26

Egyenruhás tisztek, mogorva képű civilek loholtak ki-be a Kamennij-szigeti palota ajtaján, a fehér oszlopcsarnok alatt. A régi ház mögött a Néva kanyargott befagyva, hóporosan, mintha egy nagy fehér kígyó kúszna végig a romba dőlt városon.

A kopasz hadnagy az egyik géppuskafészekhez kísért, ahol egy csapat katona üldögélt a homokzsákokon, híg teát kortyolgatva bádogpoharakból. Az őrmesterük átböngészte az ezredes levelét, rám nézett, és így szólt:

– Hoztál neki valamit?

Bólintottam, ő pedig intett, hogy kövessem. A hadnagy megfordult, aztán elment, vissza se nézett, szerette volna minél előbb maga mögött tudni ezt a számára olyan szerencsétlenül alakuló reggelt.

Lenn, a palota borospincéjében találtunk rá Grecskóra. A remek régi borokat már rég megitták, de a falakat még mindig terrakotta rekeszek szegélyezték. Az ezredes az egyik tisztje mellett állt, aki tételeket pipált ki egy listán. Fiatal katonák feszítővassal bontottak fel faládákat. Könyékig nyúlkáltak a tartalmukat óvó papírszalagcsomók között, konzerveket, köcsögöket, vászonzacskókat húztak elő, és egyenként bemondták őket.

– Két kiló füstölt sonka.

– Ötszáz gramm fekete kaviár.

– Egy kiló aszpikos marhahús.

– Fokhagyma és vöröshagyma… súly nincs feltüntetve.

– Egy kiló fehér cukor.

– Egy kiló sózott hering.

– Főtt nyelv, súly nincs feltüntetve.

Csak álltam, és néztem a halomba gyűlő sok-sok élelmiszert, egy mesebeli lakoma hozzávalóit. Sárgarépa, krumpli, kopasztott csirke, köcsög tejfölök, búzaliszt, méz, eperlekvár, korsó meggyborok, vargányakonzervek, zsírpapírba csomagolt vajkockák, egy kétszáz grammos szelet svájci csokoládé.

A kísérő őrmester súgott valamit a Grecsko mellett álló tisztnek. Az ezredes meghallotta, és felém fordult. Először nem tudott hová tenni, összeráncolta a szemöldökét, homloka mély barázdákba ugrott.

– Á – mondta végül, s az arcát elöntötte az a furcsán szép mosolya. – A fosztogató. Hol van a barátod, a dezertőr?

Nem tudom, az arcom hogyan reagált a kérdésére, de az ezredes látta, és azonnal megértette.

– Kár – mondta. – Kedveltem azt a fiút.

Várta, hogy csináljak valamit, de nekem egy hosszú másodpercig az sem jutott eszembe, miért vagyok ott. Aztán magamhoz térve kigomboltam a kabátomat, előhúztam alóla a szalmával kitömött lécdobozt, és átnyújtottam.

– Egy tucat tojás – mondtam.

– Nagyszerű, nagyszerű. – Odaadta a dobozt az alárendeltjének, és a finomságok halmára mutatott a padlón. – Légihídon hozattam, tegnap este. Még épp idejében. Tudod, hány szívességet kellett bevasalnom ehhez az esküvőhöz?

Az alantos tiszt továbbadta a tojásos dobozt az egyik fiatal katonának, és megint bejegyzett valamit a noteszébe.

– Még egy tucat tojás.

Néztem, ahogy a katona odább megy a dobozzal.

– Már van tojása?

A tiszt belepillantott a noteszbe.

– Ezzel együtt négy tucat.

– Minél több, annál jobb – mondta az ezredes. – Most már halpástétomot is készíthetünk. Adjatok a fiúnak egy első osztályú élelmiszerjegyet. Nem is, adjatok kettőt, hadd kapja meg a barátjáét is.

Az alantos tiszt felvonta a szemöldökét: meglepte ez a nagylelkűség. Bőrtárcájából elővett két élelmiszerjegyet, és aláírta őket. Zsebéből előhalászott egy bélyegzőpárnát, és lepecsételte, majd átnyújtotta a jegyeket.

– Népszerű fiú leszel – mondta.

Néztem a kártyákat a kezemben. Mindegyik tiszti fejadagra jogosított. Körülpillantottam a pincében. Kolja tudta volna, melyik szőlőskerteket preferálták a Dolgorukovok, hogy fehéret választottak volna a tokhalhoz, vöröset a vadhúshoz. Vagy ha nem tudta volna, kitalált volna valamit. Néztem a katonákat, amint rizseszacskókat és kolbászkötegeket hordanak fel az emeletre.

Amikor visszafordultam az ezredes felé, mélyen a szemembe nézett. Megint olvasott az arckifejezésemben.

– Tudom, mit akarsz mondani. Ne mondd ki. – Elmosolyodott, és majdnem szeretettel pofon legyintett. – Ez a hosszú élet titka, barátom.