ÚJABB CSÓNAK KÉSZÜL

Nem sok időbe telt és Péntek már egészen folyékonyán beszélt angolul. Nem csodálható ha egyre növekedett közöttünk a baráti megértés kapcsolata. Elmeséltem neki életem folyását, legalábbis ami ezzel a szigettel volt kapcsolatos, elmeséltem, hogyan kerültem ide, hogyan éltem, mióta vagyok itt. Közben tovább folytattam a felvilágosító munkát. Megismertettem Pénteket a puskapor és a lőfegyver titkaival, mert számára mindeddig a legmélyebb és legfélelmetesebb, megfejthetetlen titok volt a puska. Megtanítottam, hogyan kell a fegyvereket kezelni, megtölteni és használni. Adtam neki egy jókora éles kést, ezzel kimondhatatlanul nagy örömet szereztem neki, szabtam egy bőrövet is, az enyémhez hasonlót. Az övhöz erősítve rövidnyelű kis balta lógott az oldalán, ez a szerszám itt a szigeten nemcsak fegyver volt, hanem a leghasznosabb munkaeszközök egyike.

Sokat meséltem neki Európáról, elsősorban természetesen hazámról, Angliáról, elmondtam neki, hogyan élünk, hogyan tiszteljük Istent, hogyan viselkedünk egymás irányában, hogyan járjuk be az egész világot hajóinkkal és hogyan kereskedünk az ottani lakosokkal. Elmondtam, milyen volt a hajó, amellyel idáig érkeztem, elvittem hajótörésünk színhelyére, apróra elmagyaráztam, hogyan történt a szerencsétlenség, hol feküdt a hajóroncs. Sajnos, a hajóból már egyetlen darabka sem maradt meg, a hullámok régen összetörték és elhordtak mindent. Megmutattam a mentőcsónak maradványait, amelyet annak idején, amikor menekülni akartam, meg sem tudtam mozdítani. Most teljesen szétesve feküdt a homokban. Péntek elgondolkozva nézte a csónakot és jó darabig állt mellettem szótlanul. Láttam, hogy valami mondanivalója van a csónakkal kapcsolatban, megkérdeztem, min gondolkozik.

- Én látni ilyen csónak jönni én népem földjén - válaszolta.

Eleinte nem értettem mit mond, de csakhamar rájöttem, hogy egyszer látott egy ilyen csónakot megérkezni az ő hazája tengerpartjára. Később azt is elmondta, hogy a csónakot a vihar kergette hozzájuk. Nem kellett hozzá nagy képzelőtehetség, hogy rájöjjek a dolog nyitjára, valószínűleg egy európai hajó járt szerencsétlenül az ottani partok közelében és annak a csónakját vetette partra a háborgó tenger. Tovább kérdezősködtem a csónak felől, mit tud még róla.

Péntek meglehetősen körülményes aprólékossággal írta le a csónak külsejét, végül pedig bizonyos melegséggel tette hozzá:

- Én népem megmenteni fehéremberek, nem vízbefúlni.

Most már nagyobb érdeklődéssel kérdeztem tovább, abban a csónakban voltak-e a megmentett fehér emberek?

- Igen, csónak tele lenni velük.

Most már izgatottan kérdeztem, hányan voltak a fehérek? Péntek az ujjain számolta ki, hogy tizenhét utasa volt a bajbajutott csónaknak. Megkérdeztem, mi történt velük azután.

- Ők mind élni, lakni én népemnél, - hangzott a meglepő felelet. Most kezdett előttem megvilágosodni az a néhány év előtti rejtély, amikor éjszaka egy hajó futott rá a vízalatti sziklákra közvetlen szigetem partjai előtt. Úgy látszik ennek a hajónak az utasairól beszél most Péntek, valószínűleg, amikor látták, hogy hajójuk menthetetlen, valamennyien a mentőcsónakba ugráltak és a vihar átsodorta őket a vademberek partjaira. Újabb kérdéseimre Péntek megismételte, hogy a csónak valamennyi utasa életben van ma is. Az eset szerinte mintegy négy évvel ezelőtt történt, ez az időpont teljesen egybevágott az én számításaimmal. Különösnek tetszett, hogy Péntek állítása szerint a bennszülöttek nem bántották a megmentett tengerészeket, hanem még élelmiszereket is adtak nekik és azok most is ott élnek közöttük. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mi volt az oka, hogy nem ölték meg és nem ették meg őket, mint más ellenségeiket.

