9.

Szonya összeszedett egy kosárra való forgácsot a lebombázott Vasziljevszkij-szigeti óvoda miszlikbe tört gerendáiból; a kályha meleget árasztott, mi pedig körülültük, ittuk a gyenge teát, és a girhes tyúkot bámultuk. Eszkábáltunk neki egy tojófészket egy régi süteményesdobozból meg egy csomó széttépett újságpapírból. A tyúk csak kuporgott benne, csőrét a begyére fektetve, és ügyet se vetett a teáskanálnyi őrölt kölesre, amit elébe szórtunk a vezércikkre, amelyben a moszkvaiak arra szólítottak fel bennünket, hogy dacoljunk az ellenséggel. Kurva Moszkva. Pityerben az volt az általános nézet, ha már muszáj volt valakit ostrom alá venni, jobb, hogy velünk történt, mert mi mindent túlélünk, ellenben a főváros dagadt bürokratái az első Oberstleutnant előtt letették volna a fegyvert, ha nem kapják meg a heti tokhaladagjukat. „Pont olyan rosszak, mint a franciák”, szokta mondani Oleg, pedig még Oleg is tudta, hogy ez azért túlzás.

Kolja Kedvesnek keresztelte el a tyúkot, de semmi kedvesség nem volt a buta, gyanakvó szemében, ahogy visszabámult ránk.

– Nem kéne szexelnie ahhoz, hogy tojni tudjon? – kérdeztem.

– Nem hiszem – szólt Szonya, miközben egy száraz bőrdarabot kapargatott a száján. – Azt hiszem, a hím csak megtermékenyíti a tojást, de a tojó magától tojja. A bácsikám egy baromfitelepet vezet Mgában.

– Szóval értesz a tyúkokhoz?

A fejét rázta.

– Még csak Mgában se jártam sose.

Mindnyájan városi gyerekek voltunk. Én például sohasem fejtem még tehenet, nem villáztam trágyát, nem báláztam szénát.
A Kirovban mindig kiröhögtük a termelőszövetkezetekből feljövő parasztokat a rémes frizurájuk meg a szeplős nyakuk miatt. Most aztán a vidékiek röhögtek rajtunk, mert friss nyúl- meg vaddisznóhússal tömhették a bendőjüket, miközben mi a penészes kenyéradagunkat rágcsáltuk.

– Csütörtökig nem tojik tizenkettőt, az biztos – mondtam. – Meg se éri a csütörtököt.

Kolja egy támlátlan vashokedlin ült, hosszú lábát kinyújtva, és a naplójába körmölt az egyre fogyatkozó ceruzacsonkkal.

– Ne légy pesszimista – mondta fel se nézve. – Ez leningrádi tyúk, szívósabb, mint amilyennek látszik. A németek is azt képzelték, hogy az Asztorijában ünneplik majd a karácsonyt, nem igaz?

A nácik ezer meg ezer meghívót nyomtattak a nagy győzelmi bálra, amit Hitler az Asztorija Szállóba tervezett, miután, ahogy a rohamosztagosainak tartott beszédében fogalmazott, legyőzik „a bolsevizmus szülőhelyét, a tolvajok és férgek városát”. Katonáink találtak pár ilyen meghívót az elesett Wehrmacht-tiszteknél. Az újságok leközölték őket, ezer meg ezer másolatot készítettek belőlük, és városszerte kiragasztották a falakra. A Politbüró bértollnokai se találhattak volna ki ennél jobb propagandát. Éppúgy gyűlöltük a nácikat az ostobaságukért, mint bármi másért – ha a város elesik, egyetlen szállodát se hagyunk meg, hogy a németek snapszot vedelhessenek a koktélbárban, és meghálhassanak a luxuslakosztályokban. Ha a város elesik, mindent magunkkal viszünk a pokolba.

– Lehet, hogy csak félénk – mondta Szonya. – Lehet, hogy azért nem tojik, mert nézzük.

– Lehet, hogy meg kellene itatni.

– Hm, ebben van valami. Hozzunk neki vizet.

Senki se mozdult. Mindnyájan éhesek és fáradtak voltunk, mind azt reméltük, majd valaki más feláll, és telitölt egy poharat vízzel. Odakinn már sötétedett az ég. Hallottuk a bekapcsolt reflektorok zümmögését, amint a hatalmas izzószálak lassan pirosodni kezdtek. Magányos Szuhoj körözött a város felett, propellere kitartóan, megnyugtatóan kerepelt.

