18.

A Ladoga-tótól néhány kilométerre a partizánoknak volt egy búvóhelyük, egy régóta lakatlan prémvadászkunyhó egy fenyőkkel sűrűn benőtt hegyoldalon. Pirkadat előtt egy órával értünk oda, közben az ég egyre szürkült, és ahogy világosabb lett, szállingózni kezdett a hó. Ezt mindenki jó jelnek tekintette, mert a hó betemeti a nyomunkat, és melegebb napot ígér.

A faház felé tartva végigmentünk egy dombgerincen, ahonnan újabb égő falura láttunk. A tűz néma volt, a házikók zokszó nélkül omlottak a lángok közé, szikrafelhők röppentek az égre. Olyan messziről szinte szépnek tűnt az egész, és én arra gondoltam, milyen furcsa is, hogy az erőszak néha kellemes a szemnek, mint például éjjel a nyomjelző lövedékek. Miközben a falu mellett elhaladtunk, lövöldözést hallottunk, talán egy kilométerre, hét-nyolc géppuska kelepelhetett egyszerre. Mindnyájan tudtuk, mit jelent ez; mentünk tovább.

A prémvadászok viskója olyan volt, mintha ócska deszkákból, rozsdás szegekkel kalapálta volna össze valaki, aki sem az ácsmesterséghez nem ért, sem a munkához nincs türelme. Az ajtó elferdülve lógott zsanérjain. Ablaka nem volt, csak egy füstcső meredt ki a tetejéből, a padló ledöngölt föld. Odabenn a levegő orrfacsaró szarszagot árasztott. A falakat összevissza karistolták, mintha a sok megnyúzott nyest és róka szelleme kísértené a helyet, alig várva, hogy lehúzhassák a bőrt a vendégekről, ha majd a gyertyák kialszanak.

A házban ugyanolyan hideg volt, mint odakinn, épp csak a szél elől nyújtott menedéket. Korszakov kijelölt egy szerencsétlent, aki elsőnek fog őrködni. A finn síálcaruhás partizán levette a hátizsákját, felállított egy kis „burzsujkályhát”, és megtömte forgáccsal, amit korábbról hagytak ott. Amikor begyújtott, mindnyájan köréje tömörültünk, amennyire csak tudtunk, tizenhárom férfi meg egy nő, vagy tizenkét férfi, egy nő meg egy fiú, ha szigorúan vesszük. Aznap éjjel már vagy századszor merengtem el rajta, milyen lenne Vika, ha lehántanám róla a koszos kezeslábast meg az alsónadrágokat, és láthatnám, ahogy erei hálózatára ráfeszül sápadt, piszkos bőre. Vannak-e mellei, vagy lapos a mellkasa, mint egy fiúé? A csípője éppolyan keskeny, mint az enyém, ebben majdnem biztos voltam, de még a rövidre nyírt hajával és a sárfoltos nyakával is volt valami tagadhatatlanul nőies a büszke, kiugró alsó ajkában. Vajon a többi férfi is kívánja a csoportban, vagy olyannak látják, mint Korszakov, hátborzongatóan jó szemű, semleges nemű mesterlövésznek? Ők a hülyék, vagy én?

A szarszag csípte a szememet, de a kályha füstje nemsokára elnyomta, és a tűztől meg a testhevünktől egész kellemes lett a kunyhó. Ekkor már bárhol el tudtam volna aludni; leterítettem a padlóra apám tengerészkabátját, a sálamat összehajtogattam párnának, és amint letettem a fejem, rögtön át is csúsztam az öntudatlanságba.

Egy másodperc múlva Kolja oldalba bökött.

– Hé – suttogta. – Hé, ébren vagy?

Még szorosabbra hunytam a szemem, remélve, hogy békén hagy.

– Haragszol rám? – kérdezte. A szája egészen a fülemnél volt, közvetlenül a koponyámba suttoghatott, anélkül hogy a többieket zavarná. Legszívesebben orron vágtam volna, hogy végre befogja a száját, de nem akartam, hogy ő is orron vágjon engem.

