CSATA AZ EMBEREVŐKKEL

A két angol harmadszor is hátrább vonult. Már közvetlenül az erdő legsűrűbb részének a szélén voltak. Szinte kínálkozott búvóhelyül egy öreg, odvas fa, melynek vastag törzse belül üres volt és elég hely volt benne mindkét ember számára. Bebújtak a fa törzsébe és alig pár percig álltak ott, máris látták, hogy két vadember futva közeledik feléjük. Egyenesen a nagy fa felé tartottak, mintha látták volna, hogy ott bújtak el azok, akiket keresnek és most rájuk akarnak támadni. Valamivel hátrább újabb három, még hátrább megint öt vadember alakja bontakozott ki az erdő fái közül. Libasorban futottak egymás nyomában. Úgy látszik az volt a szándékuk, hogy felkutatják az egész erdőt, mert más irányban szintén futott vagy hat-nyolc mezítelen bennszülött. Olyan volt ez a látvány, mint amikor a sportemberek erdei futóversenyt rendeznek és keresik, melyik a legrövidebb út az erdőn keresztül.

Embereink tanácstalanul szorongtak a nagy fa menedéket adó belsejében. Nem tudták, mi lesz jobb, ha ott maradnak, vagy ha elmenekülnek és tovább futnak, újabb menedékhelyet keresni. Végül is rövid megbeszélés után úgy határoztak, hogy maradnak, arra való tekintettel, ha ezek a vadak ilyen alapossággal kutatják át az erdőt, úgyis rájönnek a rejtekhelyükre, akárhol lesz is, még mindig jobb, ha itt a fánál kell megvívni a nagy csatát, mert ha túl sokan találnak jönni, még mindig fel lehet mászni a fára és a puskákkal onnan tartani tudják állásaikat, ha mind az ötven vadember összesereglik is a fa alatt, muníciójuk van hozzá elegendő, ki tudják várni míg a segítség megérkezik a spanyolok részéről.

Percek alatt kellett határozni. Így döntötték el azt is, hogy nem lőnek rá mindjárt a legelöl futó két emberre - kivéve, ha azok felfedezik őket és azonnal rájuk támadnak - hanem a három emberből álló második csoportot veszik tűz alá, hogy így ketté válasszák az elöl futókat és a mögöttük előrenyomuló öt tagból álló csoportot. Az első két ember néhány méterrel a fa előtt hirtelen irányt változtatott és másfelé futott, de az utánuk következő két csoport emberei olyan határozottsággal tartottak a nagy fa felé, mintha tényleg tudomásuk volna az angolok ott rejtőzködéséről. A fa belsejéből jól lehetett látni, hogy a vadak közvetlenül egymás nyomán, libasorban haladnak előre, tehát, ha sikerül, jól irányzott lövéssel az elsőt eltalálni, valószínűleg az utána következő kettőt is megsebzi a golyó. Több kis golyót helyeztek puskájukba, hogy tervük sikerüljön. Kitűnően használható lőrés is volt a fa kérgében, a bennlévő vadász úgy célozhatott, hogy őt nem vehették könnyen észre. Egyik angol odaállt a lőréshez, beleillesztette a puska csövét, nyugodtan célzott, bevárva, míg az elöl haladó vadember mintegy 30 yard távolságra ér. A célpont így elhibázhatatlan volt.

A várakozás feszült pillanataiban is tisztán látták, hogy a közelgő vadak egyike az a megszökött vadember, aki ezt az egész társaságot a szigetre hozta. Mindketten azonnal ráismertek, hiszen elég sokat látták, amikor a telepen dolgozott. Azonnal elhatározták, hogy ezt a gazembert feltétlenül ártalmatlanná teszik, még ha mindkettőjüknek is használni kell a puskájukat. Éppen ezért a másik angol is felkészült a lövésre, hogy ha az első lövés nem sikerül, nyomban kieressze a másodikat. Erre azonban nem került sor, mert az első angol sokkal jobb vadász volt, semhogy eltévesztette volna a kiszemelt célpontot. Nyugodtan kivárta, míg a három közelgő vadember pontosan egyvonalban van egymás mögött, akkor lőtt. Az elöl haladó ember nyomban holtan vágódott el a földön: tiszta fejlövést kapott. A mögötte lévő - ez volt a szigetről megszökött áruló - súlyos sebet kapott, a mellén ment keresztül a golyó. Ő is elvágódott, de nem halt meg azonnal. A harmadiknak csak a vállát súrolta egy golyó, valószínűleg az, amely a második emberen már keresztülment. Ez az ember az ijedtségtől rogyott össze, mert sebe nem volt különösen súlyos, bár erősen vérzett. Lerogyott a földre és olyan keservesen sikoltozott és üvöltött, mintha elevenen nyúznák le a bőrét.

Az utánuk nyomakodó öt vadembert a nagy és váratlan zaj sokkal jobban megrémítette, mint a veszedelem közelléte. Riadtan álltak meg és bámulva néztek szerteszét, mi történhetett. Az erdő százszorozva visszhangozta a puska hatalmas dörrenését, a madarak pedig rikoltozva, nagy szárnycsapkodással rebbentek fel a környező fákról, mindenfelől különös zajok hallatszottak, a felzaklatott erdő sajátságos hangzavara töltötte be a levegőt. Egészen olyan volt a helyzet, mint amikor először sütöttem el a puskámat, ami talán ennek a szigetnek a történetében a legelső puskalövés volt.

Lassan elült a zaj, a vadak első riadalma kissé lecsillapodott, de sejtelmük sem volt, mi történhetett. Gyanútlanul jöttek előre és megálltak azon a helyen, ahol társaik feküdtek, kétségtelenül igen nyomorúságos állapotban. A szerencsétlen, gyanútlan vademberek, nem is sejtve, milyen közel vannak a legnagyobb veszedelemhez, egy csoportba verődve hajoltak sebesült társuk fölé, beszélni kezdtek, valószínűleg kérdezősködtek, hogyan és mitől kapta a sebet. Nem lehetett hallani mit válaszol, de a jelekből, melyekkel szavait kísérte, ki lehetett venni, hogy azt magyarázza, hogy az erdő mélyéről egyszerre tűzsugár csapott feléje, azután nagy dörgést támasztottak az erdő istenei és a villám kettőjüket agyonsújtotta, őt pedig súlyosan megsebezte. Valószínű is volt, hogy ezt mondta, mert nem látott maga előtt embert, sohasem hallott puskadurranást egész életében, de még puskáról sem hallhatott semmit, azt sem tudta elképzelni, hogy tűzzel és golyóval nagy távolságból lehet megölni az embereket. A többiek bamba tanácstalansággal hallgatták sebesült társuk előadását s ha megértették volna, miről van szó, valószínűleg nem álltak volna egy csoportban, minden elővigyázat nélkül, kitéve magukat is ugyanannak a sorsnak, amely társaikat érte.

