19.

Az éppen őrködő partizán nem sokkal dél előtt ébresztett bennünket. Kivágta az ajtót, és igyekezett halkra fogni a hangját, pedig pánikban volt.

– Jönnek – mondta. Mielőtt a második mondatát kinyöghette volna, már talpon voltunk, kapkodtuk össze a felszerelést, azonnal rádöbbenve a valós veszélyre. Bakancsban-csizmában aludtunk, úgyhogy máris útra készen álltunk. – Egy egész századnak nézem. Foglyokkal.

Korszakov a vállára vetette a puskáját.

– Gyalogság?

– Páncélosokat nem láttam.

Harminc másodperc múlva kiözönlöttünk a megvetemedett ajtón a vakító napfénybe. Az ablaktalan kunyhó sötét volt, mint a kripta, a déli verőfényben alig bírtam nyitva tartani a szememet. Követtük Korszakovot, a kimondatlan parancs az volt: futás.

Esélyünk sem volt. Mielőtt még az utolsó ember kilépett volna az ajtón, már hallottam a német kiabálást. Olyan lettem, mint az állat, egy árva gondolat nem volt a fejemben, csakis a félelem hajtott. A levegő felmelegedett, a hó megkásásodott, és belekapaszkodott a bakancsomba, húzott lefelé.

Egyszer, kilencéves koromban, egy híres francia kommunistákból álló küldöttség látogatott el Pityerbe, és a párt kicsinosíttatta az utcákat. Szájuk szögletében cigarettával munkások öntötték le friss kátránnyal a Voinov utcát, hosszú nyelű vakolókanalakkal simogatták el, s a végén az utca úgy nézett ki, mintha olvadt csokoládé borítaná. Egész délelőtt a műveletet figyeltük az Antokolszkij ikrekkel a Kirov kapujából. Már nem emlékszem, mi váltotta ki kollektív döntésünket. Szó nélkül, még csak egymásra se nézve lehúztuk a cipőnket, behajítottuk az udvarra, és átrohantunk az utcán. A bőr is leéghetett volna a talpunkról, de nem törődtünk vele; benne hagytuk a lábnyomunkat a puha úttestben, aztán pucoltunk, a munkások meg csak szentségeltek, a kanalaikat rázták, de nem szaladtak utánunk, mert tudták, hogy úgysem érnének utol.

Anyámnak egy órába telt aznap este, hogy dúlva-fúlva, szappannal meg habkővel tisztára sikálja a talpamat. Apám az ablaknál állt hátratett kézzel, és mosolyogva nézett le a Voinov utcára. Az utcalámpák fényében az úttest sima volt és tökéletes, kivéve három pár kis lábnyomsorozatot, amelyek úgy jelölték meg a felületét, akár a sirályok nyomvonalai a nedves homokot.

Száradó kátrányon átszaladni egyáltalán nem olyan, mint olvadó hóban rohanni; nem is tudom, mit keres egymás mellett ez a két emlék, de együvé kerültek.

Lövések dördültek a fenyők között. Egy golyó olyan hangosan, olyan közel fütyült el, hogy önkéntelenül a fejemhez kaptam a kezem, nem véres-e. Előttem felbukfencezett valaki, és abból, ahogyan elesett, tudtam, nem kel fel többé. Gyorsabban nem bírtam futni, jobban már nem félhettem: az, hogy láttam összerogyni a férfit, semmit sem változtatott meg bennem. Abban a pillanatban már nem Lev Abramovics Benyov voltam. Nem volt többé élő anyám Vjazmában, halott apám valami névtelen sírban. Nem fekete kalapos Tóra-tudósok leszármazottja voltam apai ágon, moszkvai kispolgároké anyain. Ha egy német abban a pillanatban galléron ragad, megráz, és tökéletes oroszsággal a nevemet kérdi, nem tudtam volna válaszolni neki, egyetlen kegyelemért könyörgő mondatot sem tudtam volna megfogalmazni.

Láttam, hogy Korszakov megfordul, hogy visszalőjön üldözőinkre. Mielőtt még meghúzhatta volna a ravaszt, egy golyó leszelte az állkapcsát. Pislogott, a szeme még élt, de az arca fele eltűnt. Továbbrohantam mellette, fel egy meredek szurdokon, le a túlsó oldalán, ahol patak csordogált egy keskeny vízmosásban, az olvadásvíz köveket, letört ágakat kerülgetett.

Valami homályos ösztönnek engedve irányt váltottam, és a patakot követtem, csúszós köveken ugrálva lefelé, gyorsabban haladva most, hogy nem a hóban kellett gázolnom. Testem az elkerülhetetlen golyót várta, a lapockáim közé vágódó sínszeget, azt, hogy elterülök a hideg vízben, arccal lefelé. Mindennek ellenére furcsán fürge voltam, lábam az agyamat kikapcsolva lépett, bakancsom egyenletesen csattogott a jeges vízben, egyszer se botlottam el.

Nem tudom, meddig futottam, mekkora távolságot tettem meg, de végül muszáj volt megállnom. Egy ősöreg vörösfenyő törzse mögé kuporodtam, ágait lenyomta az olvadó hó, és zihálva ücsörögtem az árnyékban. A lábam még akkor se hagyta abba a remegést, amikor kesztyűs kezemmel leszorítottam a combomat. Amikor már nem szúrt a tüdőm, kikukucskáltam a fa mögül arra, amerről jöttem.

Három férfi loholt felém egyenletes tempóban, két kézzel markolva a mellkasa előtt a puskát. Egyiken se láttam német uniformist. A legközelebbi a síalakulatok fehér álcaruháját viselte; rájöttem, hogy ő az a partizán, aki leszopogatta a halott ujjáról a karikagyűrűt. Markovnak szólították a többiek. Abban a pillanatban beleszerettem, beleszerettem a tompa, vörös képébe, a mélyen ülő szemébe, amely olyan gyilkosan villogott tegnap este.

Mögötte Kolja közeledett, és én hangosan felnevettem, amint megpillantottam. Péntek este ismertem meg, hétfőig még csak nem is kedveltem, de most, kedd délután sírni tudtam volna a boldogságtól, amikor megláttam. A prémsapkáját elvesztette, szőke haja a szemébe lógott, míg hátra nem simította. Vigyorogva odavetett valamit a mellette szaladó férfinak, és én tisztában voltam vele, hogy nagyon viccesnek képzeli, amit mond.

A mellette szaladó férfi Vika volt. Koljával ellentétben neki még megvolt a prémsapkája, egészen a szeméig lehúzta, és én abból a távolságból is ki tudtam venni, hogy kék farkasszeme ide-oda jár a nyúlszőr szegély alatt. Egyáltalán nem mulattatta, amit Kolja mondott neki. Oda se figyelt rá. Pár lépésenként hátrafordult, hogy lássa, nem követik-e.

Nem futhattam nagyon sokáig (húsz percig? tízig?), de a prémvadászkunyhó belseje máris csak lopott emléknek rémlett. Az igazi rémület, az őszinte hit, hogy az életed mindjárt erőszakos véget ér, mindent kitöröl az agyadból, kivéve önmagát. Így hát, amikor megláttam Kolját, Vikát és Markovot, hiába hogy az arcuk a három legszebb arcnak tűnt egész Oroszhonban, képtelen voltam odaszólni, vagy akár csak integetni nekik. Az árnyék a vörösfenyő lelógó ágai alatt a menedékem volt. Amióta odaértem, semmi rossz nem történt velem. A németek nem találtak rám. Senki más állkapcsát nem láttam ellőve úgy, hogy semmi se maradt az arcából, csak a döbbent szeme a mészárszéki húscafatok fölött. Egyszerűen képtelen voltam inteni Koljának, pedig négy nap leforgása alatt ő lett a legjobb barátom.

Lehet, hogy megmoccantam vagy megborzongtam, mindenesetre valami halk zajt üthettem, mert Vika felém perdült, puskája agya a vállához szorítva, a csöve egyenesen a fejemnek szegeződött. Még akkor sem tudtam elég gyorsan megszólalni, hogy mentsem az életem. Elkiálthattam volna a nevét. Egyetlen orosz mondat megfelelt volna.

De valamiképpen, pedig árnyékban ültem, és a hólepte gallyak elrejtettek, Vika felismerte az arcomat, és ellazította ujját a ravaszon.

– A kis barátod – mondta Koljának. – Lehet, hogy megsebesült.

Kolja odarohant, félretolta a fenyőágakat, megmarkolta a nagykabátom gallérját, és balra, majd jobbra rántott, keresve rajtam a golyólyukakat.

– Megsebesültél?

Megráztam a fejem.

– Akkor gyerünk. – Lábra állított. – Nincsenek messze.

– Késő – mondta Vika. Odajött Markovval az árnyékba, és puskája csövével az emelkedő felé bökött.

Fehér anorákos németek jelentek meg a domb tetején, alig kétszáz méterre, és előreszegezett fegyverrel, óvatosan megindultak lefelé, lesvetésre alkalmas helyek után kutatva. Előbb csak néhány katona óvakodott előre a hóban, de aztán egyre többen bukkantak fel a dombtetőn, végül az egész domboldal tele lett emberekkel, akik mind meg akartak bennünket ölni.

Markov távcsövet vett elő a kezeslábasa zsebéből, és figyelte a felderítők előrenyomulását.

– Az első Gebirgsjäger hadosztály – suttogta, Vika felé nyújtva a távcsövet. – Látod rajtuk a gyopárjelvényt?

Vika bólintott, elhessegetve a távcsövet. Az egyenruhás katonák sorfalai között nagy csapat lecsüggedt fejű fogoly közeledett. Mocskos uniformisú vöröskatonák baktattak kába civilek közé vegyülve, akik azt kaptak magukra, amit éppen tudtak, amikor a németek lerohanták a falvaikat. Néhány szerencsétlen ingujjban volt, kabát, kesztyű, sapka nélkül. Caplattak a hóban, fel se nézve, egy szót sem szólva, egyenesen mifelénk.

– Egész századnak nézem – mondta Markov, zsebre vágva a távcsövet, és megmarkolva a puskáját. – Ennek is pont most kell történnie, amikor megtömtem a zsebemet arannyal.

Vika Markov karjára tette a kezét.

– Ennyire sürgős, hogy mártírrá válj?

Markov rápillantott, puskája acélnézőkéje már a legközelebbi nácira volt irányozva.

– Gyalogosokat leszedni – mondta Vika –, az semmi. Mi einsa-
tzosokat keresünk.

Markov mogorva képpel ellökte a kezét, mintha valami őrült koldusasszony toppant volna elé egy utcasarkon.

– Nincs választásunk. Én csak hegyivadászokat látok.

– Az Einsatzgruppe A az első Gebirgsjäger ezredhez van kikülönítve. Te is tudod. Abendroth itt van a közelben.

Kolja és én egymásra néztünk. Tegnap este hallottuk először az Abendroth nevet; a három szótag máris maga volt a rettenet. Nem tudtam kiverni a fejemből Zoja képét, amint a padlón fetreng, a levágott lába mellett. A férfit nem tudtam magam elé képzelni, a lányok nem írták le, de a kezét, azt láttam: csurom vér, de a körmei ápoltak, szépen reszeltek, ahogy a fűrészt nyugtatja az udvarház padlóján.

– Vége – mondta Markov. – Nincs hová futnunk.

– Nem azt mondom, hogy fussunk. Több mint száz foglyuk van. Elvegyülünk köztük…

– Megzápult az agyad, te hülye picsa? Azt hiszed, ha kisétálunk eléjük magasra tartott puskával, a fritzek hagyják majd, hogy megadjuk magunkat?

– Nem adjuk meg magunkat. – Vika a kesztyűs kezével megmarkolt egy lelógó ágat, felhúzódzkodott, és beillesztette a puskáját az ág meg a törzs közé. Visszaereszkedett a földre, leverte a havat a kesztyűjéről, és intett Markovnak, hogy ő is rejtse el a puskáját.

– Elvegyülünk a foglyok közt, és kivárjuk a kedvező pillanatot. Azokat a birkákat már átkutatták fegyverek után. Te dugdosol valahol egy pisztolyt, nem igaz? Gyerünk, siess! Szabadulj meg a puskától.

– Lehet, hogy újra átkutatják őket.

– Nem fogják.

A legközelebbi németek már alig voltak száz méterre, csuklyájukat szorosan rázsinórozták a sapkájukra. Markov mereven nézte őket: ezek a rózsaszín arcok könnyű célpontok lennének egy képzett lövésznek.

– A foglyok felét legyilkolják, mire beesteledik.

– Mi a másik felében leszünk.

Kolja mosolyogva bólintott, tetszett neki az ötlet. Pont az a fajta röhejes cselszövény volt, amilyeneket ő szokott kitalálni; nem lepett meg, hogy helyesli.

– Érdemes megpróbálni – suttogta. – Ha közéjük keveredünk, még van esélyünk. Ha meg észrevesznek bennünket, akkor majd lövöldözünk egyet. Jó terv.

– Szar terv – mondta Markov. – Hogy a fenébe keveredjünk közéjük?

– Van még pár kézigránátod, nem? – kérdezte Vika.

Markov rámeredt. Úgy nézett ki, mint akit jó sokszor pofán vágtak már, az orra lapos, mint a bokszolóké, alsó fogsorának a fele hiányzott. Végül a fejét rázva rászíjazta a puskáját egy ágcsonkra, és kilesett a közeledő oszlop felé.

– Hülye picsa vagy, hallod!

– Vesd le az álcát – felelte Vika. – Így olyan vagy, mint aki síalakulathoz tartozik. Észre fognak venni.

Markov gyorsan kigombolta a kezeslábasát, leült a hóba, és a csizmáján keresztül lehúzta. Alatta vattázott vadászmellény volt rajta, több réteg gyapjúpulóver, meg egy festékfoltos munkásnadrág. Egy vászontáskából nyeles kézigránátot vett elő, kicsomagolt egy cigaretta méretű gyutacsot, és beledugta a nyelén levő lyukba.

– Nagyon pontosan kell időzítenünk – mondta.

Összekuporodtunk a vörösfenyő széles törzse mögött, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, amint az első német katonák alig húsz méterre elhaladtak mellettünk.

Az én véleményemet senki se kérdezte, ami érthető is, hiszen ki se nyitottam a számat, semmilyen javaslattal nem hozakodtam elő. Azóta nem szóltam egy szót sem, hogy a kunyhó ajtaján kiszaladtam, és most már késő lett volna.

Holott nekem egyik lehetőség sem tetszett. A végső, nagy tűzharc egy Markov-féle edzett partizánnak megfelelhet, de én még nem voltam felkészülve az öngyilkos vállalkozásra. A hadifogoly szerepét eljátszani viszont egészen bizarr melléfogásnak ígérkezett: hány napig élnek a hadifoglyok? Ha engem kérdeznek, én megint a futásra voksolok, bár fogalmam sincs, meddig bírtam volna, vagy pedig arra, hogy másszunk fel a fára, és ott várjuk ki, míg a németek elvonulnak alattunk. Ez utóbbi egyre jobb ötletnek tűnt, ahogy a Gebirgsjäger század eleje szépen továbbment anélkül, hogy felfedeztek volna bennünket.

Amikor az orosz foglyok első sorai is elbaktattak a fánk mellett, Vika biccentett Markovnak. A partizán mély lélegzetet vett, kilépett a fenyő árnyékának szélére, és elhajította a kézigránátot, amilyen messzire csak tudta.

Onnan, ahol én voltam, nem tudtam megállapítani, észrevette-e bármelyik német a fejük fölött röpülő gránátot. Figyelmeztető kiáltásokat nem hallottam. A kézigránát tompa puffanással landolt a hóban, vagy harmincméternyire tőlünk. Néhány másodpercig azt hittem, besül, aztán akkora erővel robbant fel, hogy még a fenyőnk ágairól is lerázta a havat.

Hegyivadászok és foglyok rémülten kuporodtak össze, bal felé pislogva, ahol nagy hógejzír szökött a levegőbe. Mi közben kiosontunk az árnyékból, és észrevétlenül a rongyos oroszok felé indultunk, mialatt a német tisztek parancsokat osztogattak, és a távoli erdőt kémlelték távcsövükkel, ellenséges orvlövészek után kutatva a fák közt. Egyre közelebb értünk foglyul ejtett honfitársainkhoz, már csak tizenöt méter, tizennégy, tizenhárom, lassan lépkedtünk, ellenállva a késztetésnek, hogy az utolsó métereket rohanva tegyük meg. A németek úgy képzelték, mozgást látnak a távoli bokrok között; kiabálás hallatszott, parancsok harsantak, ujjak mutogattak, katonák vetődtek hasra, célzásra emelt fegyverrel.

Mire rájöttek, hogy nincs ellenség bal felé, mi beszivárogtunk jobbról. Néhány hadifogoly észrevette, hogy közéjük vegyülünk. Nem köszöntöttek, nem üdvözöltek bennünket. Egyáltalán nem lepte meg őket, hogy négy új ember csatlakozik hozzájuk; a foglyok, katonák és civilek egyaránt, annyira el voltak csüggedve, alighanem természetesnek vették, hogy oroszok bújnak elő az erdőből, és titkon megadják magukat az ellenségnek.

A rabok mind férfiak voltak, hiányos fogazatú fiatal gyerekek, akiknek odafagyott takonyszálak lógtak a felső ajkukról, meg görnyedt hátú vénemberek, fehér borostával az állukon. Vika még jobban a szemébe húzta a sapkáját; formátlan kezeslábasában kamasz fiúnak látszott, senki se nézett rá kétszer.

Legalább két vöröskatonának nem volt csizmája, csak szakadozott zokni melegítette a lábukat. A németek a nemezzel bélelt kincstári szovjet bőrcsizmát igen nagyra tartották, mert melegebb és tartósabb volt az ő lábbelijüknél. A katonák zokniját nyilván teljesen eláztatta az olvadó hó. Amikor megint hidegre fordul, és a zoknik megfagynak, ezek az emberek jégtömbökön fognak járni. Vajon meddig bírják majd, hány kilométeren át, miközben a dermedtség a lábujjaikból a bokájukig, majd a térdükig kúszik? A szemük máris olyan tompa és élettelen volt, mint azoké az igáslovaké, amelyek a szánokat húzták Pityer utcáin, míg ki nem fogyott az élelem, és a lovakat le nem mészárolták a húsukért.

A németek a maguk nyelvén karattyoltak. Egyiket se sebesítették meg komolyan a repeszek, bár egy fiatal katonának vékony vörös vágás volt az arcán: lehúzta a kesztyűjét, és a hüvelykujjával tapogatta a vérzést, boldogan mutogatva a többieknek első frontsebét.

– Azt hiszik, akna volt – súgta Kolja. Bandzsítva hallgatta a tisztek parancsait. – Tiroliak lehetnek. Elég zűrös az akcentusuk. Igen, azt mondják, akna volt.

Amikor a parancsok eljutottak a katonákhoz, azok újból a jámboran várakozó foglyok felé fordultak, és a puskáikkal mutogatva jelezték, hogy induljanak tovább.

– Várjatok! – kiáltotta az egyik orosz, egy vastag ajkú, negyvenes civil, aki vattázott sapkát viselt, az álla alatt zsinórral megkötve.
– Ez az ember partizán!

Markovra mutatott. Mindenki elcsendesedett a domboldalon.

– Egy hónappal ezelőtt bejött hozzánk, minden krumplit és ennivalót ellopott, azt mondta, kell a háborús erőfeszítéshez! Halljátok! Ez partizán! Sok németet megölt!

Markov a civilre nézett, fejét félrebillentve, mint a harci kutyák.

– Fogd be a szád – mondta halkan, és elvörösödött az arca.

– Nekem te nem parancsolsz! Nekem te többé nem parancsolsz!

Három katonával odasietett egy Leutnant, félrelökdösve a Markovot és vádlóját körülvevő foglyokat.

– Mi van itt? – ordította. Ő lehetett a század tolmácsa, ukrán akcentussal beszélte az oroszt. Úgy nézett ki, mint egy nemrég lefogyott hájpacni, széles arca beesett, a bőr lógott a pofacsontján.

A vádló előreszegezett mutatóujjal állt: ő meg úgy festett, mint egy nagyra nőtt gyerek, a fülvédővel meg a remegő szájával. A Leutnanthoz beszélt, de nem vette le a szemét Markovról.

– Ez az ember gyilkos! Németeket ölt!

Kolja már nyitotta a száját, hogy felszólaljon Markov védelmében, de Vika hasba bökte hegyes könyökével, és Kolja csendben maradt. Láttam, hogy zsebre dugja a kezét, nyilván a Tokarevet markolta, hátha szükség lesz rá.

Markov megrázta a fejét, és különös, ronda mosolyra nyílt a szája.

– Baszd meg az anyádat.

– Most már nem vagy olyan bátor, mi? Most már nem vagy olyan kemény legény! Akkor keménykedsz, amikor krumplit lopsz az egyszerű emberektől, de most mi vagy? He? Most mi vagy?

Markov vicsorogva előkapott egy kis pisztolyt a vadászmellénye zsebéből. Megtermett ember volt, mégis egy amerikai cowboy gyorsaságával rántott fegyvert, s emelte fel a csövét, miközben vádlója botladozva hátrált, a körülötte levő foglyok pedig félreugrottak.

De a németek még gyorsabbak voltak. Mielőtt Markov megnyomhatta volna a ravaszt, a katonák MP40-eseinek rövid sorozatai apró lyukakat ütöttek a mellénye elején. Megbotlott, összeráncolta a homlokát, mint aki elfelejtett valami fontos nevet, aztán hanyatt vágódott a puha hóban, átlyuggatott mellényéből vattacsomók szállingóztak.

Vádlója némán bámulta Markov tetemét. Tudnia kellett, hová vezet az árulkodása, most mégis megdöbbentették a fejlemények. A Leutnant gondolkodott egy percig, hogy megjutalmazza vagy megbüntesse-e az illetőt. Végül felszedte Markov pisztolyát szuvenírnek, és elsietett, maga mögött hagyva a felfordulást. Katonái követték, csak egy kurta pillantást vetettek Markov hullájára, talán azon tűnődve, melyikük sorozata végezhetett vele.

A század hamarosan újra masírozni kezdett. De volt egy kis változtatás. Most hat orosz haladt elöl, tíz méterre a legközelebbi németektől, amolyan emberi aknataposókként. Számukra minden lépés maga volt a rettenet; azt lesték, mikor feszül meg egy drót, mikor oldódik ki a talpuk alatt egy rugó. Legszívesebben futásnak eredtek volna, de három lépésnél nem jutnak tovább, lekaszálták volna őket a katonák géppisztolyai.

Senki sem maradt Markov vádlójának közelében. Fertőzött ember lett, pestises. Magában motyogott, magyarázkodott, szeme erre-arra járt, várva a megtorlást.

Tucatnyi sorral voltam lemaradva tőle, Vika és Kolja között taposva a latyakot. Ha valamelyik fogoly elég hangosan szólalt meg, hogy a németek is hallják, egy katona ráförmedt: – Halts Maul! – Nem volt szükség tolmácsra, hogy megértsék, és az orosz gyorsan befogta a száját, lehajtotta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Azért persze lehetett beszélgetni, ha az ember halkra fogta a hangját, és fél szemmel az őröket figyelte.

– Részvétem a barátodért – mormoltam Vikának.

Ő csak ment tovább, nem felelt, mintha meg se hallotta volna. Arra gondoltam, talán megbántottam.

– Jó embernek látszott – tettem hozzá. Mindkét mondat banális volt, felszínes érzelmeket tükrözött, olyan távoli rokon temetésére valókat, akit nem is kedvelt az ember. Nem róhattam föl neki, hogy ügyet se vet rám.

– Nem volt az – mondta végül. – De én kedveltem.

– Azt az árulót fel kéne lógatni – suttogta Kolja leszegett fejjel, hogy ne hordjon messze a hangja. Mogorva tekintetét az árulkodó tarkójára szegezte. – Puszta kézzel is kitörhetném a nyakát. Értek hozzá.

– Ne foglalkozz vele – intette le Vika. – Nem számít.

– Markovnak számított – mondtam.

Vika rám pillantott, és elmosolyodott. Nem az a húsevőmosoly volt ez, amit korábban láttam. Meglepte a megjegyzésem, mintha csak egy mongolidióta fütyülte volna el neki a Für Elisé-t, hibátlanul.

– Igen, Markovnak számított. Fura alak vagy te.

– Miért?

– Nagy csibész a kölyök – mondta Kolja, és játékosan a vesémbe bokszolt. – De sakkozni, azt tud.

– Miért vagyok fura alak?

– Markov nem fontos – válaszolta Vika. – Én sem vagyok fontos. Te sem vagy fontos. Megnyerni a háborút, csak az a fontos.

– Nem – vetettem ellene –, nem értek egyet. Markov fontos volt. És én is az vagyok, meg te is. Ezért kell győznünk.

Kolja felvonta a szemöldökét: meglepte, hogy szembeszálltam a kis fanatikussal.

– Én meg aztán pláne fontos vagyok – jelentette ki. – Éppen a huszadik század legnagyobb regényét írom.

– Ti félig szerelmesek vagytok egymásba – mondta Vika. – Tudtátok?

A kimerült emberek komor menete összetorlódott előttünk, a gyalogosforgalom leállt, zavarodott foglyok tanakodtak, vajon mi akadályozza a továbbhaladást. Az egyik csizmátlan orosz katona abbahagyta a járást. Néhányan, akik az alakulatába tartozhattak, könyörögtek neki, hogy menjen tovább, rimánkodtak, szentségeltek. Ő csak a fejét rázta, nem szólt egy szót sem, lába belegyökerezett a hóba. Egyik barátja meglökte, de hiába: az illető megmakacsolta magát. Amikor a németek odarohantak, géppisztolyaikkal hadonászva és a maguk nyelvén ordítozva, a vöröskatonák kényszeredetten elhátráltak halálra ítélt bajtársuktól. Az rámosolygott a németekre, és gúnyos náci köszönésre emelte a karját. Még épp idejében fordítottam el a fejemet.