1.

Sohasem éheztünk még annyit; sohasem fáztunk annyira. Alvás közben, ha egyáltalán sikerült elaludnunk, azokról a lakomákról álmodtunk, amiket olyan könnyelműen költöttünk el hét hónappal azelőtt – az a sok vajas kenyér, krumplinudli, kolbász, amit oda se nézve faltunk be, ízlelés nélkül nyeltünk le, óriási morzsákat, zsírcafatokat hagyva a tányér szélén. 1941 júniusában, mielőtt a németek bejöttek, azt hittük, szegények vagyunk. De télen már paradicsominak láttuk azt a júniust.

Éjjelenként olyan hangosan, olyan sokáig fújt a szél, hogy az ember összerezzent, amikor elállt; a kiégett sarki kávézó zsalupántjai pár baljós pillanatig nem nyikorogtak, mintha valami ragadozó közeledne, és az apróvadak összebújnának ijedtükben. A zsalukat még novemberben leszaggatták tüzelőnek. Semmi hulladékfa nem maradt már Leningrádban. Az összes cégér, a parki padok lécei, a leomlott épületek padlódeszkái – mind elégett valakinek a kályhájában. Nem voltak galambok sem, összefogdosták és megfőzték őket a Néváról olvasztott jégben. A galambok leölését senki sem kifogásolta. A kutyák meg a macskák már problémásabbak voltak. Októberben hallottuk, hogy valaki megsütötte és négyfelé osztotta a családi ölebet vacsorára; jót röhögtünk rajta, és a fejünket ráztuk, mert nem hittük el, azon tűnődtünk, milyen íze lehet a sózott kutyának – só még volt, só még akkor is volt, amikor már mindenből kifogytunk. Januárra aztán valóság lett ezekből a pletykákból. Akinek nem voltak összeköttetései, már nem tudta táplálni a kedvencét, úgyhogy a kedvencek tápláltak minket.

Született két teória a kövérekről meg a soványakról. Egyesek azt mondták, aki a háború előtt kövér volt, annak jobbak a túlélési esélyei: ha egy hétig nem eszik, akkor se lesz belőle csontváz. Mások szerint a soványak hozzá vannak szokva, hogy keveset egyenek, ezért könnyebben megbirkóznak az éhezéssel. Én merő önérdekből az utóbbi nézetet vallottam. Születésemtől fogva vakarcs voltam. Nagy orrú, fekete hajú, a bőröm csupa pattanás – szóval nem egy leányálom. De a háború vonzóbbá tett. Mások sorvadoztak, amint a fejadagokat egyre csökkentették, jóformán megfelezve a súlyát azoknak, akik a megszállás előtt úgy néztek ki, mint a cirkuszi erőművészek. Nekem viszont nem voltak elveszteni való izmaim. Én pont ínségre születtem, akár a cickányok, amelyek vígan falták a döghúst, miközben a dinoszauruszok sorra kidőltek mellőlük.

Szilveszter éjjel fenn ültem a Kirov nevű bérház tetején, ahol ötéves korom óta laktam (bár neve csak ’³⁴-ben lett, amikor agyonlőtték Kirovot, és aztán róla nevezték el a fél várost); néztem a kövér, szürke záróléggömböket, amelyek a felhők alatt nyüzsögtek, a bombázókra várva. Abban az évszakban a nap összesen hat órát tölt az égen, úgy iszkol horizonttól horizontig, mint aki kísértetet látott. Minden éjjel ott ültünk végig egy háromórás műszakot, mi négyen, homokosvödrökkel, vasfogókkal és lapátokkal felszerelkezve, minden ingünket, pulóverünket, kabátunkat magunkra húzva, és lestük az eget. Mi voltunk a légós tűzoltók. A németek úgy döntöttek, túl sokba kerülne nekik lerohanni a várost, ezért inkább körülzártak bennünket, hogy kiéheztessenek, kibombázzanak, kiperzseljenek.

