ÚJRA BRAZÍLIÁBAN

Huszonkét napig tartott a tengeri utunk, míg eljutottunk célpontunkhoz, Brazíliába és kiköthettünk a Mindenszentek öblében, ahol annak idején először léptem Amerika földjére. A háromhetes utazás folyamán semmi említésre méltó esemény nem történt velünk és hajónkkal, kivéve az alábbiakat.

Harmadik napja hajóztunk már kedvező szélben és a tenger is aránylag nyugodt volt, csak az áramlat vált helyenként annyira erőssé, hogy bizonyos mértékig eltérített eredeti irányunkból és ismeretlen vidékek felé sodort. Figyelő matrózaink több ízben kiáltották: „Föld jobbról”, de nem tudtuk megállapítani, szigetről vagy az amerikai kontinensről van-e szó. Harmadik nap estefelé ismét igen kellemes körülmények között hajóztunk, amikor hajónk előtt nem is olyan nagy távolságra a szárazföld és közöttünk lévő tengerrészen különös, fekete foltokat vettük észre a vízen. Főkormányosunk egy pillanatra átadta a kormányt a segédjének, majd hosszan vizsgálgatta messzelátójával a furcsa fekete foltokat.

- Az ördögbe is! - kiáltott félhangosan - Hiszen ez egy egész hadsereg!

Nem tudtam mire vélni amit mondott, rászóltam, ne beszéljen bolondokat, hol láthat a tengeren hadsereget.

- Bocsásson meg uram, ha rosszul fejeztem ki magam, tényleg inkább azt kellett volna mondanom, hogy egész flotta. Legalább ezer kanoe van ott együtt és amint látom, egyenesen felénk tartanak, tessék csak megnézni a messzelátóval.

Mondhatom nem volt valami kellemes látvány, ami a messzelátóból elébünk tárult. Öcsém, a hajó kapitánya is megdöbbenve szemlélte a vadak nagyszabású felvonulását. A mi szigetünkön már éppen elég hajmeresztő történetet hallott az emberevő vademberekről, most teljesen tanácstalan volt, mert még sohasem járt ezen a vidéken.

- Úgy látszik mégsem sikerül elkerülnünk a vademberek gyomrát - mormogta rosszkedvűen.

Helyzetünk egyáltalán nem volt rózsásnak mondható, annyi bizonyos. Szélcsend volt, vitorláink petyhüdten lógtak nádjainkon, a tenger áramlása pedig erősen a part felé sodorta hajónkat, amerről a vadak hadiflottája közelgett. Miután a vadak hadviselésében én már némi szakértelemre tettem szert, átvettem a kapitánytól az intézkedést. Úgy rendelkeztem, hogy lehorgonyzunk, bevonjuk az összes vitorlát és mivel a vadak legveszedelmesebb támadó eszköze hajónkkal szemben csak a tűz lehet, le kell eresztenünk mindkét csónakunkat, egyiket a hajó orrához, másikat a farához, mindkettőt jól megrakni emberekkel, hogyha a vadak megkísérelnék felgyújtani a hajó oldalát, nyomban kéznél legyenek és vödrökkel és vizes vitorlavászonnal eloltsák a tüzet.

Minden úgy történt, ahogy rendelkeztem és amikor már teljesen készen álltunk a vademberek támadásának fogadására, láttuk, hogy valóban felénk jön az egész tengeri ármádia. Nem hiszem, hogy fehér ember rajtunk kívül valaha is részese volt ilyen szörnyű látványnak. Az igaz ugyan, hogy kormányosunk alaposan tévedett, amikor ezerre becsülte a felénk tartó kanoek számát, mert most, hogy pontosan megszámlálhattuk, láttuk, hogy mindössze 128 csónak vonult fel ellenünk, de csupa nagy csónak volt, némelyikben 16-17 ember is evezett, a legkisebb legénysége is legalább 6-8 evezős volt.

