25.

A hó nappal felolvadt, éjjel újra megfagyott, nehéz volt járni rajta, minden lépésnél jégréteg reccsent a talpunk alatt. Az ujjam annyira sajgott, hogy jóformán másra se tudtam gondolni. Csak azért mentünk tovább, mert muszáj volt, ha már eddig eljutottunk, értelmetlen lett volna megállni, de fogalmam sincs, honnan merítettem az energiát egy-egy új lépéshez. Van egy hely az éhségen, a kimerültségen túl, ahol már nem jár az idő, és a test nyomorúsága mintha nem is a miénk volna.

Koljára persze mindez nem vonatkozott. Pont olyan keveset evett, mint én, bár aludni jobban aludt múlt éjjel az analfabéták között: úgy hevert ott a szerszámkamrában, akár az Európa Szálló pihepuha ágyán. Miközben én lekókadt fejjel baktattam észak felé, Kolja úgy tekingetett körbe a holdsütötte tájon, akár egy sétálni induló festő. Mintha egész Oroszország a miénk lett volna. Órákon át semmit sem láttunk, ami emberi jelenlétre utalna, kivéve az elhanyagolt mezőket.

Pár percenként benyúlt a köpönyegébe, hogy ellenőrizze, nem csúszott-e ki a pulóvere a nadrágjából, és a doboz tojás biztonságban van-e.

– Meséltem már az udvari kopóról?

– A regényedről?

– Arról, hogy honnan van a címe.

– Valószínűleg.

– Szerintem nem. A hős, Radcsenko egy régi házban lakik, a Vasziljevszkij-szigeten. Azelőtt magánház volt, Sándor cár egyik tábornokának építették, de most már szétesőfélben van, nyolc család lakik benne, és egyik se szereti a másikat. Egy este, télvíz idején egy vén kutya kocog be az udvarra, lefekszik a kapu mellé, és szép otthonosan elhelyezkedik. Nagy vén dög, a pofája már ősz, az egyik fülét réges-rég leharapták valami marakodásban. Radcsenko másnap délelőtt felébred, kinéz az ablakon, hát ott fekszik a kutya, a fejét a mancsai közt nyugtatva. Megsajnálja szegény nyomorultat, hiszen hideg van, ennivalója meg semmi. Keres egy darab száraz kolbászt, és kinyitja az ablakot, épp amikor a templomban delet harangoznak.

– Melyik évben is vagyunk?

– Mit tudom én. 1883-ban. Radcsenko füttyent egyet, és a kutya felnéz rá. Ledobja neki a kolbászt, a kutya befalja, Radcsenko pedig mosolyog, becsukja az ablakot, és visszabújik az ágyba. Ne feledd, hogy ekkor már öt éve nem hagyta el a lakását. Másnap Radcsenko még mindig alszik, amikor a templomban delet harangoznak. Amikor a harangok elhallgatnak, vakkantást hall odakintről. Aztán még egyet. Végül kibújik az ágyból, kinyitja az ablakot, lenéz az udvarra: megint ott van a kutya, les föl rá, a nyelvét lógatja, várja a kaját. Így hát Radcsenko ismét keres valamit, amit ledobhat neki, és attól fogva ahányszor csak delet harangoznak, a kutya ott várja az ablak alatt az ebédjét.

– Mint Pavlov kutyája.

