EMBEREVŐK!

Alig egy hónapi munkával annyira sikerült megerősítenem és körülkerítenem a kijelölt térséget, hogy kecskenyájam, amely ebben az időben már nem volt vadnak nevezhető, megfelelő biztonságban volt. Még el sem készültem teljesen a munkával, de a kerítés nagyjából már megvolt, minden késedelem nélkül kiválasztottam kecskéim közül 10 nőstényt és 2 hímet, behajtottam az elzárt területre és tovább folytattam a kerítés készítését, hogy legalább ugyanolyan sűrűvé és áthatolhatatlanná tegyem, mint az előzők voltak. Erre a nagy és idegesen gyors munkára kizárólag egyetlen tény ösztökélt: az a lábnyom, amelyet a tengerparton láttam, mert azóta két teljes esztendő telt el anélkül, hogy bármi újabb jelét láttam volna, hogy rajtam kívül más ember is jár, vagy járt a szigeten. Ez a két év azonban már nem volt olyan nyugodt és kellemes, mint a megelőzők, mert szakadatlan kényelmetlen, szorongó érzések gyötörtek, hátha mégis itt lappang a közelemben annak a lábnyomnak a gazdája és csak az alkalomra vár, hogy rám törjön. Szigeti magános életem ilyen körülmények között meglehetősen terhessé vált, amit csak az tud igazán megérteni, aki tudja, mit jelent az örökös rettegés egy ismeretlen, titokzatos ember jelenlététől.

Egyik kecske-telepemmel elkészültem, utána kutató útra indultam a sziget legelhagyatottabb részein, hogy újabb megfelelő helyet találjak a második csoport számára is. A sziget nyugati részén jártam, olyan helyen, ahol soha eddig még nem voltam. A tengerpartra érve úgy rémlett, mintha a nagy messzeségben csónakot látnék. Sajnos nem volt nálam az a messzelátó, amelyet még a hajóról hoztam magammal a kormányos ládájából. Így pedig hiába erőltettem szemeimet, azt sem tudnám megmondani, valóban csónak volt-e, amit láttam, vagy csak a trópikus napsugár csalóka fénytörése a tenger hullámain. Mindenesetre elhatároztam, hogy soha többé nem indulok el messzelátó nélkül. Hosszú ideig álltam egy kis magaslaton és a tengert figyeltem. Eredménytelen vizsgálódásaim közben arra a megállapításra jutottam, hogy az a bizonyos emberi lábnyom nem is olyan rendkívüli és lehetetlen dolog ezen a szigeten. Most már józan megfontolással mérlegeltem a helyzetet, nem befolyásolta gondolataimat a rettegés. Most már tisztán láttam, hogy engem annak idején a különös véletlen vetett a szigetnek arra a részére, amerre a vademberek sohasem járnak. Tovább okoskodva egészen természetesnek találtam, hogy gyakori eset lehet, ha a messziről idelátszó szárazföldről szigetemre érkeznek a vadak csónakjai. Valószínűleg olyan esetekben, amikor messzire elkalandoznak a szárazföldtől, vagy a vihar hajtja őket túl mélyen a nyílt tengerre, a szigetnek ezt az oldalát használják szükség-kikötőnek. De az is lehetséges, hogy a különböző vad törzsek állandó harcokban állnak egymással, a győztesek hadifoglyokat ejtenek és azokat hozzák el csónakjaikkal erre az elhagyott partvidékre és ősi szokásaik szerint megölik és megeszik őket.

Ilyen gondolatokba merülve jöttem le a kis magaslatról és leballagtam a partra, amely a sziget legnyugatibb kiugró pontja volt. Szinte kővé meredtem a szörnyű látványtól, ami itt elébem tárult. Nem is próbálom leírni a mélységes megdöbbenést és borzalmas érzést, ami elfogott, amikor a parton szerteszórt koponyákat, karokat, lábakat és más emberi testrészeket megpillantottam. Megtaláltam azt a helyet is, ahol a vadak tüzet raktak, a földben ott volt a kerek kis mélyedés is, nyilvánvalóan az üst számára, melyben borzalmas diadalmi torukat főzték.

Annyira lefoglalta minden gondolatomat ez a látvány, annyira meglepett a rettenetes felfedezés, hogy egy ideig eszembe sem jutott, hogy magam is veszélyes helyzetben lehetek. Minden idegszálam, minden érzésem kiáltva tiltakozott az itt látott embertelen, barbár kegyetlenség ellen. Elszörnyedve bámultam a hihetetlen látványt, iszonyodva néztem az emberi természet ekkora elfajulásának véres maradványait. Ha sokat és sokszor hallottam is az emberevő vadakról, de soha még ilyen közelről nem láttam, soha ilyen könyörtelen világossággal nem jártam a közelében.

