ÁZSIÁBAN

A Jóreménység foknál alig időztünk valamit, csupán az erősen megcsappant víz- és élelemkészletünket egészítettük ki és máris vitorláztunk tovább a Coromandel partvidék felé. Némi aggodalommal hallottuk, hogy egy nagy francia hadihajó, ötven ágyúval felszerelve két hasonlóan nagy kereskedelmi hajó kíséretében szintén India partjai felé tart. Tudtuk, hogy Anglia hadban áll Franciaországgal, tartottunk attól, hogy a hadihajóval való találkozásunk nem üthet ki jól, de csakhamar megnyugodva vettük tudomásul, hogy a francia hajók nem törődtek olyan kis ponttal, amilyenek mi voltunk, egészen más feladatok megoldása előtt állnak és máris tovább hajóztak, ügyet sem vetve ránk. Nem is hallottunk felőlük utunk további folyamán.

Nem akarom olvasóimat azzal untatni, hogy részletes útleírást adok mindenről, ami útközben velünk történt, nem akarok naplószerűen beszámolni mindenről, ami egy ilyen tengeri úton előadódhat, megelégszem, hogy csupán azokat a helyeket sorolom fel, ahol kikötöttünk és ismertetem kikötésünk és ott tartózkodásunk okait. Először Madagaszkár szigetét érintettük. Nagyon jól tudtuk előzetes tájékozódásainkból, hogy a nagy sziget lakói rendkívül vad természetűek és teljesen megbízhatatlanok, talán sehol a világon nem értenek olyan jól a nyíl és dárda kezeléséhez, mint Madagaszkárban. Meglehetősen bizonytalan érzések között szálltunk partra, de azt hiszem nyugodt és barátságos fellépésünknek köszönhetjük, hogy a magunk részéről semmit sem tapasztaltunk a sziget lakóinak vadságából és egyéb rossz tulajdonságaiból, sőt inkább azt mondhatom, hogy kifogástalan viselkedést tanúsítottak irányunkban ott időzésünk egész tartama alatt. Néhány, számunkra semmi különös értéket nem jelentő tárggyal, késekkel, ollókkal és más fémtárgyakkal annyira megnyertük rokonszenvüket, hogy tizenegy közepes nagyságú, de nagyon kövér bivalyt adtak nekünk cserébe. Erre nagyon nagy szükségünk is volt, mert az állatok húsának egy részét jóízűen megettük, a többit besózva eltettük, hogy útközben semmi szükséget ne szenvedjünk. Csak utólag tudtam meg, mikor már jó messze jártunk Madagaszkártól, hogy korántsem volt olyan sima és esemény nélküli az ott időzésünk, mint gondoltam. Az történt ugyanis, hogy néhány matrózunk a csónakmester vezetésével közvetlenül a hajó elindulása előtt még ott cserkészett a szigeten. Betévedtek egy faluba, egyik matróz már sokat ivott és kötekedni kezdett a bennszülött nőkkel. Erőszakos fellépésének az lett a következménye, hogy nagy tumultus támadt körülötte és valaki egy dárdával agyonszúrta. Embereink felbőszülve az eseten, lőfegyvereiket használták, a bennszülött férfiak elmenekültek, mire minősíthetetlen kegyetlenséggel estek neki az otthon maradt asszonyoknak, öregeknek és gyerekeknek, az egész falut mindenestől kiírtották, lerombolták, végül felgyújtották. Ezek után azonban már nekik kellett menekülni, mert a bennszülöttek az egész környéket fellármázták, összesereglettek és szorongatni kezdték embereinket. Sikerült nekik még idejében feljutni a hajóra, ennek köszönhetik, hogy nem lett komolyabb következménye meggondolatlanságuknak. Amikor megtudtam, mi történt Madagaszkárban, még nem sejtettem, hogy ez a távollétemben és tudomásom nélkül történt esemény milyen döntő befolyással lesz életem további folyására.

Madagaszkárból a Perzsa-öböl felé vitt utunk, onnan pedig a Coromandel part és Bengal volt a kitűzött cél, mert rakományunk nagy részét ott kellett átadni a megrendelőknek.