A fa belsejében szorongó két angol - mint később őszintén elmondották nekem - komoly lelkiismeretfurdalást érzett, hogy kénytelen megölni egy egész csomó szerencsétlen vadembert, akiknek sejtelmük sincs a veszedelem nagyságáról és közelségéről. Mégis mérlegelték a helyzetet, ha ezt nem teszik meg, akkor saját magukat és talán a sziget többi lakóit is mind a legnagyobb veszedelembe sodorják, elhatározták, hogy közibük lőnek, még pedig egyszerre két puskával, mert időközben a másik angol is megtöltötte az előbb kilőtt fegyverét. Volt még idejük azt is megbeszélni, hogyan osztozzanak meg a még mindig mozdulatlanul egy csoportban álló vadembereken, mindegyikük pontosan célba vette a maga emberét és egyszerre sütötték el puskáikat. A hatás rettenetes volt. Mind az öt ember egyszerre zuhant a földre. Csak később sikerült megállapítani, hogy kettő közülük azonnal meghalt, kettő súlyosan megsebesült, egy pedig teljesen sértetlen maradt, de a rémülettől szinte eszméletlenül ő is a földre zuhant és mozdulatlanul fekve maradt. Így az angolok az első pillanatban azt hihették, hogy mind az öt vadember meghalt.

A két angolt a nem várt siker láttán annyira elragadta a biztonságérzet, hogy nagy merészen kimásztak a fa belsejéből, még a puskájukat sem töltötték meg újra, ami nagy mulasztás volt. Csak akkor lepődtek meg nagyon, amikor a nagy mészárlás színhelyére mentek és látták, hogy a halottnak hitt nyolc ember közül négy még él, ezek közül is kettőnek csak nagyon könnyű sebe van, egy pedig teljesen sértetlen. Nem lehetett mást tenni, nekik estek a puskatussal. Először a szökött vademberrel számoltak le, mert égette őket a bosszúvágy, hogy elintézzék az árulkodó vadembert, aki az egész bajt a nyakukba zúdította. Leütötték egy másik társával együtt, aki a térdén sebesült meg és nem tudott felemelkedni. Az a vadember, aki sértetlen maradt, odaszaladt a két angolhoz, térdre esett előttük, karjait magasra emelve, könyörgött, esdekelt, hagyják életben. Egyetlen szavát sem értették, de annál kifejezőbbek voltak a kétségbeesett jelek, melyekkel alátámasztotta rimánkodását. A két angolnak megesett a szíve a kétségbeesetten nyögdécselő, ijedten nyöszörgő vademberen, jelekkel megmagyarázták neki, üljön le a fa tövébe. Kezeit hátul erősen megkötözték és otthagyták, mert amilyen gyorsan csak tudtak, a másik két vadember nyomába eredtek. Attól tartottak, hogy a két menekülő ember, bármilyen vakon rohan is az erdőben, valami véletlen folytán ráakadhat arra a helyre, ahol feleségeiket és minden komolyabb értékeiket elrejtették. Nemsokára utol is érték őket, de nagy megelégedéssel látták, hogy egészen más úton járnak, mint amerre az ő rejtekhelyük van, egy oldalvölgyön át a tengerpart felé tartottak. Most már nem is volt szükség rá, hogy tovább kövessék őket, visszamentek a nagy fához, de már hiába keresték a megkötözött embert, nyoma veszett. Valószínűleg addig kiabált, míg a többiek ráakadtak, kiszabadították és elvitték magukkal. De nemcsak az egyetlen élő embert vitték magukkal, hanem a halottakat is és a fa tövében hagyott kötelékeken és a vérnyomokon kívül semmi más jele nem maradt, hogy ezen a helyen milyen nagy mészárlás folyt.

Újra teljesen tanácstalanul álltak a nagy fa alatt. Sejtelmük sem volt, közel vagy távol van-e tőlük az ellenség, azt se tudták, mennyien lehetnek, vagy ha az erdőben vannak, melyik úton mehettek. Végül is úgy döntöttek, hogy az erdőbeli rejtekhelyre mennek, hogy megvigasztalják az ott minden bizonnyal rettegő asszonyokat. Az igaz, hogy a most érkezett vademberek tulajdonképpen honfitársaik, vagy legalábbis ismerőseik, mégis borzasztóan féltek, hogy felfedezik őket.

Útközben rájöttek, hogy a vademberek valóban az erdőben vannak, de nem a rejtekhely közelében. Most látták, milyen okos elővigyázatosság volt, hogy olyan sűrűn ültették egymás mellé a fákat, a vademberek meg sem kísérelték a behatolást, mert nem is gondolhatták, hogy az ilyen áthatolhatatlanul sűrű erdőben tanyahely is lehet, de nem is lehetett volna idegennek másként bejutni, csak ha a belül lévők állandóan irányítják őket, merre menjenek. Erre pedig természetesen nem kerülhetett sor. Angoljaink így nyugodtan mentek be a rejtekhelyre, mindent a legnagyobb rendben találtak, csak az asszonyokat gyötörte rettenetesen a félelem. Alighogy az angolok megérkeztek, megjelent hét spanyol is, hogy segítségül legyen és hoztak magukkal mindenféle ennivalót és egyéb holmit is, hogy kényelmesebbé tegyék az asszonyok számára az itt-tartózkodást. A többi spanyol az öreg Péntekkel együtt a nagy völgyben lévő nyári lakáshoz mentek, hogy biztonságba helyezzék az ott lévő értékes holmit, a kecskéket, a gabonaföldet, ha esetleg a vadak odáig is eljutnának. De szerencsére a vademberek nem gondoltak arra, hogy a szigetnek erre a részére is kiterjesszék kutatásaikat. A spanyolokkal együtt jöttek a már korábban foglyul ejtett rabszolgáink is. Három megkötözött foglyot hoztak magukkal, az egyikben az angolok nagy meglepetéssel ismertek rá arra a vademberre, akit megkötözve a nagy fa tövében hagytak és később csak hűlt helyét találták.

A mi szolgáink annyira természetesnek találták, hogy a hadifoglyoknak meg kell halniok, hogy nyomban meg akarták ölni mind a hármat, annak ellenére, hogy a saját nemzetségükből valók voltak. A spanyolok azonban most is mint mindig, emberségeseknek mutatkoztak és nem engedtek meg semmi felesleges vérontást, hanem úgy rendelkeztek, hogy a három új foglyot el kell helyezni a földalatti barlangban és két spanyol majd őrizni fogja őket. Így is történt, a három fogoly kezét-lábát alaposan megkötözték, hogy el ne szökhessenek, betették a barlangba, a kijáratnál pedig két spanyol fegyveresen őrködött.

