ÚJRA OTTHON

Csaknem úgy érkeztem meg Angliába, mint egy tökéletesen idegen, aki még soha nem járt ezen a tájon és ismerőse sincs. Jótevőm és mindig hűséges jóakaróm, első kapitányom özvegye még életben volt, de szegényt bizony nagyon nehéz körülmények között találtam. Másodszor is özvegységre jutott és anyagilag is súlyos helyzetbe került. Igyekeztem tőlem telhetőleg könnyíteni bajain, kijelentettem, hogy amivel nekem tartozik, abból ne csináljon magának gondot, sőt még én segítettem rajta, már amennyire szerény anyagi tehetségemből futotta, hogy valamivel megháláljam azt a sok nagylelkű gondoskodást és jóindulatot, amellyel ügyeimet mindenkor kezelte. Biztosítottam, hogy soha sem fogom elfelejteni azt a sok jóságot és kedvességet, amit irányomban mindig tanúsított és akkor sem fogok megfeledkezni róla, ha olyan helyzetbe jutok, hogy jobban segítségére lehetek.

Első utam Yorkshire-be vezetett a szülői házhoz. Elszorult szívvel hallottam az ott lakó idegenektől, hogy apám és anyám már régen meghaltak, nem emlékeztek van-e valaki életben családunkból. Csak nagy nehezen akadtam rá két nővéremre és egyik meghalt testvérem két gyermekére. Megtudtam, hogy engem is mint halottat tartanak nyilván és éppen ezért semmiféle örökség nem maradt rám. Végeredményben tehát arra jöttem haza, hogy nincs senki, aki mellettem állna, aki hozzámtartozó volna, senkitől nem várhatok semmit és az a kis pénzösszeg, amim még megmaradt, nem elegendő ahhoz, hogy nagyon mozogjak a világban.

Az első segítség és elismerés onnan érkezett, ahonnan egyáltalában nem vártam. Ez úgy történt, hogy hajónk megmentésének és hazahozatalának regényes körülményeiről tudomást szereztek a hajó és a rakomány tulajdonosai és az érdekelt kereskedők meghívtak, látogassam meg őket és mondjam el a hajó megszabadulásának történetét. Találkozásunk alkalmával nemcsak a legmelegebb köszönetüket és elismerésüket fejezték ki tetteimért, hanem megkértek, fogadjam el megemlékezésül pénzbeli ajándékukat, ami közel kétszáz fontsterlinget tett ki.

Minél behatóbban mérlegeltem pillanatnyi helyzetemet és minél tovább gondolkoztam további lehetőségeimről, annál inkább láttam, mennyire tanácstalanul, mennyire egyedül állok ebben a világban is. Végül elhatároztam, elmegyek Lisszabonba és ha lehet megtudakolom, mi történt brazíliai ültetvényemmel. Kíváncsi voltam arra is, mi minden történhetett régi barátommal és szomszédommal, él-e még, dolgozik-e még és megvan-e a birtoka. Egészen valószínűnek tartottam, hogy szomszédom is éppen úgy halottnak tart már hosszú évek óta, mint angliai rokonságom. Mindezeket tekintetbe véve búcsút mondtam Angliának, hajóra szálltam és következő év áprilisában meg is érkeztem a portugál fővárosba. Péntek ezúttal is velem volt, mint ahogy hűségesen és ragaszkodóan kísért végig valamennyi kalandos utamon és mindenkor a legjobb, megfizethetetlenül hűséges és becsületes szolgám volt.

Lisszabonban hosszas kérdezősködés után megtudtam, hogy az én régi kapitány barátom, aki annak idején Afrika partjai mentén szedett fel hajójával menekülésem közben, életben van. Kimondhatatlanul örültem a jó hírnek és azonnal ellátogattam hozzá. Már bizony öreg volt, felhagyott a tengerjárással. Helyette most a szintén már javakorban lévő fia vette át a hajót és most ő járja a tengert a portugál és brazíliai partok között. Az öreg tengerész természetesen nem ismert meg azonnal, én magam is úgy voltam vele, hogy nem ismertem volna meg, ha nem tudom, hogy vele beszélek; De azonnal mindenre emlékezett, mihelyt elmondtam neki, ki vagyok.

