ÚJABB MENEKÜLÉSI TERV

Ittlakásom utolsó évéig soha nem tudtam meg, tulajdonképp mi is történt a szerencsétlenül járt hajó embereivel, meg tudtak-e menekülni a sziklákra futott hajóról, vagy elvesztek. Mindössze annyi történt, hogy a szerencsétlenséget követő napok egyikén nagy megdöbbenéssel találtam a part fövényében egy halottat. Kétségtelenül a hajóról való volt, mert ott vetette partra a víz, ahol a hajó legközelebb volt a szigethez. Fiatal fiú volt, a szokásos tengerész ruhán kívül nem volt rajta semmi más, zsebeiben sem akadtam semmi olyasmire, amiből akár csak a hajó nemzetiségére is következtethettem volna. Pár pénzdarab és egy matrózpipa volt nála. A pipa komoly értéket jelentett számomra, nem úgy mint a pénz, aminek semmi hasznát nem vehettem.

Az idő és a tenger lecsendesedett, bennem meg égett a vágy, hogy valahogyan feljussak a hajóroncsra, mert sejtettem, hogy találok valami hasznos tárgyat, amit magammal hozhatok. De még ennél is jobban izgatott az a lehetőség, hogy élő emberre akadok a hajó maradványain. Nemcsak egy ember életének megmentése ösztönzött az azonnali cselekvésre, hanem az az önzés is, hogy ha sikerül valakit élve találnom a hajón, az én szigeti életem is gyökeresen megváltozhat és egy társ oldalán sokkal könnyebben és kényelmesebben rendezhetem be itteni életem további folyamatát. Annyira nyugtalanított ez a lehetőség, hogy még azt a kockázatot is vállaltam, hogy újra beleülök csónakomba, mert csak csónakkal közelíthettem meg a sziklákon fennakadt hajóroncsot. Nem gondolkodtam, nem mérlegeltem a helyzetet, egyszerűen rábíztam magam és csónakomat az isteni Gondviselésre. Úgysem tudtam volna ellenállni kíváncsiságomnak.

Űzött, hajszolt a vágyakozás, rohantam vissza a házba és nekikezdtem a csónak-út előkészítésének. Minden eshetőségre készen akartam állni, ezért szokatlanul bőséges, talán feleslegesnek is látszó mennyiségben raktam meg csónakomat élelmiszerekkel és felszerelési tárgyakkal. Nagy csomó kenyeret, egy nagy kőkorsó vizet, iránytűt, nagy kosár aszalt szőlőt és a még mindig elég bőséges készletemből két üveg rumot vittem le a partra. Magammal vittem természetesen fegyvereimet is. Lenn a parton kilapátoltam a vizet a már évek óta teljesen elhanyagolt csónakból, levettem horgonyáról, bevonszoltam a vízbe, beleraktam mindent, amit magammal hoztam, azután újra visszamentem a házba, hogy újabb rakományt hozzak magammal. Második szállítmányom főbb részei voltak egy jókora zsák rizs, még egy nagy kőkorsó ivóvíz, legalább két tucat kisebbfajta rozskenyér, egy korsó kecsketej és egy nagy darab sajt, ezenfelül nem hagyhattam otthon az ilyen vízi kirándulásnál szinte nélkülözhetetlen napernyőmet sem, hogy a fejem védve maradjon a veszedelmes napsugarak ellen. Mindent beleraktam a csónakba és így felkészülve, Istenhez fohászkodva taszítottam el a parttól kis csónakomat. Egy darabig közvetlenül a part mentén eveztem, egészen addig a pontig, ahol már a nyílt víz felé kell kormányoznom, hogy elérjem a hajóroncsot.

Ennél a pontnál megálltam, kikötöttem a csónakot, kiszálltam, leültem a partmenti tisztás egy kiemelkedő helyére és aggodalommal eltelve latolgattam vállalkozásom esélyeit. Közben észrevettem, hogy a helyzet nem alkalmas az út továbbfolytatására, mert elérkezett a dagály ideje, a víz áramlása már megkezdődött. Most jó néhány óráig úgysem mehetek tovább.

