17.

Húsz perc múlva újra a hóban cammogtunk, az udvarház melege már az emlékezetünkből is kezdett kiveszni. Hatalmas törzsű fenyők között, libasorban vonultunk, kilenc lépésre egymástól, Korszakov határozott parancsára. A formáció taktikai jelentőségét nem értettem, de bíztam benne, hogy ezek az emberek a rajtaütés mesterei, és tudják, mit csinálnak. Kolja előttem járt, de én úgy leszegtem a fejem, hogy csak a köpönyege szegélyét meg a fekete bőrbakancsát láttam. Kis karavánunk többi tagja fantom volt a számomra, láthatatlan és hallhatatlan, kivéve egy-egy reccsenést, ha valaki faágra lépett, vagy egy kulacs kupakjának csikorgását, amikor a tulajdonosa ivott egy kortyot a még mindig forró teából.

Sohasem hittem el igazán azt a közhelyet, hogy a katonák megtanulnak menet közben aludni, de miközben kelet felé igyekeztünk, s a lábak emelkedésének, földet érésének ritmusa elringatott, magam is azt vettem észre, hogy időnként felriadok valami álomféléből. Még a hideg se tudott ébren tartani. Novoje Koskino országúton alig néhány kilométerre volt az udvarháztól, de útnak a közelébe se mentünk, folyton a német táborokat kerülgettük, amelyekbe Kolja meg én magunktól biztosan belefutottunk volna. Korszakov azt mondta, négy óra alatt fogunk odaérni; én már az első óra után úgy éreztem, valaki sűrű szirupot töltött a koponyámba valami lyukon keresztül. Mindent lassan csináltam. Ha például meg akartam dörgölni az orrom, szakaszosan érzékeltem, ahogy az agy kiadja a parancsot, a kéz vonakodva engedelmeskedik, hosszú utat tesz meg az arcomig, nagy nehezen megleli az orrot (pedig az normális körülmények között könnyű célpont!), majd hálásan visszaereszkedik kényelmes kis barlangjába, apám tengerészkabátjának zsebe mélyén.

Minél jobban kimerültem, annál valószínűtlenebbnek tűnt az egész forgatókönyv. Hogy is lehetne ez valóság? Elvarázsolt egerek csapata vagyunk, krétahold alatt vonulunk az ég iskolatábláján. Novoje Koskinóban él egy boszorkánymester, aki ismer egy ősi vajákolást, amelynek segítségével újra emberré tud változtatni bennünket. De az úton veszélyek leselkednek, óriási fekete macskák lopakodnak felénk a jégen, hogy ránk vessék magukat, miközben mi remegő farkincával keressük, hová bújhatnánk.

Bakancsom belemélyedt egy különösen puha hóhalomba, és kis híján kifordult a bokám. Kolja megállt és hátranézett, amikor hallotta, hogy megtántorodom, de sikerült talpon maradnom: gyorsan biccentettem neki, és lépkedtem tovább segítség nélkül.

Az udvarházban lakó lányok is akkor indultak útnak, amikor mi. Nekik nem volt nagykabátjuk, téli bakancsuk: a németek Zoja szökési kísérlete után elvették tőlük ezeket. Így hát a lányok rétegezésre fanyalodtak: magukra húztak minden blúzt, pulóvert és harisnyát, amit csak találtak, végül már imbolyogtak a súlyuk alatt, és úgy döcögtek keresztül a nagy szobán, mint részeg, hájas parasztok. Galina felvetette, hogy bújjanak bele a náci köpönyegekbe, de lehurrogták: így is elég rosszak az esélyeik, ha elkapják őket, de ha halott tisztek köpenyét találják rajtuk, akkor végük.

Kolja és én arcon csókoltuk őket az ajtóban. Úgy döntöttek, nem Leningrádba mennek; néhányuknak volt ugyan ott rokonsága, de a nagybácsik és unokatestvérek azóta meg is halhattak, vagy pedig keletre menekültek. S ami még fontosabb: Leningrádban már a lakosok számára sincs élelem, hát még négy falusi lány számára, akik élelmiszerjegyet se tudnak felmutatni. Leningrádnak semmi értelme, ezért délnek indultak. Magukkal vittek minden készletet, amit a partizánok meghagytak nekik. Korszakovtól kaptak két német Lugert a védekezéshez. Nem voltak valami jók az esélyeik, de azért vidáman sorjáztak ki az udvarház bejáratán. Hónapok óta raboskodtak ott, estéről estére különleges kínokat álltak ki, és most felszabadultak. Megpusziltam mind a nyolc orcát, integettem nekik, és soha többé nem láttam őket, nem is hallottam felőlük.