Kölcsönösen a legmelegebb hangon és igazi baráti érzésekkel eltelve emlékeztünk vissza azokra az időkre, melyeket együtt töltöttünk a tengeren és Brazíliában. Közös emlékeink visszaidézése után rátértem jövetelem igazi céljára és érdeklődtem, mit tud brazíliai ültetvényem és partnerem sorsáról. Az öreg tengerész erre elmondotta, hogy ő már éppen kilenc esztendeje nem volt Brazíliában, de amikor utoljára ott járt, partnerem még életben volt. Azóta nem tud róla újabbat. Azt azonban biztosan tudja, hogy az a két megbízott, akiket én jelöltem ki, hogy partneremmel együtt kezeljék birtokomat, már évekkel ezelőtt meghalt. Ettől eltekintve azonban biztosított, hogy feltétlenül pontos és becsületes elszámolást fogok kapni birtokomról, mert megbízottaim, akik meg voltak győződve, hogy hajótörést szenvedtem és meghaltam, birtokomat átadták további eljárásra az állami kincstári ügyésznek. A kincstári ügyész úgy intézkedett, hogy abban az esetben, ha véglegesen nem jelentkeznék és örököseim sem támasztanának igényt, akkor a birtok egyharmadrésze a királyra száll, kétharmadrészét pedig a Szent Ágoston kolostornak engedi át, a szegények istápolására és a pogány indiánok kereszténnyé térítése céljaira. De abban az esetben, ha akár én, akár bármelyik jogszerű örökösöm megjelenne és igényét bejelentené, nyomban az egész birtokot kiadja, csupán a jótékony célokra már felhasznált tiszta jövedelem egy részét nem lehet már visszatéríteni. Megnyugtatott az öreg arról is, hogy a királyi javak gondnoka, valamint a kolostor ügykezelője nagy gondot fordítottak arra, hogy a birtokom közvetlen kezelésére kirendelt ügykezelő, vagyis maga a partnerem minden évben rendes elszámolást nyújtson be, a szükséges beruházásokról, valamint a tiszta jövedelemről, melyből ők megkapják az őket megillető elég tekintélyes részesedést. Tovább kérdezősködtem meg tudná-e mondani, milyen beruházásokat tettek időközben a birtokon, egyáltalában érdemes-e elmennem olyan messzire, hogy utána nézzek az ültetvénynek és ha mégis elmegyek Brazíliába, nem gördítenek-e ott akadályokat jogos tulajdonom visszaszerzése elé? A kapitány kijelentette, hogy pontos adatokkal nem szolgálhat birtokomról, annyit azonban mindenesetre tud, hogy partnerem igen jelentős összeggel gazdagodott azóta, hogy részt kap az én ültetvényem szakszerű kezeléséért. Még arra is emlékezett, hogy birtokom jövedelmének az a harmadrésze, amely a királyi kincstárt illette meg, de a kincstár tovább engedményezte valamelyik kolostornak, vagy egyházi intézménynek, egymagában jóval meghaladta az évi 200 aranyat, ezek szerint tehát a birtok évente 600 aranyat jövedelmezhet hozzávetőleges számítás szerint. Semmi kétség nem lehet - folytatta információit öreg barátom - hogy a birtok visszaszerzésének semmiféle akadálya nem lesz, mert ha partnerem életben van, ő nemcsak mindenről tud, hanem személyemet is igazolni tudja, sőt a nevem benne szerepel az állami nyilvántartásokban. Végül az is a javamra szól, hogy az időközben meghalt két megbízottam örökösei tisztességes, becsületes emberek, ezenfelül igen gazdagok és valószínű, hogy nemcsak hathatósan fognak támogatni birtokom visszaszerzésére irányuló munkámban, hanem még jelentős pénzösszegeket is átadnak majd, ami korábbi elszámolásaikból engem illet, mert ültetvényem még az ő szüleik életében is igen szép összegeket hozott és erről ők állandóan rendes nyilvántartásokat vezettek. Megbízottaim 12 évvel ezelőtt haltak meg és csak az ő haláluk után következett be birtokomnak a kincstár javára való átadása.

