SZABADULÁSI KÍSÉRLET

Mialatt így dolgoztam és kísérleteztem, lelki szemeim előtt egyre sűrűbben jelent meg annak a szárazföldnek a képe, amelyet a sziget túlsó oldaláról pillantottam meg. Elképzelhető, milyen vágyakat ébresztett bennem az a lehetőség, hátha mégis lakott terület, ahol talán lendíthetnék valamit mostani kilátástalan helyzetemen, esetleg még a szabadulásról is szó lehet.

Lázas reményekkel teli gondolatok kergették egymást a legnagyobb munka közben is, kimondhatatlan vágyakozással gondoltam vissza azokra a hetekre, amikor Xuryval, ezzel a kedves, szolgálatkész fiúval jártuk Afrika ismeretlen partvidékét vitorlás halászcsónakunkon, de csakhamar elhesegettem ezeket a vágyálmokat, mint teljesen haszontalanokat. Igyekeztem reális alapon rendezni gondolataimat. Így terelődött a figyelmem hajónk mentőcsónakjára, amely még mindig ott volt mélyen belefúródva a parti homokba, ahová hajótörésünk napján a hullámok kivetették. Távolról nézve is láttam, hogy a tenger és a viharos szelek nem sokat változtattak eredeti helyzetén, legfeljebb annyiban, hogy még jobban betemette a homok, csaknem teljesen fenékkel felfelé fordulva feküdt és körülötte magas homokdombot túrtak fel a hullámok. Az a belvíz azonban, amely a legelső napokban utamat állta, most már teljesen eltűnt a közeléből. Szép terveket szőttem, hogy ha kiszabadítom a csónakot, sérüléseit rendbehozom, vitorlát szerelek rá és aránylag könnyen vitorlázhatnék el vele és akár Brazíliába is eljuthatnék. Ezek a szép tervek annyira elvakítottak, hogy nem is jutott eszembe, hogy a nagy és nehéz csónakot éppen olyan lehetetlen egy ember erejével megmozgatni és vízrebocsátani, mintha magát a szigetet akarnám elmozdítani a helyéről. Mint valami megszállott ember, akit rögeszméje hajt, kimentem az erdőbe, nagy és fáradságos munkával görgető és emelő rudakat vágtam, faragtam és cipeltem a csónakhoz azzal az eltökélt szándékkal, hogy ha minden erőmet és eszemet latba vetem, vissza tudom fordítani álló helyzetbe, ki tudom javítani az aránylag kis sérüléseket és olyan csónakom lesz, amellyel nekivághatok a különben kockázatos tengeri útnak.

Sehogysem akartam elhinni, hogy sziszifuszi munkát végzek. Csak három vagy négy heti megfeszített és teljesen eredménytelen munka után jöttem rá, hogy a magam ereje kevés ahhoz, hogy a csónakot visszafordítsam eredeti helyzetébe. Még ekkor sem adtam fel a reményt, nekiestem a csónak körüli homokturásnak és lapátolni, ásni kezdtem, azzal a szándékkal, hogy ha a homokot kihordom alóla, apró mesterfogásokkal, feltámasztó dorongokkal és ékekkel úgy tudom irányítani a helyzetét, hogy egyszercsak a gerincére áll. Teljes kudarcot vallottam ezzel a tervemmel is, mert a csónak súlya sokkal nagyobb volt, mint ahogy számítottam, képtelen voltam megmozdítani, alá sem tudtam többé jutni, még kevésbé tudtam a tenger felé vonszolni. Abba kellett hagynom a teljesen kilátástalan munkát, de ha ott is hagytam a csónakot és feladtam a hozzáfűzött reményeimet, a vágyam semmivel sem csökkent, hogy valami módon mégiscsak eljussak a szárazföldre, bár semmi lehetőség nem kínálkozott hozzá.