Lassan, gondolatokba merülve ballagtam vissza a szörnyű helyről. Annyira megrendített a borzalmas felfedezés, hogy szinte hitetlenül nézegettem hátra, hátha nem is igaz az egész. Megálltam és némán bámultam vissza a rémséges kép nem akart eloszlani, megmásíthatatlan valóság volt és úgy égette a lelkemet, mintha a testem sütögették volna tüzes vassal. Felindulásomban könnyek szöktek a szemembe, megindultan adtam hálát Istennek, hogy megengedte, hogy életem javarészét olyan környezetben éljem le, ahol az ember nem süllyedt ilyen állatias teremtménnyé. Megköszöntem Teremtőmnek, hogy ha jelenlegi helyzetem nem is minősíthető valami rózsásnak, mégis annyi jóval és széppel vagyok körülvéve, hogy csak hálás lehetek érte, nem panaszkodhatom.

Egy bizonyos: most már semmiképpen sem fogom megkísérelni, hogy csónakommal körülvitorlázzam a szigetet, mert bármely nap megtörténhet, hogy a tengeren találkozom a vademberek egyik-másik cserkésző kanoejával. Ha pedig a kezeik közé jutok, a most látottak után semmi kétségem sem lehet további sorsom felől.

A látottakból mindössze egy jó következtetést tudtam levonni: egyenlőre nem fenyeget az a veszedelem, hogy a vademberek tudomást szereztek rólam. Ez a tudat lassankint teljesen eloszlatta azt a kényelmetlen érzésemet, amely eddig csaknem elviselhetetlenné tette szigeti életemet. Életrendemet újra a régi módon folytattam tovább, mindössze sokkal óvatosabb voltam minden vonatkozásban, különösen a gyanús helyeket tartottam állandó megfigyelés alatt, mert érthető okokból nem szerettem volna, ha a vademberek közül bármelyik is tudomást szerez személyemről. Még a puskalövésekkel is nagyon csínján bántam, nehogy valamelyik idevetődött emberevő meghallhassa és nyomozzon utána, honnan ered.

Egészen külön naplót, vagy akár egy nagy könyvet írhattam volna tele azokkal a tervezgetésekkel és találgatásokkal, amelyek mindazt az egy célt szolgálták, hogyan tudnám ezeket az elvetemült vadembereket elpusztítani, vagy legalább is annyira megrémíteni, hogy messzire elkerüljék szigetemet és ne is legyen kedvük máskor ellátogatni hozzám.

Egyik ilyen elgondolásom, melynek megvalósításához már majdnem hozzá is kezdtem, az volt, hogy nagy lyukat ások az alá a hely alá, ahol a vadak a tüzet szokták rakni, jó 5-6 fontnyi lőport teszek a gödörbe és úgy elföldelem, hogy nem vehetik észre. Amikor azután eljönnek és szokásuk szerint nagy tüzet raknak, a puskapor felrobban és valamennyiüket elpusztítja. De erre a tervemre is, mint a többire is, aludtam egyet és akkor már egészen más megvilágításban mérlegeltem az eshetőségeket. Először is ezek az állatias lények nem is érdemelnek meg olyan nagy mennyiségű lőport, különösen nem most, amikor én is nagyon kezdek szűkiben lenni a puskapornak, már alig van egy hordóra való belőle. De még ha végre is hajtanám tervemet, nem bizonyos, hogy a lőpor a kellő időben robban fel, nem akkor, amikor valamennyien a tűz körül ülnek és az sem biztos, hogy egy nem tökéletes hatású robbanás elijesztené őket a sziget további látogatásától. Ezekután lemondtam erről a gondolatomról. Azzal a tervvel is foglalkoztam, hogy valami alkalmas helyen elrejtőzöm, magammal viszem három nagy puskámat, mindegyiket duplán megtöltve és közibük lövök, amikor véres szertartásuk közepén tartanak. Úgy számítottam, hogy minden lövésre legalább három-négy sebesült vagy halott lesz köztük, a maradékra pedig rárohanok két pisztolyommal és kardommal. Ezzel a módszerrel legkevesebb húsz vademberrel simán végezni tudok. Ez a merész terv hetekig izgatta képzeletemet, annyira telve voltam vele, hogy álmomban is vademberekkel hadakoztam, kiabáltam és rájuk akartam rohanni fegyvereimmel, míg a döntő pillanatban ráébredtem, hogy csak álmodom. Annyira voltam már, hogy napokat töltöttem el megfelelő búvóhelynek keresésével, ahol úgy rejtőzhetem el a vadak elől, hogy ők nem láthatnak, én azonban minden mozdulatukat megfigyelhetem. Sorozatosan látogattam el a kritikus helyre, ahol a vadak véres szertartásaikat szokták végezni. A hely maga szép fekvésű volt és a környezet is olyan, hogy minden más helyzetben kellemes időtöltés lett volna számomra a kirándulás, de annyira telítve voltam lihegő bosszúvággyal, annyira vágytam arra a pillanatra, hogy 20-30 emberevővel végezzek, és sajátkezűleg szabdaljam őket kardommal apró darabokra. A parton heverő borzalmas, véres tetemek és emberi test maradványok olyan elrettentő jelek voltak, hogy már akkor borzongani kezdtem, amikor a hely közelébe értem és minden pillanat csak növelte bennem a kellemetlen rossz érzést. Egyszerűen hányingerem volt, ha erre a helyre gondoltam.

