Amandának és Frankie-nek

és ha elesik a Város de egy megmenekül

az az egy hordja magában a Várost

a száműzetésben

ő lesz a Város

Zbigniew Herbert

(Csordás Gábor fordítása)

Ezúttal azt hitte, hogy elértette a szavaimat, és még nagyobb hahotára fakadt. Aztán elkomolyodott, és ezt kérdezte:

– Azt hiszi, hogy az oroszok homoszexuálisak?

– Majd meglátják a háború végén – feleltem.

Curzio Malaparte

(Gellért Gábor fordítása)

Nagyapám, a késharcos még tizennyolc éves se volt, amikor megölt két németet. Nem emlékszem rá, hogy valaki mesélt volna erről – olyasmi ez, amit mindig is tudtam, mint ahogy tudom, hogy a Yankees hajszálcsíkos mezben játszik otthon, és szürkét visel idegenben. De persze nem ezzel a tudással születtem. Ki mondhatta el? Nem apám, aki titkokról sohasem beszélt, nem anyám, aki mindentől irtózott, ami kellemetlen, véres, rákos vagy torz. Nem a nagyanyám, aki az óhaza összes népmeséjét kívülről fújta – a legtöbbje borzalmas: farkasok falnak föl, boszorkányok nyakaznak le gyerekeket –, de a háborút az én fülem hallatára sose hozta szóba. És biztos, hogy nem a nagyapám, legelső emlékeim mosolygós őre, ez a csöndes, fekete szemű, vékony ember, aki a kezemet fogta, ha átmentünk a sugárúton, és az orosz nyelvű újságját böngészte egy padon, miközben én a park galambjait hajkurásztam, vagy hangyákat kínoztam egy törött faággal.

Kétsaroknyira nőttem fel a nagyszüleimtől, szinte mindennap láttam őket. Volt egy kis biztosítótársaságuk, a Bay Ridge-i lakásuk volt az iroda, a kuncsaftok pedig általában a hozzájuk hasonló orosz bevándorlók közül kerültek ki. Nagyanyám folyton a telefonon lógott: ő volt az üzletkötő. Senki sem tudott neki ellenállni. Elbűvölte őket, halálra rémisztette őket: így is, úgy is meg voltak fogva. Nagyapám az asztalnál ült, ő intézte a papírmunkát. Kicsi koromban a térdén lovagoltatott, és én csak bámultam a bal mutatóujja csonkját: szép simán le volt gömbölyítve, az első két bütyök olyan tisztán leszelve, mintha csak úgy született volna. Ha nyár volt, és éppen játszott a Yankees, mindig szólt a rádió (a hetvenedik születésnapja után meg a színes televízió, amit aputól kapott). Sohasem vetkőzte le az akcentusát, sohasem szavazott, sohasem hallgatott amerikai zenét, de fanatikus Yankees-szurkoló lett.

A kilencvenes évek vége felé egy nagy biztosítóvállalat ajánlatot tett a nagyszüleim cégére. Mindenki szerint igen szép summát kínáltak, így hát a nagyanyám a dupláját kérte. Nyilván sokáig ment a huzavona, bár én előre megmondhattam volna annak a biztosítóvállalatnak, hogy a nagyanyámmal alkudozni teljes időpocsékolás. A végén persze megadták, amit kért, nagyszüleim pedig az amerikai hagyománynak hódolva eladták a lakásukat, és Floridába költöztek.

Az öböl partján vettek egy kis házat, egy lapos tetejű, 1949-es építészeti műremeket, amelynek a tervezője biztosan híres emberré vált volna, ha még abban az évben vízbe nem fúl. Rideg, fenséges vasbeton csoda, egy magányos szirten áll, kilátással a Mexikói-öbölre: nem az a fajta ház, amelybe nyugdíjas házaspárt képzelne az ember, de persze ők nem azért költöztek délre, hogy szépen elhervadjanak a napon és meghaljanak. Nagyapám többnyire a számítógépe előtt ücsörög, online sakkozik a régi barátaival. Nagyanyám, aki pár héttel a leköltözés után már halálra unta magát, szerzett valami állásfélét egy sarasotai főiskolán: orosz irodalmat tanít sötétre barnult diákoknak, akiket (abból az egy alkalomból ítélve, amikor beültem az órájára) kétségbe ejt a mocskos szájával, a gúnyos modorával és azzal, hogy betéve tudja Puskin összes költeményeit.

Nagyszüleim mindennap a házuk teraszán költik el a vacsorát, és közben a Mexikó felé távolodó fekete vizet nézik. Nyitott ablaknál alszanak, pillék verdesik szárnyukkal a szúnyoghálót. A többi nyugdíjassal ellentétben, akikkel Floridában találkoztam, egyáltalán nem izgatja őket a bűnözés. A bejárati ajtó szinte sosincs zárva, riasztójuk meg egyáltalán nincsen. Az autóban nem kötik be magukat, naptejet nem használnak. Úgy döntöttek, őket csak az Isten teheti el láb alól, őbenne pedig nem hisznek.