– Igen – mondta bosszúsan Kolja. – Mint Pavlov kutyája, csakhogy ebben költészet van. Eltelik két év. Az udvari kopó már mindenkit ismer a házban, mindenkit beenged gond nélkül, de ha idegen jön, az öreglegény megvadul, morog, a fogait csikorgatja. A lakók imádják, ő a védelmezőjük, már az ajtókat se zárják be. Radcsenko egész délutánokat veszteget el, ücsörög az ablaknál egy széken, és nézi a kutyát, amint a kapu előtt elhaladókat lesi. Sosem feledkezik meg a déli rituáléról, mindig van kéznél hús, amit ledobhat neki. Egyik délelőtt Radcsenko az ágyában fekszik, éppen valami csodásat álmodott egy nőről, akiért kiskorában bolondult, az anyja egyik barátnőjéről. Megszólalnak a harangok, Radcsenko mosolyogva ébred, nyújtózkodik, odamegy az ablakhoz, kinyitja, és lenéz az udvarra. A kopó az oldalán fekszik a kapunál, mozdulatlanul, és Radcsenko rádöbben, hogy megdöglött. Ne feledd, Radcsenko még sohasem ért hozzá, sohasem vakarta meg a füle tövét, sohasem simogatta meg a hasát, vagy ilyesmi, de azért szerette a vén korcsot, hűséges barátjának tekintette. Radcsenko majdnem egy órán át nézi a döglött kopót, végül megérti, hogy senki sem fogja eltemetni. Kóbor jószág, senkinek semmi köze hozzá. Radcsenko már hét esztendeje nem hagyta el a lakását, a gondolattól is rosszul van, hogy kitegye a lábát, de még szörnyűbb elgondolnia, hogy a kopó ott fog megrohadni a tűző napon. Érted, hogy milyen drámai ez? Kilép a lakásából, lemegy a lépcsőn, ki a főbejáraton, a napfénybe. Hét éve először! Fogja a nagy kutyát, és kiviszi az udvarról.

– Hová temeti?

– Nem tudom. Az egyetem valamelyik kertjébe talán.

– Azt nem engedélyezik.

– Ezen még nem gondolkodtam. De nem is ez a lényeg…

– Ásóra is szüksége lesz.

– Igen, ásóra is szüksége lesz. Annyi benned a poézis, mint egy pályaudvari kurvában, tudod-e? Lehet, hogy a temetési jelenetet meg sem írom, ehhez mit szólsz? Az olvasók képzeletére bízom.

– Jó ötlet. Elég nyálas lenne. Egy halott kutyus, hát, érted.

– De tetszik?

– Azt hiszem, igen.

– Azt hiszed? Gyönyörű történet.

– Tényleg jó. Tetszik.

– Hát a cím? Az udvari kopó? Most már világos, hogy miért zseniális cím, ugye? Rengeteg nő jár Radcsenkóhoz, folyton ki akarják csábítani, de hiába. Szinte versengenek egymással, mindenki az első akar lenni, aki ki tudja csalogatni a kapun, de egyiknek sem sikerül. Csak a kutyának, annak a gazdátlan, vén dögnek.

– Az, hogy Az udvari kutya, biztos nem lenne ilyen jó.

– De nem ám.

– Mi a különbség a kutya meg a kopó között?

– A kopók vadásznak. – Kolja karon ragadott, a szeme elkerekedett, muszáj volt megállnom. Először azt hittem, hall valamit, dübörgő Panzer-motort, vagy távoli katonák kiabálását, de nem, bármi kötötte is le a figyelmét, az belülről jött. Szorongatta a karomat, a szája elnyílt, az arca feszülten koncentrált, mintha egy lány nevét próbálná felidézni, de csak a kezdőbetűje jut eszébe.

– Mi van? – kérdeztem. Felemelte a kezét, én meg vártam. Attól, hogy tíz másodpercre megálltunk, máris szerettem volna lefeküdni a hóba, behunyni a szememet, csak néhány percre, éppen annyi időre, hogy levegyem a súlyt a talpamról, és megmozgassam a lábujjaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet.

– Jön – mondta Kolja. – Érzem.

– Mi jön?

– A szarom! Gyerünk, a kurva anyádat, rajta!

Berohant egy fa mögé, én meg vártam, imbolyogva a szélben. Szerettem volna leülni, de valami idegesítő hang a koponyámban azt súgta, veszélyes leülni, ha leülök, soha nem kelek fel többé.

Mire Kolja visszatért, már állva aludtam, összefüggéstelen álomképek montázsa úszott a fejemben. Összerezzentem, amikor megmarkolta a karomat, és rám villantotta kozák vigyorát.

– Barátom, soha többé nem leszek ateista! Gyere, megmutatom.

– Viccelsz? Nem akarom látni.

– Muszáj megnézned! Ez rekord.

Ráncigálta a karomat, húzott volna maga után, de én megvetettem a lábam a hóban, és teljes súlyommal hátradőltem.

– Nem, nem, menjünk már; nincs időnk.

– Félsz megnézni a csúcsdöntő szaromat?

