NŐK A SZIGETEN

A három angol egy szép napon újra megjelent a kastély előtt és feltűnő alázatossággal kérte a spanyolokat, adjanak módot egy fontos dolog megbeszélésére. A spanyolok udvariasan álltak rendelkezésre, mint minden más alkalommal. Az angolok így adták elő kérésüket:

- Háromnegyed éve dolgozunk már új telepünkön és halálosan belefáradtunk a kilátástalan munkába. Belátjuk, hogy mi nem vagyunk arra valók, hogy ilyen munkával biztosítsuk mindennapi megélhetésünket és ha nem kapunk megfelelő segítséget, előbb-utóbb, de mindenesetre éhen fogunk halni. Most az a kérésünk a spanyolokhoz, illetőleg a spanyol kormányzóhoz, méltányolja nehézségeinket és tegye lehetővé, hogy magunk járjunk utána helyzetünk megjavításának. Ehhez azonban szeretnénk megkapni a bennszülöttek egyik itt maradt kanoeját, visszakapni fegyvereinket, a legszükségesebb munícióval, pusztán csak személyes védelmünkre. Ha minden meglesz, akkor átmennénk a kanoeval szerencsét próbálni. A spanyoloknak is jó megoldás volna ez, mert megszabadulnának a mi folytonos élelem és egyéb kéréseinktől.

A spanyolok nem mutatták mindjárt, mennyire örülnek annak a lehetőségnek, hogy szépszerével sikerül megszabadulniok a három gonosztevőtől. Komolyan figyelmeztették őket, hogy nem olyan rózsás a helyzet ott, ahová készülnek. Ők (a spanyolok) a legjobb megmondhatói ennek, hiszen éveket töltöttek ott a legkeményebb nélkülözések és szenvedések között és nem nehéz megjósolni, hogy a vállalkozás nagyon rosszul fog végződni rájuk nézve, mert vagy éhen vesznek, vagy megölik őket. Nem tartják vissza egyiküket sem, de semmi esetre sem tanácsolják, hogy eltávozzanak a szigetről, százszor is gondolják meg, mielőtt bármire elhatározzák magukat.

Az angolok nem haboztak a válaszadással, nyomban kijelentették, hogy nekik nincs min gondolkodni, mert ha itt maradnak, biztosan éhen halnak, mert nem tudnak dolgozni, de nem is akarnak olyan munkát végezni, ami ellenkezik hajlandóságaikkal. Ha odaát, a nagy szárazföldön éhen halnak, akkor sem történik velük rosszabb, mint itt, ha pedig megölik őket, az sem változtat semmit a helyzeten, mert nincs senkijük, akinek hiányoznának, nincsenek feleségeik, gyermekeik, sem közeli rokonaik, otthoni ismerőseik pedig már régen elfelejtették mindhármukat. A leghatározottabban kijelentették, hogy elmennek, akár kapnak fegyvert, akár nem.

A spanyolok nagyon előzékenyen fogadták az elkeseredett emberek előadását és beleegyezésüket adták az utazáshoz, sőt kijelentették, hogy ha már minden áron el akarnak menni, nem mehetnek úgy a vadak közé, mintha maguk is mezítelen vadak volnának, csupán a bőrük színe különbözik azoktól és azt sem engedhetik meg, hogy fegyvertelenül legyenek és ne védhessék meg magukat a támadások ellen. Hangsúlyozták a spanyolok, hogy bár a szigeten is nagyon érezhető a fegyverek hiánya, mégis átengednek nekik két nagy puskát, egy pisztolyt, egy kardot és mindegyik ember kap egy-egy baltát, ami valószínűleg elég lesz bármilyen támadó csoport ellen. Egyszóval a spanyolok hozzájárultak a három angol utitervéhez, még kenyeret is sütöttek nekik annyit, hogy akár egy hónapig is elegendő volt, kaptak még jó csomó húst, egy kosár aszalt szőlőt, egy nagy korsót friss víznek, még egy élő kecskét is feltettek a csónakba. Egyik jó állapotban lévő kanoet engedték át nekik, hogy elindulhassanak a mintegy 40 mérföldes nyílt tengeri útra.

A csónak a nagyobbak közül való volt, legalább 10-15 ember fért el benne, és túl nagynak látszott arra, hogy három ember kezelje, de kedvező szél fújt és az áramlat is a szárazföld felé vitte őket. A spanyolok még egy hosszú póznát is kerítettek és segítettek azt árbocként felszerelni. Vitorlának négy jókora kecskebőr szolgált. Végre együtt volt minden, az összes spanyol kiment a tengerpartra a nagy eseményhez. A három angol elhelyezkedett a csónakban, arcukon nagy öröm tükröződött, de nem nagyobb, mint a parton felsorakozott spanyolok és a két honfitársuk arcán. Mikor a parton állók harsányan jó utat kívánva búcsúztak tőlük, egyetlen egy sem volt közöttük, aki lelke mélyén ne azt gondolta volna, hogy ezeket sem látjuk többé soha.

Az angolok távozása után csendes és nyugalmas napok következtek a szigeten. Később a spanyolok és a velük együtt a kastélyban lakó két angol gyakran emlegette ezt az időszakot, megállapítván, hogy egész ittlétük folyamán soha nem volt olyan békesség és nyugalom, mint az alatt az idő alatt, míg a három angol távol volt. Egyáltalában nem hitték, hogy a három ember valaha is visszatérjen. Annál nagyobb meglepetéssel fogadták, amikor alig 22 nap múltán az egyik angol, aki szokása szerint kinn cserkészett a szabadban, három furcsa külsejű, fegyveres embert látott közeledni a part felől.

