PÉNTEK MEGTÉRÉSE

Komoly gondot adott a feladat, hogy Pénteket eltérítsem az emberevéstől és gyomrát hozzászoktassam a másfajta ételekhez. Úgy gondoltam, jó példa lesz, ha a mi szokásaink szerint elkészített húst adok neki. Egy nap magammal vittem az erdőbe. Az volt az eredeti szándékom, hogy saját kecskéim közül levágok egyet és annak a húsát készítem el neki. De amint az erdőben ballagtunk, váratlanul megláttam egy szép példány nőstény kecskét, amint a fa alatt pihent két kis gödölyéjével. Megérintettem kezemmel Péntek vállát és halk hangon szóltam rá: „Vigyázz, Péntek, ne moccanj!” Jelekkel is értésére adtam, maradjon csendben és ne mozduljon el helyéből. Ugyanebben a pillanatban vállamhoz kaptam puskámat, lőttem és az egyik gödölye elnyúlt a földön. Soha nem képzeltem volna, ha magam nem látom, hogy egy puskalövés ekkora hatással lehet az olyan emberre, aki még nem ismeri a lőfegyvert. Ez a szegény vadember, aki már látta, hogyan öltem meg nagy távolságból az őt üldöző ellenséget, de sejtelme sem volt hogyan vittem véghez ezt a szerinte csodálatos tettet, most újra a csodálkozástól és a megdöbbenéstől földbe gyökerezett lábakkal állt mellettem és egész testében remegett, már attól tartottam, hogy menten összeesik rémületében. Nem látta hová lőttem, nem látta a kecskéket sem, azt hitte szegény, hogy őt akarom megölni és rálőttem. Egyetlen mozdulattal feltépte kabátját és vizsgálgatni kezdte magát, nincs-e nyoma rajta a puskagolyónak, mint azon az emberevőn látta, akit üldözés közben lőttem le. Lerogyott előttem a földre, átkarolta a térdeimet, sok mindent beszélt hozzám, amiből egy szót sem értettem, de hangjának esdekléséből világosan tudtam, hogy könyörög, ne öljem meg.

Miután beszélni nem tudtam hozzá, gyakorlati módszerhez folyamodtam, hogy megnyugtassam. Kezénél fogva felemeltem, ránevettem, odamutattam, ahol a fa tövében vérében feküdt a lelőtt kecske és intettem neki, szaladjon érte és hozza el. A kecskét is ugyanolyan érdeklődéssel vizsgálgatta, mint előző alkalommal a lelőtt emberevőt, alaposan megnézte a sebet, amit a golyó ütött. Mialatt a kecskét nézegette, újra megtöltöttem a puskát. Tovább mentünk hazafelé, közben megláttam egy faágon ülő jókora madarat. Miután jó lőtávolban volt, meg akartam mutatni Pénteknek, hogyan dolgozom a lőfegyverrel. Rámutattam a madárra - ekkor láttam csak, hogy egy papagáj - megérintettem a fegyveremet és odamutattam a faág alá, ahol a madár ült. Mindezzel azt akartam neki megmondani, hogy a puskával le fogom lőni a madarat és az oda esik, ahová mutatok. Bámulva nézte, hogyan emelem vállamhoz a puskát, hogyan csap ki belőle a tűz és hogyan bukik le a fa ágáról a halálra sebzett madár. Bár mindent előre megmagyaráztam neki, mégis újra határtalanul felizgatta a számára teljesen érthetetlen jelenet. Láttam, hogy legjobban az a probléma gyötri, milyen csodálatos fegyver van a kezemben, mert nem láthatta előbb, hogy bármit is tettem volna a csőbe. Valószínűleg azt gondolta, hogy puskám valami magasabbrendű lény, amely halált, és pusztulást szór mindenkire, aki útjában áll, képes megölni embert, állatot, madarat közelről vagy akár távolságból is. Ez a hit még sokáig élt benne igen élénken és azt hiszem, ha megengedtem volna, engem és a puskámat mint Istent imádott volna. A puskát hosszú ideig meg sem merte érinteni, rajtakaptam, amint egyedül volt, beszélt a falon lógó puskához. Csak később tudtam meg, hogy azt kérte tőle, legyen kíméletes és ne ölje meg őt. A lelőtt papagájért is elküldtem, hogy hozza el. Ez egy kis időbe telt, mert a madár nem múlt ki azonnal és nagy szárnycsapkodásokkal bevette magát a sűrűbe. Péntek azonban hamar előkutatta, kicsavarta a nyakát, vállára vetette és a gödölyével együtt hűségesen hozta utánam. Mialatt ő a madárért járt, újra megtöltöttem a fegyvert, hogy észre ne vegye és a legközelebbi lövésnél ismét az legyen a látszat, hogy a puska folyamatosan osztja a halált és pusztulást.

