ÚJRA VADEMBEREK

Szigeti életem huszonharmadik évének decemberében, itteni aratás havában, állandóan igen sok munkám akadt kinn a szabadban, főleg a gabonaföldeken kellett erősen dolgoznom. Rendszerint már kora hajnalban elindultam munkára, hogy a déli hőség beállta előtt legyen elég időm dolgom elvégzésére. Így indultam el a mindig emlékezetessé maradt hajnalban is. Még nem volt egészen világos, a hajnali derengésben nagy meglepetéssel pillantottam meg egy lobogó tűz fényét. A fény a tengerpart felől jött és számításom szerint a tűz alig két mérföldnyi távolságban lehetett a házamtól. Nagyon kellemetlen felfedezés volt ez, mert nyomban megállapíthattam azt is, hogy megint vademberek érkeztek szigetemre, még pedig ezúttal nem a túlsó parton ütötték fel tanyájukat, hanem az innensőn, ahol én is lakom, mégpedig aránylag igen közel hozzám.

Első meglepetésemben nem tudtam mást tenni, beugrottam a sűrűbe és meg sem mozdultam addig, míg felzaklatott idegeim kissé le nem csillapodtak. Abban biztos voltam, hogy nem láttak meg és nem is találhatnak rám, de annál nagyobb aggodalommal gondoltam arra, hogy ha csak kissé is beljebb jönnek a partról, nagyon könnyen felfedezhetik akár a gabonaültetvényeimet, akár valami más létesítményemet és ha meglátják a szigeten az emberi kéz nyomát, nem fognak nyugodni addig, míg meg nem találtak engem is. Egyelőre képtelen voltam rendezni gondolataimat, sietve visszaosontam házamba, bemásztam, behúztam magam után a létrát és elöntött a kavargó és zavaros gondolatok áradata.

Mikor mégis valamennyire magamhoz tértem az első meglepetés okozta riadtságból, nyomban hozzáláttam, hogy felkészüljek minden eshetőségre. Házamat előkészítettem a védelemre. Megtöltöttem összes nagy puskáimat, amelyek a nagy fal lőréseinél álltak, pisztolyaimat is felszereltem és elhatároztam, hogy utolsó leheletemig védekezni fogok. Természetesen nem feledkeztem meg arról sem, hogy közvetlen védelmi berendezkedéseimen felül ne ajánljam magam az isteni Gondviselés védelmébe. Megindultan imádkoztam Istenhez, kérve, mentsen ki ebből a nehéz helyzetből, ne engedje, hogy az emberevő vadak kezébe jussak. Mintegy két óra hosszat tartott, míg idebenn mindent előkészítettem a vadak illő fogadására, de már munka közben elkezdett kínozni a türelmetlenség, mi történik odakünn. Egyedül voltam, nem hagyhattam kinn kémeket, akik értesítenek a helyzet alakulásáról, ha továbbra is itt maradok, semmivel sem leszek okosabb, sőt hátrányosabb helyzetbe kerülök, mert nem kísérhetem nyomon a vadak szándékait. A józan ész diktálta, hogy nem várhatom tétlenül az események alakulását, fogtam a létrámat, nekitámasztottam a domb meredek falának, felmásztam, magam után húztam és tovább másztam felfelé, míg feljutottam a domb tetejére. Hasra feküdtem a fűben, zsebemből elővettem a most már mindig nálam lévő távcsövet, elkezdtem vizsgálni a környéket, ahol a tüzet megláttam. Világos nappal volt már, de a tűz még mindig ott égett a tengerparton, körülötte pedig nem kevesebb, mint kilenc vadember guggolt. Nyilvánvalóan nem melegedni ültek a tűz mellé, hiszen a nap már fenn járt az égen és kezdte ontani égető sugarait, biztosra vettem, hogy rettenetes emberevő szertartásaikat végzik és most fogyasztják el borzalmas lakomájukat. Azt nem tudtam megállapítani, élve, vagy holtan hozták-e magukkal áldozataikat.

Két csónakjuk a közelükben hevert a part fövényén. A dagály még tartott, úgy látszik, arra várnak, hogy az apály áramlata megkezdődjék és azzal hajózzanak el. Még mindig szorongatta szívemet a rossz érzés, hogy ezeket a rettenetes vadembereket ilyen közel kell látnom házamhoz, mert eddig a szigetnek legalább ez az oldala biztosnak látszott. A nyomasztó érzés csak akkor kezdett valamelyest feloldódni, amikor tekintetbe vettem, hogy ha ezek a vadak most az apály áramlatára várnak, akkor logikusan fel kell tételeznem, hogy apály idején nem tartózkodnak a szigeten, hacsak nem akarnak hosszabb időt itt tölteni. Megnyugvással számítottam ki, hogy ezekután legalább az apály tartama alatt aránylag nyugodtan, zavartalanul végezhetem munkámnak azt a részét, amelyet szabad ég alatt kell elintéznem. Ezek szerint tehát az aratást is zavartalanul lebonyolíthatom.

Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Mihelyt az apály megindult, a vadak beszálltak csónakjaikba és nagy evezőcsapkodások közepette elhajóztak. Mindvégig figyeltem őket távcsövemmel, láttam, amint még távozásuk előtt ünnepi táncot jártak a tűz körül. Megfigyelhettem mozdulataikat és heves taglejtéseiket, de akármennyire erőltettem is a szemem, csak annyit tudtam megállapítani róluk, hogy kilencen voltak, hogy valamennyien teljesen mezítelenek voltak, de arcukat már nem láthattam és azt sem tudtam megkülönböztetni, vajjon voltak-e közöttük nők is.

Mihelyt eltávoztak és már mindkét csónakjukkal a vízen voltak, lemásztam a házamba, vállamra vettem két puskát, övembe dugtam két pisztolyt, oldalamra kötöttem az egyik kardot hüvelye nélkül és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a domb felé, ahonnan tágabb kilátás nyílt a sziget túlsó oldalára is. Legalább két óra hosszat tartott, míg átgyalogoltam, mert a fegyverek súlya nagyon megnehezítette az utat és a hőség is elérte tetőpontját. A domb tetejéről azután világosan láthattam, hogy a sziget túlsó oldalán három csónakkal kötöttek ki a vadak és most mind az öt csónak messze benn evez már a tengeren és igyekszik csatlakozni egymáshoz, hogy együtt evezzenek tovább a szárazföld felé. Mondhatom nem volt nagyon barátságos látvány és csak fokozta lelki izgalmamat és undoromat a látvány, ami a parton az elhagyott tűzhelyek körül elém tárult. Újra ugyanazok a rémségek borzongatták testem-lelkem, mint amilyeneket már korábban is láttam. Koponyák, vér, csontok, félig megrágott emberi testrészek maradványai, az emberevők iszonyatos győzelmi torának, vagy szórakozásának megrendítő nyomai.

Teljes tizenöt hónap múlt el ezután az eset után, hogy újra vademberek jelentek meg szigetemen, de a rettegés, amelyet megjelenésük lelkemben keltett, az iszonyat és a mérhetetlen undor, amelyet maga a puszta visszaemlékezés is keltett bennem, olyan erősek voltak, hogy még ezalatt az aránylag hosszú idő alatt sem tért vissza lelkinyugalmam. Nyugtalanul aludtam, folyton riasztó, nyomasztó álmok gyötörtek, sokszor ugrottam ki az ágyamból éjnek idején, olyan élénken álmodtam, hogy itt vannak a vadak, rájuk kell rontanom, nappal sem szűnt meg a szívemet szorongató kellemetlen rossz érzés. Éjszakánkint álmomban rakásra öltem a vadembereket és saját gondolataimmal viaskodtam, vajon milyen jogon avatkozom bele dolgaikba és tolom fel magamat bírájukul és hóhérkodom felettük. Ilyen körülmények között következett be szigeti életem egyik legemlékezetesebb és egyben legszomorúbb eseménye.

Május közepe volt, számításom szerint 16-a, legalább is ezt a napot mutatta kezdetleges naptáram, melyet még ekkor is mindennap vezettem. Egész nap nagy vihar dühöngött, villámlott és dörgött, eső zuhogott, éjszaka pedig még növekedett a vihar ereje. A Bibliát olvastam, s már nem tudnám megmondani milyen ok késztetett rá, nagyon mélyen elgondolkoztam, jelenlegi helyzetemen, amikor hirtelen ágyúlövés hangja riasztott fel gondolataimból. A hang a tenger felől érkezett. Képzelhető mekkora meglepetés volt számomra ez a hang, de ezt a meglepetést nem lehetett összehasonlítani semmi más váratlan eseménnyel, ami eddig engem a szigeten ért, annyira más érzéseket és más gondolatokat ébresztett bennem. Mintha közvetlen mellettem csapott volna le a villám, úgy ugrottam talpra, kirohantam a házból, előkaptam a létrát és a legnagyobb gyorsasággal kapaszkodtam fel a domb tetejére. Éppen abban a pillanatban értem fel, mikor a tenger felől éles villanás hasított bele a sötétségbe. Mint régi tengerész tudtam, hogy ágyú tüze villant, számolva és fülelve vártam a dörrenés hangját. Jó fél perc telt el, míg a hang is elérkezett hozzám. A hang irányából meg tudtam állapítani, hogy a hajó ahonnan ágyúznak, körülbelül ugyanazon a tájékon lehet, ahol oly nagy bajba kerültem, a csalfa tengeráramlatokkal.