Mikor közelünkbe értek, rajtuk volt a meglepetés sora. Látszott, hogy még sohasem találkoztak ilyen nagy hajóval, mint a mienk, még kevésbé voltak tisztában vele, kik lehetnek benne. Később még az is kiderült, hogy azt sem tudták, hogyan támadjanak meg bennünket. Merészen jöttek felénk és eleinte körülöttünk eveztek, egyre jobban szűkülő körökben, mintha ki akarnák tapasztalni, nem túlságosan veszedelmes ellenféllel van-e dolguk. Kiadtuk a parancsot a csónakban lévő embereinknek, ne engedjék őket túlságosan közel. Ez a rendelkezés egy előre nem számított összeütközést eredményezett. Néhány kanoe annyira közel volt már egyik csónakunkhoz, hogy embereink kézzel integettek feléjük, hogy maradjanak messzebb. A vadak kétségkívül meg is értették a jeleket, mert visszaeveztek, de ugyanakkor vagy ötven tollas nyílvessző zúgott a csónakban ülő embereinkre, egyiket elég súlyosan meg is sebezték. Én ennek ellenére sem akartam még kiélezni az ellenségeskedést, megparancsoltam embereinknek, semmi körülmények között ne használják fegyvereiket. A csónakba egy csomó deszkát dobáltunk le és a hajóács hamarosan elég magas mellvédet készített, hogy ha a vadak újra nyilazni próbálnának, megfelelő védelem legyen a csónakban ülőknek.

Vadembereink tanácskozást tartottak, úgy látszik most döntötték el, megostromolják-e a hajót, vagy sem. A haditanács alig félórát tartott, azután az egész hajóhad csatarendbe állt, és egyenesen felénk evezett. Kellemetlen látvány volt, amint egyre jobban közeledtek a vademberekkel tömött kanoek és egyre jobban meg lehetett különböztetni a benne ülők testét és arcát is. Szándékukat ekkor már világosan láttuk, bár az ostromra vonatkozó terveiket nem számíthattuk ki előre. Szabad szemmel meg tudtam már állapítani, hogy ezt az emberevő törzset elég gyakran láttam a szigetemen, amint foglyaik húsából nagy diadalmi lakomát csaptak.

Már annyira közel jutottak a hajóhoz, hogy tisztán hallhattuk csúnya torokhangjukat és ők is hallhatták a mi vezényszavainkat, bár egyikük sem értett a másik beszédéből semmit. Kiadtam a rendelkezést embereimnek, mindenki keressen jó fedezéket, mert biztos, hogy a vadak megint el fogják árasztani a hajót nyilaikkal. Ágyúinkat, összes lőfegyverünket készenlétbe helyeztük. Pénteknek megparancsoltam, menjen fel a fedélzetre, hangosan szóljon hozzájuk a saját nyelvükön és figyelmeztesse őket, mi lesz a következménye, ha bármilyen erőszakosságra is vetemednének ellenünk. Péntek nyomban felment a fedélzetre, de még hozzá sem kezdett beszédéhez, izgatottan kiáltotta felénk, hogy a vadak nyilaznak ránk. A következő pillanatban legalább 300 nyílvessző suhogott a levegőben és olyan hirtelen jött a támadás, hogy Péntek már nem tudott előle menekülni és holtan rogyott össze, kimondhatatlan fájdalmamra és elkeseredésemre. Ő volt az egyetlen élőlény, akit a hajón láthattak, valamennyi vadember őt vette célba. Így lett áldozata önfeláldozó kötelességtudásának a földkerekség leghűségesebb és legkitűnőbb barátja és szolgája. Három nyílvessző fúrta át testét és még három egészen közel hozzá csapódott le. Ez azt bizonyítja, hogy a vadak nagyon rossz célzók voltak, de számomra nem jelenthetett semmi vigaszt, mert a három találat mégis kioltotta Péntekem életét.