Hosszas keresgélés után mégis sikerült egy megfelelőnek látszó helyet találnom a domb oldalán, ahonnan teljes biztonságban figyelhettem meg csónakjaik közeledését és még mielőtt partraszállnának, anélkül, hogy észrevehetnének, átosonhatok az ő megszokott helyükhöz közel lévő bozótos sűrűségbe, ahol egy nagy odvas fa belseje tökéletes búvóhelyet biztosított számomra. Itt várhatok, figyelhetem minden mozdulatukat és kileshetem a legalkalmasabb pillanatot, amikor olyan sűrűn ülnek a tűz körül, hogy lehetetlen elhibázni őket és minden egyes lövésem legalább három-négyet tesz harcképtelenné. Már kezdtem berendezkedni a nagy csatára és kezdtem előkészíteni a kiszemelt helyet a harc eszközei számára. Két nagy puskámat a legnehezebb töltényekkel láttam el, ezenfelül még három-négy pisztolygolyót is töltöttem a csövekbe, hogy hatásuk feltétlenül biztos legyen. Madarászó puskámat a legnagyobb szemű söréttel töltöttem meg, mindkét pisztolyomba négy-négy golyót helyeztem. Búvóhelyemen annyi muníciót halmoztam fel, hogy még egy második, sőt harmadik sortüzet is lehetővé tett. Csak volna valaki, aki megtölti a fegyvereket, míg én lövöldözök.

Minél közelebb kerültem azonban a tervezett büntető expedíció gyakorlati kiviteléhez, terveim és elgondolásaim annál több meggondolást igényeltek. Már rendes szokásommá vált, hogy minden reggel felmegyek a házamtól mintegy három mérföld távolságra lévő domb tetejére, ahonnan megfigyelhettem a tengert és messzelátóm segítségével néztem körül, nem látok-e csónakot a tengeren, nem közelít-e a sziget felé valami gyanús vízi jármű. Végül is kezdett nagyon terhessé válni ez a folytonos, végeszakadatlan őrjárat, mert attól eltekintve, hogy nehéz szolgálat volt, három hónapi mindennapos utam mindig meddő maradt. Nem történt semmi az egész idő alatt, ami a legcsekélyebb mértékben is gyanús lett volna, vagy ami azt mutatná, hogy valami készül a sziget partjain, vagy az óceánon, hiába kutattam át újra meg újra a látóhatárt legjobb távcsövemmel.

Ameddig a mindennapi fárasztó őrjáratokat megtartottam, addig nem csökkenő erővel lobogott bennem a vademberek elleni bosszú. Lelkem egyre jobban hozzáedződött ahhoz a véres tervhez, melynek végső célja 20-30 emberi mivoltából kivetkőzött vadember elpusztítása volt. De most, hogy a mindennapi nehéz őrjárat eredménytelenül végződött és kezdtem belefáradni a terhes megfigyelő kirándulásokba, véleményem is kezdett megváltozni a vademberek viselkedéséről és szokásairól. Minél többször gondoltam át újra meg újra az egész helyzetet, annál nyugodtabban és hűvösebb tárgyilagossággal kezdtem megítélni a dolgokat, melyekbe bele akartam bonyolódni. Vajon miféle hatalmi jogon, vagy milyen küldetéssel tolom fel magam ítélőbírónak és egyben ítéletvégrehajtónak, ezekkel az emberekkel szemben, akiket csak én tartok bűnözőknek, holott Isten maga is jóváhagyta tetteiket már évszázadok óta, hiszen nem büntette meg őket, vagy talán éppen az Ő ítéleteit hajtják végre egymáson? Ezek a vademberek úgy látszik a Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából nem ismernek más irányítást, mint saját zabolátlan szenvedélyeiket és éppen ennek következtében lettek annyira elhagyottak és magukra maradottak már évszázadok óta.

De kérdés az is, helyes-e nyomban a legerősebb büntető eszközöket alkalmaznom az olyan emberekkel szemben, akik nyilvánvalóan nem ismernek és nem ismerhetnek más szokásokat, mint saját magukét és szomszédaikét. Csak akkor volna teljesen jogos és megindokolt a fellépésem, ha előbb megkíséreltem volna jobb útra téríteni őket és igyekezetem nem sikerül az ő megátalkodottságuk következtében.