12.

Leningrádon kívül még nőttek fák: varjak pusmogtak a nyírek ágain, mókusok rohangásztak a fenyők közt. Kövér, ártatlan mókusok voltak, könnyű lett volna leszedni őket egy pisztollyal. Szerencséjük volt, hogy a megszállt országrészben éltek.

Az erdőben masíroztunk, meg a nyílt mezőn a hideg napfényben, de sose mentünk látótávolságon kívülre a sínektől. A hó kemény volt, tele fenyőtűkkel, kellemes járás esett rajta. A németek által ellenőrzött területen voltunk, de a németek jelenlétének, a háborúnak nyoma sem látszott. Furcsa boldogság fogott el. Pityer volt az otthonom, de Pityer temetővé vált, szellemek, kannibálok városává. Szinte fizikai változást éreztem most, hogy a vidéken baktattunk, mintha tiszta oxigént lélegeznék be, miután hónapokig kuporogtam valami szénbánya fenekén. Nem csikart már a hasam, nem volt eltömődve a fülem, a lábam erősebb volt, mint hónapok óta bármikor.

Koljára is így hatott az élmény. Hunyorgott a hótakaróról visszaverődő fényben, összecsücsörítette a száját, és nagy párapamacsokat pöffentett a levegőbe: úgy élvezte a trükkjét, akár egy ötéves gyerek.

Zöld papírdarabot vett észre egy vén nyírfa tövében, lehajolt érte. Közönséges tízrubeles bankjegynek látszott, Lenin bámult ránk komor szemmel a nagy, kopasz koponyája alól, csak éppen a tízrubeles szürke volt, nem zöld.

– Hamis? – kérdeztem.

Kolja bólintott, az égre bökött, aztán vizsgálgatni kezdte a bankót.

– A fritzek dobálják le ezrével. Minél több a hamis bankjegy, annál kevesebbet ér a valódi.

– De hát rossz a színe.

Kolja megfordította, és olvasni kezdte, ami a másik oldalára volt nyomtatva:

– Az élelmiszer és a közszükségleti cikkek ára megsokszorozódott, a Szovjettunióban virágzik a feketepiac. Helyesírási hiba. Otthon sötét üzelmeket folytatnak a pártfonkcionáriusok és a zsidók, míg ti életeteket áldozzátok ezekért a bűnözőkért. „Fonkcionáriusok”, ez jó. A fél országot megszállják, és nem találnak egy embert, aki beszéli a nyelvünket? Nemsokára megjön majd az eszetek, ezért őrizzétek meg ezt a tízrubeles bankjegyet. Ez lesz a passzusotok a szabad Oroszországba való visszatéréshez a háború után.

Kolja felnézett, és rám vigyorgott.

– Sötét üzelmeket folytatsz, Lev Abramovics?

– Nincs nekem olyan szerencsém.

– Ezek azt képzelik, az ilyenektől majd átállunk hozzájuk? Hát semmit sem értenek? A propagandát mi találtuk fel! Nagyon rossz taktika: felbosszantják azokat, akiket meg akarnak téríteni. Egy fiatalember azt hiszi, talált egy tízrubelest: remek, talán vehet rajta egy szelet kolbászt. Erre kiderül, hogy nem is pénz, csak egy rossz helyesírású fegyverletételi kupon.

Rászúrta a papírdarabot egy faágra, és meggyújtotta az öngyújtójával.

– Elégeted a lehetőséget, hogy egy szabad Oroszországba térhess vissza – mondtam neki.

Kolja rám mosolygott, és csak nézte az elszenesedő, összepöndörödő álbankjegyet.

– Gyerünk. Hosszú út áll még előttünk.

Caplattunk egy órát a hóban, aztán Kolja megbökte a vállamat kesztyűs mutatóujjával.

– Hisznek a zsidók a túlvilági életben?

Tegnap még idegesített volna a kérdés, de ma már kifejezetten szórakoztatónak találtam, annyira rávallott Koljára: őszinte kíváncsiság, minden apropó nélkül.

– Zsidója válogatja. Az én apám például ateista volt.

– Hát anyád?

– Anyám nem zsidó.

– Á, szóval félvér vagy. Nem szégyen az. Én például mindig úgy gondoltam, valahol cigány vér is keveredett az ereinkbe.