Az éjszakát ott töltöttem a parton, takaróm a nagy tengerész-köpönyeg volt, melyet szintén magammal hoztam. Másnap reggel az apály első áramlatával indultam útnak. Nyílegyenesen a roncs felé tartottam és miután minden kedvezett, az idő, a széljárás és a vízáramlás is, alig két óra múlva már ott eveztem csónakommal közvetlenül a hajóroncs tövében. Mondhatom, nagyon elszomorító látvány volt a szép, karcsú, spanyol építésre valló hajó, amint a két szikla között fennakadva ronccsá zúzódva, mozdulatlanul hevert egy helyben és a hullámok ki-bejártak rajta. A tenger örökké mozgó hullámai már teljesen tönkrezúzták a hajó hátsó részét, bordázata az éles sziklagerincen roncsolódott darabokra, amikor a hajót a vihar a sziklákra hajtotta, a nagy árboc és a kis árboc derékban kettétörve zuhant rá a fedélzetre, csupán az orrvitorla maradt épségben és a hajó előrésze is elég jó állapotban volt még. Ahogy a roncs közelébe értem, a fedélzeten egy kutya jelent meg és keserves üvöltéssel adott jelt magáról. Intettem neki, füttyentettem, mire beugrott a vízbe és odaúszott hozzám. Beemeltem a csónakba az éhségtől és szomjúságtól már félig kimúlt szerencsétlen állatot, feléje nyújtottam egy jókora darab kenyeret. Úgy kapta el és nyelte le egészben, mint az éhes farkas. Friss vízzel is megitattam és ha nem tartom vissza, annyit iszik, hogy ott a helyszínen megpukkad. Szomorú sejtelmek között mentem fel a fedélzetre, mert a kutyán kívül semmi más élőlény nem mutatkozott. Sejtelmem nyomban valósággá vált, mert az első megdöbbentő látvány két tengerész holtteste volt. A szakács helyiségében találtam rájuk, karjaikkal még most is szorosan átölelve tartották egymást. Helyzetükből arra következtethettem, hogy amikor a hajó ráfutott a sziklákra és ott megakadt, a rendkívül magas hullámjárás úgyszólván állandóan víz alatt tartotta a hajót, a folytonosan át- meg átcsapó hullámok között nem volt annyi idejük ezeknek a szerencsétleneknek, hogy lélegzetet vegyenek és úgy fulladtak meg, mintha a hajó teljesen víz alá került volna. A kutyán kívül semmi élőlénynek még csak nyoma sem volt, nem volt csónak sem, de azt is nyomban láthattam, hogy aligha maradt valami hasznos holmi a hajón, a tenger olyan tökéletesen elhordott és elpusztított mindent.

Mindamellett alaposan átkutattam a roncsot és sikerült is a sok, teljesen használhatatlan holmi között néhány tengerészládát találni és egy legalább 20 gallon tartalmú tartályt tele szesszel. Ezeket nagy üggyel-bajjal behordtam a csónakba. Volt még a kabinokban néhány nagy puska és egy tartóban vagy négy fontnyi lőpor. A puskákat ott hagytam, ebből a fajtából éppen elég volt már a szigeten, csupán a lőport hoztam el. Még ennél is jobban örültem, amikor egy lapátot, egy tűzpiszkáló vasat, egy sütéshez való vasrácsot, egy sárgaréz kisüstöt és két darab láncot találtam. Mindezeknek komoly hasznát vehetem odahaza. Új rakományommal és a kutyával együtt a dagály áramlatának segítségével partraeveztem és még az est beállta előtt sikeresen partra is szálltam. Annyira fáradt és kimerült voltam, hogy az éjszakát ott töltöttem a csónakban, közben pedig úgy döntöttem, hogy újonnan szerzett holmimat és mindazt, amit előző nap behordtam a csónakba, nem is viszem a házba, hanem az új földalatti barlangomban helyezem biztonságba. Kiadósan megreggeliztem, azután a kíváncsiság nem hagyott nyugton, hozzáláttam új szerzeményeim megvizsgálásához. A ládákban a már megszokott tengerész holmikon kívül nagy örömömre néhány vadonatúj inget találtam és nagyon megörvendeztetett a vagy másféltucatnyi fehér vászonzsebkendő és színes nyakkendő is. Egészben véve azonban nem valami sok olyan holmit találtam, aminek különösebb hasznát láttam volna a mai körülmények között. Egy csomó pénz is volt a ládákban, de ennek azután végképp semmi értéke sem volt előttem, legszívesebben odaadtam volna az egészet, a régebben talált pénzekkel megtoldva bárkinek három-négy pár jó erős angol cipőért és harisnyáért, mert ezek hiányát éreztem legjobban. Cipő és harisnya ugyanis már évek óta nem volt a lábamon.

A spanyol hajó szerencsétlensége után még két esztendő telt el különösebb esemény nélkül. Ez alatt újra úrrá lett rajtam a szabadulási vágy, majdnem az egész időmet terveztetésekkel és lehetőségek latolgatásával töltöttem, hogyan volna mégis lehetséges, milyen eszközök kellenének hozzá, hogy mégis elhagyhassam a szigetet. Nem voltak nagy igényeim, ha csak olyan hajó felett rendelkeztem volna, mint amilyennel annak idején a mórok fogságából menekültem, egészen biztos, hogy nekivágok az óceánnak, mindegy, hogy merre, hová, csak el innen a szigetről.

Egy márciusi éjszakán, ittlétem huszonnegyedik esztendejében álmatlanul hánykolódtam ágyamon. Sehogyan sem jött álom a szememre. Nem a rettegés, vagy más kényelmetlen érzés okozta az álmatlanságot, egyszerűen a gondolataim nem engedték lehunyni szemeimet.

Gondolataimban újra meg újra végigéltem mindent, ami velem történt azóta, hogy lábamat ennek a szigetnek a partjára tettem. Párhuzamba állítottam az itt töltött első éveimet a közelmúltakkal és láttam, mennyivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mennyivel örömteljesebb esztendők voltak azok, amikor szigeti életem első berendezéseivel bajlódtam, mint a mostani, aggodalommal, rettegéssel, izgalmakkal teli életem, amely akkor kezdődött, amikor azt a bizonyos titokzatos - azóta már nagyon is világos - lábnyomot megpillantottam a tengerpart homokjában.

Csak most döbbentem rá, milyen nagy veszedelmek között jártam az évek során anélkül, hogy sejtelmem is lett volna róluk, csak most eszméltem rá, milyen isteni nyugalommal, milyen vak biztonságérzéssel járkáltam mindenfelé a szigeten, holott talán csak egy dombhát, egy nagy fa, egy sűrű bokor, vagy az éj sötétje választott el a legszörnyűbb sorstól, az emberevő vadak kezébe kerüléstől. Hányszor szabadíthatott meg a legnagyobb veszedelemből az Isteni Gondviselés anélkül, hogy a legcsekélyebb sejtelmem is volt róla!

Hosszú éjszakai töprengésem alatt egyre jobban kialakult képzeletemben az a logikus következtetés, hogy csak abban az esetben tudok elszabadulni a szigetről, az egyetlen út és lehetőség a szabadulásra, ha foglyul ejtek egy vadembert, vagy egyet a foglyaik közül, akiket azért hurcolnak ide a szigetre, hogy megöljék és megegyék. A tervezgetéseknek csak egyetlen szépséghibájuk volt: gyakorlatilag alig biztattak eredménnyel, mert ahhoz, hogy foglyul ejtsek egy vadembert, az kell, hogy szembeszálljak egy egész fegyveres csoporttal. A vérontásnak pedig még a gondolatától is irtóztam, még ha olyan nagy cél érdekében történik is, mint a megszabadulás.

Végül mégis sikerült meggyőznöm önmagamat, hogy nincs más út, nincs más lehetőség számomra, feltétlenül meg kell kísérelni, hogy egy vadembert akárhogyan is a kezeim közé kerítsek. Nincs más hátra, el kell kezdenem újra az őrjáratokat, meg kell lesnem, mikor érkeznek a szigetre a vadak, azután pedig történjen, aminek történnie kell.