Semmi újabb vad nem akadt puskavégre, meg kellett elégednünk az eddigi zsákmánnyal. Odahaza megnyúztam és feldaraboltam a kecskét és kőedényeim egyikében az itteni fogalmak szerint igen ízletes párolt kecskeszeletet szolgáltam fel vademberemnek. Először én magam ettem belőle, hogy nagyobb kedvet és bizalmat keltsek benne, azután adtam belőle neki is. Örült neki és láthatóan jóízűen meg is ette. Jelekkel mutogatta, milyen nagyon jól esett neki az étel. Csak azon csodálkozott rettenetesen, hogy én kiadósan megsóztam a húst, mielőtt a számba tettem. Értésemre akarta adni, hogy a só nem jó, egy csipetnyit a szájába tett, úgy tett utána, mint aki rosszul lesz, öklendezni kezdett, kiköpte és alaposan kimosta utána a száját friss vízzel. Én sem maradtam adós a magam igazának magyarázatával: a számba vettem egy darabka húst anélkül, hogy megsóztam volna, öklendezni kezdtem és ugyanolyan gyorsan köptem ki, mint előbb ő a sót és egy újabb, most már megsózott húsdarabot megelégedett mosolygással jóízűen nyeltem le. De ez a szemléltető oktatás semmit sem használt. Péntek sohasem tudta megérteni, hogy a só ízletessé teszi a húst és a kenyeret. Csak nagysokára volt hajlandó valami nagyon kevés sót használni az ételekhez, de azt hiszem, pusztán csak azért, hogy nekem kedvembe járjon.

Az első napi kísérlet kitűnően sikerült a főtt hússal, következő nap sült kecskeszelet volt az étlapunkon, szintén ugyanazzal a hátsó gondolattal, hogy Péntek megízlelje, mennyire jobb és kellemesebb az így elkészített vadhús, mint az emberevők félig nyers emberhús-lakomája. A húst a legprimitívebb módon sütöttem, a tűz két oldalán karókat szúrtam le, keresztbe tettem egy harmadik pálcát, felszúrtam rá a húsdarabot és forgattam a tűz felett. Péntek feszült figyelemmel leste minden mozdulatomat, látszott rajta, hogy teljesen újdonság neki minden, ami itt történik. Amikor a sülthús elkészült, neki is adtam egy jó zsíros szeletet. Nem volt nehéz megállapítani, mennyire ízlett neki, nem is fukarkodott a dicsérő szavakkal, bár egyetlenegy szavát sem értettem. Valahogy mégis meg tudta magyarázni, hogy ez a hús olyan kitűnő, annyira ízlik neki, hogy kijelenti, hogy soha többé nem fog emberhúst enni. Ez a kijelentése érthetően jól esett nekem, mert részben törekvésem sikerét jelentette, részben pedig emberem alaptermészetének jóindulatú voltát igazolta.