Nagyon kellemetlen kalandunk volt a Perzsa-öbölben. Embereink egy része nem törődött a figyelmeztetésekkel és partra szállt az arab területen. Ennek a vállalkozásnak az lett az eredménye, hogy alig léptek ki a partra, nyomban rájuk támadtak az arabok és aki nem tudott elég gyorsan menekülni, leütötték és rabszolgaságba hurcolták. Öt emberünk került ily módon az arabok kezébe, a többi is csak hagy üggyel-bajjal tudott csónakjával visszajutni a hajóra. Én sehogysem szerettem ezeket a szárazföldi vállalkozásokat, mert rendszerint azzal végződtek, hogy a mit sem sejtő bennszülöttekkel erőszakoskodtak és kegyetlenkedtek. Madagaszkárban is ez történt, pedig ott igazán meglepően jól viselkedtek irányunkban a bennszülöttek, semmiképp sem szolgáltak rá embereink kegyetlenkedéseire. Nem rejtettem véka alá véleményemet és erős szemrehányások kíséretében azt mondottam, hogy a Jó Isten büntetése volt ez az arab eset, nagyon is rászolgáltak azok, akik így jártak, mert éppen a legkegyetlenebb emberek kerültek az arabok kezére.

Az állandó szemrehányás és prédikáció azonban sokkal rosszabb következményekkel járt rám nézve, semmint sejthettem volna. Az emberek észrevehető rosszindulattal fogadták megújuló megjegyzéseimet. Különösen a csónakmester vette nagyon zokon beavatkozásomat, mert ő volt annak a csoportnak a vezetője, amely Madagaszkárban a kegyetlenkedéseket elkövette. Már nem tudta tovább elviselni kijelentéseimet, egy alkalommal merészen szembeszállt velem és nyíltan kijelentette, nem tűrheti tovább, hogy állandóan az orruk alá dörzsöljem azt az esetet, különben nem is úgy folyt le minden, ahogyan én beállítom a dolgokat és ezzel neki is, embereinek is igen súlyos kellemetlenségeket okoztam. De még tovább is folytatta a támadását, most már egyenesen azt hangoztatta, hogy ha tovább akarok utazni a hajón, ők nem hajlandók egy pillanatig sem tovább tűrni, hogy beleavatkozzam magánügyeikbe, nekem egyébként sincs jogom az ő ténykedéseiket bírálni, vagy akár megjegyzésekkel is kísérni, mert csak közönséges utas vagyok a hajón, nem vagyok sem kapitány, sem más hivatalos tisztségem nincs, ami a legénység és a személyzet felett jogokat biztosítana. De ők nincsenek tisztában szándékaimmal és feltételezik rólam, hogy olyan terveket forgatok a fejemben, hogy ha visszaérkezünk Angliába, ott is elő fogok állni ezekkel a madagaszkári mesékkel és újabb kellemetlenségeket okozok nekik a tengerész törvényszék előtt. Mindezeket tekintetbe véve - fejezte be szóáradatát a csónakmester -, ha én nem határozom el magam arra, hogy teljesen felhagyok akár az ő, akár emberei ügyeibe való avatkozással, akkor ő is, az emberei is a legelső kikötőben itt hagyják a hajót, mert nem tartják biztonságosnak önmagukra nézve, hogy tovább is együtt legyenek velem a hajón.

Türelmesen végighallgattam az egész előadást, egyetlenegyszer sem szakítottam félbe, de azután annál határozottabban jelentettem ki, hogyha nem is vagyok a hajó parancsnoka és ha nem is viselek semmiféle hivatalos tisztséget, a véleményalkotás és vélemény-nyilvánítás szabadsága azonban engem is éppen úgy megillet, mint bárki mást. Különben is a csónakmesternek semmi beleszólása és köze nincs, hogy én milyen címen tartózkodom a hajón, mégis tudomására hozom, hogy tekintélyes részben tulajdonosa vagyok a hajónak és ha magában véve csak ezt tekintjük, máris sokkal erősebb hangot használhatnék mindenkivel szemben, mint ahogy eddig tettem, nekik viszont nincs semmi joguk, hogy beleszólhassanak bármibe, amit én mondok, vagy teszek. Nem tagadom, a beszéd hevében kissé elragadtattam magam és alaposan megmondtam a magam véleményét az ilyen eljárással és konfidenciával szemben, amit az ő részéről tapasztaltam. A vita nem folytatódott, mert a csónakmester semmi érdemlegeset nem válaszolt és eltávozott. Már azt hittem, hogy ezzel a kellemetlen jelenettel és megleckéztetéssel véget is ért az egész eset. De nem így történt, sokkal rosszabb fejleményei lettek a dolognak, mint vártam.