Rápillantottam: husky-kék szempár, göndör szőke fürtök a prémsapka alatt.

– Nincs tebenned cigány vér.

– Miért, a szemem miatt? Sok kék szemű cigány van a világon, barátom. Mindegy, az Újszövetség világosan fogalmaz a kérdésről. Követed Jézust, mennybe mégy; nem követed, irány a pokol. Na de az Ószövetség… Még arra sem emlékszem, van-e egyáltalán pokol az Ószövetségben.

– A seól.

– Mi?

– Az alvilágot seólnak hívja. Apám egyik versének ez a címe:
„A seóli kocsmák”.

Furcsa érzés volt nyíltan beszélni apámról meg a munkásságáról. Nem tűnt biztonságosnak: olyan volt, mintha bevallanék valami bűnt, és a hatóságok meghallhatnák. Itt a szabadban ugyan nem volt hatalma a Litbürónak, mégis féltem, hogy elkapnak, hogy spionok bujkálnak a vörösfenyők mögött. Ha anyám ott van, rögtön elhallgattat egy figyelmeztető pillantással. De azért jólesett beszélni róla. Boldogsággal töltött el, hogy a verseket jelen időben lehet emlegetni, habár a költő már csak múlt időben létezik.

– És mi történik a seólban? Megbűnhődtök a bűneitekért?

– Nem hiszem. Mindenki oda kerül, akár jó volt, akár rossz. Egyszerűen csak egy sötét, hideg hely, ahol semmi sem marad belőlünk az árnyékunkon kívül.

– Nagyjából stimmel. – Felmarkolt egy csomó tiszta havat, és a szájába tömte. – Pár hete láttam egy katonát, akinek nem volt szemhéja. Harckocsiparancsnok volt, a tankjuk lerobbant valami rémes helyen, mire rájuk találtak, a legénysége meghalt a hidegtől, neki meg lefagyott a fél teste. Elvesztette pár kéz- és lábujját, az orrából egy darabot, meg mind a két szemhéját. A tábori kórházban láttam, éppen aludt, de azt hittem, hogy halott, mert a szeme tágra volt nyitva… Nem is tudom, lehet-e az ilyenre azt mondani, hogy „nyitva”, amikor úgyse tudná becsukni. Hogy maradhat normális az, akinek nincsen szemhéja? Az egész életedet úgy kell leélned, hogy soha többé nem tudod behunyni a szemedet? Én inkább megvakulnék.

Sose láttam még Kolját rosszkedvűnek; a hirtelen váltás nyugtalanított. Egyszerre hallottuk meg a vonítást; arra fordultunk, és bekémleltünk a nyírfák girbegurba alagútjába.

– Kutya volt ez?

Bólintott.

– Alighanem.

Néhány másodperc múlva újra felhangzott a vonítás. Volt valami rettenetesen emberi a hang magányosságában. Keleti irányba kellett volna továbbmennünk, estére Mgába kellett volna érnünk, de Kolja lefordult a síró kutya felé, és én szó nélkül követtem.

Itt mélyebb volt a hó, nemsokára már combig merültünk a buckákba. Az energia, amit tíz perce még éreztem, szép lassan elszivárgott. Fáradt voltam, mintha kolonc húzta volna le a lábamat. Kolja lassított, hogy beérjem. Ha türelmetlen volt is, nem mutatta.

Leszegtem a fejem, hogy lássam, hová lépek – egy kibicsaklott boka a biztos halál lett volna itt –, ezért előbb láttam meg a nyomokat, mint Kolja. Elkaptam a kabátujját. Egy hatalmas tisztáshoz értünk az erdőben. A több hektárnyi hóról visszaverődő napsugarak olyan erősek voltak, hogy el kellett takarnom a szememet. A hó felületét lánctalpak tucatjai szántották fel, mintha egy egész Panzer-dandár haladt volna el arra. A harckocsilánctalpakat nem ismertem annyira, mint a repülőgépmotorokat, nem tudtam volna megkülönböztetni egy német Sturmtigert egy orosz T–34-estől, de azt azért tudtam, hogy ezek nem a mi tankjaink. Már rég áttörtük volna a blokádot, ha ennyi páncélosunk rejtőzne az erdőben.