A dolgok ilyen állása kissé nyugtalanított, mert sehogy sem tudtam megérteni, hogy megbízottaim és partnerem hogyan vezethették ilyen önállóan a birtokot, ki bízta meg őket, holott nekem ekkor már volt egy szabályszerű végrendeletem, melynek értelmében minden vagyonom kezelőjéül öreg kapitány barátomat jelöltem meg.

Mikor aggodalmaimat a kapitány elé tártam, helyesnek találta megjegyzéseimet, de nyomban megmagyarázta a helyzetet. Tényleg volt végrendelet, ezt hivatalosan is tudomásul vették, de miután nem bizonyosodott be kétségtelenül, hogy meghaltam, a végrendeletet nem lehetett végrehajtani. De ő nem is nagyon akart beavatkozni ebbe a bizonytalan ügybe. Ha biztosat tudott volna sorsomról, akkor feltétlenül bejelentette volna igényét a végrendelet értelmében és átvette volna a birtok kezelését és partnerem munkájának az ellenőrzését mindaddig, míg Brazíliát járta hajójával, azután pedig fiát bízta volna meg a dolgok intézésével.

- De fiam - mondta végül öreg barátom - van még egy dolog, amit el kell mondanom neked, nem tudom lesz-e olyan megnyugtató, mint amiket eddig előadtam. Mikor már mindenki, én magam is, barátaid is meg voltunk győződve, hogy a többiekkel együtt a tengerbe vesztél, két megbízottad és partnered felajánlották nekem, mint általános örökösödnek, hogy a te nevedben, elszámolják velem a birtokod első hat, vagy nyolc esztendejének a jövedelmét. Ez megtörtént és a pénzt én meg is kaptam. Akkoriban éppen nagyon nehéz volt fenntartani és munkaerővel ellátni az ültetvényeket, mert átmeneti gazdasági válság volt, nem úgy mint a következő időszakban, amikor lényegesen nagyobb volt minden gazdaságnak a jövedelme. Én azonban mindenesetre eltettem az akkori elszámolásokat és most pontos számadást tudok neked adni mekkora összeget kaptam és azt hogyan használtam fel.

Pár nap múlva valóban bemutatta brazíliai birtokom első hat esztendejéről szóló pontos elszámolást, amit a partnerem és a két megbízottam is ellátott pecsétjével és aláírásával. Az elszámolás nem pénzösszegre, hanem természetbeni járandóságokra szólt, dohánykötegek, láda cukrok, rum gallon számra és sok más egyéb termény, ami egy brazíliai gazdaságból csak kikerülhet. Első futólagos megállapításom az volt, amikor belenéztem ezekbe a régi számadásokba, hogy ültetvényem igen szép eredménnyel dolgozott és jövedelme évről-évre jelentősen szaporodott. Végeredményben azonban a készpénzben kiegyenlített összeg nem volt magas, mert a gazdasági válság miatt sok váratlan kiadás jelentkezett. Ennek ellenére a kapitány kijelentette, hogy ő ezeknek a számadásoknak az alapján pontosan 470 portugál arannyal tartozik nekem, ezen felül jár még nekem hatvan láda cukor és ötven tekercs dohány, ami ideszállítás közben az ő hajóján elveszett. Tizenegy évvel az én eltűnésem után haza akarta szállítani Lisszabonba az én számomra átvett értékeimet, de közben hajótörést szenvedett és minden elveszett. A jó öreg barát csak most tért rá a dolog lényegére, hogy a hajótörés következtében milyen, nehéz anyagi helyzetbe jutott és hogy az én pénzemnek egy részét arra használta fel, hogy veszteségeit pótolja és egy új hajóba ugyanolyan részt vállalhasson, mint addig volt.

- De ne hidd, barátom - mondta elérzékenyült hangon az öreg tengerész, - hogy bármi csekélységgel is megkárosítottalak. Tudom, hogy most nagyobb szükséged van a pénzedre, mint valaha. Ha a fiam visszaérkezik Brazíliából az utolsó darabig mindent meg fogsz tőle kapni. Addig is, hogy pénz nélkül ne maradj, átadom neked, ami nálam van.

Régi fiókos szekrényéből elővett egy ládikót és elém számolt 160 portugál aranyat. A hátralévő összeg biztosítására kezembe adta azokat az írásokat, amelyek azt igazolták, hogy mind ő, mind pedig a fia negyed-negyed részben tulajdonosai a jelenleg brazíliai úton lévő kereskedelmi hajónak.

