FARKASKALAND

Estefelé járt már az idő, vezetőnk jóval előttünk lovagolt, a hóban pontosan a nyomaiba lépkedtünk. Váratlanul három jól megtermett farkas rontott elő a sűrű erdőből, mögöttük pedig egy hatalmas medve ügetett furcsa bakugrásokkal. Két farkas azonnal a vezetőre vetette magát. Szegény ember nagyon szorongatott helyzetbe került, mert elég messzire volt tőlünk, hogy azonnal segítségére siethettünk volna. Egyik farkas a lovat támadta meg, másik pedig a lovasra rontott olyan nagy lendülettel és olyan váratlanul, hogy a szerencsétlen embernek még arra sem volt ideje, hogy pisztolyát előrántsa és azzal védekezzék. Kétségbeesetten kiabált értünk. Péntek ott volt közvetlen mellettem, nyomban odaküldtem, nézze meg, mi történt a vezetővel. Péntek a tőle megszokott gyorsasággal tett eleget parancsomnak és még idejében érkezett a helyszínre. A farkas otthagyta a vezetőt és egyenesen az új jövevényre támadt, de Péntek nem vesztette el lélekjelenlétét, előrántotta pisztolyát és egyetlen lövéssel fején találta a vadállatot.

Péntek pisztolyának hangjára valamennyien meggyorsítottuk iramunkat, úgy robogtunk a rossz úton, ahogy csak tudtunk. Csak amikor közel értünk, akkor láttuk, mi történt tulajdonképp, hogy Péntek milyen halálos veszedelemből mentette meg vezetőnket és hogy milyen szokatlanul nagy farkas volt, melyet leterített.

A farkaskaland hőse kétségtelenül Péntek volt, de ez az egész eset hamarosan elhomályosodott, amikor Péntek újabb vadállatkalandba bonyolódott, mégpedig olyan szokatlan módon és olyan körülmények között, amilyent el sem tudtunk volna képzelni. Péntek újabb kalandja azzal a medvével játszódott le, amely előbb a farkasokkal egyidőben bukkant elő az erdőből. A medve általában nem támadja meg az embert, nem is szeret az emberrel harcba bonyolódni, hacsak különleges körülmények nem kényszerítik rá. Ilyen eset az, ha nagyon éhes, vagy ha felmérgesítik. Rendes körülmények között ügyet sem vet az útjába került emberre, feltéve, ha az kitér az útjából, mert a medve nem hajlandó egy arasznyira sem eltérni arról az útról, melyet kiválasztott, az okos ember legjobban teszi, ha bölcsen kitér az útjából és rá sem nézve megy tovább a maga útján, mert akkor a medve is ugyanígy tesz. Ha azonban az ember ijedten megáll és szembenéz a medvével, ő ezt kihívásnak veszi. Ebből már bajok származhatnak, de ha a medve túlságosan el van foglalva saját ügyeivel, akkor legfeljebb csak egy rosszalló pillantást vet a megijedt emberre és tovább baktat. Legrosszabb a helyzet akkor, ha az ember elég merész és bármilyen csekélységgel is, de meghajigálja a medvét. Legyen bár a legkisebb kavics, vagy fadarab, ami a medvét éri, nyomban a legnagyobb sértésnek veszi és félreteszi minden más elfoglaltságát, hogy ezt a rettentő sértést megtorolhassa. Nem nyugszik addig, míg a sértésért a maga módján elégtételt nem vett, követi a sértést elkövető embert bárhová, bármerre meneküljön is.

Péntek éppen azzal foglalatoskodott, hogy vezetőnket lesegítse lováról. Szegény ember megsebesült és érthetően nagyon meg is ijedt a váratlanul veszedelmes kaland izgalmaitól. A medve ezalatt már kijött az erdő sűrűjéből. Ekkora medvét még soha életemben nem láttam. Kissé megilletődve néztük a hatalmas állatot, amint látszólag ügyetlen járásával a tisztáson baktatott, de Péntek arca egyszerre vigyorgó fintorba húzódott. Kinyújtott karral mutatott rá a medvére és szinte könyörgő hangon szólt hozzám.

- Ó Mester, engedni meg Péntek kezetfog medve. Nagy nevetés csinálni mindenkinek.