A spanyolok megjelenése és bátor fellépése annyira felvillanyozta a már-már csüggeteg angolokat is, hogy most már ők kezdték türelmetlenül sürgetni, kutassák fel, hol vannak a vademberek és támadják meg őket. A két angol és öt spanyol megfelelően felfegyverkezve, puskákkal, pisztolyokkal és bárdokkal ellátva elindult a vademberek ellen. Először is a nagy fához mentek az első csata színhelyére. A jelek azt mutatták, hogy a vadak már felfedezték ezt a számukra szomorú helyet és el is akarták vinni halottaikat, de valami megzavarhatta őket, mert nem messzire a helytől ott feküdtek a holttestek, látszott, hogy karjuknál és lábuknál fogva vonszolták idáig. Tovább mentek és feljutottak a kis emelkedőre is, ahonnan a két angol olyan keserves lelkiállapotban nézte házának és telepének szétrombolását. A látvány most sem volt kellemesebb, mert a ház s környéke még mindig füstölgött és nagyon lesújtó látványt nyújtott a rettenetes rombolás és pusztulás, de már egyetlen vadembert sem lehetett látni az egész környéken. Rövid várakozás után óvatosan továbbmentek egészen a telepig. Útközben azonban meglátták, hogy az összes vadember a tengerparton sürög-forog és azzal vannak elfoglalva, hogy csónakjaikat előkészítsék a visszafelé útra. Első pillanatra nagyon sajnálták, hogy már késő megakadályozni a kanoek távozását és nem csaphatnak le rájuk, de végül mégis megelégedéssel nézték, hogyan eveznek el a vadak, örömmel és megnyugvással gondoltak arra, hogy sikerült megszabadulni ettől a kegyetlenül pusztító bandától is.

Körülbelül két nap múlva nagy megelégedéssel látták az őrjáraton lévő spanyolok, hogy a hullámok három jókora bennszülött kanoet sodortak a partra, a csónakok közelében pedig három halott vadember feküdt. Nyilvánvaló volt, hogy a hazafelé tartó kanoe-csoportot nagy vihar lepte meg és egy részüket elpusztította. Ez a feltevés annál inkább valószínű volt, mert a vadak távozása után egész éjszaka erős szélvihar dühöngött és másnap is sokáig vadul hánykolódott a tenger.

Akármilyen megnyugtatás volt is a sziget lakói számára, hogy a vademberek egy csomó halott hátrahagyása után elmentek a szigetről és akármilyen öröm volt is, hogy a vihar is segítségül szegődött és egy csomó vadembert elpusztított, mégis biztosra lehetett venni, hogy a megmaradtak valami úton-módon hazajutottak és elmesélték élményeiket, mit csináltak és mi történt velük a szigeten. Az is valószínűnek látszott, hogy a kirándulást sikertelennek minősítették és legközelebb nagyobb erővel, sokkal több csónakkal és emberrel támadják meg a sziget lakóit. A mostani expedíció résztvevői ugyanis nem szolgálhattak odahaza semmi pontos adattal, kik és mennyien laknak a szigeten és milyen erősek, mert akik hazajutottak, azok közül senki sem láthatott a szigeten egyetlen embert sem, legfeljebb következtetni tudtak abból, hogy hét emberüket megölve találták, - közöttük azt az egyetlent is, aki már korábban is járt a szigeten és ismerte az ott lakó embereket.

A zajos események után öt vagy hat hónapig teljes nyugalom uralkodott a szigeten. A nagy család tagjai már-már azt hitték, hogy a vademberek vagy elfelejtették a csúfos kudarcba fulladt kalandot, vagy olyan nehéznek találták a sziget megostromlását, hogy feladták a reményt. A helyzet azonban nem így alakult, mert egyszerre, egészen váratlanul huszonnyolc kanoe jelent meg a sziget partjai előtt, telve vademberekkel. Nyilvánvalóan nem a megszokott lakomáik elfogyasztása céljából jöttek, mert nagy harci kedvvel, zajos csatakiáltások közben szálltak partra és meg lehetett figyelni, hogy mindegyiküknél hosszú tollú, erős nyilak vannak, soknál hatalmas bunkósbotok, fakardok és egyéb harci eszközök. A legriasztóbb felfedezés azonban az volt, hogy a kiküldött kémek jelentése szerint a vademberek olyan nagy létszámmal érkeztek, amennyi még sohasem volt egyszerre a szigeten. Ez a megállapítás igen komoly aggodalmakkal töltötte el a sziget lakóinak lelkét.

A vademberek harci csoportja a sziget legkeletibb szegélyét választotta ki táborhelyéül. Éjszaka szálltak partra, ezalatt pedig a kastélyban nagy tanácskozás folyt az összes fehér ember és az öreg Péntek bevonásával, mit csináljanak, hogyan szervezzék meg a védekezést. A régi tapasztalatok azt mutatták, hogy a vadak ellen mindig a legjobban célravezető védekezés volt a teljes elrejtőzés, most még inkább ezt a módszert kell alkalmazni, amikor olyan nagy létszámmal jöttek és egyenesen az ittlakók életére törnek. Miután biztosra vették, hogy az első támadást megint a két angol telepe ellen vezetik, ahol egy ízben már jártak és valamennyire ismerősek a helyzettel, elhatározták, hogy lebontják a két házat, a lakók az összes házi állatokkal és az értékes holmival pedig újra az erdőbeli rejtekhelyre menekülnek. A többi telepek lakóit és házi állatait a spanyolok központi telepén helyezik el, így elérik azt, hogy a szigeten alig marad komoly nyoma az életnek. Mindezt még az éjszaka folyamán végrehajtják, reggelre pedig az összes fegyverforgató és megbízható férfi a két angol telepén vonul fel és ott várják az ellenséget.

Minden úgy történt, ahogy a kastélybeli tanácskozáson valószínűnek tartották. A bennszülött hadsereg az éjszaka folyamán kivonszolta kanoeit a partra, alig két mérföldnyi távolságban az angolok telephelyétől, kora reggel pedig harsány csatakiáltások közben nekiindultak egyenesen a telep felé. Ahogy hozzávetőlegesen meg lehetett állapítani, legalább 250 vadember vonult fel, valamennyinek a kezében fegyver volt. Velük szemben a szigeti hadsereg igen kis létszámú volt s ami a legnagyobb baj volt, nem volt annyi lőfegyverük, hogy mindenkinek jutott volna. Amikor az éjszakai haditanácson számba vették a szigetet védelmező haderőt, a seregszemle így alakult: tizenhét spanyol, öt angol, az öreg Péntek, az a három rabszolga, akiket a nőkkel együtt hoztak az angolok és akik rendkívül hűségeseknek és megbízhatóknak bizonyultak, ezen kívül a másik három bennszülött, akiket korábban ejtettek foglyul és a spanyolokkal voltak együtt a kastélyban. A huszonnyolc férfinak mindössze tizenegy puska, öt pisztoly, három kis puska, öt madarászó fegyver, - amelyeket annak idején a lázadó matrózoktól zsákmányoltak, - végül két kard és három ősi, nehéz bárd állt rendelkezésére.

