AZ ELSŐ HAJÓTÖRÉS

1651. szeptember elsején léptem a London felé induló hajó fedélzetére. Azt hiszem egyetlen fiatal kalandor balsorsa sem kezdődött olyan hamar és nem tartott oly sokáig, mint az enyém. Alig hagyta el hajónk a Humber-csatornát, máris nagy szél kerekedett, a tenger hullámai félelmetesen csapdostak és mivel azelőtt sohasem voltam még a tengeren, kimondhatatlanul beteg lettem és rettentő félelem szorongatta lelkemet. Most már komolyan fontolóra vettem, mit is tettem, milyen igazságosan sújtott le rám az Ég ítélete, amiért gonosz hajlamom követve, elhagytam apám házát. Szüleim minden jó tanácsa, apám könnyei, anyám kérő szava friss erővel újultak meg lelkemben, lelkiismeretem pedig, amelyet akkoriban még nem keményítettek meg annyira az átélt viszontagságok szememre lobbantotta könnyelműségemet, mellyel minden intelemnek fittyet hányva, megszegtem fiúi kötelességemet.

A vihar ereje egyre nőtt, a tenger, amelyet azelőtt nem ismertem, egyre jobban háborgott, bár mindez semmi sem volt ahhoz képest, amit azóta ismételten is át kellett élnem, sőt ahhoz sem, ami néhány nap múlva ért. Én azonban még egészen kezdő tengerész voltam és mit sem tudhattam a dologról. Minden hullámról azt hittem, elnyel bennünket és ahányszor csak kis hajónk alámerült biztosra vettem, hogy nem kerül a felszínre többé soha. Hányszor elhatároztam, hány fogadalmat tettem rettegő lelkemben, hogy, ha Isten ezen az úton megóvja életemet, ha még egyszer szárazföldre léphetek, egyenesen apámhoz sietek és soha életemben nem lépek többé hajóra. Megfogadom az ő bölcs tanácsát és sohasem keresem többé a megpróbáltatásokat. Most tisztán láttam, mennyire igaz mindaz, amit apám a középútról mondott, milyen könnyen és kényelmesen élte végig napjait. Sohasem kellett tengeri vihart, vagy ismeretlen földek viszontagságos kalandjait végigszenvednie.

Ha visszatérhetek!... Igazi bűnbánattal térek majd meg én a tékozló fiú, haza az én bölcs apámhoz!

Okos és józan gondolataim mellett kitartottam, amíg csak a vihar tartott, sőt valamivel azután is. Másnap azonban elült a szél és megnyugodott a tenger. Kezdtem valamennyire hozzászokni. Aznap ugyan még elég megviselt és lehangolt voltam, hiszen tengeri betegségem még tartott. Alkonyattájt azonban kiderült, csaknem teljesen elült a szél. Gyönyörű este következett. A nap felhőtlen égen nyugodott le és másnap hajnalban megint tiszta, derült égbolton kelt fel. Alig-alig fújdogált a szél, a tenger szinte fodrot sem vetett, ellenben csodálatos színeket játszott a napsütésben. Szép volt az elém táruló látvány, addig azt hiszem, ennél szebbet nem is láttam még soha.

Éjjel jól aludtam, tengeri betegségem is elmúlt, vidáman gyönyörködtem a látottakban és csodálkozva gondoltam arra, hogy az a tenger, amely csak tegnap is oly félelmetesen haragos volt, kevéssel azután milyen nyugodt és derűs lett. Hogy jó szándékom mellett ki ne tarthassak, odalépett hozzám a barátom, aki tulajdonképpen elcsábított erre az útra és vállamra csapva így szólt: „Nos Bob, hogy vagy a vihar után? Ugye megrémültél, tegnap, amikor az a tele sapka szél fújt?” „Te azt a szelet tele sapka szélnek mondod” - feleltem - „hiszen rettenetes vihar dühöngött!” „Vihar? Te bolond! Ez neked vihar? semmi sem volt az egész, csakhogy te még újonc vagy a vízen. Na gyere, igyunk egy korty puncsot. Meglátod hamarosan el is felejtjük az egészet! Látod milyen szép az idő, - most?” Történetemnek ezt a szomorú részét minél rövidebbre szeretném fogni és így csak annyit még, hogy hamarosan minden tengerész közös útjára léptünk. A puncs elkészült, részeg is lettem tőle és ennek az estének a komisz vidámságába belefojtottam minden bűnbánatomat, magaviseletem feletti töprengésemet és a jövőre vonatkozó szép elhatározásomat. Egyszóval amint elsimultak a tenger hullámai, amint lecsillapult a vihar, kiderült az ég, elmúltak az én szorongó gondolataim is, régebbi vágyaim ismét elhatalmasodtak felettem, úgyhogy teljesen elfelejtettem minden fogadalmam és ígéretem, - amit szorongattatásomban tettem.