Mint a nyughatatlan féreg úgy rágta lelkemet a szabadulás vágya. A hegyes-dombos szárazföld ott integetett alig 25-30 mérföldnyi távolságra, nem kell hozzá más, csak egy jó csónak és két nap alatt odajuthatok, ha a szerencse továbbra is mellém szegődik. A nagy mentőcsónakkal folytatott kísérleteim meghiúsultak, de miért ne tudnék magam egy kisebb csónakot készíteni? Ha a teljesen kulturálatlan vademberek tudtak az ő primitív módszereikkel, jóformán teljesen szerszámok nélkül csónakot készíteni az erdő levágott fa törzseiből, miért ne tudnék én is? Ez a gondolat mégjobban elkápráztatott, mint előbb a mentőcsónakkal való kísérletezés ötlete. Nem is lehet olyan nehéz feladat, hiszen nekem sokkal több lehetőség kínálkozik, jobban fel vagyok ilyen munkára készülve, mint a vademberek, vagy indiánok! Megint elfogott a munka láza, újra elvakultan láttam neki a munkának, anélkül, hogy kellően átgondoltam volna, hogy a négereknek és indiánoknak van egy olyan előnyük felettem, amit én soha sem tudok kiegyenlíteni: nekik több emberi erő áll rendelkezésükre, hogy az elkészített csónakot a vízre is tudják vinni.

Szinte révült öntudatlansággal, csak a lázas vágyaktól hajtva fogtam hozzá a munkához, ember talán soha nem dolgozott még olyan esztelen igyekezettel, mint ahogy engem hajszoltak pattanásig feszült idegeim. Elveszítettem józan megítélésemet, tervem szépsége és a szabadulás megcsillogtatott gyönyörűsége teljesen elvakított. Elismerem, nem is egyszer felbukkant előttem a sötét gondolat, hogyan fogom majd a kész csónakot a vízre vinni, de minden alkalommal erőszakkal hessegettem el magamtól az ilyen gondolatokat és így okoskodtam: legyen csak először kész az a csónak, majd csak találok valami utat-módot a vízrebocsátáshoz is.

Most már világosan látom, milyen fordított okoskodás volt ez, de mohó vágyakozásom és képzelődésem minden józanságomat elvette és dolgoztam tovább, mint egy esztelen.

Pompás cédrusfát találtam az erdőben, ilyen remek példányt talán csak maga Salamon király hozott Libanonból a jeruzsálemi nagytemplom építéséhez. Öt láb és tíz hüvelyk volt az átmérője a törzs alsó részén, közel a tövéhez, négy láb tizenegy hüvelyk a felső részén, 22 láb magasságban, ahol már a törzs kezdett ágakat hajtani. Hihetetlenül nagy munka volt, míg ezt a nagyszerű fatörzset olyan állapotba hoztam, hogy hozzáfoghattam a tulajdonképpeni munkához. Húsz napig tartott, míg ledöntöttem, olyan mélyre kellett leásni és gyökereit szétszabdalni. További két hétig tartott míg a fatörzset megszabadítottam az ágaktól és a nagy lombos koronát, valamint a gyökereket elválasztottam a törzs egyenes részétől. Újabb egy hónapi munkát vett igénybe a törzs megmunkálása, hogy kívülről megadjam neki a csónak megszokott alakját. További három hónapot jelentett a csónak belső részének kivájása és kidolgozása, végül a fatörzs teljesen felvette a szabályszerű csónak alakot. Ezt a munkát nem tűzzel és parázzsal végeztem, mint a vadak és az indiánok szokták, hanem vésővel és kalapáccsal, és végül büszkén állapíthattam meg, hogy valóban igen szép és kitűnően sikerült csónakkal rendelkezem, amely elég nagy ahhoz, hogy engem és minden szükséges holmimat magával vigyen a tengerre.