Riadtan szaladt haza, mintha szellemeket látott volna és lelkendezve adta elő a spanyol kormányzónak, hogy mindnyájan a legnagyobb bajban vannak, mert idegen, ismeretlen emberek szálltak partra a szigeten. Nem tudja megmondani kik és mik lehetnek.

A spanyol kormányzó egy kis ideig gondolkodott, azután megszólalt:

- Hogy érti azt, kedves angol barátom, hogy nem tudja megmondani kik azok az idegenek? Biztosan megint a vadak jöttek meglátogatni szigetünket.

- Nem, nem, ezek az emberek ruhában vannak és fegyveresen jöttek.

- Ugyan-ugyan, hát akkor miért nem kérdezte meg őket, kicsodák és hogyan kerültek ide? Miért van úgy megijedve? Ha nem vademberek, akkor csak barátaink lehetnek, mert nincs a földkerekségen olyan keresztény ember, aki nem szívesebben tenne velünk jót, mint rosszat.

Mialatt a spanyol és az angol így vitatkoztak, a három jövevény szép nyugodtan felballagott a kastély előtti kis erdőig, ott elkezdett harsányan hallózni, hogy meghallják. Odabenn nyomban megismerték a sokszor hallott hangokat és ezzel azonnal meg is oldódott a rejtély. Most már egyszerre az a másik kérdés nyomult előtérbe, milyen csoda történt ezekkel az emberekkel, hogy élve kerültek vissza, vagy mi késztette őket arra, hogy feladják tervüket és visszatérjenek.

A váratlan viszontlátás első meglepetésében behívták a kastélyba a három angolt, kik a kérdések pergőtüzében részletesen beszámoltak valóban csodálatos és kalandos útjukról. Azzal kezdték, hogy nagyon szép idő kedvezett a tengeren és valamivel kevesebb, mint két nap alatt odaérkeztek a szigetről látható szárazföld közelébe. Ott azonban az a kellemetlen meglepetés várta őket, hogy már messziről meglátták a közelgő kanoet s az idegen embereket, az egész környék lakosságát felriasztották és nyilakkal felszerelve harcra készen várták a parton a jövevényeket. Ilyen körülmények között természetesen nem kockáztatták meg a partraszállást, tovább vitorláztak északnak, jó 5-6 óra hosszat, a szárazföld egy távolról is jól látható mély bevágása felé. Mikor közel értek a bevágáshoz, látták hogy az a föld, ami a mi szigetünkről látszik, szintén csak egy sziget. Behajóztak a tengerszorosba, észak felé újabb szigetet láttak, nyugati irányban pedig még több sziget körvonala mutatkozott. Miután nem maradhattak a vízen végletekig, el kellett határozniuk, hol szállnak partra. Találomra kiválasztottak egy szigetet a nyugaton lévő sok közül és most már semmi veszedelemmel nem törődve kikötöttek. Nagy megnyugvásukra itt egészen más fogadtatásban volt részük, mint megelőzőleg a másik szigeten. A bennszülöttek itt is észrevették őket, de nem harciasan, hanem nagyon barátságosan fogadták őket, sőt még ennivalót is hoztak: ehető gyökereket és szárított halat. Férfiak és nők szinte vetekedtek egymással, melyikük tud többet és jobbat hozni a partraszállt idegeneknek. Az ennivalót a nők nagy csomagokban a fejükön hordták.

Négy teljes napig időztek a barátságos vademberek között. Beszélni természetesen nem tudtak velük, de jelekkel egészen jól megértették egymást. Így kérdezték meg, hogy a közeli és távoli szigeteken mifajta emberek, milyen törzsek élnek. A helyzet nem volt valami bíztató, mert a jelbeszédből is félreérthetetlen világossággal derült ki, hogy a közelben és távolban mindenütt a legvadabb és legveszedelmesebb emberevő törzsek élnek, akik minden közibük került idegent megesznek. Saját magukról azt adták elő, hogy ők nem emberevők, csak azokat az idegeneket ölik meg és eszik meg, akik háborúban esnek fogságba, olyankor pedig nagy ünnepséget csapnak és úgy fogyasztják el ellenségeiket az ünnepi lakomán.

Ez némileg vigasztaló kijelentés volt angoljaink számára. Ezután megkérdezték, mikor volt utoljára ilyen ünnepélyes emberevés náluk. A bennszülöttek újra igen világos jelbeszéddel mondták meg, hogy két hónappal ezelőtt. Ezt szemléltetően úgy magyarázták meg, hogy rámutattak a holdra és két ujjukat felemelték. Azt is siettek elmondani, nagy büszkeséggel, hogy nagy és hatalmas királyuk van, aki győzött a háborúban és jelenleg 200 foglyuk van, ezeket azonban még etetik, hogy a legközelebbi ünnepségekre jó zsíros falatokat kapjanak belőlük. Az angolok kifejezték kívánságukat, ők is nagyon szeretnék megtekinteni ezeket a foglyokat. Ezúttal azonban a jelbeszédet a bennszülöttek félreértették, mert úgy értelmezték, hogy vendégeik szeretnének néhány foglyot hazavinni magukkal, hogy otthon jóízűen elfogyasszák. Válaszul rámutattak a lenyugvóban levő napra, azután mutatták, hogy a nap legközelebb felkel, így az angolok is megértették, hogy a legközelebbi reggel itt lesznek a foglyok, akiket ajándékul szántak nekik. Tényleg így történt. Reggelre öt nőt és tizenegy férfit hajtottak az angolok elé azzal, hogy vigyék magukkal csónakjukban és egyék meg egészséggel valamennyit. Nálunk így szokták a szarvasmarhákat kihajtani a kikötőbe, hogy a hajókon legyen elég élelem.

