22.

A németek úgy ébresztettek bennünket, hogy kihúzogatták a szegeket, amiket este az ajtóba vertek. Napfény tűzött be a deszkák résein, apró fénypontok világítottak meg egy zsíros homlokot, egy leváló talpú bőrcsizmát, a szarugombokat egy öregember kabátján.

Vika mellettem ült, a körmeit rágta. Módszeresen rágott, nem az ideges ember nyugtalanságával, hanem mint a hentes, aki a késeit élezi. Valamikor az éjjel odébb csúszott tőlem, és én észre sem vettem. Felpillantott, amikor megérezte, hogy nézem, de semmi kedvesség nem látszott a szemében. Ha a sötétben volt is köztünk egy csöppnyi meghittség, az virradatra elillant.

Nyílt az ajtó, a németek beordítottak, hogy mozogjunk, és a parasztok lassan tápászkodni kezdtek. Láttam, hogy az öreg Gyima az orrlyukához nyomja bütykös mutatóujját, és kifúj egy nagy takonycsomót, ami majdnem eltalálta a mellette fekvő arcát.

– Ah – motyogta Kolja, aki éppen a sálját tekerte a nyaka köré –, milyen szép is lett volna a paraszt elvtársak közt cseperedni fel egy termelőszövetkezetben, nemde?

Miközben a foglyok kifelé sorjáztak, valaki a kamra túlsó szélénél felkiáltott. Akik a közelben voltak, arra fordultak, hogy lássák, mitől ijedt meg, aztán izgatottan súgni-búgni kezdtek. Mi a magunk zugából csak a parasztok hátát láttuk. Kolja és én felálltunk, mert érdekelt bennünket, mi lehet a felfordulás oka. Vika közönyösen az ajtó felé indult.

Odamentünk a kamra másik végébe, megkerültük a motyogó parasztokat, és lenéztünk az ott heverő emberre. Markov bemószerolója volt az, a torka elvágva, a vér már rég kifolyt belőle, az arca krétafehér. Álmában gyilkolhatták meg, különben hallottuk volna a kiáltását, de a szeme felpattant, amikor a kés belevágott a bőrébe: valósággal kidülledt az üregéből, és borzadva meredt lefelé fordított arcunkba.

Az egyik paraszt lerángatta a bakancsát, a másik elvette a báránybőr kesztyűjét, a harmadik kihúzta a nadrágja bújtatóiból a bőrövét. Kolja letérdelt, és felkapta a vattázott sapkáját, mielőtt mások megkaparinthatták volna. Vika felé fordulva láttam, hogy megigazgatja a maga nyúlprém sapkáját, mélyen belehúzza a homlokába. Rám pillantott, és kiment a szerszámkamrából. Ugyanakkor belépett egy német katona, akit bosszantott a késlekedés, már-már elsütötte a fegyverét. Aztán észrevette a hullát, a tátongó torkát, a vértócsát, amely a feje alól indulva szétterjedt a deszkákon, iszonyú fekete szárnyakat alkotva kétfelől. A látványtól csak még mérgesebb lett: a tisztek magyarázatot fognak követelni. Kérdezett valamit németül, de úgy, mintha nem is nekünk szánta volna, és választ se várna rá. Kolja köhintett, és válaszolt neki. Fogalmam sem volt, mennyire tud Kolja németül, de a katonát láthatólag meglepte, hogy egy fogoly az ő nyelvét beszéli.

A német megrázta a fejét, vakkantott valamit, és a hüvelykujjával mutatta, hogy menjünk ki. Odakinn megkérdeztem Koljától, mit mondott neki.

– Azt, hogy a parasztok még náluk is jobban gyűlölik a zsidókat.

– És ő mit felelt?

– „Módszeresen kell ezt csinálni.” Igazi német. – Kolja az új sapkáját igazgatta; nem volt elég nagy, de sikerült annyira lecibálnia a fülvédőket, hogy a zsinórt megköthesse az álla alatt.

– Szerinted okos dolog elárulni nekik, hogy tudsz németül? Az után, ami tegnap történt?

– Nem, veszélyes. De így legalább nem fognak tovább faggatózni.