Utunk hatodik napján Yarmouth Roadsba értünk. Ellenszelet kaptunk, majd szélcsend állt be és így a vihar óta keveset haladtunk előre. Kénytelenek voltunk le is horgonyozni mert hét-nyolc napon át a szél számunkra kedveződen délnyugati irányban fújt. Kényszerű veszteglésünk alatt sok Newcastle-ből érkező hajóval találkoztunk, minthogy Yarmouth Roads azoknak a hajóknak közös kikötője, amelyek várnak a kedvező szélre, hogy befuthassanak a Temzébe. A dagállyal szerettünk volna a folyóba hajózni, de a szél megint túlságosan erőssé vált és tervünket nem tudtuk megvalósítani. Négy-öt nap alatt a szél ereje egyre fokozódott. Kikötőnk azonban biztos rév hírében állott, horgonyunk erős, hajónk építése igen szilárd volt. A legénység semmivel sem törődve, gondtalanul éldegélt tétlen nyugalmában, amint az már ilyenkor tengerészek között szokásos. - A nyolcadik nap reggelén azonban a szél még jobban fokozódott. - Minden kéz azon buzgólkodott, hogy az árboccsúcsot jó erős kötelekkel megerősítse, mindent megrögzítsen: ne lebeghessen semmi és így a hajó a lehető legbiztosabban állhassa a dühöngő vihart. Dél felé már valóban igen erősen örvénylett, hullámzott és kavargott a tenger, a hajófenék teljesen alámerült a vízbe, a hajótest pedig annyira hánykolódott, hogy azt hittük, vasmacskánk leszakad láncáról. A kapitány elrendelte, hogy legnagyobb horgonyunkat is bocsássák le. A hajó orrát így most már két horgony tartotta, faránál pedig erős drótkötelek voltak kifeszítve.

Mire ezeket a munkálatokat befejezték igazi, borzalmas orkán tört ki. Most már a tengerészek viharedzett arcán is láthattam a rémületet és a megdöbbenést. A hajómester éberen buzgólkodott a hajó megvédése érdekében, de amint fülkéjéből kilépve elhaladt mellettem, tisztán hallottam, amint maga elé suttogta: „Uram irgalmazz, vagy mind itt veszünk, mind elpusztulunk.”

Nemcsak a hajó gazdája, hanem az első kormányos és a többi viharedzett tengeri medvék közül is mindazok, akiknek lelkét még nem cserzette kőkeményre a tenger, buzgó imába merültek és minden pillanatban várták a hajó elsüllyedését.

Éjféltájt, szorongattatásunk közepette, egyik matrózunk, aki lenn járt a hajófenéken, hogy valaminek utána nézzen, remegve tért vissza és így kiáltozott: „Léket kaptunk! Léket kaptunk!” Másvalaki megint remegő ajakkal dadogta: „A hajóűrben négy láb magasan áll a víz!” Erre mindenkit a szivattyúhoz rendeltek. Alig hallottam meg e végzetes szavakat, a félelemtől elállt a szívverésem és végigzuhantam ágyamon. Hamarosan felráztak és azt mondották, hogy én, ha eddig nem is voltam jó semmire, szivattyúzni azonban éppúgy tudok, mint akárki más, tehát nekem is azonnal hozzá kell fognom a dologhoz. Erre nyomban felugrottam, az egyik szivattyúhoz rohantam és megfeszített erővel dolgozni kezdtem. A hajó gazdája közben néhány könnyebb szénhordó hajót pillantott meg, amelyek a vihar elől a parti vizek felé menekültek, de nem kerültek a mi hajónk közelébe. Ezért megparancsolta, süssenek el időnként egy-egy ágyút és ezzel adjanak jelt, hogy végveszedelembe kerültünk. Én persze nem tudtam mindez mit jelent és azt hittem, hogy máris hajótörést szenvedtünk, vagy valami más rettentő dolog történt. Megint annyira megrémültem, hogy a szivattyú mellett ájultan a földre buktam. Minthogy pedig ilyenkor mindenki a maga életének megmentésére gondol elsősorban, senki sem törődött azzal, mi történt velem, másvalaki ugrott helyemre a szivattyúhoz, engem meg egyszerűen odébb rúgott, mert azt hitte, meghaltam. Sokáig tartott, amíg magamhoz tértem.