A háború előtt ezeregyszázan laktak a Kirovban. Szilveszterre ez a szám közelebb volt a négyszázhoz. A kisgyerekek zömét evakuálták, még mielőtt a németek szeptemberben befejezték a bekerítést. Anyám és a kishúgom, Taiszja Vjazmába költözött a nagybátyámhoz. Az indulásuk előtti estén összevesztem anyámmal, életemben először. Azt akarta, természetesen, hogy menjek velük, én is meneküljek el a megszállók elől, be az ország szívébe, ahol a bombázók nem találnak ránk. De én nem akartam otthagyni Pityert. Én férfi voltam. Feltettem magamban, hogy megvédem a városomat. Én leszek a huszadik századi Alekszandr Nyevszkij. Na jó, ennyire talán nem voltam nevetséges. Az érv, amit felhoztam, komoly volt: ha minden életerős lélek megfutamodik, Leningrádot beveszik a fasiszták. Márpedig Leningrád nélkül, a Dolgozók Városa nélkül, amely tankokat és puskákat gyárt a Vörös Hadseregnek, mivé lenne Oroszország?

Anyám azt mondta, hogy ez hülyeség. Alig vagyok tizenhét. Nem hegesztek a Kirov Művekben, még egy évig katonának sem állhatok. Leningrád védelmének semmi köze hozzám, én csak eggyel több éhes száj leszek, amit be kell tömni. De leperegtek rólam a sértései.

– Én önkéntes tűzoltó vagyok – mondtam, és ez igaz is volt, mert a városi tanács elrendelte, hogy tízezer tűzoltóegységet kell szervezni, és én lettem a Kirov negyedik emeleti brigádjának büszke parancsnoka.

Anyám még negyvenéves se volt, de már őszült. Ott ült velem szemben a konyhaasztalnál, a két kezébe vette a kezemet. Igen kicsi asszony volt, alig százötven centi, és én világéletemben rettegtem tőle.

– Te egy hülye vagy – mondta. Lehet, hogy ez itt, nálatok durván hangzik, de anyám mindig az ő „kis hülyéjének” nevezett, úgyhogy addigra már inkább becézésnek tekintettem. – A város teelőtted is megvolt. Teutánad is meglesz. Taiszjának és nekem viszont szükségünk van rád.

Igaza volt. Egy jobb gyermek, egy jobb testvér velük ment volna. Taiszja imádott engem, a nyakamba ugrott, amikor hazaértem az iskolából, felolvasta a bugyuta versikéit, amiket a forradalom mártírjainak tiszteletére írt, karikatúrákat rajzolt nagy orrú profilomról a jegyzetfüzetébe. Legszívesebben megfojtottam volna. Eszem ágában sem volt végigvándorolni az országon az anyámmal meg a kis pisis húgommal. Tizenhét éves voltam, tele hősi álmokkal. Molotov rádióbeszédét a háború kitörésének napján (ÜGYÜNK IGAZ! AZ ELLENSÉGET LEVERJÜK! GYŐZNI FOGUNK!) plakátok ezreire nyomtatták, és kiragasztották a város falaira. Én hittem az ügyünkben; azért se fogok elmenekülni; nem hagyom ki a győzelmet.

Anya és Taiszja másnap reggel felkerekedett. Egy darabig busszal mentek, aztán katonai teherautókra kéredzkedtek fel, majd hosszú kilométereket gyalogoltak vidéki utakon, szakadt talpú bakancsban. Három hétbe telt, de sikerült, végre odaértek, biztonságban voltak. Levelet küldött, amelyben leírta az útjukat, a sok rettegést, kimerültséget. Talán bűntudatot akart ébreszteni bennem, amiért cserbenhagytam őket, és ez sikerült is, ugyanakkor tudtam: jobb, hogy elmentek. Közeleg a nagy csata, és nekik semmi keresnivalójuk a frontvonalban. Aztán október hetedikén a németek elfoglalták Vjazmát, és nem jött több levél.