– Ha nem érünk oda az ezredeshez hajnalra…

– De ez egészen rendkívüli! Mesélhetsz róla a gyerekeidnek.

Kolja teljes erejéből húzott, éreztem, hogy mindjárt hasra esek, de aztán kesztyűs keze lecsúszott a kabátom ujjáról, ő meg elvágódott a jeges havon. Először röhögni akart, aztán eszébe jutottak a tojások.

– A kurva életbe – mondta rám meredve. Utunk során először igazi félelmet láttam a szemében.

– Ne mondd, hogy összetörtek. Ne mondd, hogy összetörted őket.

– Összetörtem? Miért csak én? Miért nem akartad megnézni a szaromat?

– Mert nem akarom látni a szarodat! – kiabáltam, hirtelen elfeledkezve róla, hogy ellenség is járhat az erdőben. – Mondd már, összetörtek?

A földön ülve kigombolta a köpönyegét, előhúzta a dobozt, és végigfuttatta az ujjait az oldalán. Aztán nagy levegőt vett, lerántotta a jobb kezéről a kesztyűt, és csupasz ujjakkal nyúlt bele a szalmával kitömött dobozba.

– Na?

– Minden rendben.

Amikor a doboz újra biztonságban volt Kolja pulóverének melegében, továbbindultunk észak felé. A történelmi szarást többször nem hozta szóba, de láttam rajta, hogy dühös, amiért nem néztem meg, hogy később tanúsíthassam. Ha majd eldicsekszik vele a barátainak, nem lesz, aki igazolja.

Minden percben az eget pásztázó reflektorfényt kerestem. Néha egy-két kilométeren át eltűnt előlünk, eltakarták a fák vagy a dombok, de mindig újra előkerült. Amint közelebb értünk Pityerhez, más fényszórókat is megpillantottunk, de az az első maradt a legerősebb, olyan erős volt, hogy még a hold is világosabb lett tőle, amikor átsöpört azokon a távoli, hideg krátereken.

– Nagyot néz majd az ezredes, amikor beállítunk – mondta Kolja. – Szerintem már rég halottnak hisz bennünket. Olyan boldog lesz ezekkel a tojásokkal, hogy meg fogom hívatni magunkat a lánya lagzijára. Miért is ne? A felesége odalesz értünk. Talán még a menyasszonyt is megforgathatom, mutatok neki pár lépést, hadd lássa, hogy nincsenek ellenemre a férjes asszonyok.

– Én még azt se tudom, hol fogok aludni ma éjjel.

– Elmegyünk Szonyához. Ezzel ne foglalkozz. Az ezredestől biztosan kapunk valami ennivalót a fáradságunkért, megosztjuk vele, hátha beindul tőle. Aztán holnap megkeresem a zászlóaljamat. Meg lesznek lepve a fiúk, amikor betoppanok.

– Szonya nem ismer engem, semmi keresnivalóm ott.

– Ugyan már. Barátok vagyunk, Lev, vagy nem? Szonya a barátom, te is a barátom vagy, ne aggódj, jut nála hely mindkettőnknek. Persze neked most már nem lesz olyan izgalmas, hiszen megismerkedtél Vikával, igaz?

– Vika a frászt hozza rám.

– Énrám is. De azért tetszik neked, valld be.

Elmosolyodtam, amint felidéztem magamban Vika szemét, duzzadt alsó ajkát, kulcscsontja kecses ívét.

– Biztosan gyereknek tart.

– Lehet. De megmentetted az életét. Azt a golyót az ő fejének szánták.

– A te életedet is megmentettem.

– Dehogy, én akkor már elkaptam a fritzet.

– Fenéket, nála volt a géppisztoly…

– Nincs az az isten, hogy engem egy bajor örömkatona legyűrjön…

Egyfolytában vitatkoztunk, hol a sakkjátszmáról meg az állítólagos rossz lépéseimről, hol az ezredes lányának a lagzijáról, hol meg arról, hogy mi történhetett azzal a négy lánnyal az udvarházból. A beszélgetés ébren tartott, elterelte a figyelmemet elgémberedett lábaimról. Az ég egyre világosodott, aztán műútra bukkantunk, letaposott haván könnyebben esett a járás. Még fel se kelt a nap, de már ki tudtuk venni Pityer külső védvonalát: a lövészárkokat, megannyi fekete hasadék a hóban, a beton sárkányfogakat, a hideg földből meredező rozsdás sínszálak sűrűjét, a karók köré tekert szögesdrótgöngyölegek kilométereit.

