21.

Egy szerszámkamrában aludtunk az iskola mögött; harmincöten zsúfolódtunk be egy olyan helyre, ahol nyolcan hálhattak volna kényelmesen. Rendesen lefeküdnünk lehetetlen volt. Én egy sarokban ültem, Kolja az egyik oldalamon, Vika a másikon. A hátamnak nem tett jót, de legalább kaptam levegőt: a deszkák közti rések biztosítottak valamennyi szellőztetést, és ha elfogott a klausztrofóbia, odafordítottam a fejem, és beszívtam egy hideg, tiszta levegőadagot.

Világítás nem volt. A németek beszegezték az ajtót; hallottam, hogy az őrök odakinn beszélgetnek, cigarettára gyújtanak, de a foglyok ennek ellenére a szökést tervezgették. Az arcukat nem láthattam, s az egész olyan benyomást keltett, mintha anyám valamelyik kedvenc rádiójátékát hallgatnám.

– Mondom, hogy ki lehet törni, mintha csak diót törnél. Nekifeszíted a vállad, és már kinn is vagy.

– Azt hiszed? Te talán ács vagy? Amikor belökdöstek bennünket, jól megnéztem a falakat. Ezüstnyír. Az keményfa.

– Na és mi lesz azzal, aki áttör a falon? Őrök vannak odakinn, géppisztolyokkal!

– Hányan? Ketten, hárman? Lerohanjuk őket, néhányat ugyan elkapnak közülünk, de mi elkapjuk mindet.

– Látja valaki, hányan vannak?

Lehajtottam a fejem és kikukucskáltam.

– Én csak kettőt látok. De lehetnek a másik oldalon is.

– Én biztos, hogy nem megyek elsőnek.

– Egyszerre megyünk.

– Akkor is lesz első, meg utolsó is.

– Én azt mondom, várjunk és engedelmeskedjünk. A háború nem tarthat örökké.

– Ki volt az, te, Gyima? Menj a pokolba, vén marha! Nem láttad, mi történt a többiekkel odakinn? Te még mindig hiszel ezeknek a disznóbaszóknak?

– Ha agyon akartak volna lőni bennünket, akkor agyonlőttek volna. Csak az okostojások kellettek nekik, a párttagok.

– Ááá, micsoda szánalmas féreg vagy te! Remélem, a gyerekeid a levesedbe szarnak.

Kolja áthajolt előttem, hogy odasúghasson Vikának a sötétben úgy, hogy a civakodó parasztok ne hallják.

– Az az einsatzkommandós… ott állt előttünk. Azt mondtad Markovnak, mi nem lövünk katonákra, mi einsatzosokra vadászunk. Hát akkor?

Vika sokáig nem válaszolt, és már azt hittem, feldühítette a célzás, de amikor megszólalt, bizonytalan volt a hangja.

– Lehet, hogy féltem. És te?

Kolja felsóhajtott.

– Nem tűnt megfelelőnek a pillanat. Nyírjunk ki egyet, hogy a többiek szitává lőjenek?

– Hát igen. De lehet, hogy mégse kellett volna várnunk. Lehet, hogy elszalasztottuk az egyetlen esélyt.

Csak egy napja ismertem, mégis megleptek Vika szavai. Nem látszott kétkedő fajtának, most meg egymás után háromszor használta a lehet szót.

– Én majdnem megtettem – mondta Kolja, meglökve a vállamat. – Amikor a nagyszüleidről kérdezett. Azt hittem, letolatja veled a nadrágot, hogy megnézze a fütyülődet. A kezem már a pisztolyom agyán volt. De kivágtuk magunkat, igaz? Tetszett a húzásom?

– Nagyon jó voltál – mondtam. – Nagyon penge.

– Szerintem engem meg akart baszni. Olyan volt a nézése.

– Amit a zsidókról mondtam… – súgta Vika, megérintve a térdemet a sötétben – azt akarom, hogy tudd… akit a nácik ennyire gyűlölnek, az a barátom.

– Csak a fele zsidó – vágta rá Kolja. Bóknak szánta.

– A jobbik felem – válaszoltam. Vika nevetett. Addig a pillanatig nem hittem volna, hogy nevetni is tud, és eléggé furcsa hang volt, de nem azért, mintha valami rendkívüli lett volna a nevetésében. Úgy nevetett, mint egy normális lány.

– Mit csináltál a háború előtt? – kérdeztem.

– Egyetemre jártam.

– Hm – mondta Kolja. Reméltem, hogy elalszik, de teljesen éber volt, készen állt a hosszú fecsegésre. – Én is. Te mit tanultál? Agrártudományt?

– Miért pont agrártudományt?

– Nem valami termelőszövetkezetből jöttél?

– Úgy nézek én ki, mint aki egy kurva termelőszövetkezetből jött? Arhangelszki vagyok.

– Á, északi lány. Ez mindent megmagyaráz. – Oldalba bökött a könyökével. – Igazi viking ivadék. Szóval az ottani egyetemre jársz? Fanedv- és hódszakra?

– Csillagászatira.

– Én irodalom szakos vagyok. A Leningrádi Államin.

Pár percig még locsogott Szaltikov-Scsedrinről és Turgenyevről meg a hiányosságaikról, aztán rajtaütésszerűen elaludt, hosszú lábát kinyújtva maga előtt, úgyhogy nekem a mellkasomig fel kellett húznom az enyémet. A parasztok is sorra elszundítottak, bár egy darabig még hallottam suttogó civakodásokat.

Ennyi összepréselődött test heve eléggé melegen tartotta a kamrát. Mielőtt belökdöstek bennünket, sikerült felmarkolnom egy kis havat, s most azt szopogattam a sötétben. A prémvadászkunyhó óta semmit sem ettem (ott költöttük el Koljával azt a zsebnyi diót, amit még az udvarházból hoztam), de egy éhezéssel töltött nap igazán nem jelentett újdonságot számomra. Az ostrom alatt mindnyájan éhezésszakértővé váltunk Pityerben, mindenki más-más technikát dolgozott ki arra, hogyan terelje el a figyelmét az éhségről. Én például a kirovbeli lakásunkban sok evés nélküli estét ütöttem el azzal, hogy Tarrasch Háromszáz sakkjátszmá-ját olvasgattam. „A bástyád mindig a gyalogod mögött legyen – intette tanítványait. – Kivéve, ha ez szabálytalan.”

Mivel itt nem volt se sakkszakkönyvem, se rádióm, valami mással kellett lekötnöm az agyamat, amíg végre el nem alszom. Ahogy a kamra lassan elcsendesedett, egyre inkább tudatában voltam Vika hozzám feszülő testének. Amikor elfordította a fejét, hogy szippantson egyet a friss levegőből a deszkarésen, a haja súrolta az orromat. Olyan szaga volt, mint az ázott kutyának. Engem odahaza finnyásnak neveltek: anyám nem tűrte meg a piszkos edényt a mosogatóban, az összehajtatlan törülközőt a fürdőszobában, a bevetetlen ágyat. Kiskorunkban, amikor ő sikált le bennünket a kádban, pirosra dörgölte a bőrömet a durva szivaccsal. Előfordult, hogy anyám éppen vacsorát készített a vendégeknek, ilyenkor apám fürdetett, és az olyan volt, mintha korbácsolástól szabadultam volna meg: szórakozottan lötykölte rám a meleg vizet, miközben valami történetet adott elő. A „Mese a tulai kancsal balogról meg az acélbolháról” volt a kedvencem, apám kívülről fújta, rengetegszer hallottam tőle.

Szóval tisztaságra neveltek, ezért zavart, ha mások nem voltak tiszták, ha az Antokolszkij ikreknek fekete volt a körmük, vagy a tanárnak az iskolában levesfolt éktelenkedett a gallérján. Vika ázottkutya-szaga viszont egyáltalán nem zavart. Akkoriban persze mindnyájan mocskosak voltunk, alighanem én magam is úgy bűzlöttem, mint az egyhetes hal, de itt nem arról volt szó, hogy érzéketlen lettem az undorító szagok iránt. Vika testének csípős illata arra ingerelt, hogy tisztára nyaljam.

– Mit gondolsz, tényleg Észtországba visznek bennünket? – kérdeztem. Az, hogy Vikán merengtem, sikeresen elterelte a figyelmemet az éhségről, most viszont Vikáról kellett volna sürgősen elterelnem a figyelmemet. Nem ültem éppen kényelmes pozitúrában ahhoz, hogy arra gondoljak, amire gondoltam.

– Nem tudom.

– Én még sose jártam Arhangelszkben. Jó hideg lehet ott.

Nem felelt, és a beálló kínos csendben fontolóra vettem az eshetőséget, hogy szörnyen unalmas fráter lehetek. Ki más mondhatna ilyen értelmetlen hülyeségeket? Ha egy zseniális disznó, a baromfiudvar csodája egész életét arra szánta volna, hogy megtanuljon oroszul, s amikor végre sikerült neki, az én szavaimat hallotta volna először, nem is értette volna, mi a fenének pocsékolta el legszebb éveit ahelyett, hogy vígan dagonyázik a sárban, és fafejű sorstársaival együtt falja a moslékot.

– Tényleg csillagászatot tanultál?

– Igen.

– Akkor van egy kérdésem. Az univerzumban milliárdnyi csillag található, igaz? Csillagok vesznek körül bennünket. És mind fényt bocsát ki, a fény pedig megállás nélkül terjed. Akkor viszont miért…

– Miért nem világos éjjel az ég?

– Igen! Ezek szerint te is gondolkodtál már rajta?

– Régóta gondolkodnak ezen az emberek.

– Én meg azt hittem, én vagyok az első.

– Nem te vagy – mondta, és abból, ahogy mondta, éreztem, hogy mosolyog.

– Szóval miért van sötét éjjel?

– A világegyetem tágul.

– Tényleg?

– Aha.

– Akarom mondani, azt én is tudtam, hogy a világegyetem tágul – füllentettem. Hogy tud a világegyetem tágulni? Hát nem az a mindenség? Hogyan nyújtózik még tovább a mindenség? És hová nyújtózik? – Csak azt nem értem, hogy ez miért magyarázza meg a csillagok fényét.

– Bonyolult – mondta. – Nyisd ki a szád.

– Mi?

– Pszt. Nyisd ki a szád.

Engedelmeskedtem, ő pedig beledugott egy rozskenyérhéjdarabot. A fogtörő pityeri fejadagkenyérrel ellentétben ennek igazi kenyéríze volt, kömény-, élesztő- és forralttej-íze.

– Finom?

– Igen.

Falatonként megetetett velem egy egész szelet kenyeret. Amikor végzett, megnyaltam a szám szélét, és vártam a folytatást, pedig tudtam, hogy nem lesz folytatás.

– Nincs több. A maradékot el kell tennem holnapra. A barátod is éhes lesz.

– Köszönöm.

Hümmentett válaszul, és megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni.

– Kolja a neve. Csak úgy mondom. Az enyém meg Lev.

Úgy látszott, csak a felére reagál annak, amit mondok neki, és ez nem tartozott közéje. Reméltem, hogy azt mondja majd: „Én Vika vagyok”, amire azt felelhettem volna: „Igen, tudom. A Viktorija becézett alakja, ugye?” Ez valamiért szellemesnek tűnt, pedig hát minden Vika Viktorija.

Figyeltem a lélegzését, hogy lássam, elaludt-e. Aztán próbára tettem egy utolsó kérdéssel.

– Ha csillagászatot tanultál, akkor nem értem… Hogyan lett belőled mesterlövész?

– Úgy, hogy embereket kezdtem agyonlőni.

Ez eléggé véglegesen hangzott, úgyhogy befogtam a szám, hagytam, hadd aludjon.

Később arra ébredtem, hogy egy öreg paraszt a kamra túlsó végében köhögni kezd. Hallgatva, ahogy felharákolja a turhát, ami alighanem III. Sándor uralkodása óta a tüdejében lehetett, egyszer csak azt vettem észre, hogy Vika hozzám bújt álmában, s az arca a vállamon nyugszik. Éreztem a mellkasa emelkedését-süllyedését, a be- és kilégzését. Az éjszaka hátralevő részében olyan mozdulatlan maradtam, ahogy csak bírtam, nehogy megzavarjam, nehogy elhúzódjon tőlem.