TENGERI KALANDOK

Írországból továbbmenet néhány napon át igen jó szélben vitorláztunk. Úgy emlékszem, február második felében jártunk már, mikor késő este az első kormányos villanást látott, utána pedig mintha ágyúszót hallott volna. Még beszélt a kormányos, amikor a fiú is jelentést hozott, hogy a csónakmester egy második lövést hallott. Mindnyájan felrohantunk a fedélzetre, mert tudtuk, hogy ez a jelzés valami nagy bajba jutott hajóról ered. Jó darabig semmit sem láttunk, vagy hallottunk, de néhány perc múlva élénk fényt láttunk és borzadva állapítottuk meg, hogy előttünk nem is olyan nagy távolságban igen nagy tűz dúl a tengeren. Azonnal irányt változtattunk és egyenesen a nagy fényesség felé vitorláztunk, mert nyomban láthattuk térképeinken, hogy abban az irányban akár 500 mérföldnyire is hajózhatunk anélkül, hogy szárazföld volna a közelben. A fény tehát csakis hajóról származhat. Az ágyúlövések hangjából arra kellett következtetnünk, hogy a bajba került hajó valahol a közelben van és mikor az irányt a fény felé vettük, az minden percben nagyobb lett, annak jeléül, hogy jól sejtettük és helyes irányban haladunk. Egy darabig nem láttunk semmi mást a folyton növekvő fényen kívül, de vagy félórai vitorlázás után a szél kedvezővé vált, az idő is kitisztult és világosan láttuk, hogy egy lángokban álló nagy hajó felé tartunk.

Nem tudtuk kikről, milyen hajóról van szó, de a katasztrófa nagysága és borzalmassága nagyon mély benyomást keltett mindannyiunkban. Visszaemlékeztem korábbi kalandjaimra, milyen keserves állapotban és milyen borzasztó körülmények között voltam, amikor a portugál kapitány felszedett a hajójára. Milyen siralmas helyzetben lehetnek most ennek a nagy hajónak az emberei és utasai, távol minden emberi segítségtől, ha mi véletlenül nem halljuk meg a segélykérő ágyúlövéseket! Éppen ezért úgy rendelkeztem, hogy gyors egymásután öt ágyúlövést adjunk le, hogy a hajón is meghallhassák és megtudják, hogy a segítség útban van. Ha még vannak a hajón, csónakba szállhatnak. Az ágyúlövésekre feltétlen szükség van, mert ők nem láthatnak bennünket, amint a sötét tengeren közeledünk.

Kora reggel, amikor kivilágosodott, messzelátóinkkal világosan láttuk, hogy az elpusztult hajó két nagy mentőcsónakja a vízen van. Mindkét csónak a pereméig merült a vízbe, zsúfolásig tele volt emberekkel és csomagokkal. A benne ülők nagy igyekezettel eveztek, bár a szél szemben fújt velük. Látszott rajtuk, hogy már észrevették hajónkat és minden módon igyekeznek magukat észrevétetni.

Mi nyomban megadtuk nekik a jelzést, hogy látjuk őket és kitettük a zászlójelet, hogy feljöhetnek a fedélzetre. Teljes vitorlával haladtunk feléjük, hogy megrövidítsük szenvedéseiket. Alig félóra múlva mellettük voltunk, felszedtük valamennyiüket minden csomaggal együtt. Összesen 64 férfit, asszonyt és gyermeket vettünk fedélzetünkre.

A menekültek előadásából megtudtuk, hogy egy 300 tonnás francia kereskedelmi hajóról volt szó, hazafelé tartottak Canadából, Quebecből. A kapitány elmondta a tűz keletkezésének okát. A kormányosfülkében támadt tűz, a kormányos gondatlanságából. Mikor segítségért kiáltozott, nyomban odaszaladtak és sikerült is teljesen eloltani a tüzet - legalább is mindenki azt hitte, - de később kiderült, hogy oltás közben a parázs szertehullott és a hajónak olyan részeibe került, ahol már nem lehetett semmiképp sem hozzáférni. A tűz lassan terjedt tovább, eljutott a hajó bordázatához is, és végül annyira elhatalmasodott, hogy semmi módon nem tudtak gátat vetni a lángoknak, a hajó teljesen elpusztult.

Következő nap a kapitány és egy lelkész felkeresett engem és öcsémet, megtudni, mi lesz a további sorsuk. Kijelentették, hogy teljesen tisztában vannak azzal, hogy mi az életüket megmentettük, és ők ezért most semmi módon nem tudják viszonozni. Valami pénzük és egyéb értékük van még, amit sikerült a lángokból kimenteni, ezt szeretettel felajánlják nekünk, fogadjuk el, nem kérnek tőlünk semmi mást, csupán annyit, hogy a legközelebbi kikötőben tegyük partra őket, ahol reményük van arra, hogy egy francia hajóval vagy akár más hajóval is hazajuthatnak. Öcsém hajlandónak látszott, hogy elfogadja a felajánlott pénzt, de én egészen másképp ítéltem meg a dolgot, mint ő. Visszaemlékeztem milyen borzalmas helyzetben voltam, amikor a portugál kapitány hajójára vett és milyen nagylelkűen segített rajtam akkor is, később is. Csak neki, az ő jóságának és nagylelkűségének köszönhetem, hogy Brazíliában nem kellett rabszolgának lennem, talán még rosszabb körülmények között, mint amilyen rabszolgaságból kiszabadultam, mert nem tudni, hogy egy brazil portugál jobb rabszolgatartó-e, mint egy mohamedán.