– Ronda egy dög, mi?

– Szerintem édes – mondta Szonya. – Pont úgy néz ki, mint a nagymamám.

– Talán meg kéne ráznunk, hátha kipottyantja.

– Meg kellene itatni.

– Igen, hozzatok neki vizet.

Eltelt még egy óra. Végül Szonya meggyújtotta az olajlámpákat, bekapcsolta a rádiót, egy kancsóból öntött egy kis folyóvizet egy csészealjra, és betette Kedves dobozába. Kedves mérgesen rápislantott, de esze ágában sem volt inni.

Szonya visszaült a helyére, és felsóhajtott. Aztán összeszedte magát, a széke melletti kötőállványról levett egy lyukas zoknit, tűt meg cérnát, és belegyömöszölte a zokniba a porcelán stoppolótojást, hogy merevre húzza vele az anyagot. Néztem szorgoskodó, csontos ujjait. Szép lány volt, de a keze akár a Kaszásé, hústalan, fakó. Viszont a stoppoláshoz nagyon értett. A tű villogott a lámpafénynél, ahogy beszúrta meg kihúzta, beszúrta meg kihúzta, és kis híján álomba ringatott vele.

– Tudjátok, ki a legaljasabb picsa? – kérdezte egyszer csak Kolja. – Natasa Rosztova.

A név ismerős volt, de egyelőre nem tudtam hova tenni.

Szonya összevonta a szemöldökét, de nem nézett fel a varrásból.

– A Háború és béke hősnője?

– Nem bírom azt a kurvát. Mindenki belezúg, de mindenki, még a fivérei is, pedig nem több, csak egy buta liba.

– Lehet, hogy épp ez a lényeg – felelte Szonya.

Félig már aludtam, de ezen mosolyognom kellett. Akármilyen idegesítő alak is, nem lehet nem kedvelni egy embert, aki ilyen vehemenciával képes utálni egy regényalakot.

Szonya az összes lyukat megstoppolta ügyes csontkezével. Kolja a nadrágja szárán dobolt az ujjaival, és mérgesen tűnődött Natasa Rosztován, meg az egésznek a képtelenségén. Kedves didergett a meleg szobában, és megpróbálta belehúzni a csőrét a testébe, mintha azt álmodná, hogy teknősbékává változott.

A rádióból Geraszimov, a drámaíró hangja hallatszott: „Halál a gyávákra! Halál a pánikkeltőkre! Halál a rémhírterjesztőkre! Bíróságra velük! Fegyelem. Bátorság. Határozottság. Erre van szükség. És sose feledjétek: Leningrád nem fél a haláltól! A halál fél Leningrádtól!”

Felhorkantam, mire Kolja rám nézett.

– Mi bajod? Nem szereted az öreg Geraszimovot?

– Mit szeretnék rajta?

– Mindenesetre hazafi. Ő itt van Pityerben, nem lógott meg Ahmatovával meg a többiekkel együtt.

– Én egyetértek Levvel – mondta Szonya, és még egy marék forgácsot dobott a kályhába. A parázs megvilágította szőke haját, és apró fülei egy pillanatra bíborpirosak, áttetszők lettek. – Pártpropagandista, semmi több.

– Még annál is rosszabb – mondtam, és hallottam, ahogy harag vegyül a hangomba. – Írónak nevezi magát, de gyűlöli az írókat, csakis azért olvassa őket, hogy nem írnak-e valami veszélyeset, valami gyalázkodót. És ha úgy gondolja, hogy igen, rögtön besúgja őket a Litbürónál, támadást intéz ellenük a lapokban meg a rádióban. Valaki valami bizottságban pedig így szól: „Nos, Geraszimov szerint az illető veszélyes, márpedig Geraszimov a mi emberünk, úgyhogy az illető alighanem tényleg veszélyes…”

A mondat közepén elhallgattam. Keserű hangom mintha visszhangzott volna a kis lakásban, de alighanem csak a képzelet játszott velem: zavarban voltam, mert túl sokat árultam el túl hamar. Szonya és Kolja rám meredt, Szonya aggodalmasan, Kolja viszont lenyűgözve, mint aki mindeddig azt hitte, süketnéma vagyok, de kiderült, hogy tudok szavakat formálni.

– Abram Benyov volt az apád.

Nem szóltam semmit, de Kolja nem is kérdést tett fel. Bólintott, mint aki most már mindent ért.