Most következett a keserves csalódás: minden erőfeszítésem és minden furfangos mesterkedésem csődöt mondott, a csónakot sehogysem tudtam a vízre vinni. Aránylag nem volt messze a víztől, nem lehetett több a távolság 100 yardnál, de a legnagyobb baj, amit alaposan elnéztem, az volt, hogy a talaj a víz felé kissé emelkedett. Annyira hozzá szoktam már, hogy minden alkalommal különböző nehézségek merülnek fel, hogy most is zúgolódás nélkül láttam hozzá a kis emelkedés eltávolításához. Ez újabb hosszas és keserves munkát jelentett, de ki törődik a munka nagyságával és a fáradalmakkal, meg gyötrelmekkel, ha a legnagyobb tét, a szabadulás forog kockán? A legkeservesebb és leggyötrelmesebb felfedezés azonban az volt, hogy amikor már ezen a nehézségen is túlestem és a talajhullámot sikerült kiegyenlítenem, csak akkor jöttem rá, hogy ezt a csónakot éppen olyan kevéssé tudom helyéből egy hüvelyknyire is elmozdítani, mint a tengerparton fekvő mentőcsónakot. De itt nem hagytam fel olyan könnyen a reménnyel, kieszeltem, hogy ha a csónakot nem tudom levinni a vízre, a vizet hozom közelebb a csónakhoz: csatornát ások a csónak helyétől a vízig. Nagy fohászkodással nekikezdtem ennek a munkának is, számolgattam milyen mélyre és milyen szélesre kell ásni a csatornát, hogy a csónak vízre futhasson és milyen tempóban tudom végezni a munkát a rendelkezésemre álló kezdetleges szerszámokkal, végül számításba kellett vennem, hogy az egész szigeten nincs több munkaerő, mint a saját két kezem, azt az eredményt kaptam, hogy a tervezett munkát legjobb esetben is csupán 10-12 év alatt tudnám elvégezni. Az a partrész ugyanis, ahol a csónak feküdt, olyan magas volt, hogy legalább húsz láb mélyre kellett volna leásni. Ezekután nem tehettem mást, mélységes keserűséggel, csordultig telt nehéz szívvel feladtam a tehetetlen küzdelmet és lemondtam erről a csónak-lehetőségről is.

Annyira megviselt ez a nem várt kudarc, hogy jó időbe telt, míg magamhoz tértem és újra rendszerezni tudtam kavargó gondolataimat. Most már tisztán láttam - bár nagyon is későn - milyen ostobaság nekivágni egy munkának számítások nélkül, mi lehet az eredmény, még mielőtt számolnánk saját erőnkkel és a rendelkezésre álló segédeszközökkel.

A nagy és lázas munka közben telt el a szigeten eltöltött negyedik esztendő. Az évfordulót az előbbiekhez hasonló ünnepélyes meghatottsággal és talán még az előzőknél is nagyobb díszebéddel és vacsorával ültem meg. Elég időm volt végiggondolni az elmúlt éveken és elemezhettem sajátmagam, mennyire gyökeresen megváltoztam ez alatt az idő alatt. Elsősorban Istenről és az isteni Gondviselésről voltak tökéletesen más fogalmaim, mint azelőtt, de ma már más szemmel néztem az egész világot is. Úgy néztem arra a világra, amelyben valaha éltem és amely nélkül annak idején úgy hittem, nem is tudok élni, mint valami távoli számomra egészen jelentéktelen és haszontalan dologra és ha nagyon a lelkem mélyére néztem, akkor sem változott meg ez a felfogásom, mert nem vártam a világtól semmit, nem vágyakoztam utána, olyan volt az egész, mint egy nagyon régen elhagyott hely, ahol szép napokat töltöttem, de ma már túl vagyok rajta lélekben és testben egyaránt.

Nem győztem naponta elég hálával köszönetet mondani Isten kegyelmének mennyire gondjaiba vett. Órákat, sőt mondhatni napokat töltöttem azzal, hogy gondolatban a legélénkebb színekkel festettem le a helyzetemet, mi történt volna velem, ha annak idején nem sikerül a sok minden hasznos holmit elhoznom a hajóról. Nem lett volna más élelmem, mint a halak és teknősök, de inkább az a valószínű, hogy éhen vesztem volna, vagy teljesen elvadult emberré váltam volna, mert ha valami módon elfogtam volna egy madarat, vagy kecskét, nem lett volna semmi eszközöm, hogy a húsát leszedjem a csontjairól, úgy rágtam volna a körmeimmel kitépett húst mint bármelyik ragadozó vadállat. Külön adtam hálát Istennek azért is, hogy éppen erre a szigetre vezérelt, ahol minden csak előnyös rám nézve. Nincsenek emberek, akiknek a társaságát amúgy sem nagyon szerettem, nincsenek veszedelmes vadállatok, nincsenek ragadozó tigrisek, nincsenek mérges növények és állatok és nincsenek vademberek és emberevők. Valahányszor ilyen gondolatokba merültem, utána mindig nagy lelki és testi megnyugvással tudtam folytatni mindennapi munkámat és zugolódás, gyötrődés nélkül tervezgettem itteni életem további eshetőségeit. Bíztam a Gondviselésben, hogy amint idevezérelt és ahogy gondoskodott rólam, nem hagy el továbbra sem, feltéve, ha méltó leszek kegyelmére.