Annyira meghatott ennek az öreg, talpig becsületes tengerésznek a viselkedése, hogy alig tudtam visszatartani feltörő könnyeimet. Hányszor foglalkoztam gondolataimban azzal a határtalan nagylelkűséggel és jóindulattal, ahogy ő a megmentésemtől kezdve ismeretségünk egész ideje alatt kezelt engem és minden ügyemet, ami a javamat szolgálta. Mostani becsületes nyíltságával és csodálatraméltó tisztességével pedig feltette a koronát barátságunkra. Megkértem, ugyanolyan őszintén feleljen, mint amilyen őszintén elém tárta a velem kapcsolatos helyzetet, mondja meg nem saját maga elől vonja-e el most azt a pénzt, amit nekem átadott, nem fogja-e nélkülözni, nem lehet-e esetleg szüksége rá? Kissé húzódozva ugyan, de bevallotta, hogy pillanatnyilag nem érzi hiányát, de könnyen lehetséges, hogy kisebb zavarok fognak mutatkozni később. De ez teljesen mindegy - mondotta, - mert a pénz a tied és neked most nagyobb szükséged van rá, mint egy nyugalomba vonult öreg embernek.

Olyan őszintén és olyan kedves, finom barátsággal mondta mindezt, hogy újra a sírás szorongatta a torkomat. Nem fogadtam el tőle többet csak száz aranyat, azután tintát-tollat kértem, nyugtát írtam az egész összegről. Megmondtam, hogy a száz aranyat is csak ideiglenesen fogadom el, mihelyt olyan helyzetbe kerülök, hogy pénz felett rendelkezem, visszaadom azt is (később meg is tettem). Kijelentettem még, hogy az ő és fia hajó-részjegyét semmi körülmények között nem fogadom el biztosítékul, ha nekem bármikor pénzre lenne szükségem, tudom, hogy meg fogom kapni tőlük minden biztosíték vagy írás nélkül is, ha pedig nincs szükségem pénzre, akkor úgysem fogadnék el tőlük egyetlen pennyt sem.

Miután kölcsönösen barátsággal és teljes egyetértésben rendeztük a pénzügyeket, a kapitány érdeklődött, igénybe akarom-e venni az ő segítségét, hogy visszaszerezzem brazíliai birtokomat. Azt feleltem, hogy nem akarom őt terhelni vele, talán magam kísérlem meg. Ő kijelentette, hogy teljesen rám bízza a dolgot, próbálkozzam magam, ha úgy tetszik, de ha bármilyen baj, vagy zavar támadna és szükségem van rá, mindig a legszívesebben áll rendelkezésemre. Vannak azonban olyan dolgok, amelyeket még itt kell elintézni és amelyekben nem lehet őt nélkülöznöm. Elvitt egy közjegyzőhöz, nyilatkozatot állított ki, hogy én valóban azonos vagyok azzal a Robinson Crusoeval, aki annak idején több társával tengeri útra indult, hajótörést szenvedett, de nem halt meg, hanem életben maradt és most hazaérkezett. Eskü alatt tanúsította azt is, hogy én azonos vagyok ugyanazzal a Robinson Crusoeval, aki Brazíliában az ő közvetítésével megvett egy darab földet és azon ültetvényt rendezett be. Amikor minden pecsét és aláírás rajta volt már a hatósági tanúsítványon, amely így megtámadhatatlanul bizonyította személyazonosságomat, kísérő levelet is írt mellé egy brazíliai kereskedő barátjához. A levelet a hivatalos írásokkal együtt nyomban elküldte az éppen aznap Brazíliába induló hajóval, nekem pedig felajánlotta, legyek addig vendége, míg a válasz visszaérkezik.