Tovább dolgoztunk, de a hajóűrben egyre nőtt a víz. Most már nyilvánvalóbbá lett, hogy a hajó el fog süllyedni. A vihar ugyan némileg alábbhagyott, de már mindenki tisztán látta, hogy hajónk nem lesz képes kitartani, míg révbe érhetünk. A hajómester parancsára ezért tovább tüzeltek az ágyúk, míg végre egy kicsiny és könnyű hajó egyik mentőcsónakja a vízre merészkedett értünk. A csónak nagy nehezen, evezőseinek haláltmegvető bátorsága árán, meg is közelített bennünket, arra azonban éppenséggel semmi kilátás sem volt, hogy ép bőrrel átszállhassunk reá, vagy, hogy a hajó oldalához állhasson. A csónakosok mindenesetre keményen eveztek, ismételten kockára téve értünk életüket, míg végül embereinknek sikerült egy hosszú kötél végére erősített bóját átdobni. A kötelet kifeszítették és azon valamennyien átmászhattunk. Miután valamennyien átjutottunk a csónakba, teljesen céltalannak látszott arra gondolni, hogy elérjük az ő hajójukat, legfeljebb abban bízhattunk, hogy hajónkat valamiképp partra vontatjuk. Gazdánk megígérte, hogy a partra vontatott, megsérült hajó tatarozási költségeit megtéríti. Csónakunk közben észak felé haladt és körülbelül Winterton-Ness magasságában partot ért.

Negyedóra sem múlt el azóta, hogy hajónkat elhagytuk, amikor szemünk előtt elsüllyedt. Most értettem meg tulajdonképp először, mi az, amikor egy hajó a tengerfenékbe fúródik. Be kell vallanom, hogy alig tudtam arra nézni, mikor a tengerészek figyelmeztettek, hogy hajónk már süllyed. Szívverésem részben a félelemtől, részben az iszonyattól szinte elállt és megborzadtam, ha arra gondoltam, ami még előttem áll.

Közben az evezősök még mindig keményen dolgoztak lapátjaikkal, hogy ladikunkat parthoz vigyék, mi pedig (ha a csónak időnként egy-egy hullámhegy hátára került és láthattuk a partot) számos embert figyelhettünk meg, amint a part mentén futkostak, hogy amint közelükbe érünk, segítségünkre lehessenek. Mi azonban lassan haladtunk és csak akkor értünk partot, mikor Winterton világítótornyát elhagytuk. Itt ugyanis a part nyugatnak lejt Cromer felé és így a szárazföld némiképp felfogta a szél erejét. Itt azután - ugyan sok nehézség árán - valamennyien partra szállhattunk. Később Yarmouthba gyalogoltunk. A városi elöljáróság jó szállást adott, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig mint szerencsétlenül járt utasokkal igen emberségesen bántak velünk és annyi pénzt gyűjtöttek össze számunkra, hogy valamennyien tetszésünk szerint eljuthattunk Londonba, vagy vissza Hullbe.

Ha most elég eszem lett volna ahhoz, hogy Hullbe visszatérjek és hazamenjek, még boldogulhattam volna. Apám pedig bizonyára a hízlalt borjút is leölette volna számomra. Hiszen amikor megtudta, hogy hajóm Yarmouth Roadsban hajótörést szenvedett, csak hosszú idő múlva értesült arról, hogy nem vesztem a tengerbe.

Barátom, aki azelőtt olyan készségesen segített megszilárdítani elhatározásomat, most kevésbé mutatkozott elszántnak, sőt mintha nálam is jobban megszeppent volna. Yarmouthban csak két-három nap múlva tudtam vele beszélni, mert ottani lakásunk eléggé távol esett egymástól. Szóval, amikor először találkoztunk, igen mélabúsnak mutatkozott, folytonosan a fejét csóválta, apjának is elmondotta ki vagyok és hogyan kerültem a tengerre, hogy kipróbáljam a hajóséletet. Barátom apja igen komor színekben ecsetelte előttem jövőmet, ha nem térek vissza szüleimhez és tovább kísértem a Gondviselést. Amint mondotta még - „ha nem tér vissza otthonába, bármerre tartson, csak balszerencse és csalódás érheti, míg csak apjának minden szava be nem teljesül.”