– Nem – feleltem. – Aludj.

– Ne haragudj, amiért hazudtam neked. Nem számít, hogy azt hittem, meghalunk. Akkor se kellett volna.

– Kösz – mondtam az oldalamra fordulva, hátha elérti a célzást.

– De a címe tetszik? Az udvari kopó? Tudod, mit jelent?

– Kérlek… kérlek, hagyj aludni.

– Bocs. Persze, aludj csak.

Eltelt harminc másodperc, de nem sikerült lazítanom, mert tudtam, hogy Kolja ébren van, a plafont bámulja, és várja, hogy kérdezzek.

– Azért szeretnéd tudni, nem? Hogy miért jöttem el a zászlóaljtól?

– Majd holnap elárulod.

– Már négy hónapja nem voltam lánnyal. Úgy kalimpált a tököm, mint a templomharang. Azt hiszed, hülyéskedek? Én nem olyan vagyok, mint te. Nincs bennem annyi fegyelem. Három nappal azután basztam először, hogy magömlésem lett. Tizenkét éves voltam, egy szál szőr nem volt még a zacskómon, mégis bevertem Klava Sztyepanovicsnak a kazánházban, bang bang bang.

Bang bang bang?

– Egyszerűen rám tör a kívánkozás, érted. Ha egy hétig nem jön össze, kihagyok, nem működik az agyam, úgy mászkálok a lövészárokban, hogy idáig ér az erekcióm.

Kolja forró lélegzete a fülemet csiklandozta, de nem tudtam arrébb húzódni, mert olyan szorosan voltunk a döngölt földön, mint a heringek.

– Bulit szerveztünk szilveszterre, az egész zászlóalj. Volt vodka, valaki énekes fellépést ígért, állítólag pár disznót is találtak egy eldugott ólban, meg akarták őket sütni. Egész éjszakás buli, érted. Gondoltam, rendben, hadd ünnepeljenek a vodkájukkal meg a disznósültjükkel, nekem más dolgom van. Autóval alig egy órára voltunk Pityertől. Egy barátom üzeneteket hordott a főhadiszállásra. Úgy volt, hogy három-négy óráig marad a városban. Tökéletes. Na szóval, elvitt, kitett a barátnőm házánál…

– Szonyánál?