A Bengal felé vezető úton voltunk éppen, amikor a csónakmesterrel a vita folyt. Mikor horgonyt vetettünk, én is csónakba szálltam és kimentem a partra, mert érdekelt a hely és kissé szórakozni is szerettem volna. Jól is éreztem magam és csak este felé akartam visszatérni a hajóra. Legnagyobb meglepetésemre és őszinte megdöbbenésemre azonban egyik matrózunk azt közölte velem, ne is fáradjak a hajóra való visszatéréssel, mert nekik parancsuk van rá, hogy ne vigyenek vissza. El lehet képzelni, mennyire felháborított ez a kihívó hadüzenet, mert kérdéseimre nyomban kiderült, hogy a rendelkezést a csónakmester adta ki embereinek. Természetesen nem bocsátkoztam vitába a legénységgel, a matróznak csak annyit mondtam tudassa főnökével, hogy az üzenetet átadta, de nem adtam rá semmiféle választ.

A kikötőben megtaláltam hajónk raktárnokát és elpanaszoltam neki az egész felháborító és hihetetlenül szemtelen esetet. Nem titkoltam véleményemet, hogy ez a viselkedés tulajdonképp már azt jelenti, hogy a hajón lázadás ütött ki. Felkértem, azonnal béreljen egy indián csónakot és siessen a hajóra, hogy még idejében értesíthesse a kapitányt a készülő lázadásról. Csak később tudtam meg, hogy részemről mindez már teljesen idejét múlta intézkedés volt, mert a hajón ekkor már megtörtént a helyzet tökéletes tisztázása - az én káromra. Alighogy eltávoztam a hajóról, a csónakmester, az ágyúmester, a hajóács és még néhány alacsonyabb rangú ember küldöttségben jelentkezett a kapitánynál és kihallgatását kérte. A vezérszónok a csónakmester volt és nagyjában ugyanazokat adta elő a kapitány számára is, amiket előttem összehordott. Röviden összefoglalva, kifejtette a kapitány előtt, hogy ő és a hajó személyzete nem képes tovább velem együtt lenni a hajón. Kijelentették, hogy most itt a legjobb alkalom teljesen tisztázni a helyzetet, mert én a magam jószántából, békésen partra szálltam és így nem kényszerítettem őket, hogy erőszakot alkalmazzanak velem szemben, holott, ha nem távoztam volna, kénytelenek lettek volna erőszakkal eltávolítani. Ünnepélyesen kijelentették, hogy ma is szilárdan állják szavukat, engedelmesen és hűségesen fogják tovább is szolgálni parancsnokukat, akinek szolgálatába szegődtek még Angliában, de egy pillanatig sem hajlandók velem együtt megmaradni. Ha tehát én a saját jószántamból nem távozom a fedélzetről, vagy a kapitány nem fog erre rávenni, kénytelenek lesznek ők valamennyien itthagyni a hajót és kilépni a kapitány szolgálatából. Amikor emelt hangon azt a szót kimondta, hogy „valamennyien”, a főárboc felé fordult, felemelte a kezét és erre, az úgy látszik előre megbeszélt jelre, az árboc mellett felsorakozott legénység harsány hangon ismételte a kijelentést: Mindnyájan! Mindnyájan!

A kapitány nem volt olyan ember, akit a meglepetések levesznek a lábáról. Helyén volt a szíve és az esze. Tagadhatatlanul nagyon meglepte a személyzet egyöntetű és határozott fellépése, de hogy levezesse a meglepetés első benyomásait, nyugodt hangon kijelentette, hogy majd meggondolja a dolgot, mit lehet ebben az ügyben tenni, addig azonban semmi esetre sem tud érdemleges választ adni, míg velem nem beszélt. Amennyire lehetett, röviden kifejtette előttük, milyen lehetetlen dolgot kívánnak tőle és mennyire igazságtalanul követelik teljes eltávolításomat. Minden érvelés és komoly szó azonban meddő maradt. Makacsul megmaradtak követelésük mellett és hogy még nagyobb nyomatékot adjanak kívánságuknak, ott a kapitány szeme előtt megesküdtek egymásnak, hogy összetartanak, kezet adtak egymásnak, hogy szavukat minden körülmények között, mindenkivel szemben állni fogják és inkább valamennyien elhagyják a hajót, de nem tudják és nem is hajlandók tovább eltűrni hogy én a lábamat újra a hajóra tegyem.