- Nem, én népem fogad fehér ember testvérnek. Ők nem enni embert, de háborúban jól harcolni.

Ezt az információt úgy fordítottam le, hogy amikor a fehérek megérkeztek, nem léptek fel erőszakosan a bennszülöttekkel szemben, hanem valami fegyverszünet-féle egyezményre léptek velük. A feketék megbecsülték fehér szövetségeseiket, mert azok nem ettek emberhúst, de résztvettek minden olyan háborúban, melyet a vendéglátók ellen indítottak a szomszédos törzsek és úgy látszik jól verekedtek.

Amint már mondtam, ebben az időben újra úrrá lett rajtam a vágy, hogy bármi áron is, de elkerüljek a szigetről. Tervem az volt, hogy Péntekkel együtt valahogy áthajózunk a nagy szárazföldre. Megmondtam Pénteknek, hogy azonnal hozzáfogunk egy jókora csónak építéséhez és ha készen leszünk vele, örülhet, mert hazamehet. Nem is válaszolt szavaimra, csak lehangoltan, szomorú tekintettel ült tovább egyhelyben. Megkérdeztem, mi bántja?

- Miért haragudni Mester Péntekre? Mi baj csinálni én?

Mondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszom rá és nem is értem, mit akar mondani ezzel.

- Nem haragudni? Nem haragudni? - ismételte többször is a kérdést - akkor miért küldeni el Péntek haza népéhez?

- Hát nem te magad mondtad, hogy már nagyon szeretnél hazamenni?

- Igen mondani, de kettő hazamenni. Péntek nem hazamenni, Mester itt marad.

Ez a vallomás világosan azt jelentette, hogy Péntek nem akar egyedül hazamenni, azt akarja, hogy én is vele menjek.

- Péntek, én is veled menjek? De mit fogok én ott csinálni?

Gyorsan, gondolkodás nélkül érkezett a válasz.

- Mester sok-sok jót csinálni. Mester tanít vadember lenni jó és szelíd. Mester mutat meg neki Istent, tanít imádkozni és kezdeni új élet!

- Jaj, Péntek, te nem is tudod, mit beszélsz, hiszen én magam is csak egy tudatlan, gyarló ember vagyok.

- Mester tanít Péntek jót, tanít népemnek is jót.

- Nem, Péntek, te csak menj egyedül, én itt maradok és magamban élek, mint eddig éltem.

Pár pillanatig zavartan nézett rám, azután hirtelen felkapta az egyik fejszét és a kezembe nyomta.

- Mit csináljak ezzel a fejszével? - kérdeztem meglepetve.

- Mester üt agyon Péntek!

- Miért öljelek meg téged?

- Miért küld Péntek elmenni? Megölni Péntek, nem elküld!

Mialatt ezeket mondta, láttam, hogy könnyek szöktek a szemébe.

Annyira meghatott ez a mindenen túlmenő hűség és ragaszkodás, hogy ott nyomban megígértem neki és később is többször megismételtem előtte, hogy soha sem fogom elküldeni, amíg ő együtt akar maradni velem.

Az egész beszélgetésből, amint később elemeztem, az világlott ki, hogy Péntek igenis égő vággyal kívánkozott haza a saját népéhez, de szerette volna ha mindazt a sok jót, amit ő nálam tanult, az ő népe is megkapja tőlem. Ehhez pedig nekem, bevallom, semmi különösebb kedvem nem volt. Engem egészen más szempontok vonzottak a menekülés útjára, amelyhez most még jobban ragaszkodtam, mint bármikor más alkalommal, mert a Péntekkel folytatott beszélgetésekből most már tudtam, hogy az ő földjükön tizenhét fehér ember él.