– Nem, egy Julija nevű lányénál. Nem a legszebb lány a világon, igazából még csak nem is szép. De Lev, ez a csaj már azzal felizgatott, ahogy a körmét reszelte. A puncija egy kész csoda. Tényleg. Az ötödiken lakott, és miközben baktattam fölfelé, egyfolytában készültem a menetre. A pozíció felől már döntöttem: rálökni a szófa támlájára, a segge a levegőben, és bevágni, jó mélyen. Nem tudom, neked mekkora van, de ha nem túl nagy, akkor ez a legjobb pozitúra. Így teljesen bemegy. Na, fölérek a lakásához, már csatolom ki a szíjam, megdöngetem az ajtót, erre kinéz egy vénasszony. Akkora, mint egy fejletlen törpe, és legalább kétszáz éves. Mondom, Julija barátja vagyok, mire ő: „Isten bocsássa meg nekem! Julija egy hónappal ezelőtt meghalt.” Isten bocsássa meg nekem! A kurva életbe! Na, elnézést kérek a vénségtől, a kezébe nyomok egy darab kenyeret, mert alig áll a lábán, és rohanok le a lépcsőn. Fogy az idő. Lakik a közelben egy másik lány is, egy balerina, akiről meséltem neked. Kissé jégcsap ugyan, de neki van a legjobb lába egész Pityerben. Át kell másznom a kapun, hogy bejussak a házba, egy vasrúd majdnem beleáll a seggembe, de benn vagyok, dörömbölök az ajtaján. „Nyikolaj Alekszandrovics vagyok, eressz be!” Nyílik az ajtó, és a hájas, patkányszemű férje mered rám. A rohadék szarkupac soha sincs otthon, csak éppen most. Párttag, naná, legtöbbször benn ücsörög az irodában, és töri a fejét, miféle rendeleteket lehetne még kiötölni a hadsereg basztatására, de ma este úgy döntött, otthon marad, és jól meggyötri a feleségét szilveszter alkalmából. „Kicsoda maga? Mit akar?” – mondja fölháborodva, mintha bizony megsértettem volna azzal, hogy bezörgettem az ajtaján, és a felesége nedves picsáját kértem tálcán szervírozva. Legszívesebben belerúgtam volna a redvás seggébe annak a civil pöcsnek, de akkor nekem annyi, úgyhogy inkább tisztelgek, eltévesztettem a házszámot, mondom, és már el is húzom a csíkot. Na, most aztán szarban vagyok. Abban a városrészben már csak Rozát ismerem, de ő hivatásos, nekem meg nincs pénzem. De jó kuncsaft vagyok, hátha megbízik bennem, vagy elfogadja cserébe a maradék kajámat, érted. Úgy két kilométerre lehet onnan. Rohanok, izzadok, mint egy ló, október óta nem izzadtam. Most már nincs sok időm, a barátom mindjárt indul vissza. Lihegve odaérek, fölügetek négy lépcsősoron Roza lakásához, ajtó nyitva, bemegyek, hát három katona üldögél a konyhában, egy üveg vodkát adogatnak körbe. Hallom, hogy Roza a szobában nyögdécsel, ezek a bunkók meg közben parasztnótákat gajdolnak, és egymás hátát lapogatják. „Nyugi – mondja az, aki az utolsó a sorban. – Én gyorsan megleszek.”

Pénzt kínáltam nekik, hogy engedjenek előre, csak persze nem volt pénzem, annyira meg még ezek se voltak hülyék, hogy elfogadjanak tőlem egy kötelezvényt. Mondtam, hogy vissza kell érnem a zászlóaljamhoz, mire az egyik: „Szilveszter van! Már mind berúgtak. Elég, ha reggelre odaérsz.” Igaza van, gondoltam magamban, meg hát ugye a vodkát is csak adogatták körbe, én is ittam belőle, és nemsokára már hangosabban danoltam a kurva parasztnótáikat, mint ők. És egy óra múlva végre lefeküdhettem Rozával. Bűbájos csaj, nem érdekel, hogy mit szokás mondani a kurvákról, magába engedett a kenyérmaradékomért, pedig az nem volt valami sok. Először ugyan azt mondta, már sajog a puncija, ezért inkább leszopott. De tizenöt perc múlva megint meredeztem, erre elvigyorodott: „Jaj, imádom ezeket a fiatalokat!”, és finoman, óvatosan bevezetett magába. Aztán fél óra múlva megint. Legalább egy litert belefröcskölhettem, északról meg délről.

Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy Koljának most is föláll, miközben a történetet meséli.

– Szóval lekésted a fuvart.

– Órákkal! De nem izgatott, majdcsak találok egy másik kocsit, amelyik a zászlóaljhoz megy. A legtöbb küldöncöt ismertem, nem nagy dolog. Látnod kellett volna, amikor kijöttem Roza házából. Egész más ember voltam. Nyugis, vigyorgó, hetyke járású. Kilépek az ajtón, végigtáncolok a járdán, bele egyenest egy NKVD-járőrbe, négy rohadékba. A parancsnok az eltávozási engedélyemet kéri. Nincs eltávozási engedélyem, mondom. Üzenetet viszek Sztyelmah tábornoknak, aki éppen ütközetre készül, géppisztolyokra, aknavetőkre van szüksége, nincs ideje holmi szaros eltávozási engedélyekre. Különben azt hiszem, Sztyelmah is a te népedből való. Tudtad?

– Vége lesz valaha ennek a mesének? Vagy életem végéig fog járni a szád?