Szeretném azt mondani, hogy hiányoztak, és tényleg voltak éjszakák, amikor nagyon egyedül éreztem magam, és mindig hiányzott anyám főztje, másrészt viszont már egészen kicsi korom óta fantáziálgattam arról, hogy magamra maradok. Legkedvesebb népmeséimben leleményes árvák találtak ki sötét erdőkből, éltek túl veszélyeket a problémamegoldó képességüknek köszönhetően, tették lóvá ellenségeiket, jártak szerencsével vándorlásaik során. Azt nem állítanám, hogy boldog voltam – túl éhesek voltunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk –, de végre előttem lebegett a Cél. Ha Leningrád elesik, Oroszország is elesik; ha Oroszország elesik, a fasizmus az egész világot leigázza. Mindnyájan hittünk ebben. Még ma is hiszek benne.

Szóval, a katonáskodáshoz túl fiatal voltam, de ahhoz nem, hogy nappal harckocsiárkokat ássak, éjjel meg a háztetőt őrizzem. Legénységemet negyedik emeleti barátaim alkották – Vera Oszipovna, a tehetséges csellista, meg a vörös hajú Antokolszkij ikrek, akiknek egyetlen tehetsége abból állt, hogy összhangban tudtak fingani.
A háború első napjaiban még cigarettáztunk a háztetőn, úgy téve, mintha katonák volnánk; bátrak, erősek és szögletes állúak, akik az eget kémlelik, ellenség után kutatva. December végén már egyáltalán nem lehetett cigarettát kapni Leningrádban, olyant legalábbis nem, ami dohányból készült. Pár elszánt lélek faleveleket tört porrá, papírba sodorta, és elnevezte Őszi Fénynek, azt állítva, hogy bizonyos fajta falevelekből egészen jó ízű cigarettát lehet készíteni, de nálunk, a Kirovban, ahol nyoma se volt fának, ez a lehetőség is ki volt lőve. Szabad perceinkben patkányokra vadásztunk, amelyek biztosan azt hitték, ősi imáik találtak meghallgatásra, amikor a városi macskák szőrén-szálán eltűntek, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy már a szemétben sem maradt semmi rágcsálnivaló.

A hónapok óta tartó bombázások után már a motorhangjukról felismertük a különféle német gépeket. Aznap éjjel Junkers 88-asok jöttek, mint az utóbbi hetekben mindig, ezek váltották fel a Heinkeleket meg a Dorniereket, amelyeket a vadászaink már egész ügyesen le tudtak szedni. Akármilyen nyomorultul festett a városunk nappal, sötétedés után volt valami különös szépsége az ostromnak. Ha sütött a hold, a Kirov tetejéről egész Leningrádot be lehetett látni: az Admiralitás tűhegyes tornyát (szürkére mázolták, hogy a bombázók ne vegyék észre), a Péter-Pál-erődöt (a toronysisakokat álcaháló borította), a Szent Izsák és a Kiontott Vér kupoláit. Láttuk a légvédelmi ütegek tüzéreit is a környező épületek tetején. A Balti Flotta a Néván horgonyzott, a hatalmas szürke őrszemek nagy ágyúi a nácik beásott tüzérségét lőtték.

De a legszebb a repülőgépek közelharca volt. A Ju 88-asok és a Szuhojok a város felett köröztek, csak akkor lehetett őket kivenni, ha a nagy erejű fényszórók csóvája rájuk talált. A Szuhojoknak jókora vörös csillag volt a szárnyuk alá festve, nehogy a légvédelmünk rájuk lőjön. Éjszakánként valóságos kivilágított csatáknak lehettünk tanúi, a nehezebb, esetlenebb német bombázók meredeken bedőltek, hogy géppuskásaik célba vehessék a cikázó orosz vadászokat. Ha egy Junkers lezuhant, égő váza úgy hullott alá, mint a mennyekből lelökött angyal, és szilaj ordítások hallatszottak mindenfelől a háztetőkről, minden légvédelmis és tűzoltó az öklét rázta, úgy tisztelgett a diadalmas pilóta előtt.