Fájdalmamban és elkeseredésemben, hogy elvesztettem az egyetlen lényt, akit barátként szerettem szívem egész melegével, azonnal kiadtam a parancsot, hogy négy ágyúval kartácstüzet, néggyel pedig golyókat zúdítsanak a vadak legsűrűbb tömegére. Mondhatom, olyan pokoli oldaltüzet kaptak hajónkról, amilyenben soha nem lehetett részük. Az igaz, hogy nagyon közel voltak, de tüzéreink is kitűnően céloztak és minden egyes lövésre legalább 3-4 kanoe fordult fel mindenestül.

Eredetileg nem is szándékoztam éles lövéssel támadni őket, úgy gondoltam, tökéletesen elég lesz néhány vaktöltés is, hogy már a hangjával és kicsapó lángjával elriassza a tűzfegyvereket nem látott vadakat. De amikor ők kezdték a támadást, mégpedig nagy erővel és tőlük telhető minden eszközzel és amikor megölték az én hűséges társamat, Pénteket, akit mindenkinél nagyobbra értékeltem és becsültem, akkor Isten és ember előtt felmentve éreztem magam minden kíméletesség alól és akkor lettem volna igazán boldog, ha valamennyi kanoet sikerül felborítanunk és az összes vademberek a vízbe vesznek. Nem tudnám megmondani és sohasem fogjuk megtudni, hány csónakjuk ment tönkre és mennyi emberük veszett a tengerbe ennél az első nagy sortűznél, de annyit saját szemünkkel láthattunk, hogy határtalan rémület fogta el őket a nem várt fogadtatásra és rettenetes zavarodottsággal, rendetlen összevisszaságban menekültek a hajó közeléből. Sebtében vagy 13-14 felfordult, vagy darabokra szakadt csónakot láttunk a vízen, a benne ülők segítségért kiabálva úszkáltak a csónakok maradványai között, a többiek pedig kétségbeesett igyekezettel, teljes erővel eveztek minél távolabb. Annyira lefoglalta minden gondolatukat a menekülés, hogy nem is törődtek a vízben úszva menekülőkkel, sem sebesültjeikkel, akik tehetetlenül fulladtak bele a vízbe. Azt hiszem, nagyon sokan pusztultak el annak következtében, hogy segítség nélkül maradtak. Embereink nagy érdeklődéssel nézték a szemük előtt lejátszódó vad jeleneteket és körülbelül egy órával a két perces tengeri ütközet lezajlása után, élve halásztak ki egy vadembert, aki ekkor még mindig ott úszkált a felborult és elpusztult csónakok maradványai között.

Volt tehát egy hadifoglyunk is, de a halálra rémült vadember nem akart elfogadni tőlünk sem ennivalót, sem friss vizet, már azt hittük, hogy inkább éhen-szomjan akar veszni, semhogy az ellenség halálra kínozza, ahogy náluk van szokásban. Kétségkívül nagyon drasztikus, de mindenesetre célravezető megoldást eszeltem ki a vadember megszelídítésére. Hangos szóval és olyan jelekkel adtam ki a parancsot embereimnek, hogy még ő is megértette, hogy ha nem hajlandó beszélni, dobják vissza a vízbe, ugyanott ahol előbb kifogták. Nem volt szándékomban egy pillanatig sem, hogy vízbe fojtsam a szerencsétlent, de rá akartam ijeszteni, hogy megszólaltassam. Embereim nem sokat teketóriáztak, jó nagyot lódítottak rajta és behajították a vízbe. A vadember úgy úszott a vízen, mint egy parafadugó, nem tágított közelünkből, háromszor is körülúszta a hajót és folyton beszélt, kiabált hozzánk a maga nyelvén, amiből természetesen egyetlen hangot nem értettünk, csak azt tudtuk, hogy ezek után feltétlenül másként fog viselkedni, ha újra közibünk kerül. Úgy is történt. Mikor embereim újra kihalászták és barátságosan bántak vele, neki is megjött a szava és a kedve, hogy barátságos legyen.