Ezt az esetet nem vártam, minden más fordulat sokkal kevésbé lepett volna meg, mint Péntek viharos jókedve, amellyel a medvét fogadta.

- Te bolond - mondtam neki - a medve megesz téged!

- Medve esz meg Péntek! Hahaha - nevetett hangosan - én esz meg medve! Csinálni mindenkinek nagy nevetés. Mind állni meg, nagy nevetés lesz!

Leült, hirtelen lerántotta nehéz útibakancsait és felcserélte a könnyű papucsokkal, amelyeket állandóan a zsebében hordott. Lovát rábízta másik szolgámra, megfogta a puskáját és elszaladt, mint a szélvész.

A medve úgy látszik nem akart semmiféle kalandba belemenni, mert ránk se nézett, nagy fejét ide-oda lóbálva ballagott az úton. Péntek a közelébe ért és megszólította, mintha a medve megértené a szavát:

- Halló, halló, állni meg. Péntek akarni beszél veled.

Mi tisztes távolból néztük a különös látványt. A hegység vad részét már elhagytuk, közel jártunk Gascogne síkságaihoz, most éppen a hegyek lábánál, a nagy erdőségeken mentünk keresztül. Most is vad erdőben jártunk, körülöttünk mindenütt nagy fák álltak. A medve az erdő sűrű része felé tartott, ügyet sem vetve Péntekre. A ragyogó jókedvében lévő fickó azonban felkapott egy korhadt fadarabot és egyenesen a medve fejéhez vágta. Ez természetesen nem tett semmi kárt a medvében, akárcsak egy hatalmas kőfalra dobta volna, de elérte vele azt, hogy a medve figyelmét magára vonta. Abban a pillanatban, amikor a fadarab ütését megérezte, hátrafordult, meglátta a mögötte vigyorgó Pénteket, aki olyan volt ebben a percben, mint egy csínytevő haszontalan kölyök és nagy, félszegnek látszó, de erőteljes lépésekkel kezdett utána menni. Péntek könnyű léptekkel futott egyenesen felénk, mintha nálunk keresne segítséget üldözője ellen. Mi nyomban fegyvereinkhez kaptunk, hogy lelőjjük a medvét és kiszabadítsuk emberemet. Elfutott a méreg, hogy Péntek ilyen rossz tréfát csinál, felmérgesíti a medvét, holott annak esze ágában sem volt kikötni vele, vagy bárki mással és nem elég, hogy magát bajba keveri, most még a nyakunkra is hozza ezt a vadállatot. Dühösen kiáltottam rá:

- Te szamár! Így akarsz megnevettetni minket? Azonnal ülj lóra, mi majd lelőjjük ezt a bestiát.

- Nem lőni, nem lőni, Mester! - könyörgött Péntek - maradni állva lesz nevetés nagy.

Hihetetlen fürgeséggel szaladt a medve előtt, amikor közelünkbe ért, hirtelen fordulattal az erdő felé vágtatott, egy nagy tölgyfát szemelt ki célpontjának, de még arra is volt ideje, hogy intett nekünk, hogy menjünk közelebb a fához, ott lesz a nagy produkció. Mint a majom kapaszkodott fel a fára, előbb azonban a puskáját letette a földre, mintegy 5-6 yard távolságban a fa törzsétől. A medve nem is nagyon sietett, állandóan szemmel tartotta emberét és biztosra vette diadalát, amikor látta, hogy a fiú a fára mászik fel. Csakhamar odaért a fához, mi is követtük, biztonságos távolból. A puskánál megállt egy pillanatra, megszagolta, azután tovább ment és macskaügyességgel kapaszkodott felfelé a fa törzsén, meghazudtolva esetlen, lomha kinézését. Megdöbbenve figyeltem Péntek esztelenségét, én legalább is annak minősítettem, hogy egy medve elől fára menekül valaki. Egyáltalában nem ingerelt nevetésre a látvány. Szorosabbra markoltam puskámat, hogy a kellő pillanatban segítségére lehessek a meggondolatlan fiúnak és amennyire lehetett, társaimmal együtt a fa közelébe mentünk.

