HARC A LÁZADÓKKAL

A dagály éppen tetőpontján volt, mikor az angol vitorlás a partra érkezett. Mialatt a legénység csupa kíváncsiságból kiszállt és gondtalanul nekivágott a sziget belsejének, hogy megnézze, miféle helyen kötöttek ki, addig a tenger vize meglehetősen visszahúzódott és a hajó szárazra került. Két ember ott maradt ugyan a hajóban, de mindkettő - mint később volt alkalmam megállapítani - alaposan felöntött a garatra és a nagy melegben elaludt. Egyik valahogy mégis felébredt, de ekkor már szárazon volt a hajó. Nekifeszítette a hátát, hogy visszacsúsztassa a vízbe, de meg se tudta mozdítani. Nyomban el kezdett hallózni a többieknek, jöjjenek segíteni. A nagy kiabálásra nemcsak a hajóban alvó másik ittas ember ébredt fel, hanem az erdőben járkálók is meghallották és segítségül jöttek. Most már egyesült erővel kísérleteztek a hajó vízrebocsátásán, de a helyzet percről-percre rosszabbá vált, mert a víz mind messzebb húzódott vissza, a hajó túlságosan nehéz alkotmány volt a nyolc ember ereje számára, a part pedig ezen a szakaszon erősen homokos talajú volt, az égető napon percek alatt kiszáradt homokba süllyedt bele a hajó, mintha futóhomokban vetett volna horgonyt. Jó darabig erőlködtek, azután pedig - mint igazi tengerészekhez illik, akik valamennyi ember között talán leghamarabb nyugszanak bele a szerintük megváltoztathatatlan tényekbe - feladták a hiábavalónak ítélt küzdelmet és újra szétoszoltak az erdőben. Messzire lehetett hallani kiabálásukat, mikor az erdőben mászkálók hangos szóval hívták társaikat is:

- Halló Jack! Hagyd már ott azt a szerencsétlen hajót. Nincs értelme, ha jön a dagály magától is úszni fog.

Hanghordozásukból most már nemcsak azt tudtam megállapítani, hogy kétségkívül angolok, hanem azt is, hogy Anglia melyik vidékéről valók. Egész idő alatt ki se mozdultam házamból, legfeljebb a dombtetőre mentem fel, hogy tájékozódjam a helyzet esetleges fejleményeiről. Most örültem csak igazán, hogy ennyire megerősítettem saját kis váramat. Nem volt nehéz kiszámítani, hogy a dagály pontosan tíz óra leforgása múlva lesz megint olyan magas, hogy a vitorlás úszni fog a vizen. Ekkorra azonban már sötét lesz, ez előnyös helyzetet jelent számunkra, mert szabadabban mozoghatunk az ismerős helyeken, míg ők nem tudnak tájékozódni, én pedig kihallgathatom beszédüket, ha egyáltalában van mondanivalójuk egymásnak.

Az egész idő alatt szorgalmasan készültem és készítettem elő mindent a kikerülhetetlennek látszó harci összecsapásra. Most azonban egészen más módon kellett felkészülnöm, mert nem a primitív emberevőkkel, hanem egészen másfajta népséggel van dolgom. Pénteket is kioktattam, aki már valóságos fegyverszakértővé vált azóta. A három nagyobbik puskát bíztam rá, míg én a két kisebbiket vettem gondozásba. A sok mindenhez hozzáedzett tengerészek ellen nem sok reménységem volt, hogy megrémítjük őket, mindamellett elégedetten néztem végig magamon, amikor teljes harci felkészültségben útra készen álltam. Meglehetősen félelmetes jelenség voltam magas, széles és bozontos kecskebőr fejvédőmmel és bőr ruházatomban, a nyomaték kedvéért pedig tenyérnyi széles övemből két hatalmas pisztolynak az agya kandikált ki, mindkét vállamon egy-egy jókora puska volt, végül pedig az övemről lefityegő hatalmas hóhérpallos egészítette ki harci felszerelésemet.

Az volt a tervem, hogy a sötétség beállta előtt nem kezdek támadásba, az események azonban másképp alakultak. Délután két óra tájban, amikor a nap heve elérte a tetőpontot, láttam, hogy kellemetlen vendégeink kimerülten keresnek árnyékos menedéket és úgy vettem észre, hogy az erdőben lefeküdtek és elaludtak. A három megkínzott szegény fogoly egyike sem lehetett olyan idegállapotban, hogy nyugodtan aludni tudott volna, mégis együttmaradtak és egy nagy fa árnyékában telepedtek le. Tőlem alig lehettek negyed mérföldnyire. Körülnéztem és úgy láttam, hogy szerencsésen választották meg pihenőhelyüket, mert az erdőben lepihent emberek egy dombhajlattól nem láthattak idáig.

A kínálkozó alkalmat nem szalaszthattam el, nyomban el is határoztam, hogy odamegyek hozzájuk, leleplezem magam előttük és megtudok valamit a valódi helyzetről. Késedelem nélkül indultam el a három ember felé. Péntek hűségesen követett néhány lépés távolságban. Ő is meglehetősen félelmet gerjesztő alak volt kecskebőr ruházatában és ijesztő fegyverzetével, de korántsem volt annyira látványos jelenség mint én. Mikor már egészen közel voltam hozzájuk - hangtávolságnyira - de még egyikük sem vett észre, olyan óvatosan lépdeltünk, spanyol nyelven szóltam hozzájuk.

- Uraim, kicsodák Önök?