Következő nap megtanítottam vademberemet hogyan kell a nagy mozsárban a gabonaszemeket lisztté törni. Aránylag nagyon gyorsan megtanulta a módját és nagy igyekezettel dolgozott, különösen akkor, amikor rájött, hogy ez a munka milyen célt szolgál, hogy ebből lesz a kenyér, ami olyan nagyon ízlik neki. Kíváncsian és nagy figyelemmel leste, hogyan dolgozom, hogyan készítem és sütöm a kenyeret. Nem sok idő telt bele és Péntek a legügyesebb segítőtársammá vált minden házi munkában, a kenyeret legalább olyan jól és kifogástalanul tudta elkészíteni, mint akár én magam.

Miután Péntek rendes lakója lett a szigetnek és kis gazdaságomnak, számításba kellett venni, hogy most már két száj pusztítja az élelmiszereket, növelni kell a termelést, elsősorban a gabonatermést kell fokozni. Először is a bevetett földeket kell nagyobbítani, hogy nagyobb mennyiségű gabonát arathassunk. Kiszemeltem és megjelöltem az alkalmasnak látszó földterületet és hozzáláttam, hogy ugyanolyan élőkerítéssel lássam el, mint a másik gabona-földemet. Ebben a munkában Péntek a legkitűnőbb munkaerőnek bizonyult, nemcsak nagy szaktudással és kézügyességgel dolgozott, hanem nagy örömmel is, mert megértette magyarázatomat, hogy ezt az egész munkát azért végezzük, mert több kenyérre van szükség, hogy ő is kaphasson eleget. Nagy hálával és örömmel fogadta ezt a magyarázatot és viszont felajánlotta, hogy ezután minden munkának a nehezebb és durvább részét ő fogja elvégezni, csak mutassam meg mit csináljon, mindent a legnagyobb készséggel megtesz.

El kell ismernem, ez az esztendő, amelyet Péntek megjelenésétől kezdve számítok, a legkellemesebb volt, amelyet a szigeten eltöltöttem. Péntek lassankint elkezdett beszélni, már majdnem mindennek a nevét megtanulta, ami a környezetünkben volt és amit tőlem hallott. Már megértette, ha elküldtem a sziget valamelyik helyére, a nyári lakásba, a barlangba, a kecskék tanyájára, vagy a gabonaföldekre. De magától is hajlandó volt beszélni, úgy hogy rövidesen magam is újra hasznát kezdtem venni beszélőképességemnek, amire az eddigi huszonöt év alatt tulajdonképp semmi szükség nem volt. Azonfelül, hogy most már volt kivel beszélgetni, még külön örömöm telt magában a fiúban is, mert őszinte, keresetlen tisztességtudásával és hűséges ragaszkodásával napról-napra közelebb férkőzött szívemhez és igazat mondok, amikor azt állítom, hogy megszerettem ezt a megszelidített emberevőt. Az ő részéről pedig olyan mélységes tisztelet és szeretet nyilvánult meg irányomba, hogy nem hiszem, hogy ez az ember valaha is annyira szeretett volna valakit, mint most engem.

Egy alkalommal kísérletképp próbára akartam tenni, hogy megtudjam, él-e benne vágy, hogy visszajusson régi törzséhez és hazájába. Ekkor már annyira megtanult angolul, hogy majdnem minden kérdésemet megértette és válaszolni is tudott rá.

- Mondd csak, Péntek - kérdeztem - a te nemzetedet még sohasem győzték le a csatában?

- Igen, igen - felelt rá mosolyogva - mi harcolni mindig jobban, mint ellenség.

Ezzel világosan azt akarta mondani, hogy ők mindig jobbaknak bizonyultak a csatákban és győztek. Ezek után további párbeszédünk így alakult:

- Ti mindig jobban harcoltatok? Akkor mégis hogyan kerültél fogságba, Péntek?

- Az én népem megverni ellenség, sokszor és nagyon.

- Ti vertétek meg az ellenséget? Hát akkor miért voltál te az ő foglyuk?

- Ők lenni sokkal több ember ott, ahol én lenni, ők megfogtak egy, két, három ember és engem. Én népem megverni őket más helyen, ahol én nem lenni ott. Én népem, megfogni egy, két, három, nagyon sok ellenség.