– Közben ennek a kis nyüves titkosrendőrnek még mindig Hitler-bajsza van. Az ember azt hinné, mára már minden Hitler-bajszot leborotváltak az országban, de nem, ez a pöcs azt képzeli, jól áll neki. Na, azt mondja, halljuk, miért hoztál üzenetet Sztyelmah tábornoktól egy viborgi társasházba. Én meg hirtelen úgy döntök, egy kis igazság nem árthat, hátha ez is csak emberből van. Rákacsintok, és azt felelem, felszedtem egy nőt, miközben transzportra vártam a tábornok főhadiszállására. Az ember azt hinné, erre elvigyorodik, hátba vág, és rám parancsol, hogy legközelebb gondoskodjak magamnak papírokról, mielőtt eljövök a zászlóaljtól. Négy hónapot húzok le a frontvonalban, miközben ez a bajszos törpe Pityerben ugrabugrál, katonákat fogat le, akik egy kis húst, egy zacskó rizst hoztak a családnak. Hát tévedtem. Egy bürokrata emberségére próbáltam építeni. Megbilincseltet a fogdmegjeivel, fensőbbségesen rám mosolyog, és közli, hogy Sztyelmah tábornok jelenleg Tyihvinben tartózkodik, onnan kétszáz kilométerre, és éppen megnyert egy fontos ütközetet.

– Nem Sztyelmahot kellett volna mondanod. Hülye hiba.

– Persze hogy hülye! De még szinte nedves volt a fütykösöm! –
A partizánok közül többen rámordultak Koljára, hogy fogja be, és ő lehalkította a hangját. – Még nem járt az agyam. Nem akartam elhinni, hogy ez az ember csak úgy megvádol engem. Tudod, milyen gyorsan megy ez? Délután még makulátlan hírű katona vagyok, öt órával később már dezertálással vádolnak. Azt hittem, ott helyben lepuffantanak. De nem, bevittek a Keresztekbe. És ott megismerkedtem az én ingerlékeny kis héberemmel.

– Hogyan halt meg Julija?

– Mi? Nem tudom. Gondolom, éhen veszett.

Percekig csöndben feküdtünk, hallgattuk a körülöttünk alvó férfiakat: volt, aki csendesen aludt, volt, aki orrhangon hortyogott, mások meg sivítva, mint a szél a kéményben. Próbáltam kiszűrni Vika lélegzetvételét a többié közül, hogy vajon milyen hangot ad ki éjjel, de lehetetlen volt megkülönböztetni.

Mérges voltam Koljára, amiért ébren tartott a véget nem érő locsogásával, de a csöndben hirtelen elfogott a magány.

– Alszol? – kérdeztem.

– Hm? – mormolta kótyagosan a gyorsalvó; elvégre ő már előadta a történetét, jöhetnek az álmok.

– Miért van sötét éjjel?

– Mi?

– Ha egyszer milliárdnyi csillag van, és a legtöbb éppen olyan fényes, mint a nap, a fény meg örökké terjed, akkor miért nincs mindig világos?

Igazából nem vártam választ. Arra számítottam, hogy kuncog egyet, és rám szól, hogy aludjak, vagy elintézi valami olyasmivel, hogy „azért van éjjel sötét, mert lemegy a nap”. De nem, fölült, és lebámult rám. A burzsujkályha fényénél láttam, hogy összeráncolja a homlokát.

– Jó kérdés – mondta. Gondolkodott még egy keveset a sötétbe meredve, a kályha fényköre mellé. Aztán megrázta a fejét, ásított, és visszafeküdt. Tíz másodperc múlva már hortyogott, fütyülve szívta be és pöffentve fújta ki a levegőt.

Még akkor is ébren voltam, amikor bejött az őr, felébresztette a váltótársát, megrakta a kályhát a virrasztása közben szedett gallydarabokkal, majd leheveredett a körben alvók közé. Még egy óráig hallgattam a pattogó tüzet, a csillagok fényére és Vikára gondolva, aztán én is elaludtam, és égből potyogó kövér lányokról álmodtam.