Riadtan fordultak meg az ismeretlen hangra, de még jobban megzavarodtak a furcsa figura láttán, amit én nyújtottam. Nem válaszoltak, én pedig attól tartottam, hogy ha tovább feszítem az izgalom húrját, elriasztom őket és magamat is bajba keverem, most már barátságosabban és angolul szólítottam meg őket.

- Uraim, ne lepődjenek meg, talán egy barátjuk van itt a közelben, akire nem számítottak.

- Ha így van, akkor Ön valóban az Égből szállt le hozzánk - válaszolt egyikük és kalapját megemelve köszöntött bennünket, - mert hiszen olyan helyzetben vagyunk, hogy ember már aligha segíthet rajtunk.

- Minden segítség az Égből érkezik, uram - feleltem a helyzethez illő komolysággal, - de Ön talán mégis meg tudná mondani nekem, aki nem ismerem a helyzetüket, hogyan segíthetnék. Most csak annyit látok, hogy komoly bajban vannak mindhárman. Láttam mindent, amikor partraszálltak, láttam azt is, hogy amikor Ön valami kéréssel fordult hozzájuk, az egyik gazfickó kardot emelt Önre, hogy legyilkolja.

Szegény ember valóban szörnyű dolgokon mehetett keresztül, mert barátságos szavaimra könnyek csorogtak végig az arcán, mint amikor valaki nagy megrendítő lelki megrázkódtatás után kezd magához térni. Meghatott hangon válaszolt.

- Ember, vagy angyal áll előttem?

- Ez ne okozzon kétséget Önnek, uram - mondottam - ha Isten egy angyalt küldött volna, hogy megmentse Önt és társait, az mindenesetre sokkal jobb ruházatban és kedvezőbb külsővel jelent volna meg, mint amilyen én vagyok. Legyenek teljesen nyugodtak, ember vagyok, még hozzá angol állampolgár és minden tekintetben állok rendelkezésükre. Sajnos, segítségem bizonyos korlátok közé van szorítva, mindössze egyetlen szolgám van, viszont vannak fegyvereink és elegendő muníciónk, amint láthatják és mondják meg egészen nyíltan, elfogadják-e felajánlott segítségemet, szükségük van-e rám? Tulajdonképp mi történt Önökkel?

- Nagyon hosszúra nyúlna, ha mindent részletesen el akarnék mondani, ami velünk történt - válaszolt most már nyugodtabb hangon - a gyilkosok túl közel vannak ahhoz, hogy most elbeszélésekbe bocsátkozzunk. Egészen rövidre fogva a dolgot, az a helyzet, hogy én parancsnoka voltam annak a hajónak, amely most itt áll lehorgonyozva a sziget mellett, a legénység fellázadt ellenem és alig lehetett megakadályozni, hogy meg ne öljenek. Végül úgy határoztak, hogy kitesznek erre az elhagyott szigetre két társammal, az első kormányossal és az egyik utasunkkal együtt, mert úgy tudják, hogy ez a sziget teljesen lakatlan és így biztos, hogy el fogunk pusztulni.

- Merre vannak most ezek a gazemberek?

- Ott az erdőben lefeküdtek és talán még alszanak. Reszketek még a gondolatra is, hogy meglátnak, vagy meghallják, hogy itt beszélgetünk Önnel. Ebben az esetben nyomban ránk rohannak és végeznek mindnyájunkkal.

- Van lőfegyverük? - kérdeztem.

- Tudtommal kettőt hoztak magukkal, de egyiket lenn hagyták a csónakban.

- Akkor rendben van - feleltem bátorító hangon - a többit most már nyugodtan rám hagyhatják. Látom, hogy alusznak valamennyien, most könnyen agyonlőhetjük valamennyit, vagy inkább ejtsük foglyul őket?

A kapitány elmondotta, hogy az emberek között van kettő, kik különösen gonoszak, annyira, hogy nem érdemelnek semmiféle kíméletet sem. De ha ezzel a két gazfickóval végezni tudtunk, akkor a többiek majdnem biztos, hogy megadják magukat és hajlandók lesznek tovább folytatni szolgálatukat a hajón. Kérdeztem, melyik az a kettő? Azt felelte, hogy ilyen távolságból nem tudná pontosan megjelölni őket, de mihelyt alkalom kínálkozik rá nyomban megmutatja. Addig is teljesen aláveti magát az én rendelkezéseimnek, mindhárman engedelmesen követik utasításaimat.

- Elsősorban is vonuljunk kissé vissza, hogy meg ne lássanak és halljanak, ha felébrednek. Később is ráérünk még határozni, mit és hogyan cselekedjünk.

Jó távol húzódtunk tőlük, úgy hogy sem a csónakban lévők, sem pedig az erdőben pihenők nem láthattak és hallhattak bennünket, tehát egyelőre nem is sejthették mi készül ellenük.

- Uram - mondtam a kapitánynak, amikor már biztos helyen voltunk - hajlandó-e két feltételem teljesíteni abban az esetben, ha teljes erőmmel és tehetségemmel küzdök az Önök kiszabadításáért?

Látatlanban elfogadta ajánlatomat, kijelentvén, hogy ha sikerül kiszabadulniuk, úgy ő, mint a hajója teljes mértékben rendelkezésemre áll, úgy intézkedhetem és parancsolhatok velük, ahogy nekem jól esik. Ha pedig a hajót nem sikerül visszaszerezni a gazemberek kezéből, akkor is hajlandó velem együtt élni és akár meg is halni, a világ bármely részébe vigyen is a sorsunk. Két társa minden szavát helyeselve erősítette meg az ajánlat elfogadását.