Egy pillanatot sem késlekedtem, ugyanolyan lobogó türelmetlenséggel estem neki a munkának, mint amikor a balul sikerült menekülési kísérlethez készítettem a nagy csónakot. Első dolgunk volt, hogy megfelelő nagy fát találjunk a szokottnál nagyobb kanoe elkészítéséhez. Fa volt elegendő a szigeten, akár egy egész kis flottát építhettünk volna nem csupán kanoekból, hanem akár csinos kis hajót is készíthettünk volna megfelelő eszközökkel és hozzáértéssel. Még a fa kiválasztásánál is fontosabb körülmény volt, hogy elég közel essék a vízhez és olyan helyen legyen, ahonnan az elkészítés után rá is tudjuk vinni a vízre és nem járunk vele úgy, mint én az első csónakommal. A fa kiválasztását teljesen rábíztam Péntekre, mert ekkor már tudtam, hogy ő sokkal jobban érti, melyik fából lehet a legjobb csónakot készíteni. Máig sem tudom megmondani, milyen fajta volt az a fa, amelyet kiválasztott, csak annyit tudok, hogy Nicaragua erdeiben van hozzá hasonló színű és illatú fa, amit ismerek. Péntek a vademberek ősi szokása szerint azt akarta, hogy a csónak belsejét égetéssel vájjuk ki, én azonban megmutattam, hogyan kell ezt a munkát is szerszámokkal elvégezni. Elismerte, hogy így sokkal szebben és egyenletesebben lehet kimunkálni a csónak egész belső részét. Kitűnő munkaerő volt Péntek, az igaz, hogy nagyon keményen dolgoztunk mindketten, de alig egy hónap alatt kivágtuk a nagy fatörzset és szépen ki is vájtuk. Most már arra is gondoltam, hogy csónakunk szép, kecses legyen, különösen akkor kezdett igazán örömöm telni benne, amikor a külsejét is szépen kidolgoztuk baltáinkkal és vésőkkel. Talán a legnehezebb munka volt a vízrebocsátás: kerek két hétig tartott, míg az alátett nagy görgőkön hüvelykről-hüvelykre keserves erőlködéssel toltuk a víz felé. Az eredmény azonban megérte a nagy fáradságot, mert remekül úszott és elég nagy volt akár húsz személy befogadására is.

Közel két álló hónapig dolgoztam a hajótest felszerelésén, mert olyan vitorlázatot készítettem, hogy megirigyelhette volna a legkényesebb tengerész is. Az árbocot, a vitorlarudakat, a nagyvitorlától az orrvitorláig mindent magam faragtam, szabtam és varrtam, hogy kis hajónk állni tudja a tenger szeszélyes széljárásait. Mint viharedzett tengerész, nagyon jól tudtam, milyen nélkülözhetetlen egy vitorlás hajón a kormány, nekifogtam és bár nem voltam szakértő ebben a mesterségben, végre mégis sikerült kifaragni, felerősíteni és működésbe hozni a kormánylapátot. Mondhatom, a munka végén megállapítottam, hogy ez még keservesebb és fárasztóbb munka volt, mint az egész hajótest kifaragása.

Ahogy a száraz időszak közeledett, úgy növekedett az izgalmam, mert a legelső adandó alkalommal már vízre akartam szállni hajómmal. Minden nap végeztem valami előkészítő munkát rajta, s már ott tartottam, hogy az élelmiszereket hordtam be a csónakba, hogy semmi se hiányozzék, ha elérkezik a nagy nap, a szabadulás napja. Számoltam a napokat, egy, legfeljebb két hét múlva kiengedjük hajónkat a szabad vízre. Ezt az ünnepélyes műveletet készítettem elő azon a reggelen is, amikor odaszóltam Pénteknek, nézzen szét a tengerparton, hátha talál valami jól megtermett teknőst. Rendes szokásunk volt, hogy hetenkint egy teknőst fogyasztottunk el, húsa és tojásai a legízletesebb csemegéink közé tartoztak.

Tovább dolgoztam, Péntek azonban nagyon rövid idő múlva lélekszakadva rohant vissza, úgy vetette át magát kerítésünkön, mint akinek a lába alatt ég a talaj és a nagy futástól kifulladva lihegte:

- Mester, ó Mester, nagy baj, nagyon nagy baj lenni!

- Ugyan mi a baj, Péntek? - kérdeztem kissé türelmetlenül, mert siettem a munkámmal.