Kevéssel ezután elváltunk és nem is láttam őt többé. Nem is tudom merre ment. Én magam a számomra összegyűlt csekély pénzösszeggel szárazföldi úton Londonba mentem. Útközben, sokat vívódtam magamban, hogy az élet melyik útját válasszam? Haza menjek, vagy tengerre szálljak? A hazatérés tekintetében szégyenérzetem szembeszállt minden jószándékommal és nyomban eszembe jutott, hogy szomszédaink hogyan nevetnek majd rajtam, hogy szégyenkeznem kell majd nemcsak szüleim, hanem mindenki más előtt is. Később gyakran megfigyeltem mily fonák és értelmetlen az átlagember jelleme. A meggondolatlan ifjak nem restellnek vétkezni, de igenis szégyenlik a bűnbánatot! Nem restellik cselekedeteiket, amelyek alapján joggal tarthatják őket bolondnak, de restellnek megtérni, pedig ha megtennék, ennek alapján valóban józannak és bölcsnek kellene őket tartani!

Hamarosan ismét hajóra szálltam. Ezúttal Afrika felé, vagy amint a hajósok közönségesen mondják „Guinea” felé indultam.

Londonban szerencsémre ezúttal valóban jó társra találtam. Megismerkedtem egy hajótulajdonossal, aki már járt Guinea partvidékén és mivel útja igen sikeres volt, elhatározta, hogy ismét elmegy. Abban az időben kellemesen és fordulatosan tudtam beszélgetni, ami megtetszett új ismerősömnek. Amikor elmondottam neki, hogy meg szeretném ismerni a világot, nyomban meghívott, tartsak vele. Utam nem kerül semmibe, vele együtt étkezhetem és minden tekintetben egyenrangú útitársként, sőt jóbarátként kezel majd. Ha valami árut vinnék magammal, készséggel részesít minden előnyben, amit a kereskedelmi lehetőségek nyújthatnak és ily módon az útból esetleg anyagi előnyöm is lehet. Kapva-kaptam az ajánlaton, szoros barátságra léptem a kapitánnyal, aki becsületes és egyenes férfi volt. El is mentem vele az útra és magammal vittem némi árukészletet. Kapitány barátom érdektelen becsületessége révén csekélyke tőkémet sikerült jelentősen megnövelnem, negyven font értékű játékszert és egyéb csecsebecsét vásároltam az ő útmutatása alapján. Ezt a negyven fontot rokonaim segítségével szedtem össze, akikkel levelezésben álltam. Azt hiszem, ők rábeszélték szüleimet, hogy első vállalkozásomhoz legalább ennyivel hozzájáruljanak. Ez volt összes kalandjaim között az egyetlen, amelyről elmondhatom, hogy sikerrel járt. Ezt is kapitány barátom becsületességének köszönhetem, akinek a segítségével a matematikában és navigációban is némi jártasságra tettem szert, megtanultam tőle a hajónapló vezetését, elmagyarázta, hogyan kell az útközben szükséges megfigyeléseket eszközölni, szóval segítségével legalább megtanultam valamit abból, amit mindenkinek tudnia kell, ha tengerész akar lenni. Amennyire kedve telt neki abban, hogy taníthasson, annyira szívesen tanultam én. Egyszóval ennek az útnak köszönhettem, hogy tengerész és kereskedő lett belőlem. Mire visszatértünk, öt font kilenc uncia súlyú aranyport hoztam magammal, amit Londonban csaknem háromszáz fontért értékesítettem. Ez a sikeres vállalkozás végleg elvakított. Azt hittem most már enyém az egész világ, egész lelkemen úrrá lettek azok a nagyravágyó gondolatok, amelyeknek révén azóta végzetem betelt és nyomorúságom teljes lett. Ez az utam sem múlt el azonban egészen baj nélkül. Állandóan betegeskedtem, mert a forró éghajlat alatt magas lázt kaptam, ügyleteink ugyanis főleg a partvidéknek azon a részén bonyolódtak le, amely az északi szélesség tizenötödik fokától egészen az egyenlítőig terjed.