HONVÁGY

Feleségem meghalt, az egész világ egyszerre tarthatatlanná vált körülöttem. Idegenebbnek éreztem magam benne, mint annak idején Brazíliában, amikor először léptem partra, jobban egyedül voltam, mint azalatt a negyedszázad alatt, amíg a szigeten éltem. Nem tudtam beleilleszkedni ennek a világnak a lelkébe és azt sem tudtam eldönteni, mihez fogjak. A világ ott zajlott körülöttem, az emberek egyik csoportja megfeszített erővel dolgozott, hogy megszerezze mindennapi kenyerét, egy másik csoport pedig üres szórakozásokban, vagy bűnös kicsapongásokban találta gyönyörűségét. Mindkettő egyformán kilátástalan és céltalan élet az én szememben, mert egyikük sem tudta elérni a maga elé tűzött célt. Erről a körülöttem zsibongó visszás életről önkéntelenül is visszaterelődtek gondolataim az én kis királyságomhoz, mikor még ott éltem a szigeten, amikor már nem vetettem több gabonát, mert nem volt rá szükségem, mikor már abbahagytam a kecskék szaporítását, mert elég volt az is, ami volt, amikor a pénz olyan sokáig hevert érintetlenül a fiókban, hogy teljesen megrozsdásodott és húsz év is eltelt anélkül, hogy eszembe jutott volna, hogy ott van.

Bölcs patrónusom, az öreg portugál kapitány szintén meghalt, olyan lettem, mint a kormány nélkül a hullámokon hánykolódó hajó. Újra meg újra végiggondoltam mindent, ami az elmúlt évek folyamán velem és körülöttem történt, fejem újra megtelt kalandos külföldi útitervekkel. Egyszerre semmivé váltak számomra azok a kis örömök, amiket mostanáig a gazdaságom, kertem, teheneim, családom ápolása és a velük való állandó törődés jelentettek, szinte megcsömörlöttem tőlük, úgy éreztem magam, mint akinek muzsikálnak, de nincs hallása, vagy akinek kitűnő falatokat kínálnak, de nincs ízlése. Egyszóval elhatároztam, hogy itthagyom egész háztartásomat, kis birtokomat, egyelőre Londonba megyek. Így is tettem.

Londonban sem találtam helyemet. Úgy kódorogtam az utcákon, mint aki nem erről a világról való, úgy éreztem magam a nagyváros zajló életének közepében, mint az ember, akiről mindenki tudja, hogy már semmi hasznot nem jelent az életben, igazán nem számít akár él, akár meghal. Én pedig, aki mindig a tevékeny élethez voltam hozzászokva, mindent jobban el tudtam volna viselni, mint a mostani tétlen, élettelen vergődésemet.

Ilyen lelkiállapotban éltem le üres napjaimat, amikor váratlanul megérkezett hajójával unokaöcsém, akit én küldtem először a tengerre, mert láttam benne a rátermettséget. Most egy rövid spanyolországi úton volt Bilbaoban. Elmondta, hogy Spanyolországban nagyon összebarátkozott több gazdag kereskedővel és meg is állapodott velük, hogy elviszi áruikat Kelet-Indiába és Kínába.

- Most pedig drága nagybácsikám - mondta a fiú - ha velem jönnél, el tudnálak vinni régi birtokodra, a szigetre, mert útnak ejtjük Brazíliát is.

Ez az ajánlat váratlanul jött és olyan hirtelen kavarta fel egész lelkemet, hogy egyszerre úrrá lett rajtam a honvágy, az én saját külön birodalmam felé. Nyomban kijelentettem, hogy ha a kereskedőknek nincs kifogása ellene, én is megyek mint magánutas, csak a szigetemig.

- De nagybácsi, csak nem akarsz végleg ott maradni a szigeten?

- Szó sincs róla. Majd ha visszafelé jöttök, megint felvesztek a hajóra.

- Nagyon sajnálom Bácsi, de ez lehetetlen. Kereskedőim sohasem egyeznének bele, hogy a drága áruval megrakott hajóval ilyen nagy, két-három hónapos, vagy talán még ennél is hosszabb kitérőt tegyek olyan környéken, amely tele van veszedelemmel. Emellett megtörténhet, hogy hajónkat baj éri, és én soha nem érkezem el hozzád a szigetre. Akkor azután újra ugyanabban a helyzetben leszel, amelyben huszonnyolc évig várakoztál a szabadulásra.