Az elmúlt négy esztendő alaposan megviselte egyébként is igen hiányos ruhatáramat. Különösen fehérnemű-állományom hagyott cserben és az utóbbi időben már alig volt néhány igen rossz állapotban lévő ingemen kívül más ruhaneműm. Pedig eddig is féltő gonddal takarékoskodtam azokkal az ingekkel, amelyeket volt tengerészbajtársaim ládáiban találtam, de az itteni éghajlat olyan volt, hogy legtöbbször semmi más ruhára nem volt szükségem, csupán egyetlen ingre. Azt a néhány inget, ami még hordható volt, már csak a legünnepélyesebb vagy legszükségesebb alkalmakra tartogattam.

Még rosszabb volt a helyzet az egyéb ruhadarabokkal. A tengerész mellényeket már mind elnyűttem, a nadrágokat szintén, ruhatáram, amikor számba vettem, már tulajdonképp csak egyetlen ép és használható darabból állt: egy nagy, csaknem a földig érő kabátból, amilyent a rossz időben őrtálló tengerészek viselnek. Most ebből akartam valami hordható gúnyát szabni. Nekiláttam hát a szabómesterségnek. Akárhogy is, de össze kell tákolnom a szétnyűtt mellényekből legalább két-három viselhetőt, hogy még egy ideig fel tudjak öltözni.

A szövetmaradékokon kívül jó csomó állatbőr állt rendelkezésemre, mert valamennyi elejtett négylábú bőrét lenyúztam és kipeckelve megszárítottam. A nap néhányat olyan keményre égetett, hogy kőkemények lettek és semmire sem voltak már használhatók, de néhány igen jó állapotban maradt meg, hajlékony és puha volt és megfelelőnek találtam ruhapótlásra. Elsőnek jókora fejvédő sapkát készítettem, az állat szőrével kifelé, hogy az esőt felfogja. Ez olyan jó szolgálatokat tett, hogy rövidesen egész ruhát szabtam az állatbőrökből, mellényt és nadrágot, természetesen jó bőre készítettem, mert nem arra kellettek, hogy a meleget tartsák, hanem inkább szellősnek kellett lenniök. Őszintén megvallva, nem nézhettem valami nagy büszkeséggel készítményeimre, mert ha rossz ács voltam, szabónak még rosszabb. Mindenesetre azonban ruha formája volt, fel lehetett venni és megbecsülhetetlen előnye volt, hogy bármilyen nagy zápor fogott is el útközben, tökéletesen száraz maradt a testem.

Az állatbőrök olyan kitűnő szolgálatot tettek, hogy nem sajnáltam az időt és a gyötrelmes fáradtságot, egy napernyőt is készítettem a prémes állatbőrökből. Nehéz és ormótlan szerszám volt az bizonyos, de annyira megvédett a legnagyobb esőtől is és ami még fontosabb, a trópikus nap veszedelmes sugaraitól is, hogy a legerősebb napsütésben is nyugodtan járkálhattam a szabadban, amikor pedig már nem volt szükség rá, egyszerűen összecsuktam és a hónom alá vettem.

Egyre nagyobb földi kényelem vett körül, lelkem megnyugvását pedig úgy értem el, hogy alázatos hűséggel igyekeztem Isten kedvére tenni és teljesen rábíztam magam a Gondviselés kegyelmére. Istenbe vetett hitem meghozta azt is, hogy magányom társas életté változott, mert amikor már nagyon éreztem az emberi társaság hiányát és égtem a vágytól, hogy emberi hangokat halljak és társaloghassak valakivel, elég volt felvetni a kérdést magamban, vajjon az a társalgás, amelyet gondolataimban magammal folytatok és az, amikor mélységes alázattal magához Istenhez szólok, nem sokkal jobb-e, mint a világ legörömteljesebb emberi társasága?