A foglyokat egyes oszlopba állították; csoszogva, az éles reggeli napban hunyorogva közeledtünk egy megtermett, még mindig álomittas, leragadó szemű katona felé, aki mindenkinek a kezébe nyomott egy kerek, kőkemény, száraz kétszersültet.

– Jó jel – mormolta Kolja a kétszersültet kocogtatva a körmével.

Hamarosan elindultunk délnek a Gebirgsjäger századdal, fejünket leszegve a szélben. Ma úton meneteltünk, bár több réteg, kerekek által feltúrt hó borította. Néhány kilométerre az iskolától elhaladtunk egy Mga feliratú tábla mellett. Megmutattam Koljának.

– Hm. Milyen nap is van?

Gondolkodnom kellett, visszaszámoltam a napokat szombatig.

– Szerda. Holnap kellene beállítanunk a tojásokkal.

– Szerda… Tizenhárom napja nem szartam. Tizenhárom nap… De hát hová lesz? Végül is ettem ezt-azt. Kedves-leves, egy kis kolbász, a vajazott krumpli a lányoknál, fejadagkenyér… Hová lett, csak ül a hasamban, mint egy kurva daganat?

– Szarni szeretnél? – kérdezte Gyima, a szakállas öreg paraszt, aki meghallotta Kolja siránkozását. – Főzzél bengekérget, idd meg a levét. Az eredmény sose marad el.

– Csodás. Látsz itt valahol bengét?

Gyima az utat szegélyező fenyőkre pillantott, és megrázta a fejét.

– Majd füttyentek, ha látok.

– Ezer köszönet. Talán forró vizet is találsz majd hozzá.

Gyima már egyenesen előre meredt, és kötelességtudóan lépkedett, mert az egyik katona felénk nézett.

– Sztálin meglátogat egy termelőszövetkezetet Moszkva mellett – kezdte a viccmesélő hangján Kolja. – Kíváncsi rá, hogyan haladnak az ötéves tervvel. Mondd csak, elvtárs, kérdezi az egyik pa-
rasztot, milyen volt az idei krumplitermés? Nagyon jó volt, Sztálin elvtárs. Ha fölpúpoznánk, egészen az Istenig érne. De hiszen nincs is Isten, paraszt elvtárs. Hát, krumpli sincsen, Sztálin elvtárs.

– Szakállas.

– Minden jó vicc szakállas. Különben nem mesélnék annyian.

– A magadfajták, akik egyáltalán nem szórakoztatóak?

– Nem tehetek róla, ha sohasem nevetsz. A lányokat megnevettetem, és csak ez számít.

– Gondolod, hogy ő tette? – kérdeztem. Értetlenül nézett rám, aztán észrevette, hogy Vikát figyelem, aki ma tőlünk távolabb, a sor elején menetelt.

– Persze.

– Én csak… Egész éjjel szorosan mellettem feküdt. Amikor elaludtam, a feje a vállamon volt…

– Sose voltál még ennél közelebb a szexhez. Látod? Hallgattál rám, és tanultál.

– …aztán valahogy elszabadult mellőlem, pedig én nagyon éber alvó vagyok, kúszva megkerült vagy harminc parasztot a töksötétben, elvágta annak az embernek a torkát, és visszajött? Anélkül, hogy bárkit felriasztott volna?

Kolja bólintott. Vikát nézte, aki egyedül lépkedett, állandóan az utat pásztázva, valamint a német katonák elhelyezkedését méricskélve.

– Tehetséges gyilkos.

– Csillagász létére tényleg az.

– Haha. Ne higgy el mindent, amit hallasz.

– Szerinted hazudik?

– Egy darabig biztosan járt egyetemre. Ott szoktak toborozni. De azt ugye nem hiszed, kicsi oroszlán, hogy a csillagászati szemináriumokon tanult meg lőni? NKVD-s. Minden partizánosztagban vannak ügynökeik.

– Ezt nem tudhatod biztosan.

Megállt pár pillanatra, hogy lerugdossa a havat a bakancsa talpáról, és közben belém kapaszkodott.