Nem bántam meg, hogy hallgattam öreg barátomra, mert magam talán sohasem tudtam volna olyan jól és gyorsan elintézni az egész ügyet, mint ahogy az ő levele és tanúsítványa megtette a maga hatását. Hét hónapig vártam Lisszabonban a válaszra, amikor egy jókora levélcsomag érkezett címemre. A küldők az én régi kereskedő megbízottaim örökösei voltak. A levélcsomagban rám nézve igen fontos iratok voltak. Ott volt elsősorban egy elszámolás, melyet megbízottaim azután készítettek, hogy az első hat esztendőről elszámoltak a kapitány barátommal. Az újabb elszámolás végeredménye 1174 aranyat mutatott ki a javamra. Küldtek egy másik elszámolást is arról a további négy esztendőről, amely az úgynevezett „polgári halál” időszakáról, vagyis arról a négy esztendőről szól, amely a halálhírem után telt el anélkül, hogy bármiféle bizonyíték lett volna rá, hogy valóban meghaltam. Ez alatt a négy év alatt minden jövedelem engem illetett, mert a kincstár eddig még nem érvényesíthette a maga jogait. Ez az elszámolás újabb 3240 aranyat mutatott ki a javamra. Arról az időszakról is érkezett elszámolás, amikor már a kincstáré lett a birtok jövedelme. A Szent Ágoston rendi kolostor priorja igen meleghangú levelet intézett hozzám örömét fejezte ki szerencsés megmenekülésem felett és közölte, hogy az alatt a tizennégy esztendő alatt, amíg a király rendeletéből a birtokom jövedelmének kétharmad részét élvezte, sok szegényen segített és sok beteget gyógyított meg. Az utolsó évről még rendelkezésre áll 876 arany, amit eddig még nem osztott szét a szegényei között, ezt most már természetesen az én számomra tette el. A kincstárt illető egyharmad részről csak az igazolás érkezett meg, hogy minden évben hiánytalanul megkapták.

Nagyon megörvendeztetett a levél, amelyet partnerem írt. Elsősorban is a legmelegebb, valóban őszinte örömmel üdvözölt, hogy életben vagyok, azután a legrészletesebben számolt be ültetvényem anyagi és gazdasági helyzetéről. Pontosan leírta, milyen befektetéseket eszközölt az eddig eltelt évek folyamán, hogyan növekedett, hogyan szaporodott, milyen termést hoz, hány rabszolga dolgozik rajta, mekkora új területet csatolt hozzá, szóval mindent elmondott levelében, amit egy becsületes gondnoknak és egy jóbarátnak el lehet mondania. Megírta, hogy huszonkét Miatyánkot és ugyanannyi Áve Mariát imádkozott hálaadásul a jó Istennek és a Boldogságos Szűznek, hogy életben maradtam. Kérve kért, hogy lehetőleg személyesen menjek el hozzá és vegyem át a birtokomat, ha pedig magam nem mehetnék, írjam meg, kinek adja át az engem illető értékeket. Levelét újra a legmelegebb jókívánságokkal zárta, küldte egész családjának az üdvözletét is. Levelével együtt érkezett a baráti ajándék: hét pompás leopárd bőr. Azt hiszem Afrikából hozták egy hajóval, ami nagyobb szerencsével járta meg az afrikai rabszolgapartokat, mint amivel mi indultunk szerencsét próbálni. Küldött még öt jókora láda különleges brazíliai édességet és száz darab aranyat, majdnem akkorákat, mint a portugál aranypénzek. Ugyanakkor, amikor a levél megérkezett, a Brazíliából jött hajók egyikén 1200 láda cukor, 900 tekercs dohány is érkezett címemre és elküldték a megbízottam örökösei azt a pénzösszeget is, amit elszámolásukban jeleztek.

Ezek után nyugodtan mondhattam én is, hogy az ember csak akkor beszéljen, ha a dolgoknak már a végére járt. Szívem úgy kalapált, hogy a fülemben is visszhangzott, amikor a gazdagságot jelentő vagyontárgyaim között álltam. A Brazíliából érkező küldemények rendszerint tömegesen érkeztek meg, mert a hajók megvárják egymást, hogy nagyobb biztonságban együtt tehessék meg az utat az óceánon keresztül. Most is így történt és amikor a levelet a kezembe kaptam, az áru és pénzküldemény már a kikötőben volt egy másik hajón, teljes biztonságban. Hol elsápadtam, hol nekivörösödött arccal bámultam, azt sem tudtam, mit nézzek, mit fogjak meg, csak azt éreztem, hogy a szívem egyre erősebben ver és egyre nehezebben lélegzem. Ha jó öreg barátom nincs mellettem és nem siet segítségemre egy jókora szíverősítővel, talán ott a kikötőben, kincseim között ér a halál. Így sem úsztam meg simán a nagy lelki megrázkódtatást, mert ágynak dőltem, orvost kellett hívni, aki, miután megtudta a kapitánytól szívrohamom valódi okát, eret vágott rajtam. Ez gyorsan könnyített rajtam, utána hamarosan meg is gyógyultam, de azt hiszem, ha nem érkezik elég gyorsan az orvosi beavatkozás, ott a helyszínen meghaltam volna.