Mindjárt arra gondoltam, hogy az ágyúszó egy bajbajutott hajóról érkezik, amely így akar jelt adni egy másik hajónak, vagy bárki másnak, talán éppen nekem, hogy segítsek rajta. A pillanat ezredrésze alatt villant át az agyamon a gondolat, hogy ha én nem is tudok segítségükre sietni, még mindig lehetséges, hogy esetleg ők segíthetnek rajtam. Lázas sietséggel kapkodtam össze a kezem ügyébe eső száraz fadarabokat, jókora rakást hordtam össze a domb tetején, meggyújtottam. A máglya, a nagy szélben nyomban lobogó lángokkal kezdett égni és biztosra vettem, hogy ha egyáltalában hajó az, ahol ágyúznak és emberek vannak rajta, akkor feltétlenül észre kell venniük a magasra csapódó lángokat. Észre is vették. Ezt abból tudtam, hogy amikor az első lángok a magasba csaptak, nyomban utána újabb ágyúlövés dördült el, majd egész sor követte. Valamennyi ugyanabból a körzetből érkezett, ahonnan az elsőt láttam. Egész éjszaka szítottam a tüzet, hajnalhasadásig raktam rá a fahasábokat. Mikor már teljesen kivilágosodott és az idő valamennyire kitisztult, valamit láttam a tengeren, nagy messzeségben, a szigettől keletre. De olyan messze volt és a levegő is még eléggé páratelt volt a tenger felett, úgy hogy még messzelátómmal sem tudtam kivenni, vajon vitorlát, vagy hajótestet látok a vízen.

Napközben még sokszor fordítottam a kritikus pont felé messzelátómat. Azt már biztosra meg tudtam állapítani, hogy az a valami, amit látok, nem mozdul el a helyéből. Arra következtettem ebből, hogy a hajó horgonyt vetett. Érthetően égetett a kíváncsiság, felkaptam fegyvereimet és lélekszakadva rohantam a sziklafok felé, ahol annak idején olyan kellemetlen helyzetbe kerültem csónakommal. Közben az idő teljesen kitisztult és most már világosan láthattam az egész helyzetet. Legnagyobb szomorúságomra csupán egy hajóroncsot láttam. Azokon a vízalatti rejtett sziklákon akadt fenn, amelyeket akkor fedeztem fel, amikor csónakommal első utamat tettem. Ezek a sziklák akkor az életemet mentették meg azzal, hogy a víz áramlatának irányát eltérítették eredeti útjából és ezzel lehetővé tették, hogy újra visszatérjek a szigetre. Egy ember életének a megmentője most más emberek életének temetőjévé vált, mert most már kétségtelenül láttam, hogy a hajó a nagy hullámjárásban láthatatlan sziklákra futott rá. Ha a hajón lévő emberek meglátták a szigetet, akkor kétségtelenül megkísérlik, hogy mentőcsónakba szállva közelítsék meg a partot, ha ugyan volt még egyáltalán csónak a viharverte hajón. De úgy látszik, nem tudták merre járnak és hogy szárazföld van előttük, valószínűleg csak akkor szereztek róla tudomást, amikor meglátták a dombtetőn rakott máglya felcsapó lángjait. Erre vallanak azok a sorozatos ágyúlövések, amelyek a tűz fellángolása után hallatszottak.

Alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgot, milyen helyzetben lehettek ennek a szerencsétlen hajónak az emberei, amikor megpillantották az általam rakott tüzet. Lehet, hogy valóban csónakba szálltak, de a hullámjárás az éjszaka folyamán olyan erős és veszedelmes volt, hogy valószínűleg elhajtotta őket a vihar a hajó és a sziget közeléből. Az is lehetséges, hogy a hajó nem járt egyedül a tengeren és amikor a segélytkérő ágyúlövést meghallották a másik hajón, nyomban idejöttek és az embereket valami módon sikerült megmenteni, de a hajón már nem tudtak segíteni. Azt az esetet is el tudtam képzelni, hogy amikor csónakba szálltak, elkapta őket az a veszedelmes áramlat, amely engem is magával sodort, kivitte a nagy óceánra és talán most is ott hányódnak étlen-szomjan, talán éppen ezekben a pillanatokban szenvednek legjobban, talán éppen most haldokolnak a legszörnyűbb kínok közepette...