– Persze, semmit sem tudhatok biztosan. Lehet például, hogy téged nem is Levnek hívnak. Lehet, hogy te vagy Oroszország történetének legnagyobb kanja. De mérlegre teszem a tényeket, és következtetek. A partizánok helybeli harcosok. Ezért olyan hatékonyak: jobban ismerik a vidéket, mint amennyire a németek valaha is ismerni fogják. Barátaik vannak a közelben, családtagjaik, emberek, akiktől élelmet és biztonságos szállást kaphatnak, ha kell. Na most, szerinted milyen messze van ide Arhangelszk?

– Nem tudom.

– Én se tudom. Hét-, nyolcszáz kilométerre? Annál még a német határ is közelebb van. Azt hiszed, a helyi partizánok csak úgy megbíznak valami lányban, aki a semmiből bukkan elő? Nem, ezt a lányt küldték.

Vika egykedvűen caplatott előttünk a hóban, kezét a kezeslábasa zsebébe mélyesztve. Hátulról úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves fiú, lopott szerelőruhában.

– Kíváncsi lennék, vannak-e csöcsei – mondta Kolja.

A durvasága dühített, bár magam is eltűnődtem már ezen. A bő kezeslábasban lehetetlen volt kivenni az alakját, de ránézésre semmi hajlat nem volt rajta, olyan vékony volt, mint a fűszál.

Kolja az arckifejezésemet látva elmosolyodott.

– Megbántottalak? Bocsánatot kérek. Tetszik neked, ugye?

– Nem tudom.

– Többé nem fogok így beszélni róla. Megbocsátasz?

– Úgy beszélsz róla, ahogy akarsz.

– Nem, nem. Már mindent értek. De figyelj, ezt a halat nem lesz ám könnyű kifogni.

– Újabb tanácsok következnek a kitalált könyvedből?

– Csak figyelj. Gúnyolódj nyugodtan, de én többet tudok ezekről a dolgokról. Szerintem egy kicsit szerelmes lehetett Korszakovba. Az pedig keményebb legény volt nálad, úgyhogy keménységgel nem tudsz hatni rá.

– Nem volt szerelmes belé.

– Csak egy kicsit.

– Eszem ágában sem volt keménységgel hatni rá. Hülyének nézel?

– Szóval az a kérdés, hogy mivel hassál rá.

Kolja sokáig hallgatott, szemét összehúzva, homlokát ráncolva vette sorra magában az adottságaimat. Mielőtt még akár egy is eszébe jutott volna, kiabálást hallottunk a hátunk mögül, s megfordulva láttuk, hogy a katonák az út szélére terelnek bennünket. Pőrekocsikat vontató Mercedes féllánctalpasok konvoja húzott el mellettünk, készleteket, hadianyagot szállítottak a frontvonalba. Öt percig csak álltunk és néztük, de a konvojnak még akkor se lett vége. A németeknek eszük ágában sem volt lenyűgözni a foglyaikat, én mégis le voltam nyűgözve. A pityeri üzemanyaghiány azzal járt, hogy naponta négy-öt járműnél többet nem látott az ember az utcákon. Itt meg már negyvenet is megszámoltam ezekből az elöl gumikerekes, hátul lánctalpas, védőrácsukon háromágú csillagot, seggükön fehérrel szegett fekete keresztet viselő szörnyekből.

A féllánctalpasok után nyolckerekű páncélautók, hernyótalpas nehéz aknavetők következtek, majd pedig könnyű tehergépkocsik, párhuzamos padsoraikon kimerült, borotválatlan katonák ültek vállukra akasztott puskával, fehér anorákban.

A konvoj elejéről szitkozódást hallottunk, a sofőrök kihajoltak az ablakon, hogy lássák, mi a baj. Az egyik önjáró löveg leugrott a talpáról, szerelők sürögtek, hogy megjavítsák, de a mögöttük veszteglő mozsarak mindent eltakartak szem elől. A gyalogosok megragadták az alkalmat, lemásztak a teherautókról, hogy hugyozzanak egyet az út mentén. Nemsokára több száz katona, sofőr meg tüzér topogott a hóban, ordibált át a barátainak, dőlt hátra, hogy messzebbre hugyozzon mindenkinél. Itt is, ott is gőzpamatok szálltak fel a sárga hóról.