Mire a fához értünk, már az volt a helyzet, hogy Péntek egy nagy faág vékony végén kuporgott, a medve pedig ugyanannak az ágnak a feléig kapaszkodott utána. Mikor a medve ahhoz a ponthoz érkezett, ahol az ág hajladozni kezdett alatta, Péntek felénk kiáltott:

- Hahó! Nézni meg Péntek hogyan tanít táncolni medve!

Elkezdte rázni a faágat, ugrált rajta, mire a medve, hogy egyensúlyát fenntartsa, egyhelyben kapkodta a lábait, mintha tényleg táncolna és közben aggodalmasan pislogott hátrafelé, biztos-e a visszavonulás útja. Ez tényleg olyan félszeg látvány volt, hogy valamennyien szívből nevettünk rajta. A medve közben hosszú körmeivel jól megkapaszkodott és sikerült állva maradnia. Péntek csúfolódva beszélt hozzá, mintha a medve minden szavát megértené.

- Hé, koma, miért nem jönni közelebb? Péntek kéri szépen, jönni közel hozzá.

A medve mintha megértette volna, nagy óvatosan közelebb igyekezett jutni, de erre Péntek újra, még nagyobb erővel rázta a faágat, mire a medve rögtön megállt és újra egyensúlyozni kezdett. Mi már elégnek tartottuk a játékot és felkiáltottunk Péntekhez, maradjon nyugodtan, mi majd lelőjjük a medvét, ő azonban újra könyörgött, ne bántsuk, majd végez ő maga, ha vége lesz a játéknak. Újra meg újra rázta a faágat, a medve olyan esetlen, groteszk mozdulatokkal kereste az egyensúlyt, hogy nem tudtuk megállni nevetés nélkül, csak azt nem tudtuk Pénteknek mi a végső szándéka. Eleinte azt gondoltuk, le akarja rázni a fáról, de a medve túlságosan ügyes volt, óvatosan nem ment közelebb a fiúhoz, bármennyire csúfolódott is vele, mert érezte, hogy ott már nagyon vékony a faág és leszakadhat alatta. Erősen megkapaszkodott hosszú, éles körmeivel és csak vészes morgással felelt Péntek csúfondáros szavaira. Nem tudtuk mi lesz a vége a türelemjátéknak. Péntek azonban hamarosan döntésre vitte a dolgot, mert látta, hogy a medve már nem hajlandó egyetlen lépést sem előre tenni és lehorgonyozta magát a faág közepén. Megint odaszólt a medvéhez:

- Jó, jó, te nem akar jönni közel, megyek én, te nem jönni hozzám, megyek én hozzád.

Még tovább mászott az ágon, egészen addig, míg az egyre vékonyodó ág erősen meghajlott testsúlya alatt. Rácsimpaszkodott az ág végére és mint a majom, egy darabig hintázott rajta és amikor olyan közel jutott a földhöz, hogy a lába már majdnem súrolta a talajt, egyszerűen lecsúszott az ágról. Nyugodtan odasétált a puskájához, mintha semmi sem történt volna a kezébe vette.

- Rendben van, Péntek - szóltam hozzá - megnevettettél bennünket, de most mi lesz? Lelövöd a medvét, vagy nem, mert mi már szeretnénk tovább menni és ha te nem lövöd le, agyonlőjjük mi.

- Nem, nem lőni még - esdekelt Péntek - én nem lőni, senki se lőni, Péntek csinál még nagy nevetés.

A fiú megint állta a szavát. A medve, amikor látta, hogy Péntek lenn van a fa alatt, szintén lefelé igyekezett. Óvatosan, lassan, lépésről-lépésre hátrált a faágon, állandóan hátratekintgetve, míg végre elérte a törzset, akkor átkarolta a fát és körmeivel végigszántva a kérgét, leszánkázott. Hátsó lábaival már éppen elérte a talajt, amikor Péntek, közvetlen közelbe ugrott, a puska csövét beledugta a medve fülébe, meghúzta a ravaszt és egyetlen lövéssel végzett vele. Hátrafordult és diadalmas tekintettel nézett ránk, mintha számonkérné, miért nem nevetünk. Helyettünk ő maga kezdett hangosan hahotázni.

- Otthon mi így megöl medve mindig - magyarázta túláradó jókedvvel.