Amilyen kemény és mindenhez hozzáedződött emberek voltak az angolok odahaza a szigeten, annyira háborogni kezdett még a gyomruk is erre a baráti ajánlatra és nem tudták, mit kezdjenek, a számukra felhajtott ember-csemegével. Azzal tisztában voltak, hogy az ajándékot nem szabad visszautasítani, mert az elképzelhető legnagyobb sértés volna szíves vendéglátóikkal szemben. Végül hosszas megbeszélés után úgy döntöttek, hogy elfogadják és magukkal viszik a fekete embereket. Viszonzásul ünnepélyesen átadtak vendéglátóiknak egy baltát, egy öreg kulcsot, egy kést és néhány puskába való ólomgolyót. Ennek örültek legjobban, mert nem tudták, mire kell használni és valami titkos varázserőt tulajdonítottak nekik. A foglyokat megkötözték és a vendéglátók segítették őket beszállítani és elhelyezni a csónakban.

Ezek után nem volt más teendőjük angoljainknak, mint minél gyorsabban útnak indulni fogoly rakományukkal, különben kitették volna magukat a további félreértéseknek. Derék vendéglátóik egészen bizonyosan azt hitték volna, hogy nem akarnak maguk fáradni az ünnepi ebéd elkészítésével, másnap reggelre leöltek volna három-négy ajándék-embert, és együtt ültek volna le velük a díszes ünnepséghez. Sietve indultak útnak, mindkét részről a jókívánságoknak és köszöneteknek és tiszteletadásnak olyan jelképes kifejezéseivel búcsúzkodtak, amilyen szívélyesség egyáltalában elképzelhető két örök barátságot kötött nép fiai között. A parton felsorakozott bennszülöttek búcsúzó örömrivalgása közben húzták fel kecskebőr vitorlájukat és ugyanazon az úton indultak visszafelé, amerről jöttek. Az első szigeten kikötöttek, de csak annyi időre, hogy foglyaik közül nyolcat szabadon engedjenek, mert nagyon sokallták a nekik ajándékozott 16 embert. Csupa férfit engedtek szabadon, a nőket mind megtartották, ezenkívül még három férfi maradt a csónakban.

Az utazás alatt azon igyekeztek, hogy valami módon megértessék magukat embereikkel. Minden kísérlet meddő maradt, mert akármilyen barátságosan beszéltek hozzájuk, akármit is adtak nekik, általában akármit csináltak, látszott, hogy ezek a szerencsétlenek mindent arra magyaráznak, hogy ez mind csak azért történik, hogy legközelebb megöljék és megegyék őket. Eloldozták a kötelékeiket, erre iszonyú sírás-jajgatásba törtek ki valamennyien, mintha már a torkukon volna a kés, mert a gyakorlatból nagyon jól tudták, hogy a foglyok kötelékeinek eloldása után a lebunkózás következik. Ugyanilyen eredménytelen dolog volt, mikor enni adtak nekik. Ebből meg arra következtettek, hogy gazdáik nem tartják őket elég jó húsban lévőknek, meg akarják hizlalni, hogy annál ízletesebb legyen a húsuk. Ha valamelyiküket jobban megnézték, az is nyomban azt a hitet keltette a szerencsétlenekben, hogy most válogatják ki közülük azokat, akiket elsősorban fognak lemészárolni és elfogyasztani. Akármilyen jól bántak velük, akármilyen barátságosan igyekeztek szólni hozzájuk, látszott valamennyin, hogy tele van rettegéssel, hogy másnap mégis megkezdődik a nagy öldöklés és diadalmi ünnepség.

A kastély minden lakója a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta a valóban csodálatos kalandot. Végül megkérdezték az angolokat, hol vannak az ajándék-emberek? Megmondták, hogy ideiglenesen egyik házukban helyezték el őket és most azért jöttek, hogy valami ennivalót kérjenek számukra. Az élelmet természetesen megkapták és valamennyien együtt mentek, hogy megnézzék a sziget legújabb lakóit.

Az angolok egyik házában valóban ott volt a nyolc fekete ember. Megkötözték őket, hogy el ne szökjenek, míg a három angol az élelemért ment. Valamennyien teljesen meztelenek voltak, ami ezen a környéken természetes dolog. A három férfi egyformán 30-35 éves lehetett, jó alakú, hatalmas, erős, szépen fejlett legény. Öt nő volt a foglyok között, két asszony úgy 35-40 év körül, másik kettő 45-50 éves lehetett, az ötödik pedig egy jóképű, magas, izmos testű lány, alig lehetett több 16-17 évesnél. Mind az öt nő arcban és testben egyaránt igen kellemes megjelenésű volt, bőrük vöröses cserszínű. Kettő közülük ha történetesen fehér a bőrük, megállta volna a helyét külső tekintetében akár magában Londonban is, olyan szép metszésű arcvonásaik voltak, különösen később volt megnyerő jelenség ez a két nő, amikor már fel is öltözködtek. Az igaz, hogy az öltözködést a maguk módja szerint intézték és amit magukra vettek, a mi fogalmaink szerint csak nagy képzelőtehetséggel volt öltözéknek nevezhető.