- Két feltételem van - magyaráztam - először is, míg Önök ezen a szigeten velem együtt vannak, nem kísérlik, meg semmi módon a hatalmat kicsavarni a kezemből. Én fegyvert adok a kezükbe, azokat nem fogják ellenem, vagy embereim ellen fordítani, az egész idő alatt az én parancsnokságom alatt maradnak és úgy tesznek, ahogy én rendelkezem. Második feltételem, hogyha sikerül a hajót visszaszereznünk, Ön engem és emberemet ingyen fog hazavinni Angliába.

Kijelentette és társai is megerősítették szavait, hogy minden emberileg elképzelhető biztosítékkal szolgál, hogy teljesíti a nagyon is ésszerű és helyénvaló feltételeket. Hangsúlyozta, hogy nagyon jól tudja, ha megszabadul csak nekem köszönheti az életét, ezt a tényt soha nem fogja elfelejteni.

- Minden rendben van - mondottam - itt van, átadok Önöknek három puskát a hozzávaló töltényekkel és puskaporral. Most pedig legjobb lesz, ha leülünk és alaposan megbeszéljük a dolgot, mit tegyünk és hogyan kezdjük a támadást.

A kapitány kijelentette, hogy ő már sok különböző csetepatéban vett részt, de itt olyan különleges a helyzet, hogy feltétlenül alárendeli magát az én terveimnek és intézkedéseimnek. A magam részéről leghelyesebbnek láttam, ha azonnal lerohanjuk őket. Legjobb módszer a meglepetés, tehát akkor kell leadni rájuk az első sortüzet, amikor még alszanak. Ha pedig az életben maradtak megadják magukat foglyul ejtjük őket és így megkímélhetjük magunkat is a további vérontástól. A kapitány nagyon helyeselte tervemet és kifejtette, hogy ő sem szereti a hiábavaló vérengzést, szeretné most is megkímélni az emberéletet, de van közöttük kettő, akik nem érdemelnek semmiféle kíméletet, mert ők voltak az egész lázadás előkészítői és végrehajtói és ha őket szabadon engednénk, csak a magunk vesztére tennők, mert visszamennének a hajóra, magukkal hoznák társaikat és a legkegyetlenebbül legyilkolnának valamennyiünket.

- Ha így áll a helyzet - vontam le a következtetést a kapitány magyarázatából - akkor a szükségesség is eredeti tervemet igazolja, nincs más mód, hogy megvédjük saját életünket. Cselekedeteinket az önvédelem diktálja.

Érveim ellenére még mindig úgy láttam, hogy a kapitány húzódozik a helyzet véres megoldásától. Kijelentettem, hogy ha ez az álláspontja, nem bánom, oldják meg a helyzetet úgy, ahogy legjobbnak látják. Vitatkozásunk közben az erdőben pihenő emberek ébredezni kezdtek. Kettő már talpon is volt és lefelé ballagott a part felé. Megkérdeztem a kapitányt, nem a két fő lázadó-e ez a két ember? A kapitány tagadó válaszára kijelentettem, hogy nem bánom, hagyjuk őket, talán az isteni Gondviselés ébresztette fel őket előbb, hogy megmeneküljenek fegyvereinktől.

- Ezeket elengedtük - mondottam a kapitánynak - de ha a többit is futni hagyjuk, az már az Ön hibája és Ön lesz felelős mindenért, ami azután következik.

Ez az érv hatott. Ő is nyomban vállára kapta a puskát, övébe dugta a pisztolyt, embereinek is kiosztott egy-egy puskát és elindultak az alvó csoport felé. A két puskás ember ment elöl, de nem voltak eléggé óvatosak, lábuk alatt megreccsent a gally, erre az alvó emberek egyike felriadt, felült és a zaj okát kutatva meglátta a feléjük közeledő fegyvereseket. Azonnal fellármázta társait. De már elkésett, mert abban a pillanatban, amikor kiáltása elhangzott az elöl haladó emberek közibük lőttek, a kapitány nagyon bölcsen még takarékoskodott a maga puskájával és pisztolyával. Jól céloztak, mert egy ember azonnal meghalt, egy másik pedig súlyos sebet kapott, de még volt annyi ereje, hogy talpraálljon és segítségért kiabálva meneküljön. Szerencsétlenségére éppen a kapitány karjai közé futott.

- Már késő az emberektől várni a segítséget - szólt rá hideg, kemény hangon a kapitány - Istenhez könyörögj, bocsásson meg neked az elkövetett gonoszságaidért!

A nehéz puskatussal akkorát ütött az előtte álló ember fejére, hogy nyomban összeesett és soha többé nem jött szó az ajkára. A helyzet azonban ezzel még nem oldódott meg, mert még mindig három ember volt talpon ebből a társaságból, a három közül csak egy kapott könnyebb sebet az első sortűznél. Most már én és Péntek is látótávolba érkeztünk, és amikor a lázadók látták, hogy helyzetük teljesen kilátástalan, kegyelemért könyörögtek. A kapitány kijelentette, hogy csak abban az esetben hajlandó megkegyelmezni nekik, ha tökéletes biztosítékot adnak arra, hogy igyekeznek jóvátenni az árulást és azt a sok gonoszságot, amit ellene elkövettek és ünnepélyesen megesküsznek, hogy segítenek a hajó visszaszerzésében és engedelmesen követik, bármerre vezeti hajóját. Mindenre hajlandók voltak, a kapitány elfogadta esküjüket és hitelt adott fogadkozásaiknak, sőt engem is arra kért, kegyelmezzek meg ezeknek a nyomorultaknak. A magam részéről is hozzájárultam a helyzet ily módon való megoldásához, csak azt az egyet követeltem meg, hogy a három lázadót mindaddig megkötözve tartsuk, míg a szigeten vannak.