Én Los Angelesben élek, forgatókönyveket írok mutáns szuperhősökről. Két évvel ezelőtt egy forgatókönyves magazin önéletrajzi esszét kért tőlem, és a fogalmazás közepe felé rádöbbentem: káprázatosan unalmas életem volt. Ezt nem panaszképpen mondom. Még ha létem summája unalmas olvasmány is – középiskola, főiskola, alkalmi munkák, egyetemi továbbképző, alkalmi munkák, újabb továbbképző, mutáns szuperhősök –, azért elég élvezetesen éltem. De az esszével küszködve rájöttem, hogy nem akarok az életemről írni, még ötszáz szóban sem. Én Leningrádról akarok írni.

Nagyszüleim kijöttek elém a sarasotai repülőtérre; lehajoltam, hogy megpusziljam őket, ők meg felmosolyogtak rám: egy kicsit mindig zavarba esnek óriás termetű amerikai unokájuk láttán (a száznyolcvanöt centimmel óriás vagyok hozzájuk képest). Útközben vettünk pompanót a helyi halpiacon, és a nagyapám meggrillezte: nem adott hozzá semmi mást, csak vajat, sót meg friss citromot. Mint minden fogás, amit készített, hihetetlenül könnyűnek látszott, nem vett igénybe tíz percnél többet, és jobb ízű volt, mint bármi, amit abban az évben L. A.-ben ettem. Nagyanyám nem süt, nem főz: ő arról híres a családban, hogy egy tálka kukoricapehelynél komplikáltabbat sohasem üt össze.

Vacsora után nagyanyám cigarettára gyújtott, nagyapám pedig kitöltött három pohár saját főzésű ribiszkevodkát. Hallgattuk a kabócák meg a tücskök kórusát, néztük a fekete öblöt, és hessegettük a moszkitókat.

– Hoztam magammal egy magnót. Gondoltam, beszélgethetnénk a háborúról.

Úgy rémlett, nagyanyám a szemét forgatja, miközben a fűbe pöckölte a hamut.

– Mi van?

– Negyvenéves vagy. Most kezd érdekelni?

– Harmincnégy vagyok. – Nagyapámra néztem, ő meg rám mosolygott. – Mi a gond? Talán nácik voltatok? A náci múltatokat rejtegetitek?

– Nem – felelte, még mindig mosolyogva. – Nem voltunk nácik.

– Tényleg azt hitted, hogy negyvenéves vagyok?

– Harmincnégy, negyven… – Nagyanyám megvetően fújta ki a levegőt, és legyintett, mint aki az ostobaságot akarja elhessenteni. – Kit érdekel? Keress magadnak feleséget.

– Minden floridai nagyanya ezt hajtogatja.

– Bah! – Egy kissé meg volt sértve.

– Tudni szeretném, hogy milyen volt. Miért olyan rettenetes ez?

Nagyanyám bólintott a nagyapámnak, miközben a cigarettája parázsló végével rám bökött.

– Tudni szeretné, hogy milyen volt.

– Édesem – mondta a nagyapám. Csak ennyit mondott, semmi mást, de a nagyanyám megint bólintott, és elnyomta a cigarettáját az asztal üveglapján.

– Igazad van – mondta felém fordulva. – Ha írni akarsz a háborúról, hát írjál.

Felállt, megpuszilta a fejem búbját, szájon csókolta nagyapát, és bevitte az edényeket a házba. Pár percig szótlanul ültünk, hallgattuk a hullámok robaját. Nagyapa újratöltötte a poharunkat: örült, hogy kiittam az első adagot.

– Van barátnőd?

– Aha.

– Az a színésznő?

– Igen.

– Tetszik nekem.

– Tudom.

– Orosznak is elmenne – mondta. – A szeme… Ha Leningrádról akarsz beszélgetni, akkor beszélgessünk.

– Nem beszélgetni akarok. Azt akarom, hogy mesélj róla.

– Jó. Rendben van. Mesélek. Majd holnap.

Megtartotta a szavát. Egy héten át mindennap ott ültünk a betonozott teraszon, és magnóra vettem a történeteit. Pár óra délelőtt, aztán ebédszünet, és délután megint – nagyapám, akiből rendszerint két egybefüggő mondatot nem lehetett kihúzni vegyes társaságban (vagyis nem a felesége társaságában), egyik minikazettát a másik után töltötte meg a szavaival. Túl sok is lett egy könyvhöz – lehet, hogy a valóság furcsább a fikciónál, de jobb szerkesztő kell hozzá. Életemben először hallottam a nagyapámat káromkodni és nyíltan beszélni a szexről. Mesélt a gyerekkoráról, mesélt a háborúról, arról, hogy hogyan jöttek át Amerikába. De a legtöbbet egyetlen hétről mesélt, 1942 első hetéről, amikor megismerkedett a nagyanyámmal, szert tett egy jó barátra, és megölt két németet.

Amikor a történeteivel végzett, különféle részletkérdésekről kezdtem faggatni – nevek, helyszínek, bizonyos napok időjárási viszonyai. Egy darabig tűrte, aztán előrehajolt, és lenyomta a magnó Stop gombját.

– Régen volt – mondta. – Nem emlékszem rá, hogy milyen ruhában voltam. Vagy hogy sütött-e a nap.

– Csak azt szeretném, hogy minden klappoljon.

– Nem fog.

– Ez a te történeted. Nem akarom elszúrni.

– David…

– Pár dolog még mindig nem világos…

– David – mondta a nagyapám. – Te vagy az író. Találd ki.