FELFEDEZŐ UTAK A SZIGETEN

Vadász útjaimon egyre mélyebben merészkedtem be a sziget belsejébe. Utam azon a völgyön át vezetett, amelyben a legelőször felfedezett folyócska folydogált. Örömmel láttam, hogy az erdő tisztásain igen sok kecske legelészik. Nagy reményekkel eltelve, másnap a kutyámmal együtt jelentem meg ugyanezen a helyen, de nagy kiábrándulás lett a vége. Az történt ugyanis, hogy amikor a kutyát nekiuszítottam, hogy fogjon el néhány kecskét, azok nem ijedtek meg, hanem egyszerűen frontot formáltak és szembe fordultak a kutyával, az pedig látva a túlerőt, megfutott.

Nem volt szerencsém egy másik kísérletemmel sem. Vadászkörutaimon olyan vadgalamb családokra akadtam, amelyek nem a fákon, hanem a sziklák mélyedéseiben fészkeltek, nem volt nehéz megdézsmálni a tojásaikat, sőt sokszor találtam a fészekben kicsinyeket is. Az az ötletem támadt, hogy hazaviszem a kicsiket, felnevelem, megszelidítem és az európai szelid galambok módjára tenyésztem őket tovább, mert kitűnő volt a húsuk, különösen a fiataljának. Ez a kísérletem azon bukott meg, hogy nem tudtam a kicsinyeket mivel etetni. Amint már említettem, találtam a hajón egy zacskóra való rozst és rizst, kifejezetten madáreleségnek hoztuk azt is, de a patkányok annyira megrágták, hogy használhatatlanná vált. Mérgesen és búsan öntöttem ki a zacskó tartalmát a szikla tövébe és lemondtam a galambtenyésztésről.

Nagy volt a meglepetésem, amikor körülbelül egy hónappal ezután különös, ismerős zöld fű kezdett sarjadni a szikla aljában. Később, amikor alaposabban megvizsgáltam, mi lehet ez az ismerős növény, nagy megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy a legszabályszerűbb rozs, pontosan olyan kalászok, mintha otthon volnék Európában. Először arra gondoltam, hogy ha itt a szikla tövében van rozs, akkor benn a sziget belsejében is kell valahol lennie. Bejártam az egész közeli környéket, de sehol még csak a nyomát sem láttam hasonló kalászosnak. Már az Isteni Gondviselés csodájára kezdtem gondolni, amikor villámként emlékeztem vissza, hogyan öntöttem ki bánatos csalódásomban a szikla aljára a patkányrágta madáreleséget. A csoda szertefoszlott, de az Isteni Gondviselésnek mégis hálát kellett adnom, hogy kitüntetett kegyelmével, mert valóban a Gondviselés vezérelt, amikor a zacskó tartalmát nem valami terméketlen földre, vagy éppen vízbe ürítettem ki, hanem a szikla által védett, árnyékos helyre, ahol a trópikus napsugár sem égethette ki. Mint az aranykincset, úgy őriztem és gondoztam néhány szál rozskalászomat. Nagy igyekezetemben nyomban el akartam ültetni a magokat, hogy minél hamarabb olyan mennyiséget arathassak, hogy kenyeret süthessek a saját termésemből. Ez az esemény azonban csak a negyedik esztendőben következett be, addig még a csalódások és sikertelen kísérletezések egész során kellett átesnem. Rossz időben, rossz talajba vetettem el a magokat, rossz időben arattam le, úgyhogy sok elveszett, míg teljesen pontosan kitapasztalhattam, hogy az itteni egyenlítői időjárásban a száraz és esős időszakok változását hogyan kell kihasználni az évenkinti kétszeri aratáshoz. A rozzsal együtt néhány szem rizs is volt a zacskóban, az is meghozta a maga kalászát és megvetette az alapját későbbi rizstermelésemnek.

Még az első esztendő nagy eseményei között kell beszámolnom arról a nagy lelki megrázkódtatásról is, amit a váratlanul érkezett földrengés okozott. Éppen a sátorban foglalatoskodtam, amikor a föld a szó szoros értelmében hullámzani kezdett a lábaim alatt. Mint amikor először léptem a hajóra, most is felkavarodott a gyomrom a hintázó mozgásra. Annyira meglepett az életemben először tapasztalt jelenség, hogy először meg sem tudtam mozdulni, csak bambán álltam egy helyben. Percekig tartott, míg ráeszméltem, mi minden baj történhet itt, nemcsak az én életem forog veszedelemben, hanem a leomló szikla és földtömeg egyszerűen örökre eltemet mindent, amit olyan nagy munkával hordtam össze. Háromszor egymásután mozdult meg a föld alattam, s csak amikor már huzamosabb ideje nem történt semmi, akkor kezdtem magamhoz térni és összefüggően gondolkozni. Kiszaladtam a sátorból, olyan messzire, hogy biztonságban lehessek a leomló sziklák elől, leültem a gyepre és hangosan imádkoztam: „Uram, irgalmazz nekem!”

Gondolataim vadul űzték egymást. Ha ez a sziget a gyakori földrengések zónájába tartozik, akkor én nem lakhatom egy sziklabarlangban, a sátramat teljesen sík, nyílt területen kell felállítanom és mint a legelső napokban tettem, körül kell vennem erős kerítéssel, hogy védelmem legyen. Sátram most ebből a szempontból az elképzelhető legveszedelmesebb helyzetben volt, mert közvetlenül a szikla kiugró pereme alatt állt, bármely pillanatban kitéve annak, hogy a leomló szikladarabok mindenestül maguk alá temetik. Nem volt mit tennem, számbavettem szerszámaimat, hozzáláttam azok élesítéséhez és javításához, hogy az áttelepítés nagy munkáját minél gyorsabban és eredményesebben elvégezhessem.