Valami meglökte a vállamat, a szemem felpattant, és rájöttem, hogy féléber transzban lépkedek. Kolja ott volt mellettem, kesztyűs keze a kabátomat markolta.

– Magadnál vagy? – kérdezte csendesen, aggódó pillantással.

– Persze, minden rendben.

– Itt maradok melletted. Hogy ébren tartsalak.

– Korszakov azt mondta…

– Ne fogadj el parancsokat attól az anyaszomorító disznótól. Láttad, hogy bánt a lányokkal.

– Te haverkodtál össze vele.

– Mert pillanatnyilag szükségem van rá. Meg a kis barátnőjére… Láttam, hogyan néztél rá ott a tűzhelynél. Szeretnéd meglőni a mesterlövészt, mi? Mi? Haha.

Csak a fejemet ráztam, ahhoz is fáradt voltam, hogy felnyögjek a szánalmas humora hallatán.

– Voltál már vörös hajúval? De miket is beszélek, nem voltál te még senkivel. A jó hír az, hogy kész démonok az ágyban. A három legjobb numerámból kettő vöröske volt. Vagy legalábbis a négy legjobból. Az érem másik oldala viszont az, hogy gyűlölik a férfiakat. Sok bennük a harag, barátom. Óvakodj tőlük.

– Minden vörös hajú gyűlöli a férfiakat?

– Logikus, ha meggondolod. Minden vöröske valami viking leszármazottja, aki előbb lecsapdosta a férfiak karját, és csak utána erőszakolta meg a nagymamájukat. Rablóvér van a csajban.

– Jó elmélet. Oszd meg vele.

Próbáltam a tizennyolc lépéssel előttem haladó partizán lábnyomában lépkedni. Letaposott havon járni kevesebb energiát igényel, mint friss porhóba lépni, de sajnos az előttem levőnek hosszú lábai voltak, nem volt könnyű követni.

– Akkor tisztázzunk valamit – mondtam zihálva, lekapva a fejemet egy faág elől, amely teli volt fenyőtűkkel –, azért megyünk Novoje Koskinóba, az Einsatzgruppe központjába, mert esetleg van tojásuk?

– Az ezredes szempontjából igen. De a magunk és Oroszország szempontjából azért, hogy megöljük őket, mert halált érdemelnek.

Leszegtem a fejem, hogy az arcom védve legyen apám nagykabátjának felhajtott gallérja mögött. Semmi értelme vitatkozni. Kolja bohémnek, szabadgondolkodónak képzeli magát, de a maga egyéni módján ugyanolyan igaz hívő, mint bármelyik úttörő. És az egészben az a legrosszabb, hogy igaza is van. Az einsatzkommandósokat el kell pusztítani, mielőtt ők pusztítanak el minket. Csak azt nem akartam, hogy nekem kelljen elpusztítani őket. Lopózzak be a barlangjukba egy szál késsel? Öt napja ennek a küldetésnek a története nagy kalandnak tűnt volna, éppen olyannak, amilyenre a háború kitörése óta vágytam. De most, hogy benne voltam a sűrűjében, azt kívántam, bárcsak én is elmentem volna szeptemberben az anyámmal meg a húgommal.

– Emlékszel Az udvari kopó első részének a végére? Amikor Radcsenko megpillantja öreg professzorát, amint az utcán botorkál, és a galamboknak motyog?

– Az irodalomtörténet legpocsékabb jelenete.

– Ó, bocsánat, hiszen nem is olvastad a könyvet.

Volt valami megnyugtató Kolja állhatatosságában, ahogy újra és újra előhozakodott ugyanazokkal a viccekkel, ha ugyan vicceknek lehet ezeket nevezni. Olyan volt, mint a derűsen szenilis nagypapa, aki ott ül az ebédlőasztalnál, csupa céklaleves a gallérja, és megint előadja a császárral való találkozása történetét, pedig már az egész család kívülről fújja.