Mialatt mi az erdőben lévő társasággal így végeztünk, Péntek és a kormányos az én rendelkezésemre lement a partra a vitorláshoz, hogy leszerelje a vitorlát és elvegye az evezőket is, hogy semmi módon ne tudjanak vízre szállni. Éppen végeztek munkájukkal, mire mi is odaérkeztünk foglyainkkal és nemsokára előszállingózott az a három ember is, aki az erdőbeli csatából sértetlenül menekült. Mikor látták, hogy túlerővel állnak szemben és hajójukban ott van fegyveresen a kapitány is, aki ellen fellázadtak, mindhárman első szóra megadták magukat. Ezzel győzelmünk teljessé vált, a partraszállt nyolc gonosztevő közül kettő meghalt, hat pedig fogságunkba esett.

Csak most kerültünk olyan helyzetbe, hogy a kapitánnyal végre másról is beszélgethettünk, mint a gazfickókkal vívandó küzdelemről. Tulajdonképp csak most mutatkoztunk be egymásnak. Én kezdtem a sort, elmeséltem életem folyását és azt a sok hihetetlenül hangzó eseményt, ami velem történt. Feszült figyelemmel és egyre növekvő csodálattal hallgatta, különösen a megmenekülésem, az első berendezkedések és az a valóban csodálatraméltó eseménysorozat ragadta meg érdeklődését, ahogy első élelmiszereimhez és fegyvereimhez hozzájutottam. Csodákkal teli kalandos életem, azokra a keserves pillanatokra emlékeztette, amikor ő is a sziget partjaira lépett és amikor sejtelme sem volt arról, hogy én már készülődöm élete megmentésére. A kemény tengerész arcát könnyek szántották végig és szólni sem tudott meghatottságában, csak a kezemet fogta két kezével, úgy köszönte újra meg újra mindazt, amit érte tettem.

Mindhárom vendégemet bevezettem házamba, megmutattam nekik mindent, amit az itt töltött hosszú évek alatt két kezemmel magam készítettem, végül felmentünk a dombtetőre, élveztük a szép kilátást és megvendégeltem őket házam legjobb falatjaival.

Mindent megcsodáltak, mindent alaposan megnéztek és a legnagyobb elismerésüket fejezték ki. A kapitánynak különösen a házam körül vont erődítési övezet tetszett nagyon, nagy elismeréssel nyilatkozott, mint katonai szakember, milyen kitűnően álcáztam a házam az elébe ültetett erdővel, amely idegenek számára teljesen láthatatlanná teszi az egész telepet, még ha egészen a közelébe jutnak is, senkinek sem jutna az eszébe, hogy a járhatatlan, sűrű tropikus erdőn keresztül kell hatolni, hogy egy európai kényelemmel berendezett lakóházba kerüljön az ember. Elmondtam azt is, hogy ez csupán a tengerparti lakóházam és egyben váram is, de van egy nyári lakásom is, benn a sziget belsejében, akárcsak Angliában a nagyuraknak, hogy legyen hová visszavonulni, amikor a sok munka után pihenésre és nyugalomra vágyik az ember. Nyomban meg akarta nézni, én azonban azt mondtam, hogy lesz még arra időnk, most sokkal fontosabb teendőnk van, meg kell valami módon szereznünk a hajót, hogy elmehessünk innen.

A kapitány mindent helyeselt, de kijelentette, hogy ha sikeresen meg is oldottuk feladatunk első részét, most teljesen tanácstalan, hogyan fogjunk hozzá a hajó visszaszerzéséhez, mert még mindig huszonhat lázadó van a hajó fedélzetén. Ezek az emberek nagyon jól tudják, milyen jogsértést követtek el a parancsnok elleni összeesküvéssel. Ez a tudat csak növelni fogja elkeseredett ellenállásukat, mert azt is nagyon jól tudják, hogy abban az esetben, ha élve kerülnének kézre, nem menekülhetnek meg az akasztófától, akár Angliában, akár bármelyik angol gyarmaton köt is ki legközelebb a hajó. Ilyen körülmények között nem tanácsos megtámadni a hajót a mi kis létszámú fegyveres csapatunkkal.

Alaposan megvitattuk a helyzet minden részletét és magam is arra a megállapításra jutottam, hogy a kapitány érvelése tökéletesen helytálló. De ennyiben mégsem hagyhatjuk a dolgot, gyorsan ki kell eszelni valami más módot, hogy kelepcébe csaljuk a hajó embereit mielőtt még tisztába jönnének valódi erőviszonyainkkal és partraszállnának, hogy nagyobb fegyveres erejükkel és létszámukkal elpusztítsanak bennünket. Nagyon valószínűnek és logikusnak látszott ugyanis, hogy a hajón nemsokára különösnek fogják találni, hogy partra küldött társaik nem jelentkeznek. Erre felszerelik a hajó másik csónakját, de most már fegyveres emberek fognak partraszállni, hogy felkutassák bajba került társaikat és lehet, hogy ez a fegyveres különítmény túl erős lesz a mi korlátozott fegyveres felkészültségünk számára. Legelső teendőnk tehát megakadályozni, hogy foglyaink kiszabadulásuk esetén visszajuthassanak a hajóra, feltétlenül menetképtelenné kell tennünk azt a vitorlást, amellyel patraszálltak. Nem vesztegettük az időt, nyomban hozzáláttunk és a legrövidebb idő alatt a legtökéletesebb pusztító munkát végeztük. Mindent, mindent kiszedtünk a kis hajóból, ami csak szükséges ahhoz, hogy a vízen megmaradjon és irányítható legyen, elvittük azt a puskát is, amelyet gazdái ott felejtettek sok minden egyéb, hasznos holmival együtt. Végül pedig jókora lyukat ütöttünk a hajó fenekén, hogy ha bármi történnék is velünk, ezzel a hajóval senki se tudjon többé vízre szállni.

Még javában dolgoztunk a kis vitorlás körül, éppen nagy fáradsággal húztuk még kijjebb a partra, hogy még a dagály se érhesse el, az öbölben horgonyzó hajóról ágyúszó hallatszott. Kétségtelenül a megbeszélt jeladás volt, hogy most már késedelem nélkül térjenek vissza a hajóra. A kis hajó természetesen nem mozdult. Az első ágyúlövést még több is követte és különböző jelzéseket is adtak a partraszálltaknak, hogy siessenek a visszatéréssel. Végül amikor már látták, hogy minden ágyúzás és jeladás hiábavaló és azt is jól láthatták, hogy a vitorlás nem mozdul a partról, egy másik csónakot bocsátottak vízre. Messzelátómmal jól kivehettem, amint egymásután tíz ember ugrált bele a csónakba és azt is láttam, hogy valamennyinél fegyver volt. Úgy látszik azt hitték, hogy társaik valami bajba keveredtek, valószínűleg vadembereket sejtettek a szigeten, ezért fegyverkeztek fel erre a második expedícióra.

A csónak mind jobban megközelítette partjainkat, egyre világosabban láttam messzelátómmal a bennülőket, már az arcukat is világosan meg tudtam különböztetni. A kapitány is megnézte az új jövevényeket és miután mindenkit nagyon jól ismert, meg tudta mondani, kik érkeznek. Elmondta, hogy a tíz ember közül három teljesen becsületes tengerész, akik csak úgy keveredtek bele az összeesküvésbe, hogy a többiek megfélemlítették és kényszerítették őket a csatlakozásra. De ott van közöttük a csónakmester, aki úgy látszik most a vezetője a lázadó társaságnak. A kapitány egyre növekvő aggodalommal nézegette a közelgő csónakot és kifejezte azt a nézetét, hogy ez a fegyveres csapat és a hajón még maradt 16 ember túl nagy erőt jelent a mi kis csapatunk számára. Én csak mosolyogva fogadtam ezeket a kijelentéseket és azt mondottam, hogy az olyan emberek, mint mi, már régen túl vagyunk minden félelmen és nekünk minden változás csak előnyös lehet, annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy semmi meglepetés nem érhet az emberek részéről. Mi most a szabadságunkért harcolunk és a szabadságot meg is fogjuk szerezni, mert vagy élve harcoljuk ki, vagy meghalunk érte, ami számunkra szintén szabadulást jelent mostani kilátástalan helyzetünkből.

Első gondunk volt, hogy az új csónak közeledtére biztonságba helyezzük foglyainkat. Hármat közülük rábíztam Péntekre, hogy vigye el őket a sziget belsejében levő barlangba, ott éppen eléggé távol lesznek majd mindenféle zajtól, nem látnak és nem hallanak semmit, még ha közvetlen közelükben történnék is valami, a barlang annyira elzárt hely. De még ha valami módon kiszabadulnának is, biztosra veszem, hogy nem találnak ki egyhamar az erdőből a partra. Péntek alaposan megkötözte őket, de napokig elegendő ennivalót hagyott mellettük és megmagyarázta, ha nyugodtan maradnak, akkor két-három nap múlva véglegesen kiszabadulnak, ha ellenben szökni próbálnának, könyörtelenül megölik őket. Hogy jobb hangulatuk legyen, Péntek még gyertyákat is adott nekik. Megígérték, hogy semmi körülmények között nem fognak megszökni, türelemmel viselik el büntetésüket, sőt meg is köszönték Pénteknek a jó bánásmódot, amiben eddig is részük volt. Ők persze azt képzelték, hogy amikor Péntek elment és magukra hagyta őket, a barlang előtt erős fegyveres őrséget hagyott, hogy meg ne szökhessenek. Eszükbe sem jutott, hogy ilyen őrség nincs, azon egyszerű oknál fogva, mert a szigetnek nincs is annyi lakója, hogy őrséget lehetne belőlük kiállítani.

A többi fogoly még jobb bánásmódban részesült, mert a kapitány ajánlására személyes szolgálatomba fogadtam őket, ők pedig ünnepélyesen megfogadták, hogy életre-halálra velünk együtt maradnak és ha kell, utolsó lehelletükig harcolnak. Ezeket is beleszámítva most már hét jól felfegyverzett emberből állt a szigetet védelmező haderő. Ezek után nem kételkedtem, hogy majd csak elbánunk azzal a tíz emberrel, akik most érkeznek, annál is inkább, mert a kapitány véleménye szerint ezek között is akad három-négy becsületes tengerész, aki nyomban a mi oldalunkra áll.

Közben a csónak megérkezett. Ugyanott értek partot, ahol előző nap a vitorlás kikötött. Nagy erővel szaladtak neki a partnak, kiugráltak a csónakból és mindjárt ki is húzták csónakjukat a partra. Ennek nagyon örültem, mert már attól tartottam, hogy óvatosságból a parttól kissé távol, a vizen horgonyoznak le és néhány őrt is hagynak a csónakban, hogy idegen kezekbe ne kerüljön. Első dolguk volt, mihelyt a partra léptek, hogy odaszaladtak a vitorláshoz és mondhatom nagyon meg voltak lepetve, amikor látták, hogy abban bizony nincs már semmi használható tárgy és a fenekén hatalmas lyuk tátong. Mialatt tűnődve vizsgálgatták a hajó sérüléseit és tanakodtak, mi történhetett, néhányan feljebb kapaszkodtak a parton és nagy hangon kiabálni kezdtek társaik után, hátha meghallják és válaszolnak. A válasz azonban érthető okokból elmaradt. Erre a csónak előtt félkört formáltak és vezényszóra sortüzet adtak kis fegyvereikből. A lövés hangja végigzúgott az erdőn, de ugyanolyan eredménytelen maradt, mint előbb a kiabálás. Azok a foglyok, akik benn a szigeten a barlangban voltak, semmi esetre sem hallhatták meg, azok pedig, akik velünk voltak hallották ugyan, de még ha akartak volna is válaszolni, akkor sem merték megkísérelni. Ez az eredménytelenség annyira meglepte és zavarba hozta őket, hogy - amint később megtudtam tőlük - elhatározták, hogy azonnal visszamennek a hajóra, ott elmondják mi történt, hogy a partraszállt embereket ismeretlen vademberek meggyilkolták, a vitorlás hajót is teljesen kirabolták és tönkretették. Ezek után nincs mit tenniök, otthagyják ezt az elátkozott szigetet és elvitorláznak. Már újra vízre is tették csónakjukat és valamennyien beszálltak.

A kapitány megdöbbenve nézte ezt a nem várt jelenetet. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a gazfickók megijedtek, nem keresik többé társaikat, belenyugszanak, hogy eltűntek, ők maguk pedig a hajóval elvitorláznak. A hajó tehát amit meg akarunk szerezni, elmegy, mielőtt bármiféle kísérletet is tehetnénk visszaszerzésére. Ez nem következett be, de az újabb fejlemények sem úgy alakultak, ahogy kiterveztük.

A tíztagú társaság összedugott fejjel tárgyalt valamit a csónakban, azután újra partrajöttek, de már csak heten, három bennmaradt a csónakban, a hét fegyveres ember pedig előkészületet tett, hogy a sziget belsejébe megy társait felkutatni. A helyzet ilyen alakulása teljesen keresztülhúzta eddigi összes terveinket. Mindjárt láttuk, hogy nem érünk el semmit, ha a partraszállt hét embert elfogjuk és lefegyverezzük, mert azzal még nem tudjuk megakadályozni a csónak elmenekülését, ha pedig a csónakban lévő három ember látja a partraszálltak vereségét és elfogatását, egészen biztos, hogy ész nélkül evez vissza a hajóra, ahonnan ekkor már senki sem fog kijönni a szigetre, hanem az egész megmaradt társaság felhúzza a horgonyt és elvitorlázik a veszedelmes sziget közeléből. Így tehát megint csak elvész minden reményünk a hajó megszerzésére.

Bárhogyan alakultak is a dolgok, nem tehettünk mást, egyelőre tétlenül néztük, mi fog történni. Bosszankodva láttuk, milyen óvatosan járnak el az új haditerv szerint dolgozó tengerészek. Heten partraszálltak, a csónakban maradt három ember pedig jó mélyen beevezett a vízbe, ott horgonyozta le a csónakot, úgy, hogy észrevétlenül lehetetlen volt a közelükbe jutni még más csónakkal is, a szárazföldről pedig nem lehetett eredményesen megtámadni őket.

A partraszállt hét ember szorosan együtt maradt, egy csoportban indultak el egyenesen annak a dombhátnak, amely alatt az én házam volt. Mi kitűnően láttuk őket már szabad szemmel is, egyenkint meg tudtuk különböztetni valamennyiüket, ők viszont nem láthattak minket. Nekünk jó volt, ha közelebb jönnek, mert akkor jó célpontot nyújtanak fegyvereinknek, de az is jó, ha más irányba mennek, mert akkor mi is kijöhetünk és a szabadban több és jobb alkalom nyílik a helyzet megoldására. Már egészen közel jártak a dombhoz, mikor meglátták a völgy nyílását, amely a sziget legalacsonyabb szakaszán vezet keresztül, megálltak és addig kiabáltak kórusban társaik után, míg egészen berekedtek. Úgy látszik biztosra vették, hogy ezen az úton mentek azok is beljebb és valahol ezen a tájékon kell keresni őket. De úgy látszik nem nagyon mertek eltávolodni a tengerparttól, nem akartak kisebb csoportokra szakadozni, megint tárgyalásokba kezdtek, valamennyien leültek egy nagy fa árnyékába. Ha ezek is lefeküsznek és elalszanak, mint a másik társaság tette, kitűnő alkalmat szolgáltatnak nekünk a váratlan támadásra, de sokkal óvatosabbak voltak és annyira telve voltak aggodalommal és valami ismeretlen veszedelemtől való félelemmel, hogy nem merték az alvást megkockáztatni, bármilyen jól esett volna is a rekkenő forróságban.