A bennszülöttekre nem lehet lőfegyvert bízni, nem amiatt, mintha nem lettek volna eléggé megbízhatóak, hanem mert nem mertek a lőfegyverrel bánni, ezeket az embereket a bárdokkal és kardokkal szerelték fel és a kezükbe adtak egy hosszú, dárdaszerű botot, melynek mindkét végére hosszú, hegyes vashegyet erősítettek, végül mindegyik ember kapott egy-egy baltát is. Az asszonyok közül kettő mindenáron harcolni akart, ezeknek a spanyolok odaadták a legutóbbi csata után zsákmányolt bennszülött nyilakat. Az asszonyok is kaptak baltákat.

Az egész haderő legfőbb parancsnoka a spanyol kormányzó volt, helyetteséül pedig Will Atkinst tették meg, aki elvetemült csirkefogó volt ugyan magánéletében, de ilyenkor, amikor az egész szigeti család került bajba, nagyszerűen bevált, mert nála vakmerőbb és vállalkozóbb szellemű ember az egész társaságban nem akadt. A vademberek nem láttak senkit maguk előtt, nem is gondoltak a rájuk váró veszedelmekre, merészen nyomultak előre a part felől. A védősereg helyzete egyáltalában nem volt bíztató, mert úgy látszott, hogy nyílt csatában kell felvenni a küzdelmet az ellenség nagy tömegével szemben. Will Atkins öt emberrel a fák között óvatosan előbbre vonult, hogy mint előretolt védőcsapat, megzavarja az ellenséget. A terv szerint a vadak első csoportját zavartalanul elengedi, azután belelő a legsűrűbb embertömegbe, a sortűz után pedig nyomban a legnagyobb gyorsasággal visszavonul és csatlakozik az erdő fái között meghúzódó spanyolokhoz.

A vademberek kisebb-nagyobb csoportokban, teljesen rendszertelen összevisszaságban nyomultak a sziget belseje felé. Atkins ekkor már ott volt az őrhelyén embereivel együtt. Vagy ötven vadembert simán elengedett maga mellett, de amikor azt látta, hogy a most következő csoportban szorosan egymás mellett tolonganak a vörösbőrűek, elrendelte a sortüzet. Egyelőre három embere lőtt. Puskáikat apró ólom és vasdarabokkal töltötték meg, hogy nagyobb legyen a hatás. Nem tudták megállapítani, mennyit öltek meg és mennyi volt a sebesült, de a sortűz erkölcsi hatása kifejezhetetlen volt. A vadak csoportja felbomlott, a szörnyű zűrzavarban szaladgáltak ide-oda, halálos rettegés fogta el valamennyit, hangosan kiabálva, sírva, jajveszékelve nézték halottaikat és sebesültjeiket, látszott rajtuk a rémület, hogy nem értik mi történhetett: sehol a közelben vagy távolban nem láttak senkit, egyszerre csak rettenetes dörgés és tűz villant fel és egész csomó emberük halva rogyott össze. Még tökéletes volt a zavar és zsibongás a vadak csoportjában, mikor Atkins és emberei a második sortüzet eresztették a legsűrűbb csoportba, közben pedig az első három ember újra töltötte puskáját és nekieresztette a harmadik sortüzet is.

Ha Atkins és emberei követik az eredeti tervet és a sortüzek után nyomban sietve visszavonulnak, vagy ha folytatják a tüzelést úgy, hogy állandóan újra meg újra töltik fegyvereiket, akkor kétségtelenül már itt a kezdetnél szétugrasztják az egész vadember-hadsereget, mert a páni félelem, az ismeretlen veszedelemtől való rettegés teljesen tehetetlenné tette az egész társaságot. Will Atkins azonban embereivel együtt ott maradt és nem is nagyon sietett a fegyverek újratöltésével, annyira meg volt elégedve a kezdeti sikerrel. Csak a legutolsó pillanatban vették észre Atkins emberei, hogy a vadak egy csapata a hátuk mögé került, kikémlelte őket és most teljes erővel rohant rájuk. Hiába lőtték ki fegyvereiket, hiába töltöttek és lőttek újra meg újra, hiába rogyott halomra vagy húsz indián harcos, maga Atkins is megsebesült. Az indiánok hosszú, tollas nyilaikkal árasztották el a védőcsapatot, az egyik angolt megölték, később pedig hasonlóképp esett áldozatul a vadak nyilainak egy spanyol és egy rabszolga is. Ez a szegény indián igazán nagyszerű legény volt, hallatlanul bátran verekedett és baltájával és hegyes végű dárdájával öt ellenfelét küldte halálba, mielőtt őt is halálos nyíllövés érte.

A védősereg ezek után nagyon szorongatott helyzetbe jutott. Létszámuk is megfogyatkozott, mert a sebesült Atkins és a három halott nagyon sokat jelentett a kis hadseregben. Lassan hátrálva vonultak vissza egy kis emelkedőre. A visszavonulást a spanyolok háromszoros sortűzzel fedezték. Az indiánok azonban elkeseredetten rohamoztak újra meg újra, nem törődve veszteségeikkel és már teljesen kilátástalannak látszott a küzdelem. A bennszülöttek már vagy ötven halottat vesztettek és legalább ugyanannyi volt a sebesültjük, ennek ellenére tovább is kitartóan támadtak, folyton a hátráló védőcsapat sarkában voltak, már nem ijedtek meg semmiféle veszélytől, nyilakkal árasztották el maguk előtt az egész területet, úgy nyomultak előre. Világosan meg lehetett figyelni, hogy még a sebesültek is harcoltak, amelyikük nem volt teljesen tehetetlen, a legnagyobb dühvel, talán még sokszorozott erővel rohant a védőkre, hogy bosszút álljon.

