekik a hosszú leírást is, amit utolsó nap készítettem és melyben apróra leírtam, hogyan lehet a szigeti életet kellemesebbé tenni, hogyan kell kenyeret sütni, a kecskéket megszelidíteni és sajtot készíteni, hogyan kell a gabonát elvetni, a földet megművelni, fazekakat gyártani, szóval pontosan leírtam mindent, amire a huszonnyolc esztendei tapasztalat megtanított és rákényszerített. A spanyolok közül kettő egészen tűrhetően tudott angolul, úgyhogy valóban nagy hasznát vették útbaigazításomnak. A három ember eleinte egészen barátságosan viselkedett, nem utasítottak vissza semmiféle segítséget, sőt mindenben igyekeztek kedvükben járni. A spanyolok természetesen minden tekintetben viszonozták a barátságot, valamennyien egyformán használták a házat, a barlangot és minden berendezést, mindnyájan otthon voltak a szigeten, mint egy nagy család tagjai. Ez a helyzet azonban nem sokáig tartott, csak addig, míg a spanyolok kezdtek hozzászokni az itteni életmódhoz és a számukra nagy változást jelentő körülményekhez és megkezdődött a mindennapi élet, a közös munka az egész társaság jóléte érdekében. A fő irányítást a spanyol kapitány az öreg Péntekkel együtt vállalta és kitűnő rendben ment is volna minden, de ekkor kiderült, hogy a három angol nem akar részt venni a közös munkában, egész nap csak az erdőt és a völgyeket járták, puskával csavarogtak, papagájokat és más madarakat lődöztek, teknősöket fogtak össze, de amikor későn, fáradtan hazaérkeztek, megkövetelték, hogy a spanyolok a közös konyháról minden jóval ellássák őket.

A spanyolok még ebbe a helyzetbe is belenyugodtak volna, ha az angolok egyébként békében hagyják őket. De ezek az emberek nem olyanok voltak, akik sokáig tudnak egy társaságban maradni, nagyon hasonlítottak ahhoz a kutyához, amely már úgy telezabálja magát, hogy nem képes enni, de még mindig elzavarja a tál mellől a többieket. Az ellentétek lassan éleződtek ki, eleinte csak olyan kicsiségekben nyilvánultak meg, amelyeket könnyedén át lehetett volna hidalni kölcsönös megértéssel, később azonban egyre erősödtek, végül nyílt ellenségeskedéssé fajultak. A szigeti polgárháború az elképzelhető legnyersebb, legcsúnyább keretek között indult meg és zajlott tovább, tulajdonképp minden értelem nélkül, a józan ész és a természetes gondolkodás ellenére. Erről az áldatlan helyzetről először a spanyolok révén és az ő előadásukból értesültem. A spanyolok voltak a vádlók, de amikor magam is utána jártam a dolognak és a három angol elé tártam a vádakat, ők maguk sem tudtak tiltakozni ellene, egyetlen szóval sem cáfolták meg, amit ellenük felhoztak.

Még mielőtt a szigeti polgárháború részleteinek ismertetésébe belekezdenék, el kell mondanom azt az esetet, amit eddig nem jegyeztem fel, azt tudniillik, hogy mielőtt eltávoztam volna a szigetről és már a hajó fedélzetén voltam, ott olyan események zajlottak le, hogy már újabb lázadás kitörésétől tartottam. Az sem csillapította le a háborgó kedélyeket, hogy a kapitány erélyesen közbelépett és szétválasztotta a már csaknem nyílt verekedésbe bonyolódott veszekedő csoportot és a bajok két legfőbb okozóját és főkolomposát vasra verette. Miután ez a két ember tevékenyen vett részt az első lázadásban is, a kapitány most újra figyelmeztette őket, hogy ezzel a viselkedéssel csak azt érik el, hogy vasra verve Angliába viszi és felakasztatja mindkettőt, mert rájuk bizonyítja, hogy fellázadtak, lázadást szítottak és el akartak szökni a hajóval együtt. Ezt az intézkedést a legénység többi tagja teljesen félreértette, mert arra következtettek, hogy a kapitány most csak szép szóval tartja őket, de abban a pillanatban, mikor valamelyik angol kikötőbe érkeznek, nyomban átadja valamennyiüket a hatóságoknak, lázadással és hajószöktetéssel vádolva börtönbe csukatja őket. A másodkormányos nyomára jött ennek a suttogásnak és nyomban jelentette nekünk. Úgy állapodtunk meg a kapitánnyal, hogy én vállalom a közvetítést, mert mint kormányzónak nekem megvan a tekintélyem előttük, majd lelkükre beszélek, hogy ha az út további folyamán rendesen viselkednek, minden tekintetben mentességet fognak kapni tőlünk, fátyolt borítunk az elmúlt eseményekre. Nyomban le is mentem közibük, szép szavakkal igyekeztem lecsillapítani háborgó kedélyeiket, elmagyaráztam, hogy a kapitány nem is gondolt arra, hogy azok ellen is eljárást indítson, akik tisztességesen és becsületesen viselkedtek. A magam részéről pedig mindezt azzal toldottam meg, hogy becsületszavamat adom, minden úgy fog történni, ahogy én mondom. Erre megnyugodtak, annál is inkább, mert kieszközöltem a kapitánynál, hogy a két vasra vert embert engedje szabadon és bocsásson meg nekik.