- Odaát lenni baj nagy - lihegte tovább Péntek - egy, két, három kanoe, egy, két, három!

Péntek előadásából arra következtettem, hogy hat kanoe közeledik a sziget túlsó partja felé, de később meggyőződtem, hogy mindössze háromról van szó.

- Jól van, Péntek - bátorítottam a még mindig reszkető fiút - nem szabad félni.

Minden tőlem telhető módon igyekeztem lelket önteni a megriadt emberbe. Semmi kétség, azt hitte szegény, hogy a vademberek ő érte jöttek és most első dolguk lesz, hogy felkutatják, rettenetesen megkínozzák és darabokra vagdalva megeszik. A szerencsétlen próbált uralkodni magán, de minden porcikája remegett az igalomtól. Nyugodtan tettem-vettem tovább is, hogy ezzel is bátorítsam és magyaráztam neki, hogy nemcsak ő van veszedelemben, hanem ugyanúgy keresnek a vadak engem is és ha megtehetnék, engem is éppen olyan élvezettel falnának fel, mint őt. Szavaim végső konklúziója ezt volt.

- No, Péntek, nekünk most harcba kell szállni velük. Tudsz verekedni?

- Tudok, de vadak lenni nagyon sok!

- Ne törődj vele, Péntek, - mondtam nyugodt önbizalommal és rámutattam fegyvereinkre - ezek a puskák el fogják őket riasztani, nem is valamennyiüket kell megölni.

Kijelentettem, hogy meg fogom védeni a vadakkal szemben, de neki is mellettem kell állnia, hogy megvédjen engem. Azt kell tennie, amit én parancsolok.

- Péntek mindig meghal, mikor Mester parancsol meghalni - hangzott a komoly és határozott válasz.

A lelki bátorítás után a kezébe nyomtam egy rumos üveget és biztattam, hogy minél többet igyék belőle, annál jobban fog harcolni. Mint gondos házigazda, az évek hosszú során is meg tudtam őrizni néhány üveg rumot, hogy majd akkor veszem elő, ha igazán nagy szükség lesz rá. Ezt a pillanatot most elérkezettnek láttam. Péntek engedelmesen kezdte kortyolgatni az italt és láttam, hogy bár eleinte nagyon égette a torkát, később már élvezettel emelgette a szájához a palackot, én ezalatt hozzáláttam, hogy fegyvereinket előkészítsem a következő nagy harcra. A két kisebb madarászó puskát, melynek kezelését már Péntek is egészen jól értette, a legnagyobb szemű söréttel töltöttem meg, az egyes szemek majd akkorák voltak, mint egy-egy pisztolygolyó, a négy nagy puska csövét öt-öt golyóval és más ólomdarabokkal töltöttem meg, a pisztolyokba is annyi golyót nyomtam bele, amennyit csak tudtam. Övemre kötöttem az ijesztően nagy, meztelen kardot. Pénteknek pedig egy fejszét nyomtam a kezébe.

Mikor már kellőképpen fel voltunk szerelve a vademberek fogadására, magamhoz vettem a távcsövet. Kimásztam a domboldalba és a megszokott biztos kilátóhelyről néztem szét, mi a helyzet tulajdonképp. Messzelátóm segítségével nem volt nehéz áttekinteni és tiszta képet alkotni a hadihelyzetről. Három kanoe ért partot, huszonegy meztelen vadember sürgött-forgott körülöttük és a három megkötözött fogoly körül, kiket magukkal hoztak. Viselkedésükből világosan látszott, hogy egyáltalában nem gondolnak a legutóbbi kellemetlen kudarcuk megtorlására, nem Péntek és nem én utánam kutatnak, hanem minden figyelmüket az elkövetkező ünnepi lakoma megfelelő előkészítése foglalja le. Három áldozatukat akarták itt a sziget magányában, ünnepélyes szertartások között megenni.