Szürke meg barna csomók hevertek a havon. Először azt hittem, eldobált köpenyek, de aztán az egyiken megpillantottam egy farkat, a másikon egy előrenyújtott mancsot, és rájöttem, hogy döglött kutyák, legalább egy tucat. Újabb vonítást hallottunk, és végre a vonítót is megláttuk: egy fekete-fehér juhászkutya vonszolta kifelé magát a mezőről, a mellső lábai végezték a hátsók munkáját is, mert azok nem mozogtak. A sebesült állat vércsíkot húzott maga után vagy száz méteren át: vörös ecsetvonás, fehér vászonra kenve.

– Gyerünk – mondta Kolja, és már ki is lépett a mezőre, mielőtt megállíthattam volna. A tankok eltűntek ugyan, de nemrég járhattak erre, a csapák még tiszták voltak a havon, nem fújta be őket a szél. A németek a közelben voltak, méghozzá tömegével, de Kolját ez nem izgatta. Már a tisztás közepén volt, sietett a juhászkutya felé, én meg szokás szerint loholtam utána.

– Ne menj közel hozzájuk – mondta. Nem értettem, miért mondja ezt. Valami kórtól félt? Vagy azt hitte, valamelyik haldokló kutya belém mar?

Amikor odaértünk a juhászkutyához, láttam, hogy egy fadoboz van a hátára erősítve valami bőrhámmal. A dobozból botféle állt ki. Körülnéztem a mezőn, és észrevettem, hogy az összes kutya ezzel a szerkezettel van felszerelve.

A juhászkutya nem nézett ránk. Mindenáron el akarta érni a fák vonalát a túlsó oldalon, mintha ott biztonság, vigasz, de legalábbis nyugodt halál várná. Két golyó ütötte lyukból vér szivárgott a csípője körül, egy másik meg a hasát fúrhatta át, mert nedves tekercset vonszolt maga alatt, a beleit, amiknek nem a napvilágon lett volna a helyük. Lihegett, hosszú rózsaszín nyelve kilógott a szája oldalán, fekete ínye felhúzódott sárgás fogairól.

– Aknák – mondta Kolja. – Arra képezik ki őket, hogy a harckocsik hasa alatt keressenek ennivalót, aztán kiéheztetik őket, s amikor jönnek a Panzerek, szabadon eresztik a falkát. Bumm, bumm.

Csakhogy ezek közül a kutyák közül egy se robbantott. A németek nyilvánvalóan tudtak a dologról, figyelmeztették a géppuskásaikat, és a géppuskásaik jó lövészek voltak. Döglött kutyák hevertek szanaszét a mezőn, de tanktetem, felfordult páncélautó, robbanás semmi. Egy újabb zseniális orosz trükk, ami kudarcot vallott, mint ahogy minden orosz trükk kudarcot vallott, és én elképzeltem az éhes kutyákat, ahogy rohannak a Panzerek felé, mancsaik alatt porzik a hó, a szemük fénylik: boldogok, hiszen hetek óta először talán most majd jóllaknak.

– Add ide a késedet – mondta Kolja.

– Légy óvatos.

– Add már.

Kihúztam a német tőrt a hüvelyéből, és odaadtam neki. A juhászkutya vonszolta volna kibelezett testét az erdő felé, de a mellső lábai már nemigen bírták. Amikor meglátta a közeledő Kolját, abba is hagyta: úgy döntött, ennyi elég volt. Feküdt a vértől nedves havon, és fáradt barna szemével Kolját nézte. A fabot úgy meredt föl a hátára erősített dobozból, mint valami árboc. Törékeny holminak tetszett, olyan vékony volt, mint egy dobverő.

– Jó kutya – mondta Kolja, letérdelt melléje, és a bal kezével hátrahúzta a fejét. – Jó kutya.

Egyetlen gyors mozdulattal elmetszette a torkát. A kutya összerázkódott, ömlött belőle a vér, gőzölgött a hideg levegőben. Kolja szelíden leeresztette a fejét a földre, ahol rándult még néhányat, a semmit karmolászva, mint egy álmodó kölyökkutya, aztán kimúlt.

Hallgattunk egy percig, az elesett kutya iránti tiszteletből. Kolja mindkétfelől megtörölte a véres pengét a havon, megszárítgatta a köpenye ujján, és visszaadta.

– Vesztettünk negyven percet. Siessünk.