A vörösbőrű emberek csoportja nagyon vegyes érzelmeket váltott ki spanyoljainkból, akik egyébként is a legjobb, legkellemesebb modorú, legnyugodtabb, kiegyensúlyozott vérmérsékletű, mindamellett állandóan jókedvű és a legjobb indulatú emberek voltak, akikkel életemben valaha is találkoztam. Tényleg nem is volt nagyon lélekemelő és ízléses látvány az egy szobába összezsúfolt nyolc teljesen meztelen vadember, megkötözve és a leglesújtóbb lelkiállapotban, mert minden pillanatban azt várták, hogy most következik az öldöklés. Rólunk is feltétlenül azt hitték, hogy jövünk megnézni az ünnepi ebéd anyagát és most szemeljük ki, melyikükkel kezdjük a lakomát.

Szerencsére kéznél volt saját házi vademberünk, az öreg Péntek. Őt küldték be elsőnek a vadak közé, hátha megismeri valamelyiküket, vagy esetleg tud valamelyikkel beszélni. Az öreg nem ismerte egyiket sem, eleinte egyetlen szavát sem értették, annyira idegen törzsbeliek voltak a foglyok. Végül mégis, egyik asszony valamennyire megértette az öreget és így részben jelekkel, részben élőszóval meg tudták értetni magukat egymással. Az öreg Péntek legelőször is megnyugtatni igyekezett a vadakat, ne féljenek, inkább örüljenek, mert keresztények kezeibe kerültek, akik soha sem esznek sem férfit, sem nőket és egyiküket se fogják megölni, még kevésbé megenni. Amikor ezt az asszony a többieknek is tolmácsolta, az egész társaság szinte önkívületbe esett, ugrálva, kiabálva, hadonászva, egymást ölelgetve, simogatva fejezték ki örömüket, hogy megmenekültek a már biztosnak vélt haláltól.

Felszólították a tolmácsot, magyarázza meg nekik, hogy itt dolgozniok kell, hajlandók-e szolgálni a fehér embereket, akik visszaadták szabadságukat. Az öröm újabb heves kitörése volt az általános beleegyező válasz. Táncolva, ugrálva járkálták körül a házat, egymásután kapkodták fel a kezük ügyébe eső tárgyakat, a fejükre, vállaikra helyezték és cipelték ide-oda, mutatva, milyen engedelmes, szorgalmas és hűséges szolgálói lesznek új uraiknak és milyen nagy kedvük van dolgozni.

A spanyol kormányzó nagyon bölcs és előrelátó aggodalommal gondolt arra, hogy ha asszonyok lesznek a szigeten, az egész sor újabb baj és kellemetlenség, esetleg véres verekedés és féltékenykedés forrása lehet, ezért nyomban, még a helyszínen megkérdezte a három angolt, mi a szándékuk a magukkal hozott nőkkel, feleségeikké akarják-e őket tenni, vagy szolgálóikká? Egyik angol meglepő nyíltsággal jelentette ki, hogy tulajdonképp mindkettő szándékukban van. A kormányzó nyugodt komolysággal felelt:

- Semmiképp sem akarom Önöket visszatartani a nőkkel kapcsolatban követni szándékolt eljárásuktól. A foglyokat Önök hozták magukkal, a rendelkezés is megilleti Önöket. De minden körülmények között el akarom kerülni, hogy akár Önök között, akár velünk kapcsolatban rendzavarások és újabb kellemetlen összetűzések fordulhassanak elő, ezért az az egyetlen kívánságom, hogy ha megállapodnak abban, hogy melyikük melyik asszonyt vállalja maga mellé, akkor azt mindaddig, míg ezen a szigeten él, úgy tekintse, mint saját törvényes feleségét.

A bölcs szavakkal senki sem tudott, de nem is akart ellenkezni. Az angolok tőlük meglepő előzékenységgel kérdezték meg a spanyolokat, igényt tartanak-e valamelyik nőre? Egymás után jelentették ki, hogy nem kell nekik a bennszülött asszony. Néhányan azért utasították vissza az ajánlatot mert már volt feleségük odahaza Spanyolországban, többen kijelentették, hogy ők csak keresztény nőt volnának hajlandók feleségül venni, végül valamennyi spanyol, udvariasan bár, de határozottan utasította vissza a nőket. Erre az öt angol nyomban megállapodást kötött egymással, hogy mindegyikük egy-egy asszonyt visz a házába. Ezzel újra megváltozott az életrend a sziget családjában. A spanyolok és az öreg Péntek megmaradtak a kastélyban, illetőleg az én régi házamban, ugyanitt lakott az a három fogoly vadember is, akiket a nagy csata alkalmával fogtak el. Ez volt tulajdonképp a szigeti társadalmi élet középpontja, innen látták el a nem itt lakókat is a közösen termelt tárgyakkal és élelemmel és itt lakott a sziget új kormányzója, a spanyolok vezetője is, akit ezentúl már az angolok is elismertek parancsnokuknak.

