10.

Aznap este júniusi íze volt a levesnek, akárcsak azoknak a vacsoráknak, amelyekre az ostrom előttről emlékeztünk. Szonya az egyik imádójától, egy vadászpilótától kapott egy szem teljesen ép krumplit. Kolja tiltakozott, mondván, ő nem kér egy másik szerető ajándékából, de a panaszát, mint remélte is, figyelmen kívül hagyták, és a Kedves-leves jó sűrűre sikerült, krumplival, hagymával meg sok sóval. Szerencsénkre a többi sebész éppen máshol töltötte az éjszakát. Szonya egy szárnyért meg egy csésze levesért cserébe szerzett a szomszédtól egy üveg egészen iható vodkát; a németek csak néhány lusta gránátot lőttek ki a városra, mintegy emlékeztetőül, hogy ott vannak még, de ezen az estén jobb dolguk is akad; éjfélre alaposan berúgtunk, a hasunk tele volt, Kolja és Szonya a hálószobában dugott, én meg Tyimofejjel sakkoztam a kályha fényénél.

A második játszma közepén léptem egyet a huszárommal; Tyimofej a táblára meredt, böfögött, és azt mondta:

– Ajaj, te aztán tudsz.

– Most jössz rá? Az előbb tizenhat lépésben megvertelek.

– Azt hittem, az az italtól volt… Elintéztél, mi?

– Még élsz. De nem sokáig.

Elfektette a királyát, és megint böfögött, elégedetten, élvezve, hogy étel van a hasában.

– Semmi értelme. Oké. A tyúkot a kakastól nem tudod megkülönböztetni, de sakkozni, azt tudsz.

– Régen jobb voltam. – Felállítottam a királyát, és léptem helyette, hogy lássam, meddig tudnám elnyújtani a végjátékot.

– Jobb? Régen? Mikor, embriókorodban? Mégis mennyi vagy, tizennégy?

– Tizenhét!

– Borotválkozol már?

– Igen.

Tyimofej kétkedő arcot vágott.

– Levágtam a bajuszomat… És télen lassabban nő vissza.

Szonya lihegni, majd nevetni kezdett a szomszéd szobában, mire muszáj volt elképzelnem, ahogy hátraveti a fejét, nyaka felível, a bimbók megkeményednek apró mellén.

– Nem tudom, honnan van erre energiájuk – mondta Tyimofej, és elnyújtózott a pokrócrétegeken. – Ha én minden este húslevest ehetnék, örökre letennék a nőkről.

Behunyta a szemét, és már aludt is, én meg hallgathattam tovább a szerelmeseket.

Kolja pirkadat előtt keltett, a kezembe nyomott egy csésze teát, és tanulmányozni kezdte az otthagyott sakktáblát. Tyimofej még aludt, hanyatt fekve, nyitott szájjal, karját hátravetve, mint aki megadja magát az ellenségnek.

– Ki volt a sötét?

– Én.

– Hat lépésben legyőzhetted volna.

– Ötben. Hacsak nem hibázik, mert akkor háromban.

Kolja a homlokát ráncolva nézte a figurákat, amíg rá nem jött a megoldásra.

– Te tényleg tudsz.

– Még mindig van kedved fogadni? Mi is volt a téted, meztelen francia lányok?

Mosolyogva dörzsölgette a szemét.

– Egyszerűbb, ha neked ajándékozom őket. És megmutogatom, hogy mi micsoda rajtuk. Gyerünk, húzz bakancsot!

– Hová megyünk?

– Mgába.

Lehet, hogy Kolja dezertőr volt, de annyi természetes tekintély volt a hangjában, hogy félig már be is fűztem a bakancsomat, mire eszembe jutott kétségbe vonni az utasítását. Ő akkor már belebújt a köpönyegébe, felhúzta a bőrkesztyűjét, kétszer a nyaka köré tekerte a sálját, és éppen a fogait nézegette a szamovár fölött lógó kis falitükörben.

– Mga ötven kilométerre van innen.

– Egy jó napi gyaloglás. Tegnap este bevacsoráztunk, kibírjuk.

Lassan rádöbbentem a javaslat eszelősségére.

– De a német vonalak mögött van. Miért kéne Mgába mennünk?

– Hétfő van, Lev. Csütörtökre kell az a tojás, és Pityerben nem fogunk találni. Szonya nagybátyja az ottani gazdaság vezetője, emlékszel? Biztosra veszem, hogy a németek tovább működtetik. Ők is szeretik a tojást.

– Ez a tervünk? Ötven kilométert gyalogolunk, el a németek mellett, egy baromfiszövetkezetbe, ami esetleg nem égett le, fölkapunk egy tucat tojást, aztán szépen hazajövünk?

– Jó, minden nevetségesnek tűnhet, ha ilyen gúnyos hanglejtéssel mondod.

– Hanglejtés? Én kérdeztem valamit! Ez a tervünk? Még Szonya se járt ott! Hogyan találjuk meg?

– Mgában van! Mégis mennyire lehet nehéz megtalálni valamit Mgában?

– Bassza meg, én Mgát se tudnám megtalálni!

– Á – vigyorgott Kolja, fejébe nyomva a prémsapkáját. – Az rém egyszerű. A moszkvai vasútvonal mentén fekszik. Követjük a síneket, és kész.

Tyimofej felmordult álmában, és az oldalára hengeredett. Már megtanultam, hogy az orvosok és a katonák bármilyen, nem életveszélyes ricsajt képesek átaludni; a veszekedésem Koljával szelíd bölcsődal volt, ha Tyimofej békés, elégedett arcából ítélt az ember. Ránéztem, és máris gyűlöltem, gyűlöltem, amiért ott alhat a gyapjúpokróc ágyán, melegen, kényelmesen, jóllakottan, amiért őt nem nyaggatja ez a kozák sarjadék, nem kergeti ki egy NKVD-s ezredes a vadonba, hozzávalókat keresni egy lakodalmi tortához.

Visszafordultam Kolja felé, aki éppen hetyke szögbe igazította a fején a prémsapkát a tükör segítségével. Őt még jobban gyűlöltem, gyűlöltem a vidám, lezser rohadékot, aki olyan friss és jókedvű reggel hatkor, mintha most ért volna haza egy kéthetes fekete-tengeri nyaralásból. Alighanem még mindig bűzlött a szextől, de ilyen korán, abban a hideg lakásban egyáltalán nem éreztem semmit. A tülökorrom csak látványosság volt, gúnyolódók céltáblája, szagokat alig tudtam elkapni vele.

– Teszerinted őrültség – mondta Kolja –, de azok a feketéző parasztok, akik kétszáz rubelért árulják a krumplit a Széna téren, egytől egyig a városon kívülről hozzák az árut. Naponta jönnek el emberek a német vonalak mellett. Nekünk miért ne sikerülne?

– Részeg vagy?

– Negyed üveg vodkától? Aligha.

– Kell hogy legyen valami hely, ami közelebb van Mgánál.

– Hol?

Mostanára teljesen bebugyolálta magát, az állát négynapos szőke sörte borította. Várta, hogy alternatívát kínáljak a hülye tervére, de ahogy múltak a másodpercek, rá kellett jönnöm, hogy nincs ilyen.

Úgy mosolygott rám, hogy az a Vörös Flotta toborzóplakátjára is illett volna.

– Ez az egész egy kurva vicc, elismerem. De azért elég jó vicc.

– Ja, csodás. És az a legszebb benne, hogy szépen meghalunk odakinn, az ezredes lánya nem kapja meg a tortáját, és soha senki sem fogja megtudni, mit kerestünk egyáltalán Mgában.

– Nyugalom, kis érzékeny izraelitám. Nem hagyom, hogy bántsanak a csúnya bácsik…

– Fordulj föl.

– …de most már indulnunk kell. Ha még napvilágnál oda akarunk érni.

Vissza kellett volna feküdnöm. A kályha ugyan kihűlt az éjjel, a forgács utolja is leégett benne, de a felhalmozott takarók alatt még elég meleg volt. Sokkal több értelme lett volna tovább aludni, mint tyúkkeresőben kigyalogolni Mgába, ahol németek ezrei várnak ránk. Ennél mindennek több értelme lett volna. De bármennyire tiltakoztam is, tudtam, hogy követni fogom. Mert igaza volt: Leningrádban nincs tojás. És nem is ez volt az egyetlen okom. Kolja egy nagy pofájú, nagyokos, zsidóheccelő kozák, de az önbizalma olyan teljes és makulátlan, hogy már nem is arroganciának tűnt, hanem egy olyan ember ismertetőjegyének, aki belenyugodott hősi sorsába. Én ugyan nem így képzeltem el a kalandos életet, de a valóság kezdettől fogva fütyült a kívánságomra, olyan testtel ruházott fel, ami inkább könyvek pakolására termett, mint bármi egyébére, és annyi félelmet plántált belém, hogy csak kuporogni tudtam a lépcsőházban, amikor jött az erőszak. Talán egy nap majd az én karom és lábam is izmoktól duzzad, és a félelem kiszivárog belőlem, mint a kádból a piszkos víz. Bárcsak hihettem volna ebben, de persze nem hittem. Egyaránt meg voltam verve az oroszok és a zsidók pesszimizmusával, márpedig ezeknél búvalbéleltebb törzsek nincsenek a világon. De ha nagyság nincs is bennem, ahhoz talán van tehetségem, hogy felismerjem másokban, bármilyen idegesítőek is egyébként.

Felálltam, felkaptam a kabátomat a padlóról, belebújtam, és követtem Kolját a bejárati ajtóhoz, amelyet szertartásosan kinyitott előttem.

– Várj – mondta, mielőtt átléptem volna a küszöböt. – Nagy útra indulunk, üldögéljünk előtte egy kicsit.

– Nem is tudtam, hogy babonás vagy.

– Szeretem a hagyományokat.

Szék nem volt, úgyhogy a padlóra ültünk, az ajtó mellé. A lakás csendes volt. Tyimofej hortyogott a kályha mellett, az ablakkeretek rázkódtak, a rádió a végtelen metronómhangot sugározta, jelezve, hogy Leningrád még áll. Kinn szapora, hozzáértő kalapálással plakátokat erősített valaki a bedeszkázott ablakokra. Az én fülemben úgy hangzott, mintha koporsókészítő szögelné egymáshoz a fenyődeszkákat. Igen elevenen képzett meg előttem: még a bőrkeményedéseket is ki tudtam venni a tenyerén, a kimeredő fekete szőrszálakat a sűrű szemöldöke közt, a fűrészport az izzadt alkarján.

Lélegeztem egy nagyot, és Koljára néztem. Ő is rám nézett.

– Ne félj, kis barátom, nem hagylak meghalni.

Tizenhét éves voltam, és ostoba, ezért hittem neki.