– Nézd ezeket a seggnyalókat, ahogy lepisálják a földünket – morgott Kolja. – Majd nem röhögnek ilyen hangosan, ha én meg Berlin közepén guggolok le szarni. – A gondolat felvidította. – Lehet, hogy ezért nem bírom kinyomni. A beleim a győzelemre várnak.

– Hazafias belek.

– Nekem minden porcikám hazafias. A fütykösöm a szovjet himnuszt fütyüli, amikor elélvez.

– Ahányszor csak hallak benneteket, mindig fütykösökről meg seggekről megy a szó – mondta Vika. A szokott nesztelenségével lopakodott mögénk; összerezzentem, amikor megszólalt. – Vetkőzzetek le, és csináljátok már!

– Ő nem engem szeretne meztelenül látni – vigyorgott rá szemérmetlenül Kolja.

Dühös lettem, meg zavarba is jöttem, de Vika rá se bagózott; körülnézett, hogy nem figyelnek-e az őrök vagy más foglyok, és mindegyikünknek odadugott egy fél szelet finom rozskenyeret.

– Látjátok a tisztek autóit a konvoj végén? – kérdezte arrafelé nézve, de a kezét nem emelve föl.

– Nyár óta nem ettem ilyen mennyei kenyeret – mondta Kolja, aki máris befalta a maga adagját.

– Látjátok azt a Kommandeurwagent a horogkeresztes zászlóval a lökhárítón? Az Abendroth kocsija.

– Honnan tudod? – kérdeztem.

– Onnan, hogy három hónapja a nyomában vagyunk. Budogoscsnál kis híján puskavégre kaptam. Az ő kocsija.

– Mi a terved? – kérdezte Kolja, kipiszkálva egy köménymagot a fogai közül.

– Amikor a konvoj elindul, megvárom, míg közel ér, és lelövöm. Nem lesz nehéz.

Végignéztem az úton. Jóformán egy egész zászlóalj kellős közepén álltunk, puskás-géppisztolyos németek százai vettek körül bennünket gyalog és páncélosokban. Vagyis akár sikerül Vikának eltalálnia a célpontját, akár nem, pár percen belül mindhárman halottak leszünk.

– Inkább én lövöm le – mondta Kolja. – Te és Lev vegyüljetek el azokkal a kreténekkel a termelőszövetkezetekből. Semmi értelme, hogy mind ittvesszünk.

Vika ajka halvány mosolyra görbült. Megrázta a fejét.

– Én vagyok a jobb lövő.

– Még nem láttál engem lőni.

– Az igaz. Továbbá én vagyok a jobb lövő.

– Semmi jelentősége – mondtam. – Lőjetek mindketten, teljesen mindegy. Azt képzelitek, utána bárkit is életben hagynak itt?

– Ebben van valami – mondta Kolja. Ránézett az analfabéta foglyokra, akik körülöttünk topogtak, csapkodták össze a kezüket; legtöbbjük paraszt volt, aki még sohasem utazott egy-két kilométernél messzebbre a termelőszövetkezeténél. Pár vöröskatona is volt közöttük. Gyanítottam, hogy egyik-másik éppen olyan jól tud olvasni, mint én.

– Mit mondtak, hányan vagyunk foglyok? Harmincnyolcan?

– Már csak harmincheten – felelte Vika. Észrevette, hogy rámeredek, mire ő is rám meresztette azt a könyörtelen kék szemét. – Szerinted mennyi időnek kell eltelnie, míg valamelyik paraszt észreveszi, hogy hiányzik belőled egy darabka odalenn – az ágyékomra bökött –, és befúj egy dupla adag levesért?

– Harminchét… Túl nagy áldozat egyetlen németért – mondta Kolja.

– Harminchét fogoly, akiket az acélgyárakba visznek? Ezek már nem hasznavehető oroszok – válaszolta csendesen, színtelen hangon Vika. – Német munkáskezek. Azonkívül Abendroth minden áldozatot megér.

Kolja bólintott, és a Kommandeurwagen felé sandított.

– Mi gyalogok vagyunk, ő meg bástya, erre célzol?

– Mi még gyalogok se vagyunk. A gyalognak van értéke.