A legcsodálatosabb dolog azonban az volt, hogyan tudott az öt angol, ez a sok mindent látott, korlátokat alig vagy egyáltalában nem tűrő, nehezen kezelhető ember egészen simán, mondhatni a legtökéletesebb harmóniában megegyezni a feleségül kiszemelt öt bennszülött nő felett. Semmi vita, bonyodalom, vagy összetűzés sem volt közöttük a választás folyamán, pedig a nők közül kettő nem volt összehasonlítható a többivel, megjelenés tekintetében. Becsületükre mondható, hogy ezúttal az öt angol igen tisztességesen járt el, mert az öt asszonyt beterelték az egyik házba, ők maguk átvonultak a másikba és sorsot húztak, kit illet meg először a választás joga.

Akit a szerencse elsőnek jelölt ki, nyomban átment az asszonyok közé, hogy kiválassza az öt meztelen teremtés közül a magáét. Érdemes volt megfigyelni, hogy aki először ment be közibük választani, éppen a legidősebbet, a legháziasabbnak látszót választotta. Társai érthető nagy ovációval fogadták ezt a választást, még a spanyolok is megmosolyogták, de végeredményben bebizonyosodott, hogy ennek a fickónak nagyon jó érzéke volt, mert elsősorban arra gondolt, melyik asszony lesz a legalkalmasabb élettárs a külön gazdálkodás és a sok és nehéz munka közben és igaza is volt, mert, az ő asszonya volt mindvégig a legkülönb feleség az öt közül.

Amikor az öt asszony látta, hogy külön zárják őket egy helyiségbe és a férfiak egyenként jönnek és végigmustrálva őket, mindegyik kiválaszt magának egyet, újra kitört közöttük a rémület, hogy mégis beteljesedik a foglyok közös sorsa, agyonütik és megeszik őket. Amikor az első angol megjelent és el akarta vinni a kiválasztott asszonyt, a többiek sírva, sivalkodva csimpaszkodtak belé, beszéltek hozzá, búcsúzkodtak, a fájdalom minden képzelhető kifejezésével vették körül és sírásukkal megenyhítették volna talán még a világ legkeményebb kőszívét is. Az angol hiába igyekezett magyarázni mi járatban van, nem értették egyetlen szavát sem, megint el kellett hozni az öreg Pénteket, aki végre megmagyarázta a megriadt asszonynépnek, hogy a rettegett halál és emberevés helyett az öt keresztény ember sorra a feleségeit választja ki közülük.

A feleségválasztás után lényegesen lecsillapodtak a felzaklatott kedélyek az egész vonalon, az új férjek hozzákezdtek saját külön gazdálkodásuk megalapozásához, a spanyolok pedig igazán urak módjára készséggel segítettek nekik mindenben. Órák alatt készültek el a kis lakóházak és sátrak. A három angol megmaradt azon a helyen, amelyet számkivetésük ideje alatt úgy, ahogy lakhatóvá tettek, a két másik angol is a régi helyén telepedett meg a sziget északi részében.

Ezentúl tehát három lakott hely volt a szigeten, majdnem azt lehetett mondani, hogy három különböző város alapjait fektették le a szigeti gyarmatbirtokon.

Érdemes volt megfigyelni - mint egyéb téren is, olyan sokszor megtörténik a világban - hogy a két tisztességes, dolgos angol kapta a két rosszabbik nőt, míg a három minden hájjal megkent, az akasztófára is megérett semmirekellő és dologtalan ember három igazán kitűnő, szorgalmas, gondos és okos feleséget kapott. Nem azt mondom ezzel, hogy az első két asszony rossz feleség lett volna, ami szellemi képességeiket és tulajdonságaikat illeti, mind az öt nő meglepően jóeszű, nyugodt, szenvedélymentes, kellemes és alázatosan alkalmazkodó teremtés volt. Talán inkább rabszolga, mint feleség, de a szóban forgó kettő lényegesen elmaradt a többiektől találékonyság, tisztaság és csinosság dolgában.

Másik említésre méltó megfigyelésem volt, hogy amikor végigjártam a sziget minden házát és telepét, ellenőrizni, milyen munkát végeztek gazdáik, azt láttam, hogy a két angol minden tekintetben annyira fölé emelkedett a másik háromnak, hogy nem is lehetett őket összehasonlítani. Mindketten csupán akkora földdarabot vettek megművelés alá, amekkorára feltétlenül szükségük volt, hogy a termés biztosítsa tisztességes megélhetésüket. Ez nagyon ésszerű volt, mert nem terhelték magukat felesleges munkatöbblettel. Már kívülről, a házak környékének elrendezéséből, a kerítések, a vetés gondos rendbentartásából is nyomban meg lehetett állapítani a nagy és behozhatatlan különbséget. A két angol megszámlálhatatlan mennyiségű fát ültetett a házak köré, ha valaki arrafelé járt, csak sűrű erdőt látott. Bár kétszer is teljesen tönkre tették az egész telepet, egyszer saját honfitársaik, másodszor pedig az ellenség - mint nemsokára meg fogjuk látni - mégis tökéletesen helyrehoztak mindent az egész telep és környéke fejlődött és virult. Szőlőt ültettek és lugas módjára futtatták fel, pedig egyikük sem látott még szőlőültetvényt. Az én példámat utánozták abban is, hogy a sziget belsejében, a legsűrűbb erdőben külön tanyahelyet készítettek maguknak és családjuknak. Bár nem találtak még egy olyan megfelelő, pompás, természetes barlangot, mint az enyém volt, de nagy és megfeszített munkával, gondos tervek alapján sikerült a föld alatt elég nagy barlangszerű pincét ásni, hogy veszedelem esetén legyen hová visszavonulni az egész családnak, feleségnek, gyerekeknek. A pince bejáratát idegen a leggondosabb kutatással sem találhatta meg, mert a bejárat egész környékét sűrűn teleültették gyorsan növő fákkal és bokrokkal, úgy hogy csak az juthatott keresztül a növénygáton, aki tökéletesen ismerte a járást.