A szél újra kedvezővé vált, felvontuk vitorláinkat, de én vigasztalhatatlan voltam, elvesztettem legdrágább, barátomat, szolgámat, leghűségesebb társamat, Pénteket, akit nem pótolhat többé senki!

Magamba vonulva gyászoltam és búcsúztam tőle. Szegény, derék Péntek, nem járja többé velem a nagyvilág kalandos útjait, nem keresheti többé kedvemet. Igaza volt, amikor a szigeten kijelentette, hogy minden gondolkodás nélkül, bármikor az életét is odaadja, hogy hűségesen teljesítse parancsaimat. Most is az én parancsomra állt ki a vadak nyílzáporába!

Úgy temettük el, olyan ünnepélyességgel és gyásszal, amit egy tengeri hajón egyáltalában kifejteni lehet. Koporsót ácsoltunk és tizenegy ágyúlövés közben leengedtük a tengerbe. Így végezte életét a földkerekség legodaadóbb, legbecsületesebb és leghívebb szolgája.

Nem mindennapi kalandunk után jó széllel hajóztunk tovább Brazília felé. Vegyes érzelmek dúltak lelkemben, amikor megpillantottam a Mindenszentek öble ismerős vidékét, ahonnan olyan hosszú évekkel ezelőtt jó és rossz sorsom útnak indult. Brazíliában ekkor a legszigorúbb kereskedelmi tilalom volt idegen nemzetiségű hajók számára. Nem hiszem, hogy belátható idő óta érkezett volna hajó a kikötőbe, melynek kevesebb köze lett volna a kereskedelemhez, mint a miénk, mégis a legnagyobb nehézségekbe ütközött még az is, hogy egyáltalában érintkezésbe léphessünk a szárazfölddel. A hatóságok tudni sem akartak arról, hogy partra szálljak, hiábavaló volt régi társam minden igyekezete és meddő maradt régi megbízottaim örököseinek közbenjárása, még az én személyes hírnevem sem indította jobb belátásra a kikötő parancsnokságát, pedig ekkor már egész Brazíliában széltében-hosszában elterjedt a híre, milyen nagyszerű kis gyarmatot varázsoltam arra az elhagyott szigetre, melyre négy évtizeddel ezelőtt egyedül kerültem, mint hajótörött.

Végül mégis egykori társamnak jutott eszébe a mentő ötlet. Emlékezett rá, hogy én hazaérkezésem után nagylelkűen a Szent Ágoston kolostornak és szegényeinek ajándékoztam azt a 700 és egynéhány portugál aranyat, amit a rendfőnök becsületesen megőrzött számomra. Társam most elment a priorhoz és őt kérte meg partraszállásom érdekében való közbelépésre. Ez használt is, mert a prior személyes eljárására a kormányzó megengedte, hogy bizonyos feltételek mellett velem együtt a hajó kapitánya és még egy személy és természetesen a csónakban evező matrózok elhagyhatják a hajót és a kikötőben szabadon járhatnak. Felelősséget kellett azonban vállalnunk, hogy senki tovább nem megy a kikötő területénél, senki mást nem viszünk magunkkal, csak akik az engedélyben szerepelnek és semmiféle idegen árucikket nem viszünk be a városba. Ezeket a feltételeket olyan szigorúan ellenőrizték, hogy csak a legnagyobb nehézségek között tudtam partra juttatni azt a három bála angol árucikket, amit régi társamnak hoztam ajándékul.