- A te néped miért nem segített neked, hogy kiszabadulj az ellenségeid kezéből?

- Ellenség megfog egy, két, három ember és engem és visz kanoe, én népem akkor nem volt kanoe.

- Mit csinál a te néped azokkal, akiket elfogott? Elviszi, megöli és megeszi őket?

- Igen, én népem esz embert, mind megesz.

- Hová viszik őket?

- Messze föld, amerre tetszik.

- Ide, erre a szigetre is el szoktak jönni?

- Igen, igen, ők jönni ide, más helyre is.

- Te is voltál már itt velük?

- Igen, már lenni itt - Péntek a sziget nyugati oldalára mutatott. Úgy látszik a szigetnek az a része az ő diadalmi toraik színhelye volt, míg az ellenség az én oldalamon ütötte fel a tanyáját.

Ebből a párbeszédből annyit mindenesetre megtudtam, hogy az én vademberem már szintén járt a szigeten, mégpedig azokkal az emberevőkkel együtt, akik a sziget távolabbi részén végezték borzalmas emberevő szertartásaikat, ugyanúgy, mint azok, akik most őt is elhozták, hogy felfalják. Hogy teljesen megbizonyosodjam Péntek állításáról, egy alkalommal, amikor le tudtam küzdeni az ilyenkor jelentkező undoromat és nyugtalan érzésemet, kivittem a tengerpartra, ahol először láttam az emberevés szörnyű maradványait. Péntek nyomban ráismert a helyre, megmutatta, hol szálltak partra, hol rakták a tüzet és elmagyarázta azt is, hogy akkor húsz embert, két nőt és egy gyereket ettek meg. A húszas számot nem tudta angolul kimondani, úgy oldotta meg a kérdést, hogy húsz kavicsot rakott le egymás mellé a homokba és megkért, mondjam el sorban melyiket hogy nevezik.

Ez a párbeszéd csak a bevezetője volt azoknak a beszélgetéseknek, melyek során azt igyekeztem megtudni Péntektől, milyen messzire lehet az én szigetemtől az a szárazföld, ahonnan a vademberek ide járnak, és hogy a csónakok közül sok szokott-e elveszni a tengeren, míg áteveznek. Elmagyarázta, hogy azért jönnek át erre a szigetre, mert teljesen veszélytelen a tengeri út. Alig hogy elhagyják a szárazföldet és beeveznek a tengerre, van egy áramlás, amely errefelé hozza őket, ezenfelül minden reggel és minden délután van egy-egy erős légáramlás is, amely mindig ugyanabban az irányban fúj. Péntek előadásából arra következtettem, hogy ezek az áramlatok csak az apály és dagály szabályszerű váltakozásai lehetnek, de később megtudtam, hogy mindezeket a vízi és légáramlásokat az Orinoco folyam okozza, mert szigetünk pontosan ennek az óriási folyamnak a torkolatában vagy inkább öblében fekszik és hogy a nyugat felől idelátszó föld Trinidad szigete, amely az Orinoco torkolatvidékének északi részén fekszik.

Számtalan kérdéssel ostromoltam Pénteket, milyen az a föld, ahonnan ő és ellenségei jöttek, kik laknak rajta, milyen a partja, milyenek a hegyei, a folyói, milyen népek laknak a szomszédságában. Péntek minden kérdésemre a legnagyobb nyíltsággal, őszintén válaszolt, de nem mindig elégítette ki kíváncsiságomat amit ő tudott. Amikor például arról kérdezősködtem, mi a nevük az ő környékén lakó néptörzseknek, csak egyetlen nevet tudott mondani, a Karibit. Ebből annyit mégis megtudtam, hogy a világnak azon a részén vagyunk, amit a térképeken Karibi földnek jeleznek és az Orinoco torkolatvidéke és Guiana közé helyezik. Elmesélte Péntek azt is, hogy túl a Holdon - ezalatt kétségtelenül a lenyugvó Holdat értette, tehát az ő földjüktől nyugatra eső területen - fehérbőrű, nagyszakállú emberek laknak, olyanok mint én. Rámutatott az én szépen megnövesztett pofaszakállamra. Hozzátette még, hogy ezek a szakállas emberek nagyon sok feketebőrű embert öltek meg. Ez az elbeszélés teljesen illett az Amerikát járó spanyolokra, kiknek vad és kegyetlen viselkedése már ekkor bejárta az egész ismert világot és a tetteikről szóló mesék apáról fiúra szálltak.

