7.

– Gyertek – mondta –, gyertek be. Agyonfagytatok.

Kolja barátnője nagyon szép lehetett az ostrom előtt: sötétszőke haja a hátát verdeste, ajka még mindig telt, s ha mosolygott, félhold alakú gödröcske támadt a bal orcáján. A jobbon nem, ami furának tűnt. Mindenesetre azon kaptam magam, alig várom, hogy megint elmosolyodjon, hadd lássam még egyszer azt a magányos gödröcskét.

Kolja kétfelől arcon csókolta, amikor ajtót nyitott, mire ő elpirult, és ettől egy másodpercre teljesen egészségesnek látszott.

– Azt mondták, meghaltál!

– Még nem – felelte Kolja. – Ez Lev, a barátom. Nekem nem akarja elárulni az apai és a családnevét, de neked talán megmondja. Az az érzésem, te a zsánere vagy. Lev, ő Szonya Ivanovna. Egyik legelső hódításom, és azóta is kedves barátom.

– Haha! Rövid életű hódítás. Mint Napóleoné Moszkvánál.

Kolja rám vigyorgott. Még mindig átölelve tartotta Szonyát. A lányon férfi nagykabát és három-négy pulóver volt, de még ezek alatt is látszott, hogy belőle magából nem sok maradt.

– Igazi klasszikus hódítás volt. Művészettörténet-órán ismerkedtünk össze. Meséltem neki a régi mesterek perverzióiról, Michelangelo fiúszeretőiről meg Malevics lábfetisizmusáról. Te hallottál erről? Reggel fölskiccelte a házvezetőnője lábfejét, aztán este a rajzára rejszolt.

– Micsoda hazugság. Senki sem hallott még erről – mondta felém fordulva Szonya.

– Szóval kiokosítottam ezekről a kéjvágyó festőkről, mire ő beindult, pár pohár vodka, és kész is. Jöttem, láttam, győztem.

Szonya hozzám hajolt, a karomra tette a kezét, és színpadiasan odasúgta:

– Nem jött, hanem elment, méghozzá nagyon hamar, ennyi igaz belőle.

Nem voltam hozzászokva, hogy nők a szexről beszélnek. A fiúk, akiket ismertem, másról se hadováltak, bár kétlem, hogy olyan nagy szaktekintélyek lettek volna, a lányok viszont csakis egymás között súgtak-búgtak róla. Azon tűnődtem, vajon Grisa lefektette-e már Verát, aztán eszembe jutott, hogy meghaltak, ott nyugosznak a betonhalom sírjukban.

Szonya észrevette, milyen keserves képet vágok, és azt hitte, a szókimondásuk zavar. Rám villantotta meleg, gödröcskés mosolyát.

– Nyugi, édes. Nem vagyunk ám olyan bohémek, amilyennek képzeljük magunkat. – Koljához fordult. – Olyan aranyos. Hol találtad?

– A Kirovban lakott. A Voinov utcában.

– A Kirovban? Amelyik tegnap este összedőlt? Annyira sajnálom, édesem.

Átölelt. Olyan volt, mintha egy madárijesztő ölelne. Semmi testet nem éreztem a ruhái alatt, csak füstszagú gyapjúrétegeket. De azért jólesett, hogy egy nő aggódik miattam. Még ha csak udvariasságból is.

– Gyere – fogta meg kesztyűs kezével a kesztyűs kezemet. – Mostantól ez az otthonod. Ha itt akarsz aludni egy éjszakát, vagy egy hetet, akkor itt alszol. Holnap segíthetsz nekem vizet hordani a Néváról.

– Holnap dolgunk van – mondta Kolja, de a lány ügyet se vetett rá, bevezetett bennünket a nappaliba. Hatan ültek félkörben egy kályha körül. Egyetemistáknak látszottak, a férfiak barkót, bajuszt növesztettek, a nők rövidre vágták a hajukat, és cigányos fülbevalókat viseltek. Vastag pokrócokon osztoztak, teát iszogattak, és szó nélkül figyeltek bennünket. Megértettem, hogy nem örülnek nekünk. Az idegenek legjobb esetben is bosszantóak, a legrosszabb esetben pedig végzetesek – lehet, hogy nem jelentenek veszélyt, de enni akarnak.