Kemény dió volt a kapitány számára ez a váratlan fordulat. Nehéz és rendkívül kellemetlen volt, hogy a helyzet ennyire kiélesedett, mert nagyon jól tudta, hogy tulajdonképp ő maga hívott, jöjjek vele a kelet-indiai hajóútra és tudta nagyon jól, milyen sok hálával tartozik nekem, hiszen én tettem lehetővé, hogy ilyen fiatalon már parancsnoka lehetett egy hajónak. Mint okos ember, nem adta fel azonnal a küzdelmet, megpróbált az emberek józan eszére hatni. Előadta, hogy én valóban a hajó egyik igen tekintélyes tulajdonosa vagyok, hogyan követelhetik tőle, hogy engem a saját házamból kitegyen, ez nemcsak igazságtalanság volna, hanem jogilag és emberileg is lehetetlen. Elmondta embereinek hogy ez nagyon hasonló eset volna ahhoz, ahogy a hírhedt Kidd kalóz eltávolította a saját kapitányát, kitette egy teljesen elhagyott szigetre. Ami pedig a Tengerész Törvényszéket illeti, most még az a veszedelem is fennáll, hogy én a legelső angol hajóval hazavitorlázom Angliába és ott az illetékes hivatalos helyeken előadom az egész esetet, úgy állítom be a dolgot, mint lázadást, és akkor mindenki bajba fog kerülni. Az is mondta még, hogy a hajó tulajdonképp az enyém és előbb tehetem ki én őt, mint ő engem. Ha pedig ragaszkodnak képtelen kívánságukhoz, inkább hajlandó feláldozni az egész hajót és az utat is, de nem lehet velem szemben szószegővé. Nem bánja, csináljanak, amit akarnak, semmiért nem vállal többé felelősséget, mindössze annyit tesz meg, hogy kimegy a partra és beszél velem. Hívta magával a csónakmestert is, hogy a közvetlen megbeszéléssel talán sikerül elsimítani a dolgot közöttünk. De az egész társaság továbbra is makacsul ragaszkodott előző kijelentéséhez és újra megismételték a kapitány előtt, hogy abban a pillanatban, amikor én akár a kapitánnyal, akár más módon visszatérek a fedélzetre, ők azonnal eltávoznak. Mindez azalatt történt, míg én a várost jártam, úgy hogy a raktárnok még talán fel sem ért a hajóra üzenetemmel, a kapitány már a partra érkezett, hogy megbeszélje velem a helyzetet.

Kijelentem, nagyon örültem, hogy a kapitányt, szeretett unokaöcsémet a parton láthattam, mert már-már attól tartottam, hogy a lázadók arra kényszerítik, vonja fel a vitorlákat és engem szó nélkül hagyjanak itt a kikötőben. Ez valóban a legszörnyűbb helyzet lett volna, amit elképzelhetek, mert egy szál ruhában, minden komoly pénzösszeg nélkül, ismeretlen emberek között, hatezer mérföldnyire a hazámtól, minden remény nélkül, hogy valaha is hazajuthassak. Azt sem tudnám, hogy segítsek magamon, idegenek pedig még kevésbé segítenének, ez mind olyan körülmény, hogy talán még nehezebb és reménytelenebb helyzetbe kerülnék, mint amikor a szigetre jutottam. De úgy látszik - állapítottam meg bizonyos elégedettséggel - idáig mégsem fajult a dolog, nem mertek ilyen lépéseket tenni velem és a kapitánnyal szemben.

Mire a kapitány hozzám érkezett és hozzáfogott a helyzet ismertetéséhez, már egészen más színben ítéltem meg a dolgokat és nyugodtabban gondolkoztam mindenről. A kapitány részletesen elmondta, hogyan keresték fel emberei, hogyan kifogásolták viselkedésemet és hogyan esküdtek meg az ő szeme láttára, hogy abban a pillanatban elhagyják a hajót, amikor én újra a fedélzetre lépek és hogyan tette ezt a felfogást magáévá a hajó valamennyi embere a legutolsó matrózig. Én ekkor már teljesen nyugodt és határozott voltam, az elbeszélés alatt még jobban lehiggadtam és megadhattam neki a választ, hogy nem érdemes tovább törni magát a megoldási lehetőségeken, mert én már döntöttem és itt maradok. Nem akarok neki terhére lenni, csak annyit kérek, küldjék ki a partra az összes holmijaimat, kapjak megfelelő mennyiségű pénzt, akkor mehetnek nyugodtan tovább nélkülem, én majdcsak visszajutok valahogy Angliába.

Szegény unokaöcsém, láttam, milyen nehezére esett ez a megoldás, nagyon bántotta a lelkiismeret, de igyekeztem megnyugtatni, hogy ez a legjobb és az adott helyzetben a legmegfelelőbb megoldás, mert másképp aligha tudna továbbjutni a legénység nélkül maradt hajóval. Nehéz szívvel ment vissza, miután elbúcsúzott tőlem. Nyomban intézkedett, hogy minden holmimat hozzák ki a partra. Mindez alig néhány óra alatt teljesen lezajlott, az emberek újra munkába álltak én pedig ott álltam egy soha azelőtt nem látott kikötőben és gondolkoztam, mitévő legyek.