Emiatt az események miatt nem tudtunk azonnal elindulni, az egész éjszakát a sziget mellett lehorgonyozva töltöttük. Másnap reggel azután meglepetéssel értesültünk, hogy a két szabadon engedett ember az éjszaka folyamán betört a fegyvertárba, ellopott két nehéz puskát és más egyéb fegyvert is - hogy puskaporuk és muníciójuk mennyi volt, azt nem tudtam megállapítani - azután eloldozták a hajó kis mentőcsónakját, beleültek és kieveztek a szigetre. Azóta biztosan felvették a kapcsolatot az ott maradt matrózokkal. Számunkra ezzel minden esetre jól oldódott meg a kínos helyzet.

Mihelyt felfedeztük a lopást és szökést, intézkedésemre egy kis vitorlással azonnal a partra ment 12 fegyveres ember a kormányos vezetésével, hogy felkutassák a szökevényeket. De sehol sem akadtak nyomukra, pedig bejárták a part egész környékét. Úgy látszik észrevették, hogy keresésükre indultunk, bevették magukat az erdő sűrűjébe, ott pedig hetekig tartó hajtóvadászattal sem lehet megfogni azokat, akik ismerősek a helyzettel. A kormányos annyira fel volt bőszülve a két ember hálátlanságán, hogy el akarta pusztítani a szigeten talált összes berendezéseket, házakat, vetést, kecskefarmot, szóval mindent, ami a megélhetést biztosítja, de miután erre nem volt parancsa, mindent úgy hagyott, ahogy volt, mindössze az ellopott kis csónakot hozta vissza a hajóra. Ezzel a két emberrel a sziget angol tengerész lakóinak száma ötre emelkedett, de ez a kis létszámú társaság nem volt egységes, mert az előző három sokkal, de sokkal gonoszabb lelkű és elvetemültebb volt, mint a két újabb jövevény. Két vagy három napig tartott csupán a kezdeti nagy megértés, azután a három „őslakó” ajtót mutatott az új jövevényeknek, kirekesztette őket a házközösségből azzal, hogy ha tetszik éljenek meg a maguk erejéből, senki sem hívta őket a szigetre, amelyet a kormányzó egyszer s mindenkorra minden tartozékával együtt nekik adott. Kijelentették, hogy menjenek amerre jónak látják, nem törődnek többé velük. Jó darabig ez is volt a helyzet és a két szerencsétlen ember ott volt a szigeten, élelem és támogatás nélkül, mert a spanyolok ekkor még nem érkeztek meg. Ez alatt az idő alatt alaposan megbűnhődtek minden bűnükért.

Az sem sokat változtatott a két ember helyzetén, hogy nemsokára megérkeztek a spanyolok. Amikor ezek már berendezkedtek, első dolguk volt, hogy a társadalmi kérdéseket is rendezzék. Felszólították a három angolt - ekkor még nem tudták, milyen elvetemült gazfickókkal van dolguk - béküljenek ki két honfitársukkal, mert - mint a spanyolok mondották - ezen a szigeten minden ember egy családhoz tartozik. A három gonosztevő azonban semmiféle rábeszélésre sem volt hajlandó újra felvenni az érintkezést kitagadott társaival, így ez a két szerencsétlen ember továbbra is magára maradt. A sok keserű tapasztalat őket is megtanította arra, hogy ezen a szigeten csak folytonos munkával és a helyzethez való alkalmazkodással lehet az életet valamennyire is elviselhetővé tenni, sátrat ütöttek az északi parton, hogy távol legyenek kellemetlen honfitársaiktól és a vademberek ellen is védett helyen lakjanak, mert a vadak a tapasztalatok szerint mindig a sziget keleti partjain jelentek meg és ütötték fel tanyájukat.

Két kis házikót építettek, egyet saját maguknak, egyet pedig raktárnak. A spanyolok jó szívvel adtak nekik elegendő mennyiségű gabonát, hogy elültethessék, sőt adtak borsópalántát is és átadták nekik az én írásbeli utasításaimat, hogyan kell a gazdálkodást vezetni. A két ember nyomban hozzálátott a gazdasági munkához, ásott, kapált, vetett és rövidesen gyarapodott is. Már az első aratás hozott nekik annyi gabonát, hogy a következőre jutott elegendő vetőmag és a megélhetésre is volt elegendő gabona és egyéb élelmiszer.