Szonya elintézte a bemutatást, mindenkit megnevezve a félkörben, de senki sem szólt semmit, míg Kolja barátokat nem szerzett azzal, hogy kibontotta és körbeadta a könyvtári cukorkáját. Nem volt nagy élvezet rágcsálni, de ennivaló volt, elindította az emberben a vérkeringést, és nemsokára a beszélgetés is újrakezdődött.

Szonya barátai, mint kiderült, sebészek és ápolónők voltak, nem egyetemi hallgatók. Nemrég fejezték be a huszonnégy órás műszakot, karokat meg lábakat amputáltak, golyókat szedtek ki szétrepedezett csontokból, megcsonkított katonákat raktak össze érzéstelenítő, vértartalék és elektromos áram nélkül. Még ahhoz sem volt elég forró vizük, hogy a szikéket sterilizálják.

– Lev a Kirovban lakott – bökött felém az állával részvevően Szonya. – Abban a házban a Voinovon, amit tegnap este találat ért.

Sajnálkozó, együtt érző mormogás hallatszott.

– Benn voltál, amikor összedőlt?

Megráztam a fejem. Koljára pillantottam, aki a naplójába firkált a ceruzacsonkkal, és nem figyelt ránk. Aztán az orvosokra és ápolónőkre néztem, akik várták a választ. Ezek az emberek nekem idegenek. Minek terheljem őket az igazsággal?

– Nem, ismerősöknél voltam.

– Néhányan kijutottak – mondta az egyik sebész, Tyimofej, aki festőnek tűnt a keret nélküli szemüvegében. – A kórházban hallottam.

– Tényleg? Hányan?

– Nem tudom. Annyira nem figyeltem. Ne haragudj… minden éjjel dőlnek össze házak.

A hír, hogy lehetnek életben maradottak, felvidított. Az alagsori óvóhely erősnek látszott, ha idejében leértek, többen is megúszhatták. Vera meg az ikrek mindig lerohantak a családjukkal, ha megszólaltak a szirénák. Zavogyilovot, a gengsztert viszont sohasem láttam az óvóhelyen. Éppúgy átaludta a szirénákat, mint a délelőttöket, arcán hideg törlőkendővel, mellette egy meztelen lánnyal. Vagy legalábbis így képzeltem. Nem, ő biztosan nem ment le az óvóhelyre, de persze Zavogyilov sokszor nem aludt otthon, rejtélyes üzleti ügyeit intézte, vagy valamelyik bűnöző cimborája lakásán vedelt.

Szonya kitöltött két pohár híg teát, és a kezünkbe nyomta. Levettem a gyapjúkesztyűmet, most először, mióta az ezredes irodájában reggeliztünk. A meleg pohár elevennek érződött a tenyereim közt, mint valami kis dobogó szívű, lelkes állat. Élveztem, ahogy a gőz az arcomba szállt, és először meg sem hallottam, hogy Szonya kérdez valamit.

– Ne haragudj.

– Azt kérdeztem, hogy a családod benn volt-e a házban.

– Nem, még szeptemberben elutaztak.

– Az jó. Az enyémek is. Az öcséim Moszkvában vannak.

– És most a németek is Moszkva előtt vannak – mondta Pavel, egy menyétképű fiatalember, aki a vaskályhát bámulta, és sohasem nézett senkire. – Egy-két hét, és elfoglalják.

– Hadd foglalják – szólalt meg Tyimofej. – Majd úgy teszünk, mint Rosztopcsin hajdanán, fölégetünk mindent és visszavonulunk. Akkor aztán hol találnak menedéket? Mit fognak enni? A tél majd elintézi őket.

– Rosztopcsin… eh. – Szonya olyan arcot vágott, mint aki büdöset szagol. – Nehogy már hőst csinálj belőle.

– Igenis hős volt. Ne Tolsztojtól tanulj történelmet.

– Ja, ja, Rosztopcsin gróf, a népi hős.

– Ne keverd bele a politikát. Ez háború, nem osztályharc.

– Ne keverjem bele a politikát? Nem kell azt belekeverni. Azt hiszed, a háború nem politika?

Kolja vetett véget a civakodásnak. A teájába bámult, amit a tenyerei között tartott.

– A németek nem foglalják el Moszkvát.

– Melyik szakértő mondja ezt? – kérdezte Pavel.

– Én. A fritzek harminc kilométerre voltak a várostól december elején. Most meg száz kilométerre vannak. A Wehrmacht eddig még sohasem hátrált meg. Azt se tudják, hogyan kell csinálni. Csakis támadásra képezték ki őket, csakis arról olvastak a tankönyveikben. Támadni, támadni, támadni. És most mégis pucolnak visszafelé, és meg sem állnak, míg ki nem nyúlnak Berlinben.