– Ha le tudunk ütni egy bástyát, akkor van értékünk.

Ahogy Kolja e szavakat kimondta, rám pillantott, majd hirtelen magabiztosan elmosolyodott, kozák arca felfénylett valami új ötlet nagyszerűségétől.

– Talán van más megoldás is. Várjatok itt.

– Hová mész? – kérdezte Vika, de elkésett, Kolja már indult is a legközelebbi katonacsoport felé. A németek összehúzták a szemüket, amikor észrevették, ujjuk a ravaszra csúszott, de Kolja felemelte a kezét, és hadarni kezdett a nyelvükön, olyan vidáman és nyugodtan, mintha csak valami parádéra gyűltünk volna össze. Harminc másodpercen belül már mindnyájan röhögtek a viccén, amit nyilván bedobott nekik. Az egyik katona még egy slukkal is megkínálta a cigarettájából.

– Van benne vonzerő – mondta Vika. Úgy hangzott, mint egy entomológus, aki egy bogár páncéljára tesz megjegyzést.

– Biztos a rég elveszett árja testvérüknek nézik.

– Fura egy pár vagytok ti.

– Nem vagyunk pár.

– Nem úgy értem. Nyugi, Ljova, tudom, hogy a lányokat szereted.

Apám hívott Ljovának, s most, hogy Vika szájából hallottam – teljesen váratlanul, mégis olyan természetesen, mintha már évek óta így szólítana –, kis híján elbőgtem magam.

– Haragudtál rá, ugye? Amikor azt mondta, hogy szeretnél meztelenül látni.

– Mindenféle sületlenséget összehord.

– Szóval nem szeretnél meztelenül látni?

Vika csúfondárosan mosolygott, ahogy ott állt szétvetett lábbal, zsebre dugott kezekkel.

– Nem tudom. – Igen, persze hogy hülye és gyáva válasz, de valahogy sok volt nekem ez a délelőtt. Az egyik pillanatban azt hittem, már csak perceim vannak hátra, a másikban egy arhangelszki mesterlövész flörtöl velem. Flörtölt velem? A napok katasztrófák zűrzavarává olvadtak össze; ami délután lehetetlennek látszott, estére nyers ténnyé vált. Német hullák potyogtak az égből, kannibálok árultak darált emberhúsból készült kolbászt a Széna téren, bérházak omlottak össze, kutyákból bombák lettek, megfagyott katonákból jelzőtáblák, egy félarcú partizán imbolygott a hóban, szemrehányó tekintetet vetve gyilkosaira. Nem volt étel a hasamban, nem volt zsír a csontjaimon, nem maradt energiám, hogy ezen a sok atrocitáson töprengjek. Csak mentem, mentem, remélve, hogy kapok még egy fél szelet kenyeret, szerzek egy tucat tojást az ezredes lányának.

– Azt mondta, híres költő volt az apád.

– Annyira nem volt híres.

– Te is az akarsz lenni? Költő?

– Nem. Nekem nincs tehetségem hozzá.

– Mihez van tehetséged?

– Nem tudom. Nem mindenki tehetséges.

– Ez igaz. Hiába magyarázzák folyton az ellenkezőjét.

Úgy láttam, Kolja egész előadást tart a félkörben köréje gyűlő németeknek, széles karmozdulatokkal központozva a beszédét. Aztán rám mutatott, és nekem elszorult a torkom, amint a német katonák felém fordultak, kíváncsi, mosolygós képpel.

– Mi a francokat mond ez nekik?

Vika vállat vont.

– Agyon fogja lövetni magát, ha nem vigyáz.

A katonák kételkedni látszottak, de Kolja tovább győzködte őket, végül az egyik, a fejét rázva, mint aki maga sem hiszi el, hogy ad ennek az őrült orosznak a szavára, megigazította a vállán az MP40-esét, és elindult a konvoj vége felé. Kolja biccentett a körülötte állóknak, mondott még valami vicceset, amin megint csak vigyorogtak, aztán visszaballagott hozzánk.

– A nácik odavannak érted – mondta Vika. – Talán a Mein Kampf-ból idéztél nekik?

– Egyszer megpróbáltam elolvasni. Dögunalmas.

– Mivel etetted őket?