Ez mind nagyon ésszerű volt és nem lehetett ellene szólni semmit. Megint rábíztam mindent a Gondviselésre, csak annyit tettem, hogy a hajóra szállíttattam egy összerakható vitorlás csónakot és megegyeztem egy hajóáccsal, hogy szintén velünk jön. Ő kijelentette, hogy a csónakot pár nap alatt úgy összeállítja, ha szükséges, hogy kiállja a legerősebb viharokat is.

Ezek után már nem volt időm a meggondolásra, a kockát elvetettem. Öcsém folytonos sürgetései a legjobb talajba hullottak, mert utazási hajlamom és a sziget utáni honvágyam olyan erős volt, hogy már semmi módon nem lehetett volna engem itthontartani. Jó feleségem halála óta pedig senki sem akadhatott, aki megkísérelte volna, hogy visszatartson, kivéve régi jóakarómat, egykori kapitányom özvegyét, aki nem adta fel a reményt és egész rábeszélőtehetségét latba vetette, hogy szándékomat megmásítsa. Minden érvet felsorakoztatott ellenem, felhozta, hogy már túl idős vagyok az ilyen nagy útra és bizonytalan vállalkozásra, hogy itt vannak fiatal gyerekeim, akikről gondoskodnom kell, hogy anyagi körülményeim olyan jók, hogy nincs semmi szükségem kockázatos vállalkozásokba fogni, hogy merő esztelenség az egész utazás. Mindez azonban céltalan időpocsékolás volt, mert valami ellenállhatatlan vágy kényszerített az utazásra. Meg is mondtam az özvegynek, hogy úgy érzem, mintha valami megmagyarázhatatlan benyomás kényszere alatt állnék, annyira sürget valami titokzatos belső erő az útra, hogy egyenesen kihívás volna az irányomban mindig kegyelmes isteni Gondviseléssel szemben, ha engednék a rábeszélésnek és itthon maradnék. Ezek után az özvegy is teljesen felhagyott az érveléssel, sőt ő maga is azon dolgozott, hogy minden nehézséget elhárítson az utazás elől. Nemcsak az élelmiszer beszerzésnél volt segítségemre, hanem vállalta, hogy minden családi ügyemet elintézi távollétem alatt, sőt magára vállalja gyermekeim neveltetését is.

Elkészítettem végrendeletemet. Birtokomat és minden értékemet természetesen gyermekeimre hagytam és minden vagyonomnak kezelésére és végrendeletem végrehajtására a világ legmegbízhatóbb kezét kértem fel: ő pedig meghatottan vállalta a feladatot. Így tökéletes megnyugvással, minden lelkiismeretfurdalás nélkül indulhattam útnak, mert tudtam, ha bármi történik is velem, gyermekeimet nem gondozhatja senki jobban, mint ő, aki engem is mindig elhalmozott jóságának és nagylelkűségének minden megnyilatkozásával. Gyermekeimnek igazi anyjuk lesz, nála jobban senki nem fogja megérteni őket.

1694. január 8-án feszítette szélnek vitorláit hajónk. A fedélzeten a már említett összerakható vitorláson kívül még egész rakomány különféle hasznos holmi és élelmicikk volt, aminek a szigeten nagy hasznát lehet majd venni és ha nem találom egészen rendben az én kis gyarmatomat, annyi mindenfélét viszek most magammal, hogy újra teljesen rendbehozhatom.

A makacsul kitartó ellenszél észak felé sodorta hajónkat, kénytelenek voltunk Írország partjai mentén 22 napot tétlenül eltölteni. Ezt az időt arra használtuk fel, hogy kiegészítsük hajónk élelmiszertartalékait, mert Írországban meglepően olcsó volt minden élelmicikk. Én is sietve beszereztem még szigeti birtokom részére több élő sertést, sőt két tehenet is, borjakkal együtt, sok minden egyéb hasznos holmi mellett. Az volt ugyanis a szándékom, hogy a szigeten meghonosítom az Európában otthonos háziállatokat is, hogy még kellemesebbé tegyem az életet az ott lévők számára. Sajnos, ezt a tervemet nem valósíthattam meg, mert útközben olyan események történtek, melyek miatt fel kellett áldoznom élő állataimat.