Sokáig senki sem szólt semmit. A nők Kolját nézték, és a szemük egy kicsit fényesebben csillogott nyúzott arcukban. Egy kicsit mind szerelmesek voltak Koljába.

– Megbocsáss, elvtárs – mondta Pavel, ironikusan hangsúlyozva az elvtárs szót. – Ha ilyen fontos ember vagy a hadseregben, ha ilyen nagy horderejű tárgyalásokon vehetsz részt, mit keresel közöttünk?

– A megbízatásomról nem beszélhetek – felelte Kolja, akit egyáltalán nem hozott zavarba a sebész sértő hanghordozása. Belekortyolt a teájába, és egy darabig a szájában lötykölte a meleg vizet. Észrevette, hogy Szonya még mindig őt nézi, és rámosolygott. A csoport hallgatott. Senki sem mozdult, de a helyzet dinamikája megváltozott, Kolja és Szonya került reflektorfénybe, ők voltak a színpadon, mi többiek csak néma nézők lettünk, akik azon tűnődnek, mit adatik még látniuk. Az előjáték elkezdődött, még ha egymástól távol ültek is, még ha mindketten több réteg gyapjúba voltak is bugyolálva. Azt kívántam, bárcsak énrám is így nézne majd egyszer egy lány, de tudtam, hogy ez sohasem fog megtörténni. Ez a csapott vállú test, ez az éber, ijedt rágcsálótekintet: ez sohasem fog kéjvágyat ébreszteni. Az orrom volt a legrosszabb, az a gyűlölt orrom, az az ezerszer kicsúfolt kampó. Zsidónak lenni Oroszországban éppen elég rossz volt, de zsidónak lenni egy ilyen antiszemita karikatúrából vett orral, hát, ez alaposan megutáltatta az embert önmagával. Többnyire büszke voltam a zsidóságomra, de nem akartam zsidónak látszani. Árjának akartam látszani, szőkének, kék szeműnek, domború mellkasúnak, erős állúnak. Olyan akartam lenni, mint Kolja.

Kolja Szonyára kacsintott, és kiitta a teáját. Felsóhajtott, és a zaccra meredt a pohár alján.

– Tudjátok, hogy már kilenc napja nem szartam?

Aznap éjjel mind a nappaliban aludtunk, kivéve Kolját meg Szonyát, akik valami láthatatlan jelre egyszerre álltak fel és tűntek el a hálószobában. Mi többiek megosztoztunk a pokrócokon. Egymás mellé feküdtünk a meleg végett, így aztán, noha a kályhában valamikor éjjel kihunyt a tűz, nem vacogtam túlságosan. Ami azt illeti, a hideg jóval kevésbé zavart, mint Szonya fojtott kis sikolyai. Olyan lehetetlen boldogságot sugalltak, mintha Kolja tovabaszná az elmúlt hat hónap minden nyomorúságát, tovabaszná az éhezést, a hideget, a bombákat, a németeket. Szonya szép volt és jó, de a gyönyörét rettenetes volt hallgatni; szerettem volna, ha én tarthatom távol az ostromot a farkammal egy ilyen bájos lánytól. Egy idegen lakás padlóján feküdtem, egy férfi mellett, akit nem ismertem, aki rángatózott álmában, és olyan szaga volt, mint a párolt káposztának.

Nem hinném, hogy túl sokáig szeretkeztek – kinek volt erre energiája? –, de úgy tűnt, mintha legalábbis fél éjszakán át tartott volna, Szonya sikkantgatott, Kolja halkan beszélt, de még a vékony falakon keresztül se hallottam, mit mond. Nagyon nyugodtnak hangzott, mintha csak valami vezércikket olvasott volna fel. Mi a fenét mondhat neki? Mit mond az ember egy lánynak, akivel éppen baszik? Fontos lett volna tudnom. Lehet, hogy attól az írótól idézett, akit folyton emlegetett. Lehet, hogy arról mesélt neki, hogyan szálltunk szembe azzal a kannibállal meg a feleségével, bár ez elég valószínűtlen. Feküdtem a sötétben, hallgattam őket, miközben szél rázta az ablakkeretet, és az utolsó parazsak is szétpukkantak a kályhában. Nincs magányosabb hang a világon, mint a mások szeretkezése.