A védősereg végül biztonságosabb helyre vonult vissza, a harctéren hagyva halottait. Elszörnyedve látták, hogy az indiánok, igazi vadak módjára rontanak neki a halottaknak, fakardjaikkal baltáikkal és nehéz husángjaikkal addig ütötték-verték, míg valamennyi csontjuk, koponyájuk összetört, testükről pedig cafatokban vált le a hús. Borzalmas munkájuk után, mikor észrevették, hogy a védők visszavonultak, nem követték őket, hanem körbeálltak és ősi szokás szerint két hatalmas csatakiáltást küldtek a szerintük gyáván megfutott ellenség után, ezzel a győzelmet a maguk javára könyvelvén el. Örömük azonban nem lehetett valami nagy, mert messzire elhallatszott sebesültjeik kínos üvöltése, a súlyosabb sebesültek pedig sorra estek össze a nagy vérveszteségtől, mert nem volt, aki segítsen rajtuk.

A spanyol vezető a harci szünetben újra összegyűjtötte csapatát és seregszemlét tartott. Atkins, bár sebe erősen sajgott, nyomban jelentkezett, hogy tovább akar harcolni, de a spanyol szokott nyugodt modorával válaszolt:

- Kedves Atkins úr, hallgasson rám, most nem alkalmas az időpont, hogy rájuk támadjunk. Mindnyájan láttuk, hogyan harcolnak még sebesültjeik is. Várjuk meg a reggelt, akkorra a sebesültek vagy elájulnak a nagy vérveszteségtől, vagy megmerevednek a tagjaik és nem tudnak részt venni a harcban. Akkor lényegesen kevesebben lesznek, mint most, könnyebben vehetjük fel velük a küzdelmet.

Ez kétségtelenül nagyon okos és ésszerű tanács volt, de Atkins vidáman nevetve válaszolt:

- Igaza van, parancsnok úr, de én is sebesült vagyok, ma még teljesen kifogástalanul tudok harcolni, de holnap már én is a betegek között leszek.

- Tudjuk jól, Atkins úr - felelt meleg hangon a spanyol - láttuk, milyen nagyszerűen verekedett, alaposan kivette a részét a harcból, mi küzdeni fogunk ön helyett is, ha sor kerül rá, de mégis azt hiszem, jobb lesz, ha megvárjuk a reggelt.

A vademberek egyelőre nem mutattak nagy kedvet a támadásra, sem a szerintük legyőzött ellenfél üldözésére, a védők is úgy döntöttek, hogy reggelig nem kezdenek új harcot.

Este azonban kiderült az ég, egyetlen felhő sem takarta a teliholdat, csaknem nappali világosság öntötte el az egész környéket. Tisztán lehetett látni a védők táborából, hogy a vadak a tengerparton halottaik és sebesültjeik között foglalatoskodnak, nagy a zűrzavar közöttük, óriási sürgés-forgás, kiabálás hallatszott a táborhelyről. A védők erre elhatározták, hogy mégis még az éjszaka folyamán rajtuk ütnek, különösen attól vártak nagy sikert, ha észrevétlenül tudnak közelükbe jutni és legalább az első sortüzet úgy ereszthetik rájuk, hogy azoknak sejtelmük se lehessen a veszedelem közelségéről. Erre nagyszerű alkalom kínálkozott, mert az éjszaka leple alatt a támadásra nem is számító vadakat aránylag nem volt nehéz megközelíteni. Annál könnyebben ment a dolog, mert éppen az egyik angol telepéhez tartozó területen kellett áthaladni és ő minden fűszálat kitűnően ismert a háza körül lévő erdőben. Észrevétlenül vezette a csapatot az erdő szögletéhez, ahol egészen közel voltak már a vademberek főcsoportjához. A parancsnok rendelkezésére nyolc ember vette kezébe a puskát, gondos célzás után egyszerre tüzelt és szemmel láthatóan borzalmas pusztítást vitt véghez a mit sem sejtő vademberek között. Még tartott közöttük a nagy zűrzavar, amikor a másik nyolc puska is tüzet és ólmot ontott a megriasztott indiánok közé. Ez a sortűz csupa apró töltést zúdított rájuk, minden előzőnél nagyobb eredménnyel, mert a sebesültek egész csoportjai rogytak le a földre és a megsebzett vademberek keserves üvöltése töltötte be a levegőt. Annyira meglepte és megrémítette a már diadalt ülő indiánokat ez a támadás, hogy a két sortűz után sem tudták, honnan érkezik a tűz, a végzetes dörgés és halált hozó villanás, azt sem tudták, hová és hogyan meneküljenek a haragvó istenek dörgő és halálos villámai elől.

A spanyol parancsnok most már elérkezettnek látta a nagy támadás pillanatát. Három csoportra osztotta embereit és kioktatta őket, hogy rohanják le a meglepett indiánokat. Egy-egy csoportba 8-8 ember került, illetőleg összesen 22 férfi és 2 nő volt a sereg harcképes állománya. A két nő eddig is nagyszerűen verekedett, teljesen férfiszámba lehetett őket venni. A fegyvereket is egyenlően osztották meg a csoportok között. A két asszonyt eleinte nem akarták beosztani a harcosok közé, de ők a leghatározottabban követelték, hogy a férfiakkal együtt harcolhassanak, ha kell meg is haljanak.

Minden eshetőségre teljesen felkészülve, testileg és lelkileg a legvégsőkig elszántan vonultak ki az erdőből és rohanták meg a még mindig zavarodottan ide-oda szaladgáló vadakat. Tele torokból hallóztak, kiabáltak, amikor az ellenség közelébe értek. A vadak sűrű csoportokba verődve fogadták a támadást, de teljesen megzavarta őket, hogy egyszerre három különböző irányból harsant fel a támadók csatakiáltása. Az is a támadók előnyére szolgált, hogy az erdő sűrűjének leple alatt egészen közel tudtak férkőzni az ellenséghez, anélkül, hogy az tudomást szerzett volna róluk. Így a vadak nem készülhettek fel eléggé a támadás fogadására, csak akkor kaptak észbe, amikor már közvetlen közelből ropogott a sortűz és amikor már a puskatus ütései zuhogtak az indián koponyákra. Néhány fürge indián nyilazni kezdett, szegény öreg Péntek volt a támadók első sebesültje, de ezekben a meleg percekben senkinek sem volt ideje vele foglalkozni, elviharzott mellette a támadás és egyszerre három különböző oldalról csaptak fel a puskák tűzcsóvái. A sortűz után általános roham következett, a szigeti kis csapat minden tagja vad erővel csépelte, vágta, ütötte a megriadt indiánokat, dolgozott a puskatus, a pallos, a pisztoly megvasalt agya, a dárda, a balta és rövidesen a fájdalmában hörgő, üvöltő, sikoltó hangok leírhatatlanul vad zűrzavara töltötte be a levegőt, halálra rémítve a még épkézláb maradt vadakat is. Nem sokára általános menekülés kezdődött, az indiánok a szélrózsa minden irányában futva igyekeztek kikerülni a halálos veszedelmet jelentő környékről és aki tehette, az erdőt választotta menedékül.