Megkérdeztem, mi a véleménye, hogyan tudnék én erről a szigetről eljutni és azok közé a szakállas fehéremberek közé menni. A felelet ez volt:

- Igen, igen, Mester odaevezni két kanoe.

Először sehogysem értettem, mit akar a két csónakkal, újabb kérdéseket tettem fel, míg végül elég nehezen ugyan, de kihámoztam belőle, mit akart mondani. Szerinte akkora csónak kell ehhez az úthoz, mint két kanoe együttvéve. Pénteknek ez a felvilágosítása nagyon megörvendeztetett és később is sokszor tereltem rá a beszélgetést erre a témára. Ettől az időtől kezdve újjáéledt bennem az égető vágy, hogy elkerüljek a szigetről. Most már újra láttam a szabadulás lehetőségét és csak növelte önbizalmamat és örömömet, hogy ez a hűséges vadember is részese lehet menekülésemnek.

Amikor már annyira voltam Péntekkel, hogy ha törve is, de elég értelmesen beszélt angolul és mindent megértett, amit hozzá beszéltem, nem állhattam meg, hogy a hit és a vallásosság alapfogalmaival meg ne ismertessem. Először is megkérdeztem tőle egy alkalommal, tudja-e, ki teremtette őt? Szegény ember eleinte sehogysem értette meg, mit akarok ezzel a kérdéssel, azt hitte, talán az apja felől érdeklődöm. Erre fordítottam egyet a dolgon és azt kérdeztem, tudja, ki teremtette a tengert, amelyen evezünk, a földet, amelyen járunk, az erdőket, melyekben vadászunk és a dombokat, amelyekről szertenézünk. Erre már felderült az arca és megmondta, hogy az öreg Benamucky az, aki mindenen túl lakik, ő teremtette a tengert és a szárazföldet, az erdőket és hegyeket, mindent. Hogy ki ez a magas személyiség, arról közelebbit nem tud mondani, csak annyi bizonyos, hogy nagyon, de nagyon öreg, sokkal idősebb, mint maga a tenger meg a föld, még a Napnál és csillagoknál is öregebb. Ezután azt a kérdést tettem fel, hogy ha ez az öreg Benamucky teremtett mindent, akkor miért nem imádja őt mindenki? Egy darabig gondolkodott, azután ez volt a felelet: „Mindenki imádkozik hozzá.” Következő kérdésem: Azok az emberek, akik a te hazádban meghalnak, elmennek-e valahová? A felelet „Igen, Benamuckyhoz.” És azok - folytattam a faggatást - akiket itt megesznek, szintén hozzá mennek? „Igen” - volt a határozott válasz.