– Hamarabb is rájöhettem volna. Nem tudom, miért kellett titkolnod. Az az ember költő volt, igazi költő, amilyen nem sok terem. Büszke lehetnél rá.

– Nem fogok engedélyt kérni tőled, hogy büszke lehessek rá – vágtam vissza. – Ha hülyeségeket kérdezel, és én nem válaszolok rájuk, az az én dolgom. Idegeneknek nem beszélek a családomról. De ne mondd nekem még egyszer, hogy büszke lehetnék az apámra.

– Jó, jó – szabadkozott Kolja, felemelve a kezét –, rendben, bocsánat. Nem úgy értettem. Úgy értettem, hogy nem vagyunk már idegenek egymás számára.

– Nagyon hülyén érzem magam – mondta Szonya. – Ne haragudj, Lev… én még nem hallottam az apádról. Költő volt?

– Nagy költő – vágta rá Kolja.

– Közepesen tűrhető, az ő szavaival. Egyszer azt mondta nekem, az ő generációjában volt Majakovszkij meg a többiek, és ő valahol a többiek közepe táján helyezkedik el.

– Nem, nem, nehogy elhiggyétek. Nagyszerű író volt. Tényleg, Lev, nem hízelgésből mondom. „Hajdan híres, öreg költő, kávéházban”. Csodás vers.

Ezt a versét válogatták be minden antológiába, mármint az 1937 előttiekbe. Tucatszor is újraolvastam azóta, hogy elvitték apámat, de más szájából már évek óta nem hallottam a címét.

– És aztán… és aztán… – Szonya az állával mutatta: az a bizonyos odaát mozdulat volt. Bármit jelenthetett: elhurcolták Szibériába, tarkón lőtték, a Központi Bizottság szilenciumra ítélte. Kiiktatták? Ezt kérdezte, és én bólintottam.

– Kívülről tudom azt a verset – mondta Kolja, de volt benne annyi tapintat, hogy nem kezdte el szavalni.

Nyílt a lakásajtó, és bejött Tyimofej, a tegnap este megismert sebész. A kályhához lépett, hogy megmelengesse a kezét. Amikor észrevette a dobozban kuporgó Kedvest, leguggolt melléje, és tenyerét a térdén nyugtatva alaposan megvizsgálta.

– Hát ez meg honnan van?

– Kolja és Lev szerezte egy fiútól a Narvai-kapu mellett.

Tyimofej felállt, és ránk vigyorgott. Két nagy fej hagymát húzott elő a kabátzsebéből.

– A kórházban kaptam. Nem akartam megosztani veletek, de úgy látom, ma este csodás levest főzünk.

– Kedves nem megy a levesbe – szólt Kolja. – Kellenek a tojásai.

– Tojásai? – Tyimofej Kedvesre nézett, aztán megint ránk. Azt hitte, viccelünk.

– Az az érzésem, hogy senki se bízik Kedvesben – folytatta Kolja –, de szerintem meg fogja csinálni. Te értesz a tyúkokhoz? Tojik szerinted egy tucatot csütörtökig?

– Mi a fészkes fenéről beszélsz?

A sebész egyre bosszúsabb lett. Kolja ingerült tekintetet vetett rá, sértette Tyimofej hanghordozása.

– Nem értesz oroszul? Tojásra várunk!

Egy pillanatig azt hittem, verekedéssé fajul a dolog, ami nem lett volna jó hír a Vörös Hadsereg számára: szükségünk volt a sebészekre, márpedig ennek Kolja egyetlen ütéssel szétloccsantotta volna a fejét. De ekkor Tyimofej végre elnevette magát, és a fejét rázva várta, hogy mi is vele nevessünk.

– Nevess csak – mondtam. – De a tyúkhoz nem nyúlsz.

– Ez nem tyúk, te hülye! Ez kakas!

Kolja elbizonytalanodott, mint aki nem tudja eldönteni, ugratja-e a sebész, vagy ezzel a trükkel akar levest főzetni velünk Kedvesből. Előrehajoltam a székben, és nézegetni kezdtem a madarat. Nem is tudom, mit kerestem rajta: talán apró heregolyókat?

– Azt mondod, nem fog nekünk tojást tojni? – kérdezte Kolja, bizalmatlanul méregetve Tyimofejt.

A sebész lassan, tagoltan válaszolt, mint akinek félkegyelműekkel van dolga.

– Ez itt egy hím. Úgyhogy az esély minimális.