A három gazfickó meglehetősen lehiggadt az idők folyamán, ennek egyik fő oka az volt, hogy most minden idejüket lefoglalta saját gazdaságuk rendbentartása és fejlesztése, nem volt alkalmuk senkivel összetűzni és perlekedni. Mindössze egy tulajdonságuk maradt meg a régi mértékben: a lustaság, a munka iránti tökéletes ellenszenv. Tagadhatatlan, hogy ők is vetettek és arattak a gabonaföldeken és kerítéseket is készítettek házaik körül, fákat is ültettek, de soha jobban nem illett valakire a bibliai Salamon mondása, mint rájuk: „Elmentem és megnéztem a lusták szőlőjét és azt láttam, hogy tele van gizgazzal”. A spanyolok mesélték, hogy amikor jó idő múlva végigjárták az új telepeket, a három angolnál alig tudták megkülönböztetni, hol lehet a gabonaföld, mert minden sűrűn tele volt nőve gazzal és élősdi növénnyel, a kerítéseken pedig hatalmas rések tátongtak, a vad kecskék és nyulak akadálytalanul járkáltak ki-be és falták fel a zsenge hajtásokat. Ezzel szemben a két tisztességes angol telepe mintaképe volt a szorgalomnak és hozzáértő gondosságnak. Nem volt a földjükön egyetlen szál gaz, nem volt a kerítéseiken egyetlen rés és rájuk is nagyon illett Salamon egy másik mondása: „a szorgalmas kéz gazdaggá tesz”. Minden tökéletes rendben volt benn a házban és körülötte, több háziállat volt kertjeikben mint amazoknál és több volt a tartalékuk is, öröm volt nézni a szorgalmas munka eredményét.

A bennszülött asszonyok is mintha csak alkalmazkodtak volna férjeikhez. A három angol felesége kétségtelenül kitűnő háziasszonynak bizonyult, nagyon hamar és csaknem tökéletesen megtanulta a szakácsmesterség angol szokásait és készítményeit. Egyik angol ugyanis a hajón is szakács volt, és most azzal szórakozott, hogy az asszonyokat megtanította európai módon főzni. El is tudtak készíteni az asszonyok minden ételt férjeik számára úgy, ahogy azok legjobban szerették, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy az egész gazdaság viruljon. Csaknem teljesen hiányzott ugyanis a gazdaságból a férfi munkaerő, mert a férjek ezentúl sem voltak hajlandók rendszeres munkát végezni, legtöbb idejüket az erdőben csavarogva felesleges vadászattal, teknősbéka fogdosással töltötték, minden másra kaphatók voltak, csak munkára nem és ennek meg is volt a látszatja a házban és a ház körül. A szorgalmasok jól, kellemesen és aránylag bőségben éltek, a lusták nélkülöztek és időnként a spanyolokhoz voltak kénytelenek fordulni és megalázkodva kérni tőlük segítséget. Itt is teljesen úgy volt, mint bárhol másutt a világon, ahol szorgalmas és lusta emberek vannak. Az embereknek ez a két fajtája pedig mindenütt megtalálható.

Mindennél érdekesebb és nagyobb jelentőségű eseménye volt a szigetnek távollétem alatt a vademberek szereplése. Az történt ugyanis, hogy egy reggel újra öt vagy hat kanoet láttak közeledni a sziget felé, mindegyik tele volt indiánokkal. Nem volt kétséges, hogy megint azért jönnek, hogy undorító lakomáik áldozatait felfalják. A spanyolok, akik elég sokáig éltek közöttük, egyáltalában nem mutattak már semmi érdeklődést a szörnyű szertartások iránt, nem úgy, mint annak idején én. Tudták nagyon jól, hogy ilyen esetben a sziget valamennyi lakójának csak egy kötelessége lehet és a józan ész is ezt diktálja, hogy mindenki menjen haza, vegye be magát a házába és egész nap ki ne mozduljon, bármi is történjék odakinn, mert a vademberek, mihelyt végetért a borzalmas diadalmi lakoma, jóllakottan csak arra várnak, hogy csónakjukba szállhassanak és hazavitorlázhassanak. Ez az egész eset egy-két nap alatt lezajlik és a vadaknak sejtelmük sem lehet, hogy a szigeten emberek is élnek. A spanyolok most is nyomban értesítést küldtek mind a három telepre, legyenek óvatosak, itt vannak az emberevők. Szokáshoz híven még kijelölték maguk közül azokat, akik éjnek idején kimennek a házból, kémkedni, hogyan áll a helyzet a vadak táborhelyén, elmentek-e már?

Ha minden így történik, nem is lett volna semmi bonyodalom, de egy véletlen esemény következtében a vadak mégis rájöttek, hogy a szigeten emberek laknak, ez pedig - mint látni fogjuk - csaknem az egész szigeti település pusztulását eredményezte. A kiküldött kém azt jelentette, hogy a vadak csónakjaikba ültek és már a vízen is vannak. Erre a spanyolok kimerészkedtek a házból és néhányan kíváncsiságból egyenesen a vadak elhagyott táborhelyére mentek, hogy még azon melegében megnézzék, mit csináltak. Legnagyobb megdöbbenésükre a szerteszét heverő csonka testrészek között három élő vadembert is találtak, amint telefalva magukat, a legegészségesebb, mély álomban hevertek a part homokjában.

Spanyoljaink az első meglepetés után rettentő zavarban voltak, mit csináljanak, ez valóban olyan eset volt, amire nem számítottak. Ott volt közöttük a kormányzó is, de ezúttal őt is cserbenhagyta megszokott bölcs ítélőképessége és nyíltan kijelentette, hogy ő sem tud semmit sem mondani, mi legyen a teendő ebben az esetben. Rabszolgájuk már éppen elegendő volt, nem akarták feleslegesen szaporítani a létszámot, a másik önként kínálkozó megoldás, hogy itt nyomban öljék meg mind a három vadembert, sehogyan sem egyezett a spanyolok nemes és emberies gondolkodásával. Egyikük sem vállalkozott volna rá, hogy megölje a mélyen alvó vadembereket, a kormányzó pedig kijelentette, hogy ilyesmi szóba sem kerülhet az ő részükről, mert ezek az emberek semmi rosszat nem cselekedtek velük szemben, nem támadtak meg senkit és nem törtek rá senkinek a tulajdonára, nincs tehát ok, hogy megöljék őket. Itt akarom megjegyezni az én spanyoljaim becsületének és emberiességének alátámasztására, hogy bármiféle alapjuk legyen is a spanyolok kegyetlenkedéseiről Mexikóból és Guatemalából érkező különböző híreszteléseknek, a magam részéről csak azt tanúsíthatom, hogy soha a világ körül tett utazásom során nem találkoztam sehol tizenhét ilyen nagyszerű emberrel, akik ennyire jóindulatúak, emberséges gondolkozásúak, ennyire bátrak, önzetlenek és ennyire törődnek embertársaikkal és olyan különlegesen jó modorúak, mint ezek az én spanyoljaim voltak. Szó sem lehet náluk a spanyolokról Amerikában terjesztett kegyetlenségről, annyira más az egész természetük és lelki felépítettségük. Hasonlóképp teljesen híján vannak minden káros, csúnya és embertelen szenvedélynek, testileg is lelkileg is valamennyien mintapéldányai lehetnek a férfiasságnak. Lelki egyensúlyuk és biztonságuk legjobban akkor mutatkozott meg, amikor a három angol legválogatottabb gaztetteivel kellett folyton szembenézniök. Igazságérzetük és emberiességük pedig most nyilatkozott meg legszebben, amikor nem voltak hajlandók az alvó vadembereket megölni.

Némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy visszavonulnak és még egy ideig csendben otthon maradnak, ezalatt majd csak hazamennek a vademberek is. A kormányzó azonban észrevette, hogy a három embernek nincs csónakja, ha pedig a többiek nem távoztak véglegesen, csak körül akarják evezni a szigetet, akkor a másik oldalon feltétlenül észre kell venniök, hogy emberek laknak itt, akkor pedig nincs semmi értelme, hogy visszavonuljanak. Nem tudtak más megoldást találni, felkeltették a három mélyen alvó vadembert. Rettenetesen megijedtek a szerencsétlen fickók, mikor arra ébredtek, hogy ismeretlen emberek állnak körülöttük és megkötözik őket. Látszott rajtuk, ugyanaz a rémület gyötri valamennyiüket, mint előbb az asszonyokat: azt hiszik, hogy most következik a végső pillanat, agyonverik és megeszik őket. Ezek a vademberek nem is tudták másként elképzelni a dolgokat, mint ahogy az egész környéken törvényesített szokássá vált, hogy aki fogságba esett, az egyúttal szabad prédája a győzteseknek és akkor üthetik agyon és ehetik meg, amikor jól esik.

Eleinte maguk a spanyolok sem tudták mit kezdjenek új foglyaikkal. Először a sziget belsejében lévő nyári lakáshoz vitték őket, de ott nem volt semmi tennivaló, erre tovább mentek és a két angol telepén helyezték el a három új embert, bár ott is nagyon kevés volt a munka, amit adhattak nekik. Nem is nagyon őrizték őket, nem tudom csupa hanyagságból-e, vagy azért, mert megbíztak bennük, a vége viszont az lett, hogy egyik megszökött és bevette magát a legsűrűbb erdőbe, senki se látta többé.

Nagyon valószínűnek tartották a spanyolok, hogy ez az ember nem maradt a szigeten, hanem megvárta, míg legközelebb egy csoport honfitársa újból ellátogat a szigetre. Így is történt - később tudtuk meg, hogy valóban ez volt a helyzet - mert mintegy 3-4 hét múlva megint megjelent néhány indián kanoe és a szokott módon elvégezve az emberevő szertartást, két nap múlva eltávozott. Ez a felfedezés komoly aggodalommal töltötte el a sziget családjának vezetőit, a spanyolokat, mert tekintetbe kellett venni, hogy a megszökött vadember elég jól megismerte a szigeti helyzetet, kitűnő leírást adhatott honfitársainak az itt folyó életről, az itt élő emberekről, valamint a gazdagságról és jólétről, amiben élnek. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a megszökött vadember pontosan tudta, milyen kicsi a szigeti telepesek létszáma, ha tehát a nyakunkra akarja hozni barátait, nem is kell olyan nagyon sok embert mozgósítaniuk. Viszont javunkra szolgált, hogy ez a vadember sohasem hallotta vagy látta tűzfegyvereinket, nem ismerte azok hatását és nem tudott semmit a kastélyról, sem a sziget belsejében lévő földalatti barlangról és gabonaföldjeink, valamint kecskefarmjaink egy részéről. Általában nem ismerte teljesen a sziget védelmezőinek igazi erejét és rejtekhelyeit.

Az első jel, hogy a megszökött vadember valóban hazament honfitársaival s elmesélte itteni élményeit, az volt, hogy mintegy két hónappal a szökés után vagy 6-8 indián kanoe jelent meg a sziget északi csücskén, ahol pedig azelőtt sohasem jártak vademberek. Egy darabig kémlelték a partot, majd közvetlen napkelte után kiszálltak és tábort ütöttek a két angol telepétől talán egy mérföldnyi távolságban. Egészen biztos, hogy a megszökött vadember irányította őket, mert csak a két angol telepének környékét ismerte jól, a sziget többi részén csak egyetlenegyszer járt. A vadak körülbelül ötvenen voltak, velük szemben pedig mindössze a két angol és feleségeik vehették volna fel a küzdelmet, mert a spanyolok és a többi szigetlakó ekkor még messze volt és nem is tudott az eseményről semmit. Maga a spanyol kormányzó mondotta nekem, hogy egészen másként alakul a helyzet, ha ők ott lehetnek, amikor a vadak partraszálltak, mert akkor egyetlenegy sem menekült volna meg közülük, nem lett volna hírmondó, hogy hazamehessen elmesélni, mi történt velük a szigeten.

Szerencsére a két angol már akkor észrevette a közelgő bennszülött csónakokat, mikor azok még egy tengeri mérföldnyire voltak a parttól. Így egy jó órájuk volt az előkészületre és a vadak elég tisztes távolságban szálltak partra, úgyhogy ez is jelentett valami időnyereséget, hogy az angolok sajátmagukat, családjukat és legértékesebb holmijukat biztonságba helyezhessék. A hű rabszolgák közül kettőt azzal bíztak meg, hogy kísérjék a sziget belsejében lévő rejtekhelyre a feleségeket, az értékes holmikat. Vigyék magukkal a két legutóbb elfogott vadembert is, hogy ne csatlakozhassanak honfitársaikhoz és ne szolgálhassanak nekik értékes felvilágosításokkal a sziget védelmezőiről és az értéktárgyakról. Ezalatt a két angol kinyitotta a kecskefarm kerítését és kihajtotta az állatokat az erdőbe, hogy ha a vadak rájuk akadnak, azt hihessek, hogy ezek is olyan vadak, mint a többi erdei kecske.

A két fehér ember, mikor már így biztonságba helyezte a holmi egy részét, a harmadik hű rabszolgával gyors üzenetet küldött a kastélyba a spanyolokhoz, hogy támadás érte a szigetet, jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Ők maguk pedig összes fegyvereikkel együtt visszavonultak az erdő felé, abban az irányban, amerre feleségeik voltak. Lassan mentek, hogy azalatt is szemmel tartsák a vadakat, mit csinálnak.

Nem mentek messzire, egy kis magaslatról visszanézve máris látták, hogy a vadak a parti táborhelyről valamennyien nekiindultak egyenesen az ő telepüknek. Egy perccel később pedig a legnagyobb lelki gyötrelemmel és tehetetlen kétségbeeséssel voltak kénytelenek nézni, hogyan kapnak lángra házaik és hogyan tesznek tönkre a vadak mindent, amit ők olyan nagy fáradság és munka árán hoztak össze. Ez a pusztítás azt jelentette, hogy újra semmijük sincs, hogy újra elölről kell majd kezdeniök mindent, ha egyáltalában lesz még alkalmuk ezen a szigeten megtelepedni. Tisztán látták, amint a vadak a leggondosabban felkutattak minden zugot, nem annyira a zsákmány után, hanem a telep lakóit keresték. Látszott rajtuk, hogy tudják, hogy a házakban és a telepen emberek laktak, akik most valahol a közelben rejtőznek.

Az angolok a vadak dühödt kutatását látva, saját magukat sem érezték biztonságban, mert bármely pillanatban feléjük is mehetett egész csomó indián és valószínűnek is látszott, hogy rövidesen felhagynak a tönkretett telep kikutatásával és beljebb mennek az erdő felé, ahol a rejtekhelyeket sejtik. Jó fél mérfölddel hátrább vonultak és úgy okoskodtak, hogy minél messzebbre távoznak a vadak a parti táborukból, annál jobban szétoszolnak és annál kevesebb ember jut belőlük egy-egy csoportba.