– Egy biztos – mondta Kolja. – Jár nekem egy szelet abból a kurva esküvői tortából. Mindazok után, amiken keresztülmentünk.

Eltelt egy másodperc.

– Mit művelnek ezek? – Aztán meghallottam a lövést. Kolja elkapta a kabátom szárát, és lerántott a földre. Golyók sivítottak a fejünk fölött. – Miránk lőnek – válaszolt a saját kérdésére. – Hé! Hé! Oroszok vagyunk! Oroszok vagyunk, ne lőjetek! – Újabb golyók fütyültek el felettünk. – Oroszok vagyunk, baszd meg anyád, figyeljél már! Halljátok a hangomat? Hallotok? Papírunk van Grecsko ezredestől! Grecsko ezredes! Halljátok?

A puskák elhallgattak, de mi maradtunk hason fekve, karunkat a fejünk köré fonva. Hallottuk, hogy egy tiszt rákiált az embereire a védvonal mögött. Kolja felemelte a fejét, és a lövészárkok felé sandított, amelyek több száz méterre húzódhattak tőlünk északra.

– Figyelmeztető lövésről még nem hallottak?

– Lehet, hogy ezek azok voltak.

– Frászt, a fejünkre céloztak. Csak nem tudnak lőni. Töketlen gyári munkások, lefogadom. Egy hete vételezhettek fegyvert. – Tölcsért csinált a kezéből. – Hé! Hallotok? Nem a fritzekre kéne tartogatni a töltényeket?

– Emeljétek föl a kezeteket, és induljatok lassan felénk! – kiáltott vissza valaki.

– Nem lőttök, ha felállunk?

– Nem, ha tetszeni fog a pofázmányotok.

– Anyádnak tetszene – dörmögte Kolja. – Mehetünk, kisoroszlán?

Abban a pillanatban, hogy felálltunk, Kolja grimaszt vágott, és megbotlott, kis híján elesett. Megmarkoltam a karját. Homlokát ráncolva porolta a havat a köpönyege elejéről, aztán kitekerte a derekát, hogy megnézze a gerince tövét. Ekkor vettük észre a vastag szöveten a golyó ütötte lyukat, csípőmagasságban.

– Dobjátok el a fegyvert! – kiáltotta a tiszt a távoli árokból. Kolja elhajította az MP40-esét.

– Megsebesültem! – kiáltott vissza. Kigombolta a köpönyegét, és megvizsgálta a lyukat a nadrágja fenekén. – Hihetetlen! Ezek a faszok seggbe lőttek.

– Induljatok felénk fölemelt kézzel!

– Seggbe lőttetek, te idióta! Nem tudok járni.

Fogtam Kolja karját, hogy el ne essen; a jobb lábára nem tudott ránehezedni.

– Le kéne ülnöd – mondtam.

– Ülni se tudok. Hogyan üljek golyóval a seggemben! Ez hihetetlen.

– Le tudsz térdelni? Jobb lenne, ha most nem állnál.

– Tudod, mennyit fognak ezért ugratni a zászlóaljnál? Seggbe lőttek a futószalag mellől szalajtott kurva amatőrök.

Segítettem neki leereszkedni. Megrándult az arca, amikor a jobb térde beleütközött a hóba. A lövészárokban a tisztek megbeszélést tarthattak. Most egy új hang kiáltott, öregebb, tekintélyesebb.

– Maradjatok ott! Kimegyünk értetek!

Kolja felhorkant.

– Maradjatok ott, mondja. Igen, azt hiszem, tényleg itt maradok, most, hogy a seggemben van a golyótok.

– Lehet, hogy egyenesen átment rajtad. Az jobb, nem, ha egyenesen átment rajtad?

– Letoljam a gatyámat, hogy megnézhesd? – kérdezte Kolja fájdalmas vigyorral.

– Tehetek valamit? Mit csináljak?

