13.

Jól kiléptünk a nyírfaerdőben, a sínek balra voltak tőlünk, a nap gyorsan bucskázott alá az égen. Kolja a döglött kutyák mezeje óta nem szólt egy szót sem. Láttam, hogy aggasztja az idő, mert rosszul saccolta meg a sebességünket, azt, hogy milyen tempóban tudunk gyalogolni a havas terepen, a kitérő pedig eleve lehetetlenné tette, hogy sötétedés előtt Mgába érjünk. A hideg most a németeknél is nagyobb veszélyt jelentett, és a hőmérséklet vészesen zuhant. Menedék nélkül meg fogunk halni.

Embert azóta nem láttunk, hogy a tatár őrmestertől búcsút vettünk; az üres állomásokat, Kolonyija Janyinót és Dubrovkát nagy ívben elkerültük. Kétszáz méterről is látni lehetett a ledöntött Lenin-szobrot a dubrovkai állomás előtt, meg a fekete festékkel a betonfalra mázolt feliratot: STALIN IST TOT! RUSSLAND IST TOT! SIE SIND TOT!

Délután háromkor a nap lebukott a nyugati dombok mögé, és a fejünk fölött narancsvörösbe borultak a komor szürke felhők. Repülőmotor-zúgást hallottam, és felnézve négy Messerschmittet pillantottam meg, amint Leningrád felé húztak, de olyan magasan, hogy szinte ártalmatlannak tűntek, mint a muslincák. Vajon melyik épületeket fogják lebombázni, vajon sikerül-e leszedniük őket a fiainknak a földről, vagy a pilótáinknak a levegőben? Az egész csodálatosan absztraktnak rémlett, valaki más háborújának. Akárhová dobják a bombáikat, nem az én fejemre esnek, az biztos. Amikor rajtakaptam magam ezen a gondolaton, elfogott a bűntudat. Micsoda önző kis szar lettem!

Elmentünk Berjozovka mellett, amelynek a nevét szeptemberben hallottam először, amikor a Vörös Hadsereg és a Wehrmacht megütközött a falu határában. Az újságok szerint fiaink hősiesen, briliáns taktikával küzdöttek, túljártak a német parancsnokok eszén, és még Hitlert is feldühítették, aki berlini főhadiszállásáról követte a fejleményeket. De Leningrádban mindenki tudott olvasni a sorok között. Az orosz erők mindig „higgadtak és határozottak” voltak, a németeket mindig „meglepte ádáz ellenállásunk”: ezek kötelező frázisok voltak. A lényeg a cikkek alján, az utolsó bekezdésben bújt meg. Ha katonáink „rugalmas elszakadást hajtottak végre”, akkor elvesztettük a csatát; ha alakulataink „készséggel áldozták fel magukat, hogy visszaverjék a betolakodókat”, akkor lemészárolták őket.

A berjozovkai eset például mészárlás volt. Az újságok szerint a falu arról híres, hogy Nagy Péter közvetlen parancsára épült a temploma, a hídján pedig Puskin hívta ki párbajra a riválisát. Mára mindkét tereptárgyat megsemmisítették. Berjozovkát is megsemmisítették. Néhány kormos fal meredezett csak a hó fölött; ha ezek nincsenek, nyoma sem maradt volna annak, hogy a falu létezett.

– Hülyék – mondta Kolja, miközben a megfeketedett csonkokat elkerültük. Ránéztem: nem voltam benne biztos, kikre gondol.

– A németek. Azt képzelik, haj, de nagyon hatékonyak, övék a legnagyobb hadigépezet a világtörténelemben. Pedig ha megnézed a történelmet, ha utánaolvasol, láthatod, hogy a legjobb hódítók mindig hagytak kiutat az ellenségnek. Ha Dzsingisz kánnal szembeszálltál, vagy lecsapták a fejedet, vagy fizethetted neki az adót. Ez könnyű választás. De a németekkel vagy szembeszállsz és meghalsz, vagy megadod magadat és meghalsz. Az ország felét a másik fele ellen fordíthatták volna, de nincs bennük semmi rafinéria; nem ismerik az orosz észjárást; felgyújtanak mindent.

Amit Kolja mondott, az igaz volt, de én úgy láttam, a nácikat egyáltalán nem érdekli a rafinált megszállás. Nem akarták ők megváltoztatni senkinek az észjárását, legalábbis az alsórendű fajoknál. Az orosz korcs nép, viking és hun hordák ivadéka, avar és kazár, kipcsák és besenyő, mongol és svéd generációk fattya, cigányok, zsidók és törökök által fertőzött rassz. Ezer vesztett csata gyermekei voltunk, és a sok vereség rajtunk hagyta a nyomát. Nem érdemeltük meg, hogy éljünk. A németek hittek Darwin poszátaleckéjében: az életnek alkalmazkodnia kell, különben kihal. Ők alkalmazkodtak a nyers valósághoz, mi, az orosz sztyeppék kevert fajú részegeskedői meg nem. Tehát pusztulásra voltunk ítélve, a németek csupán az evolúció által rájuk osztott szerepet játszották el.

Mindezt persze nem mondtam ki. Csak ennyit mondtam:

– A franciáknak hagytak kiutat.

– A tökös franciák mind ottvesztek az 1812-es visszavonulásban Moszkva alól. Azt hiszed, viccelek? Százharminc évvel ezelőtt az övék volt a világ legjobb hadserege. Most meg Európa szajhái, várják, hogy bárki megbassza őket, aki kemény pöccsel arra megy. Tévedek? Miért, szerinted mi történt velük? Borogyino, Lipcse, Waterloo. Gondolkodj. Kirobbantották a bátorságot a génállományukból. Az a kis géniuszuk, Napóleon az egész országot kasztrálta.

– Sötétedik.

Felnézett az égre, és bólintott.

– Ha muszáj lesz, fedezéket ásunk, ott húzzuk ki reggelig.

Fokozta az iramot, és én tudtam, hogy nem sokáig bírom tartani vele a lépést. A tegnap esti leves mennyei emlék volt, az őrmester fejadagkenyerét már délelőtt befaltuk. Ahányszor csak felemeltem a lábam, mintha ólommal lett volna bélelve a bakancs.

Olyan hideg lett, hogy a fogaimban is éreztem: az olcsó tömés összezsugorodott bennük a hőmérséklet-zuhanásra. Bezzeg az ujjbegyeimet nem éreztem, pedig vastag gyapjúkesztyű védte őket, és még zsebre is vágtam a kezemet. Az orrom hegyét sem éreztem. Ez lenne csak a vicc: egész kamaszkoromban kisebb orra vágytam, most pedig még néhány óra itt az erdőben, és egyáltalán nem lesz orrom.

– Fedezéket fogunk ásni? Mivel? Te hoztál ásót?

– Kezed még van, nem? És késed is.

– Fedél alá kell jutnunk.

Kolja teátrálisan körbekémlelt a sötétedő erdőben, hátha megpillant egy rejtekajtót valamelyik magas fenyő törzsén.

– Fedél, az nincs – mondta. – Te viszont katona vagy, mert besoroztalak, és a katona ott alszik, ahol lehunyja a szemét.

– Ez gyönyörű. Szóval fedél alá kell jutnunk.

A mellemnek nyomta kesztyűs tenyerét, és egy pillanatig azt hittem, haragszik rám, amiért nem merek szembenézni egy téli éjszakával a szabad ég alatt. De nem fegyelmezni akart; azt akarta, hogy maradjak csöndben. Állával a sínek mentén futó út felé bökött. Több száz méterre volt tőlünk, és az árnyékok is egyre sűrűsödtek, de azért ki tudtuk venni az orosz katonát, aki háttal állt nekünk, vállán puskával.

– Partizánok? – suttogtam.

– Nem, ez reguláris.

– Lehet, hogy visszavettük Berjozovkát. Ellentámadás?

– Lehet – suttogta Kolja. Óvatosan közelebb osontunk az őrszemhez. Nem ismertünk semmiféle jelszót, márpedig puskás ember itt aligha fogja hosszan firtatni, hogy oroszok vagyunk-e.

– Elvtárs! – kiáltotta Kolja, amikor már csak ötven méterre voltunk tőle, és a feje fölé emelte a kezét. Én is fölemeltem a kezemet. – Ne lőj! Különleges megbízatásunk van!

Az őrszem nem fordult hátra. Az utóbbi hónapokban sok katona elveszítette a hallását: a felrobbanó gránátok sok ezer dobhártyát szakítottak át. Összenéztünk Koljával, és közelebb mentünk. A katona térdig állt a hóban. Túlságosan mozdulatlan volt. Nincs az az élő ember, aki ekkora hidegben képes szobrot alakítani. Körbefordultam, és végigvizslattam az erdőt, mert meg voltam győződve róla, hogy csapdába estünk. De semmi se mozgott, csak a nyírfák ágai hintáztak a szélben.

Odamentünk a katonához. Kész vadállat lehetett a maga idejében: a homloka előredudorodott, csuklója akár a fejszenyél. De már napok óta halott volt, papírfehér bőre úgy feszült rá a koponyájára, mintha bármelyik pillanatban szétrepedhetne. Közvetlenül a bal szeme alatt odafagyott vérrel keretezett, csinos kis lyuk volt. Nyakában drótra hurkolt fatábla lógott, rajta felirat fekete betűkkel: PROLETARIER ALLER LÄNDER, VEREINIGT EUCH! Nem tudtam németül, de a kifejezést ismertem, minden gyerek ismerte Oroszországban, aki végigszenvedte a dialektikus materializmusról szóló végtelen előadásokat: Világ proletárjai, egyesüljetek!

Leemeltem a halott katona nyakáról a táblát, vigyázva, hogy a jéghideg drót ne súrolja az arcát, és elhajítottam. Kolja lecsatolta a puskahevedert, és szemügyre vette a fegyvert: Moszin–Nagant ismétlőkarabély, az ívelt zárfogantyúval. Néhányszor megpróbálta felhúzni, aztán a fejét csóválva ledobta a földre. A katona csípőjén pisztolytáska is volt, benne egy Tokarev; az agy végén levő karikán bőrszíj volt átbújtatva, az erősítette a tokhoz. Szóval tiszt volt ez a halott, pisztolylóbáló – a Tokarev nem a németeknek volt szánva, hanem azoknak az oroszoknak, akik nem akartak előrenyomulni.

Kolja előhúzta a tokból a félautomata fegyvert, kibogozta a szíjat, ellenőrizte a pisztoly agyát, és látta, hogy a tárat kivették belőle. Üresek voltak a tölténytáskák is a tiszt derékszíján. Kolja kigombolta a köpenyt, és megtalálta, amit keresett: egy acélcsatos vászon tártáskát.

– Van, hogy éjjel a köpeny alá rejtjük – mondta felnyitva a táskát, és kimarkolva belőle három tárat. – A csat csillog, visszaveri a holdfényt.

Belökte az egyik tárat, és felhúzta a pisztolyt. Működött. Elégedetten bedugta a köpönyege zsebébe a többi tárral együtt.

Megpróbáltuk kihúzni a halottat a hóból, de belefagyott a földbe, gyökeret eresztett, mint a fák. A szürkület már minden színt kiszívott az erdőből, nyakunkon volt az éjszaka, nem maradt időnk hullákkal vesződni.

Siettünk kelet felé, a sínek látótávolában, remélve, ha németek közelednek a fagyott erdőn át, járművekkel jönnek majd, és messziről meghalljuk őket. A varjak abbahagyták a károgást, a szél teljesen elállt. Csak a hóba süppedő lábunk adott hangot, meg a Pityer körül potyogó aknagránátok távoli, aritmikus pufogása. Próbáltam a gyapjúsálam meg a kabátgallérom mögé rejteni és a lélegzetemmel melengetni az arcomat. Kolja összecsapkodta kesztyűs kezét, és olyan mélyre húzta prémsapkáját, hogy alig látszott ki a szeme.

Berjozovkától néhány kilométerre északra egy nagy gazdaság peremén baktattunk, a fodros hómezőket alacsony kőfalak vették körül. Iglu méretű szénaboglyák ültek az elhagyatott mezőn, a betakarítás félbemaradt, a parasztok keletre menekültek, vagy meghaltak. A gazdaság túlsó szélén régi kőház állt, ötven méter magas vörösfenyők sora oltalmazta az északi széltől. Meleg, vajsárga fény vetült ki a bordázott ablakokon a hóra. Fekete füst kígyózott a kéményből, alig lehetett észrevenni, tekergőző paca volt csak a sötétkék égen. Soha nem láttam még ilyen barátságos, hívogató házat: mint a császár kedvenc hadvezérének vidéki birtoka, befűtve karácsonyra, és megrakva füstölt hússal, süteménnyel, mindennel, mi szem-szájnak ingere.

Felpillantottam Koljára, miközben a hóban gázoltunk. A fejét rázta, de nem vette le a szemét a házról, és láttam a vágyakozást a tekintetében.

– Rossz ötlet – mondta.

– Jobb, mint halálra fagyni a Mgába vezető úton.

– Szerinted ki van ott? Egy vidéki uraság üldögél a kandallója mellett, a kutyája fejét simogatva? Azt képzeled, egy kurva Turgenyev-regénybe csöppentünk? A település minden háza leégett, de ezt véletlenül állva hagyták? Szerencséjük volt? Németek vannak ott, méghozzá a tisztjeik. Rohamozzuk meg őket egy pisztollyal meg egy késsel?

– Ha továbbmegyünk, meghalunk. Ha bemegyünk a házba, és németek vannak ott, meghalunk. De ha mégse németek…

– Jó, mondjuk, hogy oroszok. De ez meg azt jelenti, hogy a németek békén hagyták őket, vagyis együttműködnek a németekkel, egyszóval ellenségek.

– Hát akkor kisajátítunk az ellenségtől egy kis élelmet, nem? Meg egy ágyat is.

– Figyelj, Lev, tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy fázol. De higgy nekem, higgy a katonának, ez rossz ötlet.

– Nem megyek tovább. Inkább próbát teszek a házzal.

– Lehet, hogy a következő helységben találunk valamit…

– Honnan tudod, hogy lesz következő helység? Az utolsó por és hamu volt. Mennyire van ide Mga? Tizenöt kilométer? Te lehet, hogy bírnád. Én nem.

Kolja felsóhajtott, és megdörgölte az arcát a bőrkesztyűje hátuljával, hogy meginduljon benne a vérkeringés.

– Elismerem, nem fogunk odaérni Mgába. Ez nem is kérdés. Már órák óta tudom.

– Mi lett volna, ha nekem is szólsz? Mennyire vagyunk még onnan?

– Sokra. De a rossz hír az, hogy szerintem nem jófelé megyünk.

– Ezt hogy érted?

Kolja még mindig az udvarházat nézte, meg kellett löknöm, hogy rám figyeljen.

– Hogy érted, hogy nem jófelé megyünk?

– Már órákkal ezelőtt át kellett volna kelnünk a Néván. És nem hinném, hogy Berjozovka a Mgába vezető út mentén van.

– Nem hinnéd… Miért nem szóltál?

– Nem akartam, hogy pánikba ess.

Túl sötét volt, hogy kivehessem azt a hülye kozák arcát.

– Azt mondtad, Mga a moszkvai vasútvonal mentén fekszik.

– Úgy is van.

– Azt mondtad, csak követnünk kell a moszkvai vasútvonalat, és eljutunk Mgába.

– Igen.

– Akkor most hol a picsában vagyunk?

– Berjozovkában.

Mély lélegzetet vettem. Óriási öklökre vágytam, hogy szétverhessem velük a fejét.

– És mi a jó hír?

– Hogy?

– Azt mondtad, a rossz hír az, hogy nem jófelé megyünk.

– Nincs jó hír. Az, hogy van rossz hír, még nem jelenti azt, hogy jó is van.

Ezt már kommentálni se lehetett, úgyhogy elindultam az udvarház felé. A hold a fák csúcsa fölé emelkedett, a hó jégkérge ropogott a bakancsom alatt, és ha egy német orvlövész netán éppen a fejemet vette célba, hát sok sikert kívántam neki. Éhes voltam, de ahhoz már hozzászoktam, mindnyájan hozzászoktunk. A hideg brutális volt, de már a hideghez is hozzászoktam. Viszont a lábam is kezdett cserbenhagyni. A háború előtt csak gyenge volt, futáshoz, magasugráshoz, mindenhez. De az ostrom pipaszárrá faragta. Még ha jó irányba tartunk, akkor se bírta volna tovább. Öt perccel többet se bírt volna ki alattam.

Félúton az udvarház felé utolért Kolja. Előhúzta és kesztyűs kezében szorongatta a Tokarev pisztolyt.

– Ha mindenáron ezt akarjuk – mondta –, nem árt, ha ésszel csináljuk.

Hátravezetett a ház mögé, és otthagyott a tornácon, az eresz alatt, ahol a tűzifát stószolták fel, hogy el ne ázzon. Egy háromkilós bödönre való beluga kaviárt se láttam volna abban a pillanatban akkora luxusnak, mint a keresztben egymásra rakott tűzifa halmát, amely jóval a fejem fölé magasodott.

Kolja odaosont egy zúzmarás ablakhoz, és bekukucskált, fekete prémsapkáján megcsillant a benti tűz fénye. Lemezjátszó szólt a házban – dzsesszzongoradarab, valami amerikai.

– Ki van ott? – suttogtam. Felemelte a tenyerét, hogy maradjak csöndben. Megdöbbentette a látvány, és már azt hittem, megint kannibálokba botlunk, itt a hóborította vidéken, vagy ami még valószínűbb, egy egész család megcsonkított maradványai tárulnak elénk.

De Koljának már volt dolga kannibálokkal, hullát is látott eleget. Ez valami új lesz, valami teljesen váratlan, ezért harminc másodperc elteltével a parancsára fittyet hányva én is odaléptem az ablakhoz, ügyelve, hogy le ne verjem a szemöldökfán lógó jégcsapokat. Lekuporodtam melléje, és belestem az üvegtábla alján.

Két hálóinges lány táncolt a dzsesszzenére. Szépek és fiatalok, nem idősebbek nálam, a szőke vezette a barnát. Egészen halvány jelenség volt, a nyaka és az arca csupa szeplő, a szemöldöke és a szempillái olyan világosak, hogy oldalról nézve jóformán eltűntek. A sötét hajú kisebb volt, ügyetlenebb, a szinkópát sohasem tudta elkapni. A fogai túl nagyok, a karja kövérkés, a csuklójánál ráncos, mint a kisbabáké. Békeidőben, a Nyevszkijen sétálva észre se vette volna az ember, de most volt valami vadul egzotikus ebben a tömzsi kislányban. Valaki, aki hatalommal rendelkezett, szerette és jóltartotta.

Annyira elkápráztatott a táncoló lányok látványa, hogy először észre se vettem: nincsenek egyedül. Két másik lány egy fekete medvebunda szőnyegen hasalt a tűzhely előtt. Állukat öklükre támasztva, komoly arccal nézték a táncosokat. Az egyik csecsennek rémlett, fekete szemöldöke szinte összeért az orra felett, ajka vérvörösre volt festve, haja nedves törülközőbe csavarva, mintha csak az előbb fürdött volna. A másiknak hosszú, elegáns balerinanyaka volt, orra tökéletes derékszöget alkotott profilban, barna haját varkocsba fogta.

Az udvarház belseje inkább vadásztanyára hasonlított. Körös-körül állatfejek díszítették a nagy szoba falait: barna medve, vadkan, kőszáli kecske hatalmas csavart szarvakkal és ritkás állszakállal. A tűzhelyet egy kitömött farkas és hiúz fogta közre, mintha éppen lépni készülnének, szájuk fehér fogú vicsorra tátva. Gyertyák égtek mindenfelé, falikarokban.

Kolja és én csak guggoltunk az ablaknál, és bámultuk a jelenetet, míg a dal véget nem ért, és a csecsen lány fel nem állt, hogy lemezt cseréljen.

– Játszd le újra – mondta a szőke. A hangját tompította az üveg, de így is tisztán hallottuk.

– Nehogy már! Valami olyat tegyél fel, amit én is ismerek – kérte a partnere. – Az Eddie Roznert.

Ránéztem Koljára. Arra számítottam, hogy vigyorog, mert megmámorosodott ettől a szürreális látványtól, amibe itt, a hó befútta pusztán belebotlottunk. De nem, komor volt az arca, szája összepréselve, szemében harag.

– Gyere – mondta, és odavezetett a ház elejéhez. Közben új lemezt tettek fel, ez is dzsessz volt, trombita harsogta túl vidáman a zenekart.

– Bemegyünk? Mintha kaját is láttam volna odabenn. Mintha…

– Ennivalójuk, az lesz dögivel.

Bekopogott az ajtón. A zene elhallgatott. Pár másodperc múlva a szőke lány jelent meg a bejárat melletti bordázott ablak mögött. Csak figyelt bennünket, nem szólt semmit, és esze ágában sem volt az ajtóhoz jönni.

– Oroszok vagyunk – mondta Kolja. – Nyiss ajtót.

A lány a fejét rázta.

– Nem volna szabad itt lennetek.

– Tudom – felelte Kolja, megemelintve a pisztolyt, hogy a lány is lássa. – De itt vagyunk, úgyhogy nyiss ajtót, a kurva anyádba!

A szőke hátranézett. Valamit súgott valakinek, akit nem láttunk, és hallgatta a választ. Aztán bólintott, megint ránk nézett, és nagy lélegzetet véve ajtót nyitott.

Olyan érzés volt belépni abba az udvarházba, mintha a cet gyomrában kötöttünk volna ki: hónapok óta nem voltam ilyen melegben. Követtük a szőkét a nagy szobába, ahol a másik három most sorban állva feszengett, idegesen rángatták a hálóingük alját. A dundi karú kis barna úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát; alsó ajka remegett, amikor Kolja pisztolyát meglátta.

– Van még itt valaki? – kérdezte Kolja.

A szőke a fejét rázta.

– Mikor jönnek?

A lányok összenéztek.

– Kik? – kérdezte a csecsen.

– Ne szórakozzanak velem, hölgyeim. Én a Vörös Hadsereg tisztje vagyok, különleges kiküldetésben…

– Ő is tiszt? – kérdezte a szőke rám pillantva. Nem mosolygott éppenséggel, de láttam a derűt a szemében.

– Nem, ő nem tiszt, ő közlegény…

– Közlegény? Tényleg? Hány éves vagy, édes?

Most már mind a négy lány engem nézett. A szoba melegében, tekintetük kereszttüzében éreztem, hogy arcomba szökik a vér.

– Tizenkilenc – szóltam, kihúzva magam. – Áprilisban leszek húsz.

– Ccc, kicsi vagy te tizenkilencnek – mondta a csecsen.

– Tizenöt inkább – mondta a szőke.

Kolja felhúzta a pisztolyát, töltényt ugratva a csőbe: drámai hang a csendes szobában. Teátrális gesztusnak tűnt, de Kolja nagyon értett a teátrális gesztusokhoz. A pisztoly csövét a padló felé irányozva sorra mindegyik lánynak a szemébe nézett.

– Nagy utat tettünk meg – mondta. – A barátom elfáradt. Én is fáradt vagyok. Szóval még egyszer, utoljára kérdem: mikor jönnek?

– Éjfél körül szoktak – felelte a dundi barna. A többiek rábámultak, de nem szóltak semmit. – Amikor végeznek az ágyúzással.

– Tényleg? Szóval amikor a németek elunják Pityer lövetését, idejönnek éjszakázni, ti meg gondoskodtok a kényelmükről?

Vannak dolgok, amikben nagyon ostoba vagyok. Ezt nem szerénységből mondom. Azt hiszem, intelligensebb vagyok az átlagnál, de az intelligenciát valószínűleg nem egy műszerrel kell mérni, mint teszem azt a sebességmérő, hanem egy egész sorozattal, tachométerrel, odométerrel, magasságmérővel és így tovább. Apám négyéves koromra megtanított olvasni, el is büszkélkedett vele a barátainak, az viszont biztosan aggasztotta, hogy képtelen voltam megtanulni franciául, és sehogy se bírtam megjegyezni Szuvorov győzelmeinek a dátumát. Ő polihisztor volt, kérésre az Anyegin bármelyik versszakát elszavalta, folyékonyan beszélt franciául és angolul, és értett annyira az elméleti fizikához, hogy egyetemi professzorai kisebb tragédiaként élték meg, amikor a költészet felé fordult. Bárcsak karizmatikusabbak lettek volna a professzorai. Bárcsak beleverhették volna a fizika szeretetét, bárcsak megmagyarázhatták volna sztártanítványuknak, miért fontosabb az univerzum formája és a fény tömege, mint a rímtelen versek a leningrádi svindlerekről meg angyalcsinálókról.

Apám tizenhét évesen is tudta volna, mi zajlik abban az udvarházban, elég lett volna benéznie az ablakon. Így hát eléggé hülyén éreztem magam, amikor végre én is rájöttem, miért vannak itt ezek a lányok, kik táplálják őket, kik gondoskodnak róla, hogy mindig legyen tüzelőjük az eresz alatt.

A szőke lány kitágult orrcimpákkal, elvörösödve meredt Koljára.

– Te… – mondta, és egy darabig nem is tudott többet mondani, annyira fojtogatta a harag. – Csak úgy berontasz ide, és megítélsz bennünket? A Vörös Hadsereg hőse? Eddig hol voltál, hol volt a hadsereged? A németek idejöttek, és mindent felégettek, hol volt akkor a hadsereged? Agyonlőtték a kistestvéreimet, az apámat, a nagyapámat, minden férfit a faluban, míg te meg a barátaid szépen meghúztátok magatokat valahol… Aztán idejössz, és fegyvert fogsz rám?

– Nem fogok fegyvert senkire – mondta Kolja. Furcsán jámbor válasz volt ez éppen őtőle, és már tudtam is, hogy elvesztette a csatát.

– Bármit megtennék, hogy megvédjem a húgomat – folytatta a szőke a dundi kis barnára mutatva. – Bármit. Nektek kellett volna megvédenetek bennünket. A dicső Vörös Hadseregnek. A nép oltalmazóinak. Hol voltatok?

– Harcoltunk ellenük…

– Nem tudtok ti megvédeni senkit. Magunkra hagytatok bennünket. Mi nem a városban élünk, hát nem is vagyunk fontosak, igaz? Hadd kapják csak el a parasztokat! Igaz?

– Az egységem fele harcolva esett el…

– Fele? Ha én lennék a hadvezér, minden katonám elesne, mielőtt egyetlen náci betehetné a lábát a hazánkba!

– Hát – kezdte Kolja, aztán hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Végül zsebre vágta a pisztolyt. – Még szerencse, hogy nem te vagy a hadvezér.