Hozzávetőleges és gyors számadás után kiderült, hogy egyik napról a másikra komoly vagyon ura lettem. Volt ugyanis kereken 5000 angol font készpénzem, ezen kívül egy kicsi, de igen jól jövedelmező farmom, vagy birtokom Brazíliában, ami évente átlagosan több mint ezer fontot jövedelmezett, tehát annyit, mint egy jól kezelt földbirtok Angliában. Hirtelenében nem is tudtam, mihez kezdjek, mit csináljak ezzel a komoly vagyonnal, amihez igazán váratlanul jutottam. Legelső dolgom volt természetesen, hogy mindent visszatérítsek jó öreg barátomnak, a kapitánynak, aki fenntartás nélkül sietett segítségemre akkor amikor még úgy látszott, hogy nehéz helyzetben vagyok. Ő volt az, aki kezdettől fogva egészen legutolsó percig mindig a legbecsületesebb és legjobb indulatú volt hozzám. Mindent elmondtam neki, mindenemet megmutattam, amit küldtek és ünnepélyesen jelentettem ki előtte, hogy a jó Isten után, aki így rendezte a dolgokat, őneki köszönhetek legtöbbet és most rajtam a sor, hogy a sok jót valami csekélységgel viszonozzam. Igyekeztem ugyanolyan szeretettel és baráti kedvességgel eljárni, mint ahogy ő tette velem. Először is visszaadtam a fél évvel ezelőtt kapott száz aranyat, azután közjegyzőhöz vittem és közhitelű jegyzőkönyvben jelentettem ki, hogy semmivel sem tartozik nekem, tehát megszűnt az a 470 arany összegű tartozás is, melyet olyan nagylelkűen magára vállalt, mikor azt hitte, hogy bajban vagyok. Egy másik okmányban felhatalmaztam, hogy brazíliai birtokom elszámolását nevemben rendszeresen ejtse meg a birtokomat kezelő partneremmel, ennek ellenében egész életére évente száz aranyat biztosítottam számára, halála után pedig fia számára évi ötven aranyat, szintén életfogytiglan. Ezzel úgy, ahogy kiegyenlítettem a jó öreg kapitány irányában érzett hálámat.

Brazíliából érkezett összes áruimat eladtam, egész pénzem kereskedelmi váltókra váltottam be. Ezek után már csak egy komoly gondom volt: hogyan jutok haza Angliába. Bár eléggé hozzá voltam edzve már a tengeri utazásokhoz, most mégis valami megmagyarázhatatlan rossz érzés sugallta, hogy ne menjek a tengerre. Nem láttam ugyan semmi komoly okát ennek az érzésnek, mégis engedtem és bár a poggyászomat már be is hajózták, mégis megváltoztattam szándékomat, mégpedig nem is egyszer, hanem háromszor.

Valóságos lelki gyötrelmet okozott a helyzet latolgatása, nem tudtam sehogy sem zöldágra vergődni. Mit tehettem mást, mint megint a jó öreg útmutatómhoz, a kapitányhoz fordultam jó tanácsért. Ő is azon a véleményen volt, hogy ebben az időszakban nem lenne tanácsos hajón megtenni az egész utat Angliába. Menjek először szárazföldön Coruna kikötőig, ott üljek hajóra, az majd elvisz a Biscaya öblön keresztül Rochelle-ig, onnan pedig már nagyon könnyű és veszélytelen a szárazföldi utazás Párizsba és Calaisba, hogy Doveren át hazaérkezzem. De mehetek úgy is, hogy Lisszabonból egyenesen Madridba utazom, onnan pedig tovább folytatom a szárazföldi utazást Paris és Calais felé. Végül is annyira felülkerekedett bennem a tenger iránti pillanatnyi ellenszenv, hogy úgy döntöttem, hogy a rövid Calais-Dover hajóút kivételével az egész utat szárazföldön teszem meg. Még örültem is ennek a nagyobb változatosságot jelentő utazásnak, mert időm és pénzem is volt hozzá elegendő, hogy nem kellett az útiköltség nagyságát figyelembe venni.