Társam minden tekintetben kiváló, nyíltszívű, nemes gondolkozású ember volt. Ő is ugyanolyan szegényen kezdte a munkáját, mint én. Egyáltalában nem gondolt arra, hogy én valami ajándékot hozok magammal, de tudta, hogy nagy és hosszú tengeri út áll még előttem, sietett, hogy valamivel kedveskedjék. Bort, édességet, dohányt és néhány értékes aranyérmet küldött ajándékba, de nagy lelki megnyugvásomra szolgált, hogy megfelelően tudtam viszonozni baráti kedveskedését, mert egész csomó legkitűnőbb angol szövetet, finom vásznakat, csipkét és ruhaneműt sikerült eljuttatnom hozzá baráti ölelésemmel és jókívánságaimmal együtt. Felhasználtam társamnak kitűnő összeköttetéseit, őt kértem meg, juttassa el szigetemre azokat a dolgokat, amelyeket az ott maradottaknak szántam, átadtam neki a még Angliából hozott összeállítható kis hajót, hogy az itteni szakemberekkel tegye útra késszé és a legelső kínálkozó alkalommal, megfelelő személyzettel, indítsa el a sziget felé.

Barátom készséggel vállalkozott a feladat teljesítésére. Néhány nap alatt teljesen útra kész volt a kis hajó, mi ezalatt bevásároltunk és beszereztünk mindent, amit még szükségesnek tartottam, hogy a szigetre eljuttassam. A kis hajó meglepő gyorsasággal, alig néhány nap alatt teljesen útra készen állt, a vezetőt alaposan kioktattam, merre kell mennie, hogyan találhatja meg legkönnyebben a szigetet.

Mint később megtudtam, nem is tévesztette el az utat, minden baj nélkül érkezett meg egész rakományával együtt. Nagy megnyugvásomra hajónk egyik matróza is arra kért, hogy elmehessen a küldeménnyel és letelepedhessen a szigeten. Kész örömmel adtam meg a hozzájárulásomat, nyomban írtam egy ajánló levelet a spanyol kormányzónak és kértem, adjon neki is megfelelő házhelyet, mint a többi új telepesnek.

Csak évek múlva tudtam meg, hogy minden tökéletes rendben folyt le, a sziget lakói természetesen nagy örömmel fogadták az új küldeményt, amely még zavartalanabbá, még könnyebbé tette ottani életüket. Ebben az időben már a lakók létszáma meghaladta a hatvanat is, nem számítva a kis gyermekeket, pedig azok száma is jelentős volt már. Mindezekről és a sziget valamennyi lakójának irántam érzett hűséges ragaszkodásáról csak akkor értesültem, amikor újra megérkeztem Európába és Londonban megkaptam az évek óta felgyülemlett nagy levélcsomagot, amely Lisszabonon keresztül érkezett címemre a szigetről.

Most pedig véglegesen felhagyok a szigettel és a vele kapcsolatos összes eseményekkel és leírásokkal. Aki a most következő feljegyzéseimet olvassa, legjobban teszi, ha teljesen kikapcsolja emlékezetéből a szigetet minden emberével és különlegességével együtt, meg kell elégednie egy öreg tengerjáró szeszélyes kalandos utazásaival, aki mindig a maga feje után cselekszik és nem zavartatja magát mások véleményétől, nem tudott lehűteni negyven esztendő sok nyomorúsága és kiábrándulása sem és most is ugyanolyan kalandos vágyak fűtik, mint azt a fiatalembert, aki negyven év előtt otthagyott mindent, szüleit is, hogy kalandos tervei után fusson, bárhova vigye is a sors ezen a földkerekségen.

Brazíliából az Atlanti-óceánon keresztül egyenesen Afrika legdélibb pontja, a Jóreménység foka felé hajóztunk. Tűrhetően jó utunk volt, eltekintve a viharoktól és ellenszelektől, de úgy látszik a sors már megelégelte, hogy a tengeren osszon ki számomra újabb meg újabb kalandokat, a velem és körülöttem zajló események túlnyomó része ezentúl a szárazföldön játszódott le.

Hajónk kereskedelmi vitorlás volt, szigorú előírások szerint külön rendeltetéssel biztosított árut vitt, ezért a Jóreménység fokán túl már csak meghatározott ideig állhatott a hajó egy-egy kikötőben.