Éppen ezért megköszöntem a francia kapitánynak az ajánlatát, de kijelentettem, hogy mi nem azért mentettük meg őket, hogy pénzt fogadjunk el érte, hanem bajbajutott embertársainkon segítettünk, mint ezt keresztényi kötelességünk előírja. Mi magunk sem kívánhatunk jobbat és többet magunknak, csak azt, hogy ugyanígy segítsenek mások rajtunk is, ha valahol hasonló bajba kerülünk. Mi tulajdonképpen nem is tettünk többet, mint amennyit ők is tettek volna velünk, ha mi kerülünk olyan veszedelembe a tengeren, mint ahogy mi találtuk őket. Azért vettük fedélzetünkre őket, hogy nemcsak az életüket mentsük meg, hanem tovább is gondoskodni kívánunk róluk, amennyire tőlünk telik, semmiesetre sem akarjuk kifosztani őket. Igazán nem volna embertársainkhoz méltó eljárás, ha elvennénk tőlük még azt a csekély pénzt és értéket is, amit nagy nehezen sikerült megmenteniük a lángokból, aztán kitenni őket a legközelebbi kikötőben és sorsukra bízni őket. Ez annyit jelentene, hogy először megmentjük őket a haláltól, azután mi magunk öljük meg őket. Megmentjük a vízbefúlástól, de csak azért, hogy éhen halassuk. Nem, nem fogadhatunk el tőlük egyetlen pénzdarabot sem. Kifejtettem a kapitány előtt, hogy nem olyan könnyű kérdés arra felelni, hol és mikor tudjuk partra tenni őket, mert hajónk Kelet-Indiába készül, de a szélvihar már eddig is lényegesen eltérítette útjából. Ennek köszönhető az, hogy összetalálkoztunk velük és meg tudtuk menteni valamennyiüket, de a továbbiakban már nem tudjuk megváltoztatni eredeti útirányunkat az ő kedvükért, már most is nagy késedelemben vagyunk, amit szeretnénk behozni. Kapitányunk teljes felelősséggel tartozik azoknak a társainak, akikkel együtt a hajó rakományát Brazíliába akarja eljuttatni. Amit mi tudunk tenni, az legfeljebb annyi lehet, hogy útközben, ha véletlenül találkozunk valami hajóval, átadjuk őket és kieszközöljük, hogy vigyék haza Franciaországba, vagy máshová Európába, ahová a hajónak mennie kell.

Ajánlatom első része olyan nagylelkű és kedves formában történt, hogy csak a legmélységesebb hálával és köszönettel fogadhatták, de a legnagyobb megdöbbenést keltette közöttük, különösen az utasok soraiban, hogy mi Kelet-Indiába megyünk és talán nem is állunk meg odáig. Küldöttségileg kérték, hogy ha már eddig is annyira eltértünk eredeti útirányunktól, még egy darabig ne térjünk dél felé, hanem folytassuk ezt az irányt és vigyük őket valahová az újfundlandi partokhoz, ott majd csak találnak valami másik hajót, vagy akár kisebb bércsónakot, amellyel visszajutnak Canadába.

A magam részéről is úgy gondoltam, ez méltányos kérés és hajlandó is voltam elfogadni az ajánlatot. Nagyon meggondolandó volt, hogy magunkkal vigyük ezt az egész társaságot Kelet-Indiába. Ez nemcsak velük szemben lett volna túlzottan szigorú és meg nem érdemelt álláspont, hanem nekünk is tökéletesen felforgatta volna egész útitervünket, mert a sok idegen ember rövidesen felélte volna egész élelmiszerkészletünket. Mindezeket alaposan megtárgyaltam öcsémmel is és úgy találtam, hogy nem lesz szerződésszegés a hajóstársakkal szemben, ha eleget teszünk a szerencsétlen hajótöröttek kérésének, mert az ilyen előre nem látható, kiszámíthatatlan eseményekért nem lehet minket felelősségre vonni. Isten és ember törvényei szerint nem utasíthattuk el a tengeren hányódó, bajbajutott emberekkel megtelt két csónak utasainak fedélzetünkre való felvételét, a dolgok természete és a szerencsétlen emberek helyzete pedig kötelez arra is, hogy valahol a közelben partrategyük őket, hogy megmentésük ezáltal teljessé váljék. Mindezeket figyelembe véve, hajlandónak mutatkoztam, hogy Újfundlandban partra tegyük őket, vagy ha ez bármi okból lehetetlenné válnék, a nyugat-indiai szigetek egyikén, talán Martinique szigetén helyezzük őket biztonságba.