A sziget seregének tagjai maguk is halálosan fáradtak voltak már a szörnyű mészárlástól. Hozzávetőleges számítás szerint legalább 180 vadembert öltek meg, részben puskáikkal, részben saját kezükkel, a megmaradtak pedig szertefutottak, egyenként igyekeztek menteni bőrüket és csak akkor verődtek megint össze egy csoportba, amikor észrevették, hogy az éjszakai csata győztesei nem üldözik őket. Ez a csoport a tengerparton, a csónakok környékén gyülekezett, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kanoeikon elmenekülnek. De a szerencse ezúttal teljesen elfordult tőlük. Mialatt a harc dúlt, erős szél kerekedett és amint be akartak szállni csónakjaikba, viharrá erősödött a tenger felől zúgó szél és lehetetlenné tett minden elindulási kísérletet. A szélvihar egész éjszaka tartott és a hullámok olyan messzire dobták ki a partra a csónakokat, hogy csak a legkeservesebb erőfeszítéssel lehetett volna szép időben is újra a vízre vonszolni. Sok csónakot darabokra törtek a hullámok, egyetlen indiánnak sem sikerült aznap éjszaka elhagyni a szigetet.

A győzteseknek nem igen volt idejük és kedvük, hogy ünnepeljék diadalukat, éppen csakhogy valami frissítőt vettek magukhoz és még az éjszaka folyamán nekiindultak, hogy a szigetnek arra a részére menjenek, merre a vademberek menekültek, meg akarták látni, mit terveznek az indiánok és mi módon lehet velük végleg leszámolni. Útjuk átvezetett azon a területen, ahol előbb a végzetes csata folyt. A szörnyű látványt még borzalmasabbá tette, hogy a rengeteg halott között még sok súlyos sebesült volt, még éltek, vagy ájulásukból éppen most tértek magukhoz. Ez a látvány különösen visszariasztó és lesújtó az emberségesen gondolkodó férfiakra, mert a nemesen érző ember, ha a háborúban kényszerűségből és önvédelemből meg is öli ellenfelét, nem is gondol arra, hogy megölje a magával tehetetlen sebesülteket, hanem inkább segíteni akar rajtuk. De itt nem volt sok gondolkozni való, segíteni nem lehetett a szerencsétlen súlyos sebesülteken, az indián rabszolgák pedig nagyon rövid úton oldották meg a problémát: egyszerűen agyonverték baltáikkal az összes még életben lévő sebesültet.

Végre elérkeztek arra a helyre, ahol a csatából elfutott vademberek gyülekeztek. Különös látvány volt látni a mintegy száz főnyi csoportot, amint teljesen apatikusan ültek sorjában a földön, térdüket magasra felhúzva, fejüket a két térdük közé lógatva, karjaik pedig élettelenül a földet seperték. Mikor már puskalövésnyi távolságban volt a szigetiek csapata, a parancsnok rendelkezésére, két puskát erősen megtöltve elsütöttek, de csak a levegőbe. Ezzel azt akarták megtudni, milyen hatást vált ki az indiánokból az újabb támadás lehetősége, van-e bennük még harci kedv, vagy valóban annyira letörtek lelkileg is, amilyeneknek testileg látszanak. A kísérlet bevált, mert amikor a vadak meghallották az első lövés dörrenését és meglátták a második lövés kicsapó tüzet, a legnagyobb rémülettel ugráltak fel és azonnal menekülni kezdtek, mikor pedig a csapat többi tagja gyors léptekkel feléjük indult, általános menekülés kezdődött. Panaszos, kínos üvöltés tört ki belőlük, az üldözők valósággal megborzadtak, mert olyan volt ez a hang, mintha nem is emberek, hanem kínjukban vonító farkasok torkából hangzott volna. A testileg-lelkileg teljesen megtört és rettegve menekülő indián társaság pillanatok alatt széledt szerte a környező dombokon és az erdőben.

A győztesek sorában is kezdett mutatkozni a fáradság. Ennek első jele volt, hogy többen azt a véleményt hangoztatták, legjobb volna, ha az idő kedvezőre válnék és a még itt a szigeten lévő vadak csónakjaikon elevezhetnének. Ezek azonban nem gondolták meg, hogy ha a megvert indián csapat hazajut, onnan csak újabb támadó csoportok érkezhetnek a szigetre, esetleg olyan nagy létszámú hadsereg száll partra, amellyel szemben már minden erőfeszítés kevés lesz, vagy olyan sokszor jönnek, hogy teljesen lehetetlenné teszik a normális életet az egész szigeten. Szerencsére ott volt a tanácskozásoknál Will Atkins is, aki sebesülése ellenére is egész éjszaka kitartott és minden harcban részt vett. Most igen okos és talán az egyetlen célravezető megoldást ajánlotta. Szerinte ki kell használni a kedvező alkalmat, hogy az indiánok elmenekültek a sziget belsejébe, el kell őket vágni a csónakjaiktól, hogy semmi körülmények között se juthasson haza közülük egyetlen egy sem.

Sokat és hosszan tanácskoztak a valóban meggondolandó indítvány felett. Az aggodalmaskodók határozottan ellenezték ezt a megoldást, mert szerintük az lesz az eredmény, hogy a tengertől elzárt vadak, akik még mindig elég sokan vannak, beveszik magukat az erdőbe és úgy kell majd vadászni rájuk, mint a veszedelmes vadállatokra, de még azoknál is veszedelmesebbekké válhatnak, mert éheznek és nem nézik, hogyan szerzik meg az élelmet, rá fognak találni a gabonaföldekre, a megművelt területekre, állandó rémei lesznek a kecskefarmoknak és nem lehet a szigeten nyugodtan közlekedni, mert minden pillanatban rátámadhat a gyanútlan emberekre a vademberek egy-egy elkeseredett csapata. Így teljesen megszűnne a szigeten a nyugodt életlehetőség.

Will Atkins továbbra is megmaradt az ellenkező véleményen. Szerinte sokkal jobb most száz letört és rettegő emberrel végezni, mint később a nyakunkra csődíteni száz pihent indián törzset, amely mind bosszút akar állni. Ha megsemmisítjük csónakjaikat, őket is el kell pusztítani, különben az egész sziget minden lakójával együtt fog elpusztulni. Atkins olyan világosan magyarázta meg, mennyire elkerülhetetlen szükségesség a vadakkal való teljes leszámolás, hogy végül is mindenki a magáévá tette az indítványt. Azonnal a csónakokhoz siettek, hatalmas máglyát raktak a kanoekból, száraz ágakat gyűjtöttek az erdőből és meggyújtották. Lassan és nehezen égett a nedves fa, de hamarosan használhatatlanokká váltak az összes csónakok. Mikor az indiánok észrevették, mi történik a tengerparton, jajveszékelve szaladtak elő menedékhelyeikről, néhányan egészen közel jöttek a máglyához, letérdeltek, integettek a fehér embereknek és ezt kiabálták: „O, O, Waramakoua!” Még sok egyebet is mondtak a saját nyelvükön, de senki nem értett belőle semmit. Nem volt azonban nehéz megérteni furcsa taglejtéseikből, kétségbeesetten szűkölő, könyörgő hangjaikból, hogy azon rimánkodnak, ne pusztítsuk el csónakjaikat, engedjük elevezni őket, sohasem fognak ide visszajönni. De a sziget lakói most már keményen elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra végeznek az ellenséggel, ezt pedig másként nem lehet megtenni, csak ha meghiúsítják, hogy még egyszer ellátogassanak ide. Tekintetbe kellett ugyanis venni, hogy ezek az indiánok már túl sokat láttak abból, ami itt a szigeten van. Elég, ha csak egyetlenegy is hazajut, az el tudja mondani, milyen gazdagság van itt az ő szegénységükhöz képest, milyen virágzó telepek vannak és milyen kevés ember védelmezi. Dühödt erővel estek embereink a csónakoknak és nem elégedtek meg a tűz lassú pusztításával, egyenként verték szét apró darabokra a kanoekat, még azokat is, amelyeket a tenger már eléggé elpusztított. Mikor a szerencsétlen indiánok látták, hogy már véglegesen nincs számukra irgalom, ismét abba a hátborzongató, állati üvöltő vonyításba törtek ki, amellyel már előbb is annyira próbára tették valamennyi szigetlakó idegeit. Mintha utálatos, csúnya vadállatokkal telt volna meg az erdő, úgy hallatszott mindenünnen a panaszos gyötrődő ordítás.

Maguk a spanyolok sem tudták eleinte mitévők legyenek a sok, végsőkig kétségbeesett, halálraítélt emberrel. A józan ész azt követelte, hogy ezentúl kettőzött figyelemmel és erővel kell őrködni a sziget minden lakójának élete és vagyona felett. Mert bármennyire sikerült is elrejteni a házak és gazdaságok egy részét, mégis rátaláltak az egyik gabonaföldre és olyan tökéletesen elpusztították, hogy egészen elölről kell majd kezdeni minden munkát, ha újra termővé akarják tenni. Annyi bizonyos, hogy jó darabig nem volt valami kellemes a szigeti élet, mert a vadak komoly veszedelmet jelentettek. Üldözni, hajszolni nem lehetett őket, mert az erdőhöz szokott emberevők sokkal gyorsabbak és fürgébbek voltak, mint bármelyik fehér ember. A spanyolok is csak többedmagukkal mertek a sziget belsejébe menni, mert attól tartottak, hogy észrevétlenül meglepik őket az erdőben tanyázó vadak és számbeli túlerejükkel egyszerűen elnyomják őket. Az volt még a szerencse, hogy a vadaknak semmiféle fegyverük nem volt. Íjuk lehetett ugyan, de nyílvesszőjük már nem volt és nem volt semmiféle szerszámjuk, hogy újakat készítsenek.

Nagyon kemény időszak következett a szigeten, mert bármennyire kétségbeejtő és kilátástalan volt is a vadak helyzete az erdőkben, a sziget régi lakóinak a körülményei is erősen megnehezültek, amikor a vadak rátaláltak egy-egy gazdaságra és azt tökéletesen elpusztították. Ezáltal a termés erősen megcsappant és alig volt lehetőség a pótlásra. Csak azok az állatok maradtak meg bántatlanul, amelyeket már régebben a földalatti barlangba vittek, valamint a három angol területén lévő gabonaföld. A három angol közül egy azonban a nagy csatában elesett. Nyíllövést kapott a halántékába és nyomban meghalt. Érdemes megjegyezni, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki fékezhetetlen dühében agyon akarta ütni baltájával az indián rabszolgát és utána nyomban rátámadt a szolgát védelmező spanyolra is.

A magam részéről a szigetnek ezt a korszakát és lakóinak helyzetét nehezebbnek ítéltem, mint amikor egyedül vesződtem a véletlenül talált rozs- és rizsszemek elültetésével és első aratásaimmal. Az én időmben egyetlen veszedelmes vadállat nem volt a szigeten, most pedig a szó szoros értelmében egyszerre száz éhes üvöltő farkas veszélyeztette a sziget lakóinak nyugalmát és minden pillanatban kész volt elnyelni és elpusztítani mindent, ami az életet jelenti.

Mikor a sziget lakói látták, milyen tarthatatlanná válik a helyzet, ha nem változtatják meg gyökeresen, úgy határoztak, hogy a vadakat a sziget egyik távoli részébe hajtják, lehetőleg a délnyugati partok környékére, hogyha bármikor újabb vadembercsoportok érkeznének, egyet se találjanak itt. Ha kell, naponta rendszeres hajtóvadászatot tartanak és a legkíméletlenebbül irtják őket mindaddig, míg lényegesen leapad a létszámuk. Ha pedig a megmaradtak végül hajlandók lesznek engedni vadságukból, megtanítják őket a munkás életre.

Rövidesen megkezdődött az általános támadás az erdőben és minden más búvóhelyen rejtőzködő vadember ellen. Nem kímélték a puskaport, sem a muníciót, éjjel-nappal folyt a hajtóvadászat és olyan rémületben tartották tűzfegyvereikkel a vadakat, hogy azok már a fegyver puszta dörrenésére is ájultan estek a földre és fokozatosan szorultak egyre messzebbre a sziget lakott és megművelt területeiről. A rendszeres hajsza nemcsak azt eredményezte, hogy naponta fogyott a vademberek létszáma, hanem a megmaradtak mind nehezebb és nehezebb körülmények közé kerültek, nem juthattak élelmiszerhez és megtörtént az is, hogy a vadászok az erdőben halott vademberre bukkantak, akit nem a golyó ölt meg, hanem éhenhalt a rettenetes nélkülözéstől.

A helyzet ilyen fordulata következtében az eddig kíméletlenül öldöklő fehérek szíve megesett a szerencsétlen indiánokon, különösen a spanyol kormányzó nem tudta tovább nézni, milyen hallatlan nélkülözéseken és szenvedéseken kell keresztülmenniök ezeknek a vadembereknek. Soha életemben nem találkoztam még egy olyan nagy lelkű, nemes gondokozású, magasztos jellemű férfival, amilyen a spanyol kormányzó volt. Elrendelte, hogy ha csak lehet, egy vadembert fogjanak el élve, magyarázzák meg neki, hogyan lehet megoldani a valóban nem irigylésre méltó helyzetüket. Ha azután kellőképp kioktatták az elfogott embert, bocsássák vissza társaihoz, hogy mint tolmács mondja el nekik a fehérek üzenetét és békefeltételeit. A feltételeknek olyanoknak kell lenni, hogy ne csak a vademberek puszta életét biztosítsa, hanem tetszetőssé tegye számukra a további békés együttélést is a szigeten.

Nem volt könnyű dolog élve foglyul ejteni egy vadembert, mert mindegyik olyan elkeseredetten küzdött akár a valódi vadállat. Mégis sikerült végre egy agyonéhezett, holtrafáradt, testileg-lelkileg letört indiánt meglepni és álmában megkötözve foglyul ejteni. Eleinte teljesen elzárkózott mindentől és mindenkitől, még ételt és italt sem akart elfogadni, valószínűleg ő is azt hitte, hogy ez mind csak azért van, hogy jobb falat legyen a húsa a győzelmi lakomán. De később az állandó jó bánásmód és a felajánlott jó falatok megtörték és barátságosabbá vált, hajlandó volt szóba állni foglyul ejtőivel. Az öreg Pénteket küldték hozzá, beszéljen a lelkére. Az öreg kitűnő érzékkel végezte küldetését. Nagyon lassan, fokozatosan igyekezett megszelídíteni vad honfitársát, elmesélte, milyen jó dolga van neki is a szigeten, milyen jól és emberségesen bánnak vele a fehér emberek, akik nem is haragszanak senkire, csak azok ellen viselnek háborút akik őket zavarják és tönkre akarják tenni gazdaságukat. Meglobogtatta a vadember előtt a béke zászlaját, elmondván neki, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges volt eddig is minden vérontás, mert a fehér emberek hajlandók békésen együtt élni a szigetre került indiánokkal, feltéve, ha nyugodtan maradnak és dolgoznak. Ebben az esetben nemcsak az életüket nem veszik el, hanem átadják neki a sziget egy meghatározott részét, ott megtelepedhetnek, kapnak annyi élelmet és gabonát, hogy a további életük biztosítva lesz, megtanítják őket olyan dolgokra is, ami könnyűvé és kellemessé teszi nekik az életet és nem kell úgy nélkülözniük, mint odahaza. A tárgyalások végén az öreg Péntek útnak engedte a most már testileg is teljesen magához tért indiánt és lelkére kötötte, mondjon el mindent társainak, mit hallott és látott itt és közölje velük, ha mindenbe beleegyeznek, jó dolguk lesz, de ha továbbra is úgy viselkednek mint eddig, irgalom nélkül kiirtják valamennyiüket.

A teljesen kimerült, minden tekintetben megtört vademberek első hallásra elfogadták a fehérek ajánlatát és csak azt kérték minél sürgősebben adjanak nekik valami ennivalót. Tizenkét spanyol két angol és három indián rabszolga, meg az öreg Péntek jól felfegyverkezve mentek a vademberek tanyájára. Nagy mennyiségű kenyeret, őrölt rizsből készített kétszersültet és három élő kecskét vittek magukkal és úgy rendelkeztek, hogy az összes indián jöjjön egy kijelölt domb oldalába. Mindnyájan előjöttek, már csupán harmincheten voltak. Csendesen letelepedtek a domboldalon és hihetetlen étvággyal fogyasztották az ennivalót. Hálásan fogadtak mindent, amit kaptak és viszonzásképp tökéletesen állták ígéretüket, mert soha nem hagyták el a számukra kijelölt területet, csak akkor, amikor utasításért, vagy szerszámokért jelentkeztek a spanyol kormányzónál. Hűséges, rendesen dolgozó tagjai lettek a sziget családjának és békében éltek még akkor is, amikor én a szigetre érkeztem s végigjártam minden lakott telepet.

Nagyon tanulékony emberek voltak, nem kellett nekik sokat magyarázni a gabonaültetést és aratást, az őrlést és kenyérsütést, az első leckék után, már maguk is el tudtak végezni mindent. Érdekes megjegyezni, hogy egyáltalában nem éreztek semmi honvágyat, nagyon megelégedetten éltek telepükön, csak az asszonyok hiányoztak, egyébként saját kijelentéseik szerint sokkal jobban éltek itt, mint saját országukban. A sziget délnyugati csücskén volt, a telepük egy elég nagy félszigeten. A tengerbe nyúló rész sík, fás terület volt, a szárazföld felé meredek sziklacsoportok zárták el a félsziget bejáratát. A talaj igen termékeny, az egész terület mintegy másfél mérföld széles és három és fél mérföld hosszú földnyelv volt.

Megtanították őket, hogyan kell a falapátokat és ásókat készíteni, kaptak 12 baltát, három-négy kést és egyéb hasznos szerszámokat. Mindent hálás köszönettel fogadtak és a sziget legbékésebb, legnyugodtabb, legalázatosabb lakóivá lettek.

Ezzel a nagy csatával és utóharcaival véget ért a sziget harcos korszaka, mert egészen az én megérkezésemig semmi lényeges esemény nem történt, egyetlen vadember sem jelent meg a szigeten, természetesen nem számítva azokat a szórványosan mindig jelentkező kanoekat, melyek diadalmi lakomára hozták áldozataikat. Ezek a vadak azonban soha sem mentek beljebb a szigetre, megmaradtak a part mellett és amikor bevégezték utálatos lakomájukat a legközelebbi apály áramlattal elvitorláztak. Úgy látszik a nagy expedíció teljes kudarca visszatartotta vadembereink honfitársait, hogy ide merészkedjenek az elátkozott szigetre, a más törzsbeli vadaknak pedig sejtelmük sem volt arról, hogy szigetünknek lakói is vannak.

Ezzel a beszámolóval azt hiszem elég tiszta képet adtam mi minden történt a szigetemen az alatt az idő alatt, míg távol voltam. A letelepített indiának csodálatos gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez és a kultúra minden eszközéhez. A spanyolok és a kastély többi lakói gyakran látogattak el a vademberek telepére, viszont azoknak tilos volt elhagyni a félszigetet. Ez óvatossági rendszabály volt, mert nem akarták kitenni magukat és ültetvényeiket újabb garázdálkodásnak. Még meg kell említenem azt az érdekes jelenséget, hogy amikor a spanyolok megtanították a vadembereket a kosárfonásra, nem telt bele sok idő és a tanítványok messze túlszárnyalták ügyességben és találékonyságban mestereiket. Egész sereg hasznos és szép tárgyat készítettek vesszőből, különleges kosarakat, szitát, madárkalitkát, pohár- és üvegtartókat, széket, asztalt, ágyat és sok minden mást, amire nagy szükség volt a szigeten és mindenki nagy hasznát is vette.