Volt velünk a háztetőn egy kis rádió is. Szilveszter éjjel a Szpasszkaja-torony harangjátékát, az Internacionálét hallgattuk Moszkvából. Vera talált valahol egy fél hagymát, és négybe vágta egy napraforgóolajjal megkent tányéron. Amikor a hagyma elfogyott, fejadagkenyérrel itattuk fel az olaj maradékát. A fejadagkenyérnek nem volt kenyéríze. Még csak ételíze se volt. Amikor a németek szétbombázták a Badajev-raktárakat, a városi pékek rögtönözni kényszerültek. Amit csak hozzá lehetett adni a recepthez anélkül, hogy megmérgeznék a lakosságot, azt hozzáadták a recepthez. Az egész város éhezett, senkinek se jutott elég ennivaló, a kenyeret mégis mindenki szidta: szidták a fűrészporízét, meg hogy mennyire megkeményedik a hidegben. Az embernek beletörött a foga. Még ma, amikor már azoknak az arcát is elfelejtettem, akiket szerettem, még ma is emlékszem annak a kenyérnek az ízére.

Egy fél fej hagyma meg egy százhuszonöt grammos cipó – kész lakoma. Hanyatt feküdtünk, pokrócokba burkolózva, néztük a hosszú pányváikon ringó légvédelmi léggömböket, hallgattuk a rádió metronómját. Ha nem zenét vagy híreket adtak, a rádióállomás egy metronóm hangját sugározta, az a végtelenített ketyegés tudatta velünk, hogy a város még nem esett el, a fasiszták még nem jutottak be a kapukon. Ez a metronóm volt Pityer dobogó szíve, és a németeknek sohasem sikerült elnémítaniuk.

Vera figyelt fel először az égből pottyant emberre. Elkiáltotta magát, odamutatott, és mind felugrottunk, hogy jobban lássuk. Az egyik fényszóró egy ejtőernyőst világított meg, aki a város felé libegett, selyemernyője fehér tulipánhagymaként dagadozott fölötte.

– Egy fritz – mondta Oleg Antokolszkij, és igaza volt: jól ki lehetett venni a szürke Luftwaffe-uniformist. De honnan jön? Egyikünk sem hallott légiharcot vagy ágyúdörejt. Bombázó se húzott el fölöttünk már legalább egy órája.

– Lehet, hogy elkezdődött – mondta Vera. Hetek óta híresztelték, hogy a németek egy óriási ejtőernyős egység ledobására készülnek, a végső támadásra, hogy előrenyomuló hadseregük seggéből kihúzzák Leningrád nyavalyás tüskéjét. Minden pillanatban arra számítottunk, hogy nácik ezreit látjuk a város felé sodródni, fehér ejtőernyők hóvihara takarja el az eget, de, bár több tucat reflektor pásztázta a sötétséget, újabb ellenség sehol se bukkant fel. Csak ez az egy volt, és az ejtőernyő hevederén lógó ernyedt testéből ítélve ez is halott.

Néztük, ahogy ereszkedik a reflektor fényébe fogva, és már olyan alacsonyan volt, hogy azt is láttuk: egyik lábáról hiányzik a fekete bakancs.

– Erre jön – mondtam. A szél a Voinov utca felé fújta. Az ikrek összenéztek.

– Luger – mondta Oleg.

– A Luftwaffénak nem Lugerja van – javította ki Grisa. Öt perccel idősebb volt Olegnél, és a náci fegyverek szakértőjének számított. – Hanem Walther PPK-ja.

Vera rám mosolygott.

– Német csokoládé.

A lépcsőház ajtajához rohantunk, hátrahagyva a tűzoltószerszámainkat, és már száguldottunk is lefelé a sötét lépcsőn. Ostobák voltunk, persze. Ha megcsúszunk valamelyik betonfokon, mivel nincs rajtunk se zsír, se izom, hogy tompítsa az esést, máris kész a csonttörés, a csonttörés pedig egyenlő a halállal. De nem törődtünk vele. Nagyon fiatalok voltunk, és egy halott német készült lepottyanni a Voinov utcára, ajándékokat hozva a Vaterland-ból.