– Azt mondtam, hogy fogadást ajánlok Herr Abendrothnak. Az én tizenöt éves leningrádi proli barátom királynő nélkül is megveri a Sturmbannführert sakkban.

– Tizenhét vagyok.

– Mindegy, tizenöt évestől még nagyobb sértés.

– Hülyéskedsz? – kérdezte Vika, félrehajtott fejjel figyelve Kolját, várva, hogy elmosolyodjon, és megnyugtassa: nem csinált ekkora marhaságot.

– Nem hülyéskedek.

– Arra nem gondoltál, hogy szöget üt majd a fejébe, honnan tudod, hogy itt van? Meg hogy ismered a rangját, és tudod, hogy szeret sakkozni?

– Igen, mindez szöget fog ütni a fejébe. És csak annál kíváncsibb lesz, éppen ezért ide fog jönni hozzánk.

– Mi a tét? – kérdeztem.

– Ha nyer, lepuffanthat bennünket.

– Bármikor lepuffanthat bennünket, amikor csak akar, te idióta.

– A katonák is ezt mondták. Hát persze. Én meg azt mondtam nekik, hogy a Sturmbannführer becsületes férfi, az elvek embere. Bízom a szavában és a versenyszellemében. Imádják ezt a vér és becsület szarságot.

– És mit kapunk, ha győzök?

– Először is mindhármunkat szabadon enged. – Arckifejezésünket látva gyorsan folytatta, mielőtt közbevághattunk volna. – Igen, igen, tudom, hogy hülyének néztek, de valójában nektek nehéz a felfogásotok. Most nem játszhatunk, amíg a konvoj mozgásban van. Egy kis szerencsével ma este kerül sor a játszmára, fedél alatt, távol mindettől. – Kolja körbemutatott az itt is, ott is körben álló, beszélgető, füstölő katonákon, a készletekkel megrakott féllánctalpasokon, a nehéztüzérségen.

– Sohasem fog elengedni bennünket.

– Nyilvánvaló. De odabenn könnyebb lesz lövéshez jutnunk. És ha ránk mosolyognak az istenek, még meg is szökhetünk.

– „Ha ránk mosolyognak az istenek” – mondta Vika, Kolja fellengzős hangját majmolva. – Figyeltél te eddig erre a háborúra?

A szerelők visszaillesztették a talpat az önjáró lövegre. A sofőr és a személyzet felugrált. A motor köhögve beindult, a szörnyeteg mozgásba lendült, recsegett-ropogott a köréje formálódott jégréteg. A gyalogosok nem siettek vissza a teherautókra, de amikor a tisztek rájuk ordítottak, és a konvoj kígyózni kezdett előre, rekedt hangon ők is búcsút vettek egymástól, szívtak még egyet a cigarettájukon, elpöckölték, és felugráltak a ponyvával fedett platókra.

A katona, aki az üzenetet vitte Abendrothnak, visszaügetett az egységéhez. Amikor meglátott bennünket, bólintott és elmosolyodott. Az arca rózsaszín volt és szőrtelen, kerek; könnyű volt kopasz, bömbölő csecsemőnek elképzelni. Egyetlen német szót kiáltott oda, mielőtt beérte a mozgó teherautót, felnyúlt, és a bajtársai felrántották maguk közé.

– Ma este – mondta Kolja.

Az őrök ekkor már üvöltöztek velünk, jól tudván, hogy nem értjük, de nem érdekelte őket. A lényeg világos volt. A foglyokat ismét felsorakoztatták, Vika eltávolodott tőlünk, vártuk, hogy a konvoj továbbmenjen. Amikor a Kommandeurwagen elberregett mellettünk, megpróbáltam kivenni benne Abendrothot, de az ablakát zúzmara borította.

Ekkor eszembe jutott valami, ami már egy ideje nem hagyott nyugton, és Koljához fordultam.

– Mi volt a második dolog, amit kértél?

– Hogy?

– Azt mondtad, ha nyerek, először is szabadon enged bennünket. Mit kértél még?

Lepillantott rám, a szemöldöke úgy ugrott össze, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyire lüke vagyok.

– Nyilvánvaló, nem? Egy tucat tojást.