– A világirodalom egyik legszebb passzusa, ami azt illeti. A professzor kora legjobb írója volt, de mára teljesen elfelejtették. Radcsenko szégyelli magát az öreg helyett. A hálószobája ablakából nézi; emlékszel, Radcsenko sohasem teszi ki a lábát a lakásból, immár hét esztendeje; szóval nézi az öreget, amint eltűnik szem elől, a galambok felé rugdos, és szentségel magában. – Kolja megköszörülte a torkát, és deklamálni kezdett: – A tehetség a legádázabb szerető. Szépséges; ha vele vagy, az emberek felfigyelnek rád, megbámulnak. De a legváratlanabb pillanatokban dörömböl az ajtódon, néha meg hosszú időszakokra nyoma vész, és az életed többi részére, a feleségedre, a gyerekeidre, a barátaidra fütyül. Ő a hét legizgatóbb estéje, de egy nap örökre el fog hagyni. Aztán, amikor már évek óta nem láttad, egy este felbukkan egy fiatalabb férfi karján, és úgy tesz, mintha meg sem ismerne.

Koljának a kimerültséggel szembeni immunitása megdöbbentett és felbőszített. Én csak úgy voltam képes előrehaladni, hogy kinéztem magamnak egy távoli fát, és megfogadtam, addig nem dőlök ki, míg el nem érem; s amikor odaértem, kinéztem egy másikat, de megfogadtam, hogy az lesz az utolsó. Kolja viszont órákon át gond nélkül csörtetett az erdőben, színpadiasan suttogva, megállás nélkül.

Vártam egy kicsit, hogy biztosan befejezte-e, aztán bólintottam.

– Szép.

– Ugye? – vágta rá boldogan.

– Az egész könyvet memorizáltad?

– Á, nem, csak innen egy részletet, meg onnan egy részletet.

A hó mélyebb lett, amikor egy emelkedőn vágtunk át, minden lépés még nagyobb erőfeszítésbe került, és én úgy lihegtem, mint egy féltüdejű vénember, miközben a következő fa felé támolyogtam.

– Kérdezhetek valamit?

– Épp most kérdeztél – felelte azzal a bőszítő, önelégült mosolyával.

– Miket szoktál a naplódba írni?

– Változó. Néha éppen csak lefirkantom, amit láttam. Máskor valaki mond valamit, és megtetszik a hangzása.

Bólintottam, és közben azzal kísérleteztem, hogy előbb az egyik, majd a másik szememet hunytam le tíz másodpercre, hadd legyen egy kis nyugtuk a széltől.

– Miért kérded?

– Szerintem Az udvari kopó-t írod.

– Azt hiszed… úgy érted, Az udvari kopó elemzését? Hát igen. De ezt már mondtam. Egyszer majd előadásokat tartok róla. Egész Oroszországban hét ember ha akad, aki többet tud nálam Usakovról.

– Szerintem Usakov nem létezik. – Feljebb toltam a sapkámat, hogy a szemébe nézhessek. – Folyton azt hajtogatod, hogy ilyen klasszikus meg olyan klasszikus, de én még sohasem hallottam róla. És nagyon megörültél az előbb, amikor azt mondtam, hogy tetszett a részlet, büszke voltál rá. Ha én Puskint idéznék neked, és te azt mondanád, hogy szép, arra nekem nem kéne büszkének lennem. Hiszen nem én írtam.

Kolja arckifejezése mit sem változott. Semmit sem árult el, semmit sem tagadott.

– De tetszett, igaz?

– Nem rossz. Most találtad ki?

– Pár órája. Tudod, hogy ki ihletett? Az apád verse. „Hajdan híres, öreg költő, kávéházban”.

– Igen, árulkodó volt. Szemérmetlenül loptál tőle.

Nevetett, nagy párafelhőt pöffentve a fagyos levegőbe.

– Ez az irodalom. Mi ezt nem lopásnak hívjuk, hanem hommage-nak. Na és a könyv első sora? Az is tetszett?

– Nem emlékszem a könyv első sorára.

– A mészárszék, ahol először csókoltam meg őt, leölt bárányok vérétől bűzlött.

– Kissé melodrámai, nem?

– Mi a baj a drámával? Ezek a mai írók mind olyan hidegek, mint a hal…

– Melodrámai – mondtam.

– …pedig ha a téma elevenséget kíván, akkor úgy kell kifejteni.

– Szóval egész idő alatt… Miért nem árultad el, hogy te írod a regényt?

Kolja a holdat nézte, amely már a fenyők csúcsa felé ereszkedett. Nemsokára lebukik, és sötétben gyalogolunk tovább, gyökerekben botlunk meg, síkos foltokon terülünk el.

– Az az igazság, hogy amikor először találkoztunk, emlékszel, a Keresztekben, azt hittem, hajnalban mindkettőnket főbe lőnek. Akkor meg mit számít, hogy miket mondok? Azt mondtam, ami először az eszembe jutott.