A kapitány nagyon ésszerű következtetést vont le a hét ember viselkedéséből. Biztosra vette, hogy ezek most tanácskozásuk, eredményeként újra sortüzet adnak a völgy bejárata előtt. Ez nekünk nagyszerű alkalmat nyújt, mert ha kellő időben, még akkor rohanjuk meg őket, amikor valamennyi fegyverük üres és még nem volt idejük megtölteni, minden valószínűség szerint nyomban megadják magukat és így elkerülhetjük a felesleges vérontást. Ez a terv nekem is nagyon tetszett, mert kiszámítottam, hogy éppen elég közel vagyunk hozzájuk, hogy még a fegyverek megtöltése előtt lerohanhatjuk őket. De a sortűz csak nem dördült el, mi pedig tétlenül, türelmetlenül ültünk helyeinken, várva, mi fog történni. Jó darabig tanácstalanul ültünk, majd én fejeztem ki azt a véleményemet, hogy most már estig nem történhet semmi, akkor pedig, ha addig nem mentek vissza a csónakjukba, majd csak találunk valami módot, hogy elvágjuk őket a tengerparttól. De mindenesetre szükség lesz valami fortélyra, hogy a csónakban őrködő embereket kicsalogassuk a partra. Képzelhető, milyen türelmetlenséggel vártuk az újabb fejleményeket. Határtalan megdöbbenésünkre megint nem úgy alakult a helyzet, ahogy kiszámoltuk, mert a hét ember egyszerre csak felkerekedett és határozott léptekkel indult a tenger felé. Úgy látszik, mégis annyira erőt vett rajtuk az ismeretlen veszedelemtől való félelem, hogy felhagytak elveszett társaik kutatásával és most már véglegesen elvitorláznak összes reménységeinkkel és a nagy hajóval együtt.

Gondolataimat közöltem a kapitánnyal, ő is ugyanúgy ítélte meg a helyzetet. Már-már teljesen lemondtunk minden reményünkről, amikor mentő ötletként jutott eszembe egy terv, hogyan lehetne mégis visszafordítani a megriadt társaságot és hogyan lehetne elcsalni őket messzire a csónaktól. Pénteket és a kapitány kormányosát kirendeltem, sietve menjenek az erdőn át a kis folyó felé és amikor már vagy fél mérföldnyi távolságban vannak a parton tanakodó tengerészektől, kiabáljanak, hallózzanak tele torokkal, míg észre nem veszik, hogy azok meghallották őket. Ha választ kapnak, újra hallózzanak és egyúttal menjenek beljebb az erdőbe, onnan kiáltsanak újra. Így csalogassák őket mindig beljebb és beljebb, menjenek a legjáratlanabb erdőrészeken, hogy a tengerészek kifáradjanak, végül pedig, amikor már azok teljesen elvesztették a tájékozódást, jöjjenek vissza hozzánk.

Így is történt. Már éppen az utolsó ember szállt be a csónakba, amikor Péntek és a kormányos hallózni kezdett a távolból. Nyomban meghallották. Öröm volt nézni, milyen nagy felfordulást idézett elő közöttük a váratlanul érkezett segélykiáltás. Azonnal kórusban válaszoltak, sietve jöttek újra a partra és gyors iramban indultak el a hang irányában, nyugat felé. Váratlanul egy erősen megduzzadt vizű kis folyó állta útjukat. Megálltak és tanakodtak, mert mindjárt látták, hogy csónak nélkül nem tudnak átjönni rajta, a hallózás pedig aránylag közelből, de a folyócska túlsó partján lévő erdőrészből hallatszott. Most vált el, hogy tervem valóban jó volt, mert a folyó partján állók harsány kiáltásokkal hívták a csónakosokat, jöjjenek és vigyék át őket a vízen. Megelégedéssel láttam, hogy a csónakot leoldják a horgonyáról, feleveznek a kis folyó torkolatába, ott is jó mélyen felmennek az erdőig és a kis kikötőben végül átszállítják vele az egész társaságot a másik partra. A csónakban most már csak két embert hagytak őrségnek, nyolcan indultak neki, hogy az erdőből kiáltozók nyomába menjenek. A csónakot magát egy vastag fagyökérhez kötötték.

Miután minden pontról-pontra úgy alakult, ahogy terveztem, most már elérkezettnek láttam az időt, hogy mi is közbelépjünk. Én vezettem a csapatot és sikerült is meglepnünk a csónakot őrző két embert, mielőtt észre vehettek volna bennünket. Egyik kinn volt a parton, a másik a csónakban ült. A parton lévő éppen félálomban volt, sem nem aludt még, de már nem is volt annyira ébren, hogy hirtelen fel tudta volna fogni, mi is történt. A kapitány, aki most igazán elemében volt, odaugrott hozzá és mielőtt még egyetlen szót is szólhatott volna, vagy talpra ugorhatott volna, puskatussal leütötte, azután nyomban a csónakban dermedt ijedtséggel bámuló emberhez fordult és rákiáltott, azonnal adja meg magát, különben egy perc alatt meghal. Nem kellett hozzá nagyon ékesszóló rábeszélés, amikor egy magára maradt ember öt fegyverest lát magával szemben és látta, hogy a társát hogyan ütötték le. Megadta magát, de ez nem is esett nagyon nehezére, mert egyike volt azoknak, akiket a kapitány úgy jellemzett, hogy aránylag tisztességeseknek mondhatók és csak a többiek erőszakoskodására keveredtek bele a lázadásba. Így is volt és nemcsak örömmel engedett a barátságtalan rábeszélésnek, hogy tegye le a fegyvert, hanem később tényleg szívből csatlakozott hozzánk és igen hasznos szolgálatokat tett a további küzdelemben. Ezalatt Péntek és a kormányos pompásan végezték feladatukat, dombról-dombra, erdőből-erdőbe, tisztásról-tisztásra csalogatták hallózásukkal és feleleteikkel a nyolc embert, annyira, hogy nemcsak halálra fárasztották őket, hanem olyan messzire csalták be az erdő mélyére, hogy a sötétség beállta előtt nem érkezhettek vissza a csónakhoz még akkor sem, ha pontosan ismerték volna az utat visszafelé.