- Ne hazudj Péntek - szóltam rá - így nem ölhetitek meg a medvét, mert odahaza nincs puskátok.

- Puska nincs, van hosszú, hegyes nyíl.

Péntek előadásának vége volt, egészen jól szórakoztatott bennünket, de most már nagyon is itt volt az ideje, hogy utána nézzünk, mit csináljunk. Ember nem járta vad helyen voltunk, vezetőnk pedig elég súlyos sebeket kapott, az erdőből félelmetesen hangzott elő a farkasok üvöltése. Olyan hang volt ez, melyhez hasonlót csak az afrikai partok mentén hallottam, amikor kis hajómmal a part mellett töltöttem az éjszakát, páni rettegésben. Azóta nem éreztem olyan dermesztő rémületet, mint most.

Az éjszaka is gyorsan közelgett már és még jókora távolságot kellett megtennünk, hogy fedél alá jussunk, vezetőnk nagyon sürgette, nem teljesíthettük Pénteknek azt a kérését, segítsünk neki megnyúzni a medvét, hogy a bőrét elhozhassa. Ott hagytuk, vesződjön maga a medvebőrrel, lóra kaptunk és útnak indultunk.

Még az út felét sem tettük meg, az erdőből újra felhangzott a vészes farkasüvöltés, de most már sokkal közelebb hozzánk, mint eddig. Következő percben már elő is tört az erdőből egy legalább száz példányból álló félelmetes farkascsorda. Egy csoportban rohantak felénk, hosszú rajvonalba fejlődve, mintha valami szakértő stratéga vezényelné őket. Nekem még nem volt tapasztalatom ilyen helyzetben, de úgy gondoltam, legjobb védekezési módszer, ha zárt csoportba tömörülünk és úgy vesszük fel a harcot. Vezényszavamra így is tettünk, időnk nem volt gondolkozni, mert a farkascsorda szélvészként viharzott felénk. Sietve adtam ki parancsaimat, hogy csak minden második ember lőjjön, ha tüzet vezényelek, a többiek tartsák készen fegyvereiket arra az esetre, ha a farkasok újra ránk támadnak, vagy ha az első sortűz után nem hátrálnak meg. Azok pedig, akik az első sortüzet adták le, ne vesztegessék idejüket azzal, hogy fegyvereiket újra megtöltsék, vegyék elő pisztolyaikat és azzal lőjjenek legközelebb. Miután minden emberünknél egy puska és két pisztoly volt, ezzel a módszerrel hat sortüzet tudtunk a ránk rohanó farkasfalkára zúdítani. Erre a végső esetre azonban nem került sor, mert a farkasok rohama már az első sortűzre megtorpant, megriasztotta őket a nagy zaj és a puskacsövekből kicsapódó tűz. Négy bestia fejen találva, élettelenül feküdt előttünk, egész sereg pedig üvöltve, vérezve rohant vissza az erdőbe, a havon jól láthattuk véres nyomaikat. De a farkasok rohama csak megállt, a vadállatok zöme nem futott meg, hanem morogva, üvöltve sorakoztak velünk szemben, újabb támadásra. Eszembe jutott, hogy valaki már, nem emlékszem ki és mikor, de azt mondotta, hogy a legveszedelmesebb vadállat is megrémül, ha az ember erősen rákiált. Nem volt semmi időnk, hogy ezen gondolkozzunk, kiadtam a parancsot, hogy vezényszóra, egyszerre valamennyien tele torokkal ordítsunk rá a farkasokra. Akkorát üvöltöttünk, ahogy csak torkunkon kifért és az eredmény nagy csodálkozásunkra nem maradt el, mert az emberi hang hallatára a farkasok elfordultak és megkezdték visszavonulásukat. Most egy második sortüzet vezényeltem, ez gyors futásra késztette az egész csordát és csakhamar az utolsó állat is eltűnt az erdő sűrűjében.

Most már volt időnk, hogy kilőtt fegyvereinket újra töltsük és hogy semmi időt ne veszítsünk, mindjárt tovább is indultunk. Közben Péntek is megérkezett a medve lenyúzott bőrével. De alighogy puskáinkat újra megtöltöttük és felkészültünk a további útra, még az előbbinél is rémesebb, kellemetlenebb farkasüvöltést hallottunk, mégpedig abból az irányból, amerre mennünk kellett.

Az éjszaka már erősen közelgett, az esti szürkület beállt. Ez a körülmény a mi hátrányunkra szolgált és percről percre tisztábban lehetett hallani a farkasüvöltést. Arra sem volt már időnk, hogy előőrsöket küldjünk ki a helyzet tisztázásra, egy tisztáson álltunk éppen, amikor egyszerre három nagy farkascsorda rohant ki az erdőből, egy velünk szemben, egy a hátunk mögül, egy pedig baloldalról. Úgy látszott, hogy a bestiák most más taktikával kísérleteznek és teljesen be akarnak keríteni, hogy nehezebben védekezhessünk. Nem támadtak ránk azonnal, úgy látszik még emlékeztek előbbi csúfos és véres vereségükre. Ezt a habozást arra használtuk fel, hogy lovainkat a legnagyobb gyorsaságra ösztökélve tovább haladjunk utunkon. A meglehetősen rossz állapotban lévő úton csak lassan tudtunk előbbrejutni, de szerencsére sikerült elhagynunk a tisztást és már egészen közel jártunk az erdő sűrűbb részéhez.

Az egyre jobban leereszkedő sötétségben csak nehezen láthattuk, mi a helyzet. Az erdőn még feltétlenül keresztül kellett mennünk, hogy eljussunk tervezett szálláshelyünkre, de alig értünk az első fák közé, nagy meglepetéssel láttuk, hogy ott is egy nagy csapat farkas leselkedik ránk. Ugyanekkor az erdőből lövést hallottunk, utána pedig a fák közül egy felnyergelt ló rohant elő, vészes nyerítéssel, nyomában vagy húsz farkas ügetett. A megriadt ló szélvészként száguldott el előttünk, a farkasok pedig üvöltve, egymást marva rohantak utána.

Még ennél is borzalmasabb látvány fogadott bennünket, amikor az erdőnek arra a részére siettünk, ahonnan a ló előtört és ahonnan a lövést hallottuk. Két ember és egy ló hullája feküdt a hóban, körülöttük marakodó farkasok settenkedtek és közeledtünkre morogva húzódtak vissza a sötétbe. Egyik ember mellett még ott volt a puskája is. De egyikben sem volt élet, a farkasok már megkezdték szörnyű lakomájukat, a szerencsétlen embereknek a fejét és a felső testét már darabokra tépték és a ló tetemét is cafatokra szaggatták éles fogaikkal. Itt már nem volt mit segíteni. A borzalmas látvány érthetően lehangolt mindannyiunkat. Tanácstalanul álltunk egy darabig, mit csináljunk, megkockáztassuk-e az erdőn keresztülvivő utat, vagy mitévők legyünk, hogyan töltsük el az éjszakát ezek között a vérengző fenevadak között. Töprengéseinkre a farkasok határozott állásfoglalással válaszoltak: fenyegetően közel húzódtak hozzánk, nyilvánvaló volt, hogy minket is könnyű zsákmányuknak szemeltek ki. Pontosan nem lehetett megszámolni, mennyi farkas gyűlt össze a remélt nagy lakomára, de úgy láttam, legalább háromszáz üvöltő, morgó, fenekedő vadállat kerülgetett bennünket ezekben a percekben. Körülnéztem, mi módon lehetne mégis védekezni ilyen óriási túlerővel szemben. Szerencsénkre már egészen az erdő szélén voltunk és alig néhány lépésnyire tőlünk a nyár folyamán levágott nagy szálfák feküdtek a földön. Nyomban felismertem a helyzet előnyét. Kis csapatomat odavezényeltem a fák közé, a szálfákat egymásra rakva mellvédet készítettünk, védelmi háromszöget formáltunk, hogy bármely oldalról érkező támadással szemben készen álljunk. Lovainkat, melyekre mégjobban pályáztak a farkasok, mint saját személyeinkre, a háromszög közepére vittük. Gyorsan dolgoztunk, mindenki tudta, hogy az életéről van szó, előttünk volt a két utas szörnyű tragédiája. Percek alatt készültünk el a nagy szálfákból emelt erődítéssel és hogy mennyire helyesen számítottunk, azt igazolta az a rettenetes erejű roham, mellyel a farkasok a sötétség teljes beállta után nyomban ránkrohantak. Mély, hörgő üvöltéssel nyomultak előre, vadul ugráltak, nagy lendülettel törtettek neki szálfa-mellvédünknek, a sötétben parázsként csillogó szemükből a mohó vágyakozás és éhség tüze lobogott felénk. Határtalan izgalmukat és hihetetlen vadságukat szerintem elsősorban az okozta, hogy megérezték a védelmünk alatt riadtan meghúzódó lovaink jelenlétét. Most is ugyanazzal a módszerrel védekeztünk, mint előbb. Első sortűzünkre most is egész csomó farkas nyúlt el a hóban, de a többi nem torpant meg, nem is tehette, mert olyan sokan voltak, hogy a hátullévők valósággal nyomták, taszították újabb támadásokra az elöl lévőket.

Második sortűzünkre mintha mégis enyhült volna a roham ereje, de ez csak pár pillanatra látszott, nyomban új csapatok rohantak elő és még az előzőknél is vadabb erővel rohamozták védelmi állásainkat. Már pisztolyainkból is két újabb sortüzet adtunk. Eddig mintegy 18-20 farkast terítettünk le és legalább kétszerannyi oldalgott el sebekkel borítva, de a támadás csak nem szűnt meg. Nem akartam tovább pazarolni lövéseinket, megparancsoltam az emberemnek - nem Pénteknek, aki fegyvereim gyors újratöltésével foglalatoskodott - kerítsen elő egy jókora fát és fektesse rá a mellvédre, mint valami pallót. Mikor ezzel megvolt, kezébe nyomtam egy lőporos zacskót, hogy helyezze azt is rá a pallóra. Alighogy mindez megtörtént, éppen csak hogy egy pillanatnyi ideje volt visszaugrani, mert a farkasok máris ott tolongtak a pallón, hogy annak segítségével bejussanak erődítésünkbe. Közvetlen közelből lőttem közibük pisztolyommal, de úgy, hogy a lőporos zacskó is fellobbant és végigperzselte a pallón tolongó vadakat. Szörnyű üvöltéssel ugráltak be közibénk a tűztől megriadt, megvakított állatok, mi pedig pillanatok alatt végeztünk velük. A többit a magasra felcsapó lőporláng és a robbanás hangja annyira megrémítette, hogy megálltak, én pedig felhasználtam a helyzet adta előnyt, tüzet vezényeltem és pisztolyainkból pusztító sortűz zúdult a mellvéd előtt lévő farkasokra. Fegyvereink dörrenését még meg is toldottuk az előbb olyan jól bevált hatalmas ordítással és a hatás ezúttal sem maradt el, mert a végképp megriasztott állatok panaszosan üvöltve hátat fordítottak és visszahúzódtak az erdő sötétjébe. Állásaink előtt ekkor már vagy húsz súlyosan sebesült farkas fetrengett vérében. Rájuk rohantunk és kardjainkkal szabdaltuk, vágtuk őket, míg valamennyi ki nem múlt. Jól számítottunk, mert a döglődő állatok vészes vonítása mindennél riasztóbban hatott a többiekre és rövidesen tiszta volt a levegő körülöttünk.

Egy óra múlva már mi is megérkeztünk a városba, ahol éjjeli szállással vártak. Másnap reggelre vezetőnk állapota lényegesen rosszabbodott. A farkasharapástól származó két súlyos seb egész környéke erősen megdagadt és olyan magas láza volt, hogy nem is gondolhattunk további szolgálataira. Kénytelenek voltunk másik vezetőt fogadni és ennek irányítása mellett jutottunk el Toulouse városba, ahol újra kellemesen enyhe volt a levegő, termékeny talaj, nyoma sem volt sem hónak, sem farkasnak, sem más életveszedelemnek. Elmeséltük szörnyű farkaskalandjainkat, de egyáltalában nem lepődtek meg, sőt kijelentették, hogy ez mindennapos dolog a hegyek lábánál lévő vad erdőségekben, különösen a mostanihoz hasonló szigorú téli időben, amikor vastag hóréteg borítja a földeket és a farkas sehol sem jut élelemhez. Ilyenkor annyira vad, hogy megtámad minden élőlényt, még az embert is, pedig különben fél tőle. De viszont ők kérdeztek minket csodálkozva, hogyan tehettünk szert egy olyan vezetőre, aki vállalta a kockázatot ebben a rettenetes téli időben és hogyan mertük rábízni életünket egy ilyen könnyelmű emberre. Csak azon csodálkoznak - mondották - hogy élve úsztuk meg a kalandos kirándulást, az lett volna a természetes, hogy halállal lakolunk könnyelműségünkért és valamennyien a farkasok gyomrába jutunk.

Franciaországon keresztül vezető utam folyamán semmi említésre méltó esemény nem történt. Nem akadt olyan feljegyezni valóm, ami más hasonló körülmények között utazó emberrel meg ne esett volna. Toulouseból Párizsba vitt az utam. Innen említésre nem is méltó rövid időzés után mentünk tovább Calaisba és január 14-én, minden zavar nélkül, szálltunk partra Doverben, mögöttünk tudva egy rettenetesen szigorú tél kalandos utazását.

Megérkezésem után újra számadást végeztem magammal és örömmel állapítottam meg, hogy egészen tűrhető anyagi helyzetben vagyok, pedig alig néhány hónapja, hogy birtokomat sikerült visszakapnom. A magammal hozott váltókat igen jól beváltották, megvehettem hát azt a kis birtokot, amelyet már korábban kiszemeltem magamnak.

Minden angliai értékemnek és új birtokomnak gondnokául és kezelőjéül régi kapitányom özvegyét kértem fel, aki igen szívesen vállalkozott rá, nemcsak a felajánlott pénzösszegért, hanem régi ismeretségünk és barátságunk zálogaként is. Mondhatom, soha jobb, becsületesebb és megbízhatóbb kezekbe nem tehettem volna értékeim sorsát, mint ahogy ő kezelte azokat.

Brazíliai birtokomat nem akartam megtartani, írtam lisszaboni öreg barátomnak, aki nyomban felajánlotta az ültetvényt régi megbízottaim örököseinek. Nemsokára megjött a válasz is, hogy az ajánlatot elfogadják és 33.000 aranyért megvásárolják az egész ültetvényt. Habozás nélkül írtam alá a szerződést, mire hasonló gyorsasággal megérkezett Lisszabonból a pénz.

Bár így teljesen felszámoltam brazíliai birtokomat, magát Amerikát mégsem tudtam teljesen elfelejteni, még kevésbé tudtam ellenállni annak a folytonos belső csábításnak, hogy ellátogassak szigetemre. Igazi jóakaróm, a kapitány özvegye azonban a leghatározottabban ellene volt minden kalandos tervemnek. Rábeszélésével és ellenérveivel sikerült is hét álló esztendeig visszatartani, hogy bárhová külföldre menjek. Ezalatt az idő alatt mint jó nagybácsi, szárnyaim alá vettem korán elhunyt bátyám két fiát. A nagyobbik már hajlott az önállóságra, ennek halálom esetére biztosítottam hagyatékom egy jelentős részét, addig is hozzájárultam, hogy jólnevelt komoly úriember legyen belőle. A kisebbiket egy hajón helyeztem el, beajánlottam a tengerészkapitány ismerősömhöz. Öt év múlva láttam viszont, ekkor már igen értelmes, merész, vállalkozó szellemű fiatalember volt. Megszereztem neki egy szép hajó kapitányságát és útnak indítottam távoli tengerekre. Ennek a fiatalembernek az oldalán tettem meg későbbi kalandos tengeri utazásaimat, annak ellenére, hogy már erősen túl voltam a fiatalságomon.

Időközben, ami magamat illeti, bizonyos tekintetben gyökeret eresztettem hazám földjén. Elsősorban is megnősültem, két fiam és egy lányom született. De szegény feleségem meghalt, közben pedig hazaérkezett spanyolországi sikeres tengeri útjáról a fiatalabbik unokaöcsém. Miután most már semmi sem tartott vissza, engedtem örök utazási vágyamnak és öcsém rábeszélésének, mint magánutas felültem hajójára és 1694-ben újra nekivágtam a tengereknek, ezúttal Kelet-India felé.