A már megszokott undorító látvány volt, mindössze annyiban tértek el a most érkezett vadak az előző látogatók szokásától, hogy nem ott szálltak partra, ahol Péntek szabadulása megtörtént, hanem lényegesen közelebb hozzánk, a kis folyó torkolata közelében, ahol az erdő egy sűrű része csaknem a tengerpartig nyúlt le. Ez a merészség annyira felháborított, hogy visszamentem a házba és kijelentettem Péntek előtt, hogy most már egyetlen vadembernek sem kegyelmezek, valamennyiüket megölöm. Kiadtam a parancsot Pénteknek is, hogy azonnal indulunk és cselekszünk. A rum megtette kötelességét, Péntek már egészen más hangulatban volt, mint csak röviddel előbb is, nemcsak a bátorsága jött meg, hanem egyenesen jókedvű volt. Lelkesedéssel fogadta parancsomat és újra kijelentette, hogy ha kell, nyomban meghal értem.

Vad düh és mérhetetlen felháborodás dolgozott bennem, amikor arra gondoltam, hogy ezek az undok emberevők idemerészkedtek házam közvetlen közelébe és itt akarják megtartani visszataszító lakomájukat. Szétosztottam előkészített fegyvereinket. Péntekre három puska és egy pisztoly jutott, én is három puskát vettem a vállamra és egy pisztolyt dugtam az övembe. A nagy csatára testben, lélekben és fegyverekben tökéletesen felkészülve hagytuk el házunkat. Utolsó pillanatban még zsebredugtam egy üveg rumot. Pénteknek pedig a markába nyomtam egy zacskó lőport és golyót, hogy újra tölthesse fegyvereit. Nagyon határozottan megparancsoltam, hogy maradjon szorosan a nyomomban, mindent csak akkor és úgy cselekedjék, ahogy én parancsolom, ne mozduljon és ne használja a puskát, míg én nem szólok és közben egyetlen szót se szóljon. Jobbkezemben iránytű volt, hogy az erdő sűrűjében is tájékozódni tudjunk és lőtávolba jussunk hozzájuk, mielőtt még felfedeznék, hogy ott vagyunk. Messzelátómmal kitűnően láttam őket, nem lehetetlen, hogy ők is hamar észrevesznek bennünket.

Nekivágtam az erdőnek, Péntek szorosan a nyomomban lépkedett, parancsomnak engedelmeskedve hallgatott, csak a szemei fénylettek a harci vágytól. Nem sokáig kellett mennünk, odaértünk az erdőnek ahhoz a részéhez, amely legközelebb volt a tengerparton szorgoskodó vadakhoz. Most már csak néhány fa és bokor volt köztünk és a vadak között. Suttogva adtam ki a parancsot Pénteknek, menjen előre az erdő sarkán álló nagy fához, kémlelje ki, mi a helyzet és jelentse, mit csinálnak a vademberek. Néhány perc múlva már vissza is jött és lelkendezve mesélte, hogy a vadak már ott ülnek a tűz mellett, a nagy fa mellől világosan látni minden mozdulatukat, éppen most eszik első áldozatuk húsát. A következő áldozat, akit ezután fognak leölni, megkötözve fekszik a homokban egészen közel a mi leshelyünkhöz. Határtalan izgalommal töltött el, amikor Péntek jelentette, hogy az az ember, akit most szándékoznak megenni, nem feketebőrű, hanem azok közül a szakállas emberek közül való, akikről már beszélt, hogy az ő népének a vendégei. A fehér ember rettentő helyzete feletti aggodalom borzongása szorongatta a szívemet, nyomban odasiettem a nagy fához és magam is világosan láthattam, hogy valóban egy szakállas fehér ember fekszik a homokban, keze-lába erősen megkötözve kötelekkel és erős indákkal. Messzelátómmal világosan láttam, hogy európai embernek kell lennie, mert olyan ruhát viselt mint Spanyolországban szokás.

Rejtekhelyemtől mintegy ötven yardnyi távolságra egy másik nagy fa állt, körülötte sűrű bozót takart el mindent, úgy hogy teljesen észrevétlenül osonhattam előre. Ez a helyzet komolyan megjavította harci helyzetünket, mert nem is egész lőtávolságra kerültünk a vademberekhez. Óvatosan, lépésről-lépésre mentem új őrhelyem felé. Péntek hűségesen járt a sarkamban. Végre ott voltam a fa tövében és alig nyolcvan yardnyi távolságból most már szabad szemmel is mindent a legrészletesebben láthattam, ami a vadak tanyáján történt.