– Szorítókötés, azt szokták mondani. Nyugi, majd én megcsinálom. – Kioldotta a sapkája madzagját, levette a fejéről, és rányomta a golyólyukra. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mélyet lélegzett. Amikor kinyitotta, mintha eszébe jutott volna valami; szabad kezével benyúlt a pulóvere alá, és előhúzta a szalmával kitömött tojásdobozt.

– Tedd a kabátodba – parancsolta. – Nem lenne jó, ha megfagynának. De el ne ejtsd nekem!

Néhány perc múlva láttuk, hogy egy GAZ közeledik felénk, a páncélozott fajtából, vastag hókerékkel, a hátuljában nehézgéppuskával. A géppuskás egyenesen a fejünknek irányozta a széles szájú csövet, amikor az autó lefékezett előttünk.

Kiugrott egy hadnagy meg egy őrmester, és kezüket a pisztolytáskájukon tartva odajöttek hozzánk. Az őrmester megtorpant az elhajított MP40-es mellett. Egy darabig a géppisztolyt nézte, aztán Koljára pillantott.

– A mesterlövészeink kiszúrták, hogy német fegyveretek van. Helyesen jártak el.

– Te mesterlövésznek nevezed az ilyet? Arra képezték ki őket, hogy seggbe lőjék az embert?

– Miért van német fegyveretek?

– Vérzik, segítségre van szüksége – mondtam. – Nem lehetne későbbre halasztani a kérdéseket?

A hadnagy rám nézett, lapos, unott arca semmilyen érzelmet nem árult el az enyhe rosszindulaton kívül. A feje kopaszra volt borotválva, sapka se volt rajta, mintha nem is érezné a körülöttünk örvénylő hideg szelet.

– Civil vagy? És még te parancsolgatsz nekem? Itt helyben kivégeztethetnélek, amiért megszegted a kijárási tilalmat, és engedély nélkül átlépted a városhatárt.

– Kérem. Tiszt elvtárs. Ha sokáig ácsorgunk, el fog vérezni.

Kolja benyúlt a zsebébe, előásta az ezredes levelét, és odanyújtotta a tisztnek. A hadnagy megvetően olvasni kezdte, aztán megmerevedett, amint az aláírást meglátta.

– Be kellett volna szólnotok – motyogta. Intett a sofőrnek és a géppuskásnak, hogy jöjjenek segíteni.

– Még hogy be kellett volna… az ezredes nevét ordítoztam, miközben ti lőttetek rám!

– Az embereim helyesen jártak el. Ellenséges fegyverrel közeledtetek, semmilyen előzetes figyelmeztetést nem kaptunk…

– Kolja – mondtam, a vállára téve a kezemet. Rám nézett, már nyílt is a szája, hogy verbálisan kibelezze a hadnagyot. Életében először megértette, hogy jobb lesz hallgatni. A szemét forgatva elmosolyodott, aztán észrevette nyugtalan arckifejezésemet. Követte tekintetemet a hóra, ahová lefolyt a vére, a nadrágja szára már egészen át volt itatva. Olyan volt körülötte a hó, mint a cseresznyés fagylalt, amit apám szokott venni nekem nyári vásárokon.

– Nyugi – szólt Kolja a vért bámulva. – Ez nem olyan sok, nyugi.

A sofőr a hóna alá nyúlt, a géppuskás átnyalábolta a térde alatt, és betették a járó motorú GAZ hátsó ülésére. Én a vezetőülés meg a hátsó ülés közé kuporodtam. Kolja hason feküdt az ülésen, a köpönyegével letakarva, hogy ki ne hűljön. Elindultunk a lövészárkok felé, Kolja minden egyes döccenésnél lehunyta a szemét. Elvettem tőle a vérrel átitatott sapkát, és a sebre nyomtam, hogy lelassítsam a vérzést, ügyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

Lehunyt szemmel elmosolyodott.

– Jobb szeretném, ha Vika keze lenne a seggemen.

– Nagyon fáj?

– Téged lőttek már seggbe?

– Nem.

– A válasz az, hogy fáj. Csak annak örülök, hogy nem elölről csinálták. Kérem, hadnagy elvtárs – szólt előre –, megköszönné a mesterlövészeinek, hogy nem a tökeimet lőtték szét?