Ezek után már tisztában voltam emberemnek Istenről alkotott fogalmaival, megkezdtem a felvilágosító munkát, hogy megismertessem vele az Egy Igaz Istent. Az ég felé mutattam és úgy mondtam neki, hogy ott lakik az igazi nagy Isten, mindennek Alkotója és Ő nemcsak létrehozta a világot, hanem ugyanazzal a mindenható hatalommal kormányozza ma is. Az isteni mindenhatóságot úgy magyaráztam meg, hogy Isten mindent megtehet, mindenünk, amink van, tőle származik, mindenünk, amink van, az Övé. Így lassankint, cseppenkint vittem bele a tudatába Isten mindenhatóságának fogalmát. Feszült figyelemmel hallgatta előadásaimat, különösen megragadta figyelmét, hogy Isten saját fiát, Jézus Krisztust küldte le a földre, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Megtanítottam arra is, hogy Istenhez bárhol imádkozhatunk, mert meghallja és meghallgatja, ha szemünkkel nem is láthatjuk őt. Ez különösen nagy hatással volt tanítványomra, mert egy nap azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy ha a nagy Isten, aki a Napon is túl az égben lakik, meghallja a legkisebb ember hozzá intézett imádságát is, akkor sokkal nagyobb és hatalmasabb lehet, mint Benamucky, aki nem is olyan messzire a hegyek között lakik és nem is hallja meg más panaszát és imádságát, csak aki elmegy hozzá közel, a hegyek világába. Megkérdeztem, volt-e már azok között a hegyek között, ahol Benamucky lakik és fordult-e már hozzá imádsággal? Határozott nemmel felelt. Benamucky közelébe fiatalember egyáltalán nem mehetett, csupán azok az öreg emberek, akiket Oowookaky néven ismertek. Ezek az emberek, mint későbbi magyarázataiból kivettem, az ő népének papjai voltak, akik kimentek a hegyek közé nagy ünnepélyességgel, ott imádkoztak és visszajövet elmondták híveiknek, mit mondott Benamucky.

Felvilágosító munkámat ez az információ nagyon elősegítette, mert most már arról igyekeztem meggyőzni Pénteket, hogy ezek az öreg emberek, akik állítólag beszélni mentek a hegyek közé Benamuckyhoz, csak becsapták híveiket, csupa mese volt az, hogy ők feleletet kaptak Benamuckytól, mert ha ott a nagy és csúnya hegyek között egyáltalán találkoztak valakivel és beszélgettek vele, az csak a rossz szellem lehetett. Ilyen bevezetés után ismertettem meg vele az ördög fogalmát, elmeséltem neki, hogyan keletkezett a gonosz szellem, hogyan lázadt fel Isten ellen, hogyan és miért gyűlöli az embereket, hogyan bukkan fel minduntalan a világ legsötétebb vidékein, hogy a félrevezetett emberekkel Istenként imádtassa magát és milyen mesterkedéseket folytat, hogy az emberiséget a romlásba taszítsa. Elmondtam, hogy a gonosz lélek milyen titkos utakon gyakorol befolyást hajlamainkra és szenvedélyeinkre, hogyan állítja fel csapdáit, hogy saját emberi gyengeségünk áldozataivá legyünk és magunk okozzuk saját pusztulásunkat és lelki romlásunkat.

Az Isten maga a tanúm, hogy ebben a módszerben, mellyel a szegény vadember lelkét felvilágosítani igyekeztem, részemről sokkal több volt a jóindulat, mint a tényleges tudás. Sok olyan kérdést fejtettem meg tanítás közben, ami mindeddig ismeretlen volt előttem, vagy csupán nem foglalkoztam vele, de most hogy logikus sorrendben felmerültek, természetesnek, ésszerűnek találtam magam is és már teljes meggyőződéssel adtam tovább vademberemnek. Ezek alatt a tanuló órák alatt az én érdeklődésem is megsokszorozódott sok olyan kérdés iránt, amelyet azelőtt elzártam magam elől, de most annál hálásabb lehetek Istennek, hogy foglalkozhattam velük. Minél mélyebben hatoltunk bele Péntekkel együtt a lelki élet mélységeibe, annál nagyobb megnyugvást hozott lelkemnek az a tudat, hogy most már nem egyedül fohászkodom Istenhez, hanem magam is eszköze lettem Isten akaratának azáltal, hogy ennek a szegény vadembernek nemcsak az életét, hanem a lelkét is megmenthettem megismertethettem vele a hit igazságait. Amikor ezekkel és hasonló gondolatokkal eltelve bevégeztem egy-egy napot, öröm szállt lelkem minden zugába, kimondhatatlan hálát és örömet éreztem, hogy idekerülhettem erre a helyre, amely pedig azelőtt a legnyomasztóbb és legelkeseredettebb gondolatokat keltette bennem.