Végigszaladtunk az udvaron, és átmásztunk a bezárt kapun. Minden utcalámpa sötét volt. Az egész város sötét volt – részben hogy a bombázók dolgát megnehezítsék, részben mert az áram nagy részét a fegyvergyárakba irányították –, de a hold elég fényesen sütött, hogy látni lehessen. A Voinov utca üresen tátongott: már hat órája tartott a kijárási tilalom. Sehol egy autó. Benzinje csak a hadseregnek meg a kormánynak volt, a civil gépkocsikat pedig már a háború első hónapjaiban lefoglalták. A kirakatokra keresztbe-hosszába papírcsíkokat ragasztottak, mert a rádió azt állította, így nehezebben törnek be. Lehet, bár én sok olyan leningrádi üzlet előtt elmentem, ahol az ablakkeretekben semmi más nem maradt, csak a lengedező papírszalagok.

Kinn az utcán felnéztünk az égre, de sehol sem láttuk az emberünket.

– Hova lett?

– Egy tetőn landolt?

A reflektorok tovább pásztázták az eget, de mivel magas épületek tetején voltak felállítva, a Voinov utcát nem tudták bevilágítani. Vera megrángatta a nagykabátom gallérját: régi, öblös tengerészkabát volt, apámtól örököltem, még mindig túl nagy volt rám, de melegebb bármelyik ruhadarabomnál.

Megfordultam, és már láttam is, ahogy siklik felénk az utcán a mi németünk, egyetlen fekete bakancsa a fagyott burkolatot karistolja, fehér ejtőernyője nagy kupoláját még mindig dagasztja a szél, és egyenesen a Kirov kapuja felé fújja, álla a mellére csuklik, fekete haját jégkristályok pettyezik, arca vértelen a holdfényben. Mozdulatlanul álltunk, néztük, ahogy egyre közelebb vitorlázik. Sok min-
dent láttunk azon a télen, amit emberi szemnek nem volna szabad látnia, azt hittük, minket már nem érhet meglepetés, de tévedtünk, és ha az a német hirtelen előkapja a Waltherét, és lövöldözni kezd vele, egyikünk se tudott volna elszaladni. De a halott halott maradt, nemsokára a szél is alábbhagyott, az ejtőernyő leeresztett, ő pedig elterült a kövezeten, bár végső megaláztatásként még vonszolódott pár métert.

Körülvettük a pilótát. Nagy, erős férfi volt, ha civil ruhában látjuk Pityer utcáin, azonnal tudtuk volna, hogy kém: a teste arra vallott, hogy mindennap evett húst.

Grisa letérdelt, és kihúzta a tokjából a német pisztolyát.

– Walther PPK. Megmondtam.

Hanyatt fordítottuk a németet. Fakó arcát végighorzsolta az aszfalt, de a karcolások éppen olyan színtelenek voltak rajta, mint az érintetlen részek. A halottak nem zúzódnak. Nem tudtam megállapítani, hogy kétségbeesetten, dacosan vagy békésen halt-e meg. Életnek vagy egyéniségnek nyoma se látszott az arcán – úgy nézett ki, mint egy hulla, aki már eleve hullának született.

Oleg lefejtette a kezéről a fekete bőrkesztyűt, Vera a sálját és a pilótaszemüvegét választotta. Én egy tokot találtam a bokájához szíjazva, és csodás súlyelosztású kést húztam ki belőle: ezüstös kézvédője volt, tizenöt centis, egyélű pengéjébe szavakat marattak, de nem tudtam kivenni őket a hold fényénél. Visszadugtam a tokba, rászíjaztam a bokámra, és hónapok óta először végre úgy éreztem, valóra vált az álmom, harcos lettem.