Öreg barátom még a legutolsó pillanatokban is azon igyekezett, hogy az utazást minél barátságosabbá és veszélytelenebbé tegye számomra. Összehozott egy angol úrral, egy lisszaboni kereskedő fiával, aki hajlandó volt ugyanazon az úton velem jönni Angliába, csatlakozott hozzánk még két angol kereskedő, sőt jelentkezett még két portugál fiatalember is, akik csak Párizsig akartak együtt jönni velünk. Ilyenformán tehát hatan voltunk, öt szolgával. Nekem Pénteken kívül még egy angol tengerész szolgám is volt, mert Péntek még eléggé járatlan volt ilyen utazásokban.

Több napi előkészület után végre búcsút vettünk Lisszabontól és öreg kapitány barátomtól. Valamennyien lóháton mentünk, fegyvere is volt mindenkinek, tehát elég erős csapatot alkottunk. A csapat parancsnokának engem választottak meg, nemcsak azért, mert a legidősebb voltam az egész társaságban, hanem főleg azért, mert nekem két szolgám volt és én voltam tulajdonképp az egész utazás kitalálója és megszervezője.

Nem akarom az olvasót az utazás részleteinek leírásával untatni, mint ahogy nem zavartam senkit sem a szigeten vezetett naplóm részleteinek ismertetésével. De mégsem hallgathatom el azokat az érdekes és kalandos élményeket, melyekben a veszedelmes és nem mindennapi utazáson részem volt.

Nemsokára Madridba értünk. Egyikünk sem volt ismerős Spanyolországban, nagy örömmel fogadták azt a tervemet, hogy néhány napot pihenünk a spanyol fővárosban, megtekintjük a nevezetességeket és ha lehet megnézzük a királyi udvart is. De már tulajdonképp Lisszabonból is későn indultunk és erősen benne voltunk az őszi időben, nem időzhettünk Madridban. Azonnal folytattuk utunkat, így is október közepe volt, mire elhagytuk a spanyolok fővárosát. Mikor Navarrába érkeztünk, a határ közelében, a Pireneusok lábához, útközben több városban figyelmeztettek, hogy a hegyek között már most akkora a hó, hogy istenkísértés megpróbálni átjutni a hegyi hágó-utakon. Elmondták, hogy az elmúlt hetek folyamán többen is megpróbáltak nekivágni a hegyeknek, de kénytelenek voltak visszatérni Pampelunába, mert a hegyek francia oldala járhatatlan a nagy hó miatt.

A riasztó hírek csakhamar igazaknak bizonyultak, mert amikor megérkeztünk Pampelunába, találkoztunk a hegyek közül visszatért utasokkal, akik még sokkal rosszabb híreket hoztak a behavazott hegyi utak járhatatlanságáról. Határozottan hideg volt, különösen nekem volt csaknem elviselhetetlen szenvedés a hideg, ami nem csodálható, hiszen életem nagyobbik felét olyan vidéken éltem le, ahol majdnem teljesen felesleges volt mindenfajta ruházat. Annál kellemetlenebb volt a hideg, mert alig pár nappal előbb, amikor már Castigliában jártunk, nemcsak hogy meleg, hanem egyenesen hőség volt, most pedig a csontjainkat hasogatta a Pireneusokból érkező kemény, fagyos szél és állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy ha nem vigyázunk eléggé, kezünk, lábunk, vagy ujjaink megfagynak.

Húsz teljes napot időztünk Pampelunában, arra várva, hátha megjavul a helyzet, ehelyett azonban a tél mindjobban közeledett és semmi jel nem mutatott arra, hogy bármiféle javulás állhat be. Éppen ellenkezőleg olyan szigorú tél köszöntött ránk, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa nemcsak ezen a környéken, hanem egész Európában. Végül meguntam a hosszú várakozást, azt a javaslatot tettem társaimnak, menjünk Fontarabiába, ott üljünk hajóra, igen rövid tengeri utazással eljutunk Bordeauxig, onnan pedig folytathatjuk szárazföldi utazásunkat Franciaországon keresztül. Mialatt ennek az útnak az esélyeit latolgattuk, négy francia ember érkezett Pampelunába. Ők a hegyek francia oldalán rekedtek meg ugyanúgy, mint mi itt, de sikerült egy vezetőre akadniok, aki jobban ismerte a hegyi átjárókat, mint bárki más. Át is vezette őket a hegyeken, olyan ismeretlen utakon, ahol a hó nem is jelentett számukra komoly akadályt, mert ahol hóra akadtak, olyan keményre volt megfagyva, hogy elbírta az utasokat lovaikkal együtt. A franciák olyan kedvet csináltak nekünk az úthoz, hogy azonnal elküldtünk ezért a vezetőért és megtárgyaltuk vele a visszafelé való út lehetőségeit. Vállalkozott rá, hogy ugyanazon az úton vezet minket is, amelyen a francia társaságot idehozta, feltéve, ha van elég fegyverünk és muníciónk a vadállatok elriasztására. Elmesélte ugyanis, hogy ezen a vidéken elég sok a farkas és az ilyen erős téli időben, amikor a talaj hóval van borítva, falkákba verődve megtámadják az embereket is, mert az éhség teljesen megvadítja őket. Mi viszont kijelentettük, hogy a farkasoktól egyáltalában nem félünk, azok ellen van elég fegyverünk, hiszen mi elsősorban a kétlábú ragadozók ellen fegyverkeztünk fel, mert úgy értesültünk, hogy a hegység francia oldalán, a hegyek lábánál különösen veszedelmes a helyzet útonállók tekintetében. Vezetőnk azt állította, hogy azon az úton, amelyen ő vezet rablóktól egyáltalában nem kell tartanunk, de a vadállatokról nem áll jót. Így azután megállapodtunk és megszerveztük úti társaságunkat, mely még tizenkét francia és spanyol utassal szaporodott, akik már korábban megkísérelték a hegyeken való átjutást, de kénytelenek voltak visszafordulni.

November közepén végre elindultunk Pampelunából. Nagy meglepetésünkre vezetőnk ahelyett, hogy nekivágott volna a közel látszó hegyeknek, visszafelé indult el, két folyón is keresztül jöttünk és már kiértünk a sík területre. Kellemes, szép helyen jártunk, újra megcsapott bennünket a jó meleg levegő, hó sem volt a környéken. De nem sokáig tartott ez az élvezet, mert vezetőnk egy keresztútnál hirtelen balra kanyarodott és most már visszavonhatatlanul nekivágtunk a hegyek birodalmának csak más úton, mint előbb. Félelmetesen, komoran meredtek előttünk az óriás sziklás hegyek, de vezetőnk olyan ügyesen vitt bennünket ide-oda csavargó, kacskaringós útjain, hogy szinte észrevétlenül, minden fáradság nélkül győztük le a nagy magasságokat és a hó sem okozott semmi különösebb zavart utunk folyamán. Egyszercsak egészen váratlanul, egy magaslatról lemutatott és a messzeségben megláthattuk Languedoc és Gascogne termékeny síkságait, a napsugár beragyogta az üde zöld réteket és erdőket. Nagyszerű látvány volt, de azt is láttuk, hogy nagyon messze van még az az ígéret földje és amíg oda érünk sok mindenen kell keresztül mennünk.

Az első kellemetlenség máris megérkezett, mert kissé megdöbbenve fogadtuk, amikor egy álló napig olyan erősen havazott, hogy nem is tudtunk tovább menni. Vezetőnk bátorított, fel se kell venni ezt a csekélységet, már túl vagyunk utunk nehezén, elértük a hegygerincet, most már francia földön járunk. Tapasztaltuk is, hogy most már tényleg lefelé visz az út, állandóan észak felé megyünk. Ha nem is valami nagy lelkesedéssel, mégis aránylag nyugodtan követtük vezetőnket.