Ránk most már nem várt más feladat, mint türelmesen kivárni, míg a nyolctagú társaság visszaérkezik kutató útjából és a sötétségben végezni velük. Péntek és a kormányos már régen megérkeztek és elmesélték élményeiket, de utánuk még órák teltek el, míg a tengerészek jelentkeztek. Már messziről lehetett hallani, amint a vezetőjük közeledik és hangos szóval biztatja, hívja a kínos igyekezettel utána törtető, halálosan fáradt társaságot. Öröm volt hallani, milyen türelmetlen, kelletlen hangon felelgettek vissza és panaszkodtak, mennyire fáradtak és kimerültek a hiábavaló erdei mászkálásban és hiába biztatják őket, nem tudnak gyorsabban jönni.

Végre megérkeztek. Képzelhető milyen megdöbbenéssel látták, hogy csónakjuk teljesen kinn van a szárazon, közben a folyó vize is csaknem teljesen leapadt, mert az apály már beállt, a csónak két őrzője pedig eltűnt. Még mindig nem láttam elérkezettnek az időt a fegyveres támadásra, azt vártam, hogy két csoportra szakadnak és akkor könnyebben tudunk végezni velük. Észrevétlenül még közelebb húzódtam hozzájuk és Pénteknek meg a kapitánynak is azt tanácsoltam, négykézláb másszanak oly közel a tengerészekhez, amennyire csak lehet, hogy a kellő pillanatban közvetlen közelből tudják használni fegyvereiket.

Nem sokáig kellett várakoznunk, mert a csónakmester, aki - mint maga a kapitány is mondta - a fő szervezője és végrehajtója volt az egész lázadásnak - most pedig a legjobban letört ember volt talán valamennyiük között, két másik társával együtt egyenesen rejtekhelyünk felé tartott. A kapitány, aki eddig ennek az embernek csak a hangját hallotta a sötétben, most szemtől szembe látta és ez a látvány annyira kihozta a sodrából, hogy meggondolás nélkül előugrott leshelyéből és közvetlen közelről rálőtt. A csónakmester nyomban meghalt, mert a golyó egyenesen a szívébe hatolt, a nyomában lépkedő tengerész súlyos sebet kapott, - alig egy óra hosszat élt még - a harmadik ember segélykiáltások közben elfutott.

A lövések hangjára én is azonnal előrukkoltam egész haderőmmel, ami ebben a pillanatban nyolc jól felfegyverzett embert jelentett. Én magam, mint vezénylő tábornok, Péntek mint főhadsegéd, a kapitány két emberével, valamint a kapitány által megbízhatónak ítélt és hozzánk felesküdött három felfegyverzett hadifoglyunk. A tengerészek nem is sejthették, mekkora erő támadta meg őket, mert már teljesen sötét volt. Most hadicsel következett. A csónakban elfogott tengerészt, aki már szintén hozzánk tartozott, megbíztam, hogy név szerint szólítsa fel barátait, jöjjenek át hozzánk és fogadják el békefeltételeinket. Egyszerű számítás volt csupán, hogy minden egyes ember, akit sikerül a magunk oldalára hódítani, csökkenti az ő létszámukat. Minden úgy is történt, ahogy kiterveztem. A fárasztó erdei csatangolásban kimerült emberek szívesen mentek bele minden olyan egyezkedésbe, ami számukra, ha csak pillanatnyilag is, de nyugalmat jelentett. Egymás után adták meg magukat. Emberem nagy hangon elkezdett kiabálni, hogy meghallják:

- Halló, Tom Smith! Halló Tom Smith!

A hívott ember nyomban válaszolt, mert jól ismerte a hangot. Emberem most így beszélt:

- Az Isten szerelmére, Tom, dobd el azonnal a fegyveredet és add meg magad, különben egy perc alatt a halál fia vagy.

- Kik vannak ott? Kinek adjuk meg magunkat? - érkezett a kérdés.

- A kapitányunk van itt ötven fegyveressel, már két órája vadásznak ránk. A csónakmestert már lelőtték, Will Frey szintén halott, engem pedig elfogtak. Ha azonnal meg nem adod magad, véged van.

- Ha becsületesen bánnak velünk, akkor megadjuk magunkat - hangzott a megértő válasz.

- Ha megadod magad, akkor közbenjárok, szólok a kapitánynak, hogy bocsásson meg neked.

Kisvártatva maga a kapitány szólalt meg:

- Smith, te ismered a hangomat! Ígérem, hogy ha azonnal megadod magad, megkegyelmezek neked és a többieknek is, kivéve az egy Tom Atkinst.