– De hiszen azt mondtad, nem fognak főbe lőni bennünket!

– Hát, egy kissé meg voltál ijedve. De gondolkodj csak: egy dezertőr meg egy fosztogató. Ugyan mire számíthattunk?

A következő fa, amit állomásnak kinéztem, lehetetlenül távolinak rémlett: a tisztán kirajzolódó fenyő a társai fölé nyúlt, mint valami néma őrszem, és mindegyiknél öregebbnek látszott. Míg én ziháltam, Kolja meghúzta a kulacsát, mint valami lezser természetjáró. A katonai fejadag nagyobb, mint a civileké, ezzel magyaráztam magamban elképesztő energiáját, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már több napja ugyanazt esszük.

– Azt mondtad, azért jöttél el az egységedtől, mert meg kellett védened Az udvari kopó-ról szóló disszertációdat – mondtam, minden mondat után megállva, hogy levegőt kapjak. – Most meg közlöd velem, hogy nincs is semmiféle Usakov, és Az udvari kopó se létezik.

– De fog. Ha megérem.

– Miért hagytad el az alakulatodat?

– Bonyolult.

– Baszni készültök a bokrok közt?

Kolja és én megperdültünk. Vika hangtalanul osont mögénk, olyan közel volt, hogy ha kinyújtom a kezem, megérinthettem volna az arcát. Megvetően méregetett bennünket, mintha sohasem látott volna még ilyen nyamvadt katonákat.

– Azt mondták nektek, hogy libasor, kilenc lépés távolság. – Nagyon mély volt a hangja ahhoz képest, hogy milyen kicsire nőtt, és rekedt is, mint aki az elmúlt héten beteg volt, és a gégéje még nem gyógyult meg egészen. És gyakorlottan suttogott, képes volt minden szót úgy ejteni, hogy mi még értsük, de a tőlünk öt méterre levők egy mukkot se halljanak.

– Úgy sétafikáltok, mint egy buzipár, könyvekről fecsegtek. Felfognátok végre, hogy két kilométeres körzetben bárhol német táborok lehetnek? Ha az árokban akarjátok végezni, mint a kommunisták meg a zsidók, az a ti dolgotok, de én például jövőre látni sze-
retném Berlint.

– Ő is zsidó – mondta Kolja, rám bökve a hüvelykujjával, és ügyet se vetve a mérges pillantásomra.

– Tényleg? Akkor te vagy az első hülye zsidó, akivel életemben találkoztam. Vagy fordulj vissza, és menj Pityerbe, vagy pofa be, és tartsd magad a szabályokhoz. Oka van annak, hogy két hónapja nem vesztettünk egyetlen embert se. Na nyomás.

Mindegyikünket hátba lökte egy-egy tenyerével, és mi szépen beálltunk a libasorba, egymástól kilenc lépésre, és némán szégyenkeztünk.

A nemlétező írón, Usakovon, meg nemlétező mesterművén, Az udvari kopó-n gondolkodtam. Tulajdonképpen nem haragudtam Koljára. Furcsa, de ártalmatlan hazugság volt, és minél tovább kutyagoltam, annál inkább értettem, mi motiválta. Kolja rettenthetetlennek látszott, de valahol mindenkiben van félelem; a félelem az örökségünk része. Hiszen nem a rémült kis cickányok leszármazottai vagyunk-e mindnyájan, akik meghúzták magukat az árnyékban, miközben a hatalmas testű állatok eldobogtak mellettük? Kolja a kannibáloktól és náciktól nem lett ideges, de a szégyen veszélyétől, attól, hogy egy idegen kineveti a művét, igen.