A hadnagy az utasülésen egyenesen előremeredt; nem válaszolt, sima koponyáján kis fehér sebhelyek virítottak.

– A leningrádi nők köszönetét is tolmácsolhatja.

– Bevisszük a Kirov Művek kórházába – mondta a hadnagy.
– Ott vannak a legjobb sebészek.

– Pompás, az NKVD biztosan ki fogja tüntetni érte. Miután engem kitettek, legyen szíves elfuvarozni a kis barátomat a Kamennij-szigetre. Fontos csomagot visz az ezredesnek.

A hadnagy mogorván hallgatott; dühítette, hogy egy közlegény parancsolgat neki, de nagy hatalmú ellenséget sem akart szerezni. Egy homokzsáktorlasznál megálltunk, és majdnem két percet vesztegettünk el, míg egy katona lebocsátotta a fahidat a lövészárokra, hogy átkelhessünk. A sofőr rájuk vakkantott, hogy siessenek, de a katonák fáradtan, apatikusan őgyelegtek, azon tanakodva, mi lenne a legjobb pozíció a pallónak. Végül csak átjutottunk rajta. A sofőr a gázra taposott, és egymás után maradtak el mögöttünk a homokzsákokkal körülbástyázott géppuskafészkek.

– Milyen messze van a kórház? – kérdeztem a sofőrtől.

– Tíz perc. Nyolc, ha szerencsénk van.

– Legyen – mondta Kolja. Most már szorosan lehunyta a szemét, arca az ülésnek nyomódott, szőke haja a homlokára lógott. Az utóbbi egy percben nagyon sápadt lett, és nem tudta abbahagyni a didergést. Szabad kezemet a nyaka hátuljára tettem: hűvös volt a bőre.

– Nyugi – mondta. – Ennél rondábban is láttam vérezni bajtársakat, de egy hét múlva visszajöttek, szépen befoltozva.

– Nem izgulok.

– Rengeteg vér van az emberi testben. Mennyi is, öt liter?

– Nem tudom.

– Soknak látszik, de szerintem egy litert se vesztettem. Na jó, mondjuk egyet.

– Inkább ne beszélj.

– Miért? Mi bajom lehet belőle? Figyelj, muszáj elmenned a lagziba. Táncolj egyet az ezredes lányával, aztán keress meg a kórházban, és mesélj róla. De részletesen. Milyen ruhában volt, milyen illata volt, és így tovább. Már öt napja őrá rejszoltam, tudtad? Na jó, egyszer Vikára is. Bocs. De amit a birkaakolban csinált… tudod, amikor a melle alá csatolta az övet. Te is láttad. Igazán nem hibáztathatsz.

– Mikor volt erre időd?

– A kurva gyaloglás közben idáig. A katona megtanul menetelve rejszolni. Kezet a zsebbe, nem nagy kunszt.

– Vikára rejszoltál, miközben az éjjel gyalogoltunk?

– Nem akartam elárulni. Te a fele éjszakát alvajárással töltötted, én meg unatkoztam, muszáj volt valamit csinálnom. És most haragszol rám. Ne haragudj.

– Persze hogy nem haragszom.

A sofőr vadul a fékre lépett, és Kolja legurult volna a hátsó ülésről, ha nem fogom. Kiegyenesedtem, és átpislogtam a szélvédőn. Odaértünk a hatalmas alapterületű Kirov Művek széléhez, ami valóságos város volt a városban, tízezrek dolgoztak benne éjjel-nappal. A tüzérségi lövedékek és a Luftwaffe-bombák több téglafalú műhelyt romba döntöttek, itt is, ott is műanyag lepedők fedtek betört üvegű ablakokat, jég borította gránáttölcsérek pettyezték a telepeket. De még most is, hogy munkások ezreit evakuálták, ezrek haltak meg, vagy várták, hogy meghaljanak a frontvonalakban, még most is füstöltek a kémények, a közökben és átjárókban nők toltak szénnel teli talicskákat, s a levegő megtelt a búgó esztergapadok, forgó hengergépek, acélt formázó hidraulikus sajtók lármájával.

Egy repülőhangár méretű összeszerelő műhelyből vadonatúj T–34-es tankok sora gurult ki. Nyolc még festetlen burkolatú harckocsi görgött előttünk a piszkos havon, elzárva az utunkat.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Kolja. A hangja jóval gyengébb volt, mint egy perce, ijesztő volt hallani.

– Tankok mennek át az úton.

– T-harmincnégyesek?

– Igen.

– Príma tankok.

Végül elhaladtak, mi meg kilőttünk. A sofőr folyamatosan nyomta a gázt, biztosan markolta a kormányt, és úgy látszott, ismeri a Kirov Műveket – sikátorokon vágott át a turbinaműhelyek mögött, földutakon száguldott végig a bádogtetejű, kis vaskos kéményű munkásviskók mellett –, de még így is időbe telt, hogy a roppant kiterjedésű gyárváros túlsó végére érjen.

– Ott van – mutatott a hadnagy egy tégla raktárépületre, amelyet kórházzá alakítottak át. Hátrafordult, és Koljára pillantott. Mivel nem láthatta az arcát, kérdően rám nézett. Vállat vontam: Nem tudom.

– A francba! – ordította a sofőr, tenyerével a kormánykerékre csapva, aztán megint fékezett. Egy kis mozdony pöfögött végig a gyárat átszelő síneken, nyersvassal megpakolt vagonokat húzva maga után.

– Lev?

– Igen?

– Közel vagyunk már?

– Azt hiszem, nagyon közel.

Kolja ajka kékült, gyengén, zihálva szedte a levegőt.

– Van itt víz?

– Van valakinek vize? – Elcsuklott a hangom, akár egy rémült gyereké.

A géppuskás előreadta a kulacsát. Lecsavartam a kupakot, oldalt fordítottam Kolja fejét, és próbáltam vizet önteni a szájába, de csak az ülésre folyt. Valamennyire megemelte a fejét, egy keveset sikerült a torkába csorgatnom, de fuldokolni kezdett, és kiköpte. Próbáltam volna még egyszer, de rántott egyet a fején, úgyhogy visszaadtam a kulacsot a géppuskásnak.

Rádöbbentem, hogy fázhat a feje, lekaptam a sapkámat, és rátettem: szégyelltem, amiért előbb nem jutott eszembe. Didergett, mégis izzadt az arca, a bőre fakó volt, pénzérme nagyságú szederjes foltok ütköztek ki rajta.

A vagonok közti réseken láttam a kórház bejáratát, száz méterre lehetett. A sofőr előregörnyedt az ülésen, karját a kormányra fonva, és türelmetlenül biccentgetett. A hadnagy egyre aggodalmasabb pillantásokat vetett Koljára.

– Lev? Tetszik a cím?

– Milyen cím?

– Az udvari kopó.

– Jó cím.

– Lehetne Radcsenko is.

– Az udvari kopó jobb.

– Szerintem is.

Kinyitotta a szemét, azt a világoskék kozákszemét, és rám mosolygott. Mindketten tudtuk, hogy meg fog halni. Remegett a hátsó ülésen, a köpönyege alatt, fogai nagyon fehéren villantak ki kékes ajkai közül. Azóta is úgy gondolom, nekem szóló ajándék volt ez a mosoly. Kolja nem hitt Istenben, a túlvilágban; nem hitte, hogy jobb helyre tart, vagy hogy egyáltalán tart bárhová. Őt nem várták angyalok. Azért mosolygott, mert tudta, hogy rettegek a haláltól. Így gondolom. Tudta, hogy rettegek, és egy kicsit meg akarta könnyíteni a dolgomat.

– Hát nem fantasztikus? Seggbe lőnek a testvéreim.

Szerettem volna mondani valamit, valami hülye viccet, hogy eltereljem a figyelmét. Mondanom kellett volna valamit, bárcsak mondtam volna, de még ma sem jut eszembe semmi helyénvaló. Ha azt mondtam volna neki, hogy szeretem, rám kacsintott volna: „Szóval nem véletlenül markolod a seggemet?”

Még Kolja sem volt képes sokáig őrizni azt a mosolyt. Megint lehunyta a szemét. Amikor megszólalt, nagyon száraz volt a szája, az ajka összeragadt, amint a szavakat formálta.

– Nem így képzeltem el – mondta.