Oleg megtalálta a halott pénztárcáját, és vigyorogva számolta a deutsche márkákat. Vera zsebre vágott egy kronométert, amely kétszer akkora volt, mint egy karóra, a német a zubbonya ujjára csatolva viselte. Grisa egy összehajtott távcsövet talált bőrtokban, két póttárat a Waltherhez, meg egy lapos flaskát. Lecsavarta a kupakját, beleszagolt, és a kezembe nyomta.

– Konyak?

Megkóstoltam, és bólintottam.

– Konyak.

– Mikor ittál te konyakot? – kérdezte Vera.

– Ittam.

– Mikor?

– Mutasd – mondta Oleg, és a flaska körbejárt; guggoltunk a lepottyant pilóta körül, és kortyolgattuk az italt, ami lehetett konyak, pálinka vagy armagnac. Fogalmunk sem volt róla. De akármi is volt, megmelengette a hasunkat.

Vera a német arcába bámult. A szemében nem volt sem sajnálat, sem félelem, csak kíváncsiság és megvetés – ez a megszálló idejött, hogy bombákat dobáljon a városunkra, ehelyett magát dobta le. Nem mi lőttük le, mégis büszkék voltunk. A Kirovból még senki se talált ellenséges hullát. Reggel rólunk fog beszélni az egész ház.

– Szerintetek hogyan halt meg? – kérdezte Vera. A tetemen nem éktelenkedtek golyó ütötte lyukak, se a haja, se a bőrzubbonya nem pörkölődött meg, erőszaknak sehol semmi jele. A bőre fehérebb volt az élőkénél, de sehol semmi nem fúrta át.

– Megfagyott – feleltem. Nagyon határozottan jelentettem ki ezt, mert tudtam, hogy igaz, de bizonyítani nem lehetett. A pilóta több ezer méterrel az éjszakai Leningrád fölött ugrott ki a gépből. A levegő még talajszinten is túl hideg volt ehhez a ruházathoz – fenn a felhők között, a meleg pilótafülkén kívül semmi esélye nem lehetett.

Grisa a magasba emelte a flaskát.

– Igyunk a hidegre!

A flaska megint körbejárt. De hozzám már nem ért oda. Kétsaroknyiról meg kellett volna hallanunk az autót, a kijárási tilalom idején olyan néma volt a város, akár a hold, de minket lekötött az, hogy német piát ittunk, és tósztokat mondtunk. Csak akkor döbbentünk rá a veszélyre, amikor a GAZ befordult a Voinov utcába, nehéz kerekei zörögtek az aszfalton, a lámpái felénk lőttek. A kijárási tilalom megszegéséért azonnali kivégzés jár. A tűzfigyelői feladat elhanyagolásáért azonnali kivégzés jár. Fosztogatásért azonnali kivégzés jár. A bíróságok már nem működtek: a rendőrök a frontvonalban voltak, a börtönök félig üresek, és egyre csak ürültek. Kinek lett volna fölös élelmiszere arra, hogy az állam ellenségeit etesse? Ha megszegted a törvényt, és rajtakaptak, véged volt. Nem jutott idő jogi finomságokra.

Rohantunk. Jobban ismertük a Kirovot, mint bárki. Ha egyszer bejutunk az udvarra, aztán a hatalmas épület jéghideg sötétjébe, senki se talál meg bennünket, ha három hónapig keres is. Hallottuk a katonák kiabálását, hogy álljunk meg, de ez senkit sem zavart; a hangoktól nem féltünk, csak a golyóktól, és egyelőre még senki se húzta meg a ravaszt. Grisa ért oda elsőnek a kapuhoz, ő volt köztünk az egyetlen, aki sportolófélének számított, felugrott a vasrácsra, és húzódzkodni kezdett. Oleg a nyomában loholt, én meg Oleg nyomában. A testünk gyenge volt, izmaink elsorvadtak a fehérjehiánytól, de a félelem segített: éppen olyan fürgén másztuk meg a kaput, mint bármikor.

Már majdnem a tetején voltam, amikor hátranézve láttam, hogy Vera elcsúszott egy jégfolton. Rémült, tágra nyílt szemmel bámult fel rám, négykézláb, miközben a GAZ lefékezett a német pilóta holtteste mellett, és négy katona szállt ki belőle. Hét méterre lehettek tőlem, puskával a kézben, de még mindig maradt időm, hogy átmásszak a kapun, és eltűnjek a Kirovban.

Bárcsak azt mondhatnám, meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Verát, a barátom veszélyben forgott, és én habozás nélkül a segítségére siettem. De az igazság az, hogy abban a pillanatban gyűlöltem őt. Gyűlöltem, amiért éppen a legrosszabb pillanatban szerencsétlenkedik, amiért kétségbeesett barna szemével fölbámul rám, engem választva megmentőjéül, pedig Grisán kívül még egyikünkkel se csókolózott. Tudtam, hogy nem bírnék együtt élni annak a könyörgő szempárnak az emlékével, és ő is tudta ezt, úgyhogy még akkor is gyűlöltem, amikor leugrottam a kapuról, talpra rántottam, és odavonszoltam a vasrácshoz. Gyenge voltam, de Vera nem nyomhatott többet negyven kilónál. Feltoltam a kapura, miközben a katonák ordibáltak, csizmasarkuk kopogott az aszfalton, és a puskáik závárzata csattogott, ahogy felhúzták őket.

Vera átmászott, és én is kapaszkodtam utána, ügyet sem vetve a katonákra. Ha megállok, körülvesznek, közlik velem, hogy az állam ellensége vagyok, letérdeltetnek, és tarkón lőnek. Így is könnyű célpont vagyok, de lehet, hogy részegek; lehet, hogy városi fiúk, mint én, akik soha életükben nem sütöttek még el puskát. Lehet, hogy szándékosan elhibáznának, mert tudják, hogy hazafi vagyok, városvédő, és csak azért merészkedtem elő a Kirovból, mert egy német pottyant le hétezer méter magasból az utcánkra, és melyik tizenhét éves orosz kölyök ne szaladna ki, hogy megnézzen egy halott fasisztát?

Az állam már a kapu teteje fölött volt, amikor éreztem, hogy kesztyűs kezek markolják meg a bokámat. Erős kezek, olyan katonák kezei, akik kétszer esznek naponta. Láttam, hogy Vera berohan a Kirovba, hátra se nézve. Kapaszkodtam a vasrácsba, de a katonák leráncigáltak, a járdára löktek, és fölém toronylottak, Tokarevjeikkel az arcomat bökdösve. Egyik se látszott öregebbnek tizenkilencnél, és egyik se látszott vonakodni attól, hogy telefröcskölje az utcát az agyvelőmmel.

– Mindjárt összeszarja magát.

– Buliztok, kölyök? Szereztetek valahol egy kis snapszot?

– Pont jó lesz az ezredesnek. Rakjuk be a fritzcel együtt.

Ketten lehajoltak, a hónom alá nyúlva felrántottak, odavonszoltak a pöfögő motorú GAZ-hoz, és belöktek a hátsó ülésre. A másik két katona a németet emelte föl a kezénél-bakancsánál fogva, és belódította mellém.

– Melegítsd meg – mondta az egyik, mire úgy röhögtek, mintha életükben nem hallottak volna jobb viccet. Bevackolódtak a kocsiba, és becsapták az ajtókat.

Úgy gondoltam, azért vagyok még életben, mert nyilvánosan akarnak kivégezni, hogy példát statuáljanak velem minden fosztogató számára. Pár perce még sokkal erősebbnek éreztem magam a halott pilótánál. Most, ahogy végigzúgtunk a sötét utcán, a bombatölcséreket és törmelékhalmokat kerülgetve, a német mintha vigyorgott volna fehér szájával, amely sebhelynek látszott a fagyott arcban. Ugyanoda tartottunk mindketten.