Apámnak sok barátja volt, többnyire írók, akik azért választották klubjuknak a lakásunkat, mert anyám jól főzött, apám pedig senkit se dobott ki. Anyám fel is panaszolta, hogy ő a Hotel Irodalom igazgatója. Az egész lakás bűzlött a cigarettafüsttől, csikkek voltak mindenhol, a növénycserepekben, a félig kiivott teáspoharakban. Egyik este egy kísérleti drámaíró több tucat csikket nyomkodott a konyhaasztalra csöpögtetett viaszpacákba, demonstrálandó a római és karthágói erőket, valamint Hannibál kettős átkaroló hadműveletét Cannae-nál. Anyám zúgolódott a lárma miatt, az összetört poharak, az olcsó ukrán borral leöntött szőnyegek miatt, de tudtam, hogy szereti vendégül látni azt a rengeteg költőt meg írót, élvezi, ahogy befalják a raguját, és megdicsérik a süteményeit. Fiatalkorában szép nő volt, s ha nem is volt kacér teremtés, azért nem bánta, ha jóképű férfiak flörtöltek vele. Apám mellett üldögélt a szófán, hallgatta a vitákat, kirohanásokat és becsmérléseket, nem szólt semmit, de mindent megjegyzett, hogy aztán majd kifaggathassa apámat, amikor az utolsó részeg is kitámolygott az ajtón. Nem volt író, de értő olvasó volt, szenvedélyes és mindenevő, és apám bízott az ízlésében. Ha valamelyik nagy ember, Mandelstam vagy Csukovszkij is beállított hozzánk, nem kivételezett velük, de láttam, hogy jobban figyel rájuk, kiértékeli, hogyan viselkednek apámmal. Az ő fejében az irodalmi közösség éppolyan szigorúan rétegzett volt, mint a hadsereg; a rangok talán nem kaptak nevet és jelzést, de azért rangok voltak, és ő tudni akarta, apám hol áll.

Néha, amikor már elég borosüveget kiürítettek, felállt egy-egy költő, és enyhén imbolyogva, mintha erős szél fújna, elszavalta az új versét. Nekem, a nyolcévesnek, aki az előszobából lesett be a nappaliba, remélve, hogy nem csípik nyakon túl hamar, és ha valaki nyakon csípi is, az apám lesz (őt szinte lehetetlen volt megharagítani, de anyám minden teketória nélkül elfenekelt ilyenkor), ezek a versek semmit sem jelentettek. A legtöbb költő Majakovszkij akart lenni, s ha a tehetségéhez nem is értek fel, a homályosságát prímán tudták utánozni; ezeknek az ordítva deklamált költeményeknek az én szememben semmi értelmük sem volt, de valószínűleg a többiek szemében sem sok. Szóval a versek nem nyűgöztek le, de az előadások annál inkább: ezek a nagydarab férfiak a bozontos szemöldökükkel, akik mindig cigarettát szorongattak az ujjaik között, és a hosszú hamurúd a padlóra pottyant, amikor különösen heves hadonászásba fogtak. Nagy ritkán egy-egy nő is felállt, szembefordulva a rámeredő tekintetekkel, egyszer még maga Ahmatova is anyám szerint, bár én egyáltalán nem emlékszem rá.

A költők néha lefirkantott jegyzetekből olvastak fel, néha emlékezetből szavaltak. Amikor befejezték, a figyelő arcok körében feszengve azonnal a legközelebbi vodkás- vagy borospohár után nyúltak, nemcsak azért, hogy az italban keressenek menedéket, hanem hogy lekössék magukat valamivel, elfoglalják a kezüket és a szemüket, miközben a tömeg reakciójára vártak. A közönség szakmabeli volt, versenytársak, a szokásos reagálás pedig a mérsékelt tetszés, bólogatások, mosolyok, hátba veregetések. Egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy ezek az irigy irodalmárok ovációban törtek ki, annyira hatott rájuk a mű ereje, hogy féltékenységüket feledve brávóztak, megrohanták a boldog, kába költőt, nyálas szájjal arcon csókolták, összeborzolták a haját, elismételtek egy különösen jól hangzó sort, és ámulva csóválták a fejüket.

De sokkal gyakoribb volt a megvető hallgatás, amikor senki sem akart a költő szemébe nézni, érdeklődést színlelni a téma iránt, vagy akár fél szívvel gratulálni valamely különösen bátor metaforához. Ha a felolvasás megbukott, azt a költő azonnal tudta. Felhajtotta a poharát, és szégyenében elvörösödött az arca, miközben a ruhaujjába törölte a száját, és átoldalazott a lakás túlsó végébe, ahol aztán feltűnő érdeklődést tanúsított apám könyvespolcai iránt: Balzac meg Stendhal, Yeats és Baudelaire. A felsült illető nemsokára távozott is, persze nem túl hamar, mert az sportszerűtlen lett volna, a sértődöttség különösen gyáva formája, így hát maradt még egy kínszenvedéssel teli húsz percet, miközben mindenki gondosan kerülte, hogy szóba hozza a versét, mintha az egy brutális fing lett volna, amiről jól nevelt ember nem vesz tudomást. Végül köszönetet mondott anyámnak a vacsoráért és a vendéglátásért, mosolyogva, de nem nézve a szