FAZEKASMESTERSÉG

Most már hogy elég vetőmagom volt, hozzáláttam, hogy nagyobb földet műveljek meg és rendszeressé tegyem a gabonatermelést. Számításom szerint egy hektárnyi terület bevetésére volt elegendő a legutóbbi aratás után maradt gabona. Legalább egy hétig tartott, míg nagy nehezen kifaragtam egy durva fa ásót. Rettenetes súlyos volt, nagyon megnehezítette a munkámat, de nélküle mégis képtelen lettem volna feltörni a földet. Legalább kétszer akkora munkával, mint más tette volna, felástam a kiszemelt földterületet és bevetettem. Két teljesen egyforma földdarabot szemeltem ki olyan közel a házamhoz, amennyire csak lehetett és nyomban nekiláttam, hogy erős kerítéssel vegyem körül az állatok ellen. Ugyanazt a növényt használtam kerítésnek, amely már olyan jó szolgálatokat tett eddig is, tudtam, hogy egy éven belül pompás, áthatolhatatlan élő zöld kerítésem lesz a bevetett terület körül. Ez a munka újabb három hónapig tartott, de csak azért nyúlt ilyen hosszúra, mert közben beállt az esős időszak és nem mehettem ki a szabadba.

Nem vesztegettem hiába az időt az esős hónapok alatt sem, annyi volt a munkám, hogy alig győztem. Munkaközben azzal szórakoztam, hogy papagájomat beszélni tanítottam. Meglepően jó tanítványnak bizonyult, gyorsan megtanulta a saját nevét - Polly - ez volt az első emberi szó, amit idegen ajakról hallottam, amióta ennek a szigetnek önkéntelen lakója lettem. Ez azonban csak szórakozás volt, emellett komoly munkával volt tele a két kezem. Mindenképp azon mesterkedtem, mi módon tudnék kőkorsót, vagy tartályt készíteni, mert múlhatatlan szükségem volt ilyesmire. Úgy számítottam, hogy ha megfelelő agyagot találok, az elkészített edényt a trópikus nap annyira kiégeti, hogy használni tudom majd gabona, liszt és hasonló száraz dolgok eltételére. Nagy edényeket akartam készíteni, hogy a földre leállítva tartályként használhassam, mint a régi rómaiak.

Nevetne és sajnálna engem mindenki, ha részletesen elmondanám, mi mindenféle baj és kellemetlenség ért a fazekasmesterség közben. Félszeg, kontár módra kísérleteztem az agyaggal, fantasztikusan alaktalan, otromba tárgyak kerültek ki kezem alól, egész csomó már készítés közben tönkrement, egy részük akkor esett darabokra, amikor már azt hittem, hogy sikerült megcsinálnom, rendszerint a saját súlyuktól törtek össze. A szárítás újabb problémákat hozott. Ha túl korán tettem ki a napra, egyszerűen szétszáradtak, máskor meg a kiszáradt korsó akkor esett szét száz darabra, amikor hozzányúltam. Szóval a fazekasmesterség minden fogását a gyakorlatból, útmutatás nélkül magamnak kellett kitalálnom, hogyan kell bánni az agyaggal, hogyan kell hevíteni, hogyan kell feldolgozni és hogyan kell a kiszárítását végezni. Jó két hónapi megfeszített és sokszor már teljesen reménytelennek látszó munka eredménye végül is két, korsónak nem is nevezhető alaktalan tartály lett.

De még ennek a két pohos, furcsára sikerült tartálynak is igen örültem, mert láttam, hogy a nap kőkeményre és szilárdra szárította mindkettőt. Óvatosan emeltem fel és tettem be a már előre elkészített szalmával bélelt kosarakba. Így mindig szárazon maradó tartályokhoz jutottam és nyugodtan tehettem bele akár a gabonát, akár a lisztet - ha majd rájövök hogyan kell megőrölni a rozs és rizsszemeket.

Sokkal nagyobb sikerrel gyártottam a kisebb darabokat. Műremeknek nem minősíthető, de egészen jól használható bögréket, tányérokat, fazekakat és kis tálakat készítettem, a napon ezek is kőkeményre száradtak.

Bármennyire meg is voltam elégedve a kezdeti sikerekkel, ez az eredmény még nagyon távol volt elképzeléseimtől, mert olyan tárgyakat szerettem volna készíteni, amelyek állják a nedvességet, folyadékot is lehet bennük tartani és tűzállóak is. Csupa olyan tulajdonság, amitől az én durva göröngyös felületű, ormótlan edényeim igen távol voltak. Véletlen felfedezés volt, hogy amikor egyszer nagy tüzet csináltam, hogy megsüssem szokott kecskehús ebédemet és utána kioltottam a tüzet, a parázs között egy eltört edényem darabkáját találtam kőkeményre és vörösre égve. Kétségtelen, hogy a tűz égette ilyenre, de nekem az volt a véleményem, hogy hacsak ilyen kis darabka maradt meg az edényből, akkor valószínű, hogy a többi már elégett a tűzben és ez a kis darab is elégett volna, ha a tűz tovább ég.

A tűzben kőkeményre égett agyagdarab azonban tovább izgatta a fantáziámat és kísérletezni kezdtem, hogy a nap helyett tűzzel égessem ki idétlen fazekaimat. Ekkor még fogalmam sem volt égető kemencéről, amivel a fazekasok dolgoznak és arról sem, hogyan lehet szép fényessé tenni a kiégetett agyagtárgyakat. Három fazekat és két kisebb bögrét egymásra téve tűzhelyem közepére helyeztem, köröskörül jól megraktam fával, meggyújtottam és állandóan tápláltam a tüzet, egészen addig, míg azt láttam, hogy edényeim vörösen izzanak a parázs között, anélkül, hogy eltörtek vagy elégtek volna. Tovább tartottam a hőséget, vagy 5-6 óra hosszat, végül azt láttam, hogy egyik fazék anyaga olvad és szertefut a vörösen izzó felületen. Most fokozatosan csökkentettem a tüzet, a fazekak lassankint elveszítették izzó vörösségüket. Egész éjszakán át tartott ez a művelet, nem mertem a tüzet kioltani, de az éjszakai virrasztás eredményeként másnapra három kőkemény, mindenre használható fazekam és két bögrém volt. Az egyik szép csillogóan fényes volt, mert - mint később megtanultam - az agyag közé homok keveredett és a nagy hőség a homok egy részét üvegessé olvasztotta, s az vonta be olyan szép fényes réteggel fazekamat.

Ilyen sikerek után merészebb lettem és most már egy nagy kőmozsárról ábrándoztam, hogy malom helyett abban törjem lisztté gabonámat. A szokott akadályok és zavarok itt is jelentkeztek, mert amilyen kontár fazekas voltam, még annál is képzetlenebb kőfaragónak bizonyultam, ezenfelül még szerszámaim sem voltak. De már annyira hozzászoktam a folyton jelentkező nehézségekhez, hogy most is hozzákezdtem a munkához azzal a reménységgel, hogy majd csak megoldódik valahogy ez a legújabb probléma is. Napokat töltöttem el, hogy mozsárnak alkalmas nagy és nehéz követ találjak, de megfelelő keménységű és nagyságú kő csak a hegyoldal szikláiban volt, arra pedig nem mertem vállalkozni, hogy a sziklából faragjam ki mozsaramat, a szigeten található minden más kő homokos, szivacsos állagú volt, az én céljaimnak a legkevésbé megfelelő. Végül is feladtam a kőmozsárhoz fűzött terveimet és megalkudtam magam is. Fát már sokkal könnyebb volt találni. Az úgynevezett vas-fa törzséből vágtam ki akkora darabot, amekkorát két kézzel fel tudtam emelni. Baltával és vésővel kerekre formáltam, parázzsal és vésővel, végtelen türelmes munkával mélyedést vájtam bele, mint ahogyan a brazíliai indiánok készítik csónakjaikat. Mikor már ezzel is készen voltam, hatalmas és súlyos fa mozsártörőt is készítettem. Ezzel azután teljes volt a gabonaőrlő berendezés és a legközelebbi termést már sajátkezűleg törhettem lisztté famozsaramban.

Az utolsó felvonást a kenyérsütés jelentette, illetőleg annak a kérdésnek megoldása, hogyan fogok kenyeret sütni, ha nincs élesztőm és kemencém. Az élesztőkérdést, mint megoldhatatlant kikapcsoltam a továbbiakban, de annál jobban foglalkoztam a kemence, illetőleg a kenyérsütés problémájával. Hosszas gondolkodás és kísérletezés után megtaláltam a módszert, amely az én körülményeim között a legalkalmasabb volt, ha egyébként primitívnek is tűnik. Először is a szokott fazekas módszeremmel jókora tálat készítettem, mintegy két láb volt az átmérője és kilenc hüvelyk a mélysége. Amikor kenyérsütésre került a sor, tűzhelyemet égetett agyagtéglákkal fedtem be, nagy tüzet raktam és a parazsat egyenletesen szétteregettem a tűzhely tégla padozatán, hogy mindenütt egyformán áttüzesedjék. Mikor már elég forró volt a téglapadozat, lesepertem róla a parazsat és helyére tettem a sütésre kész kenyeret, leborítottam a nagy agyagtállal, a parazsat pedig részben a tál tetejére, részben köré sepertem, hogy tartsa és növelje a tűzhely melegét. Ennél jobb kenyérsütő kemencét nem hiszem, hogy valaki is készített volna a világon. Ez a módszer kitűnően bevált, mert nemcsak kenyeret tudtam sütni, hanem később, amikor már jól belejöttem a pékmesterségbe, már tésztákat is sütöttem. A tésztát rendszerint rizsből készítettem, tölteléknek pedig madár- vagy kecskehús szolgált.

Az újabb aratás után már annyira megnövekedett a gabonakészletem, hogy elkerülhetetlen szükség volt egy pajtára, ahol felhalmozhattam és biztonságban elraktározhattam a már 40 vékányira növekedett rozs és ugyanakkora rizs termésemet. Tartaléknak ez teljesen elegendő volt, nem akartam újabb gabonatömegeket felhalmozni, ezért elhatároztam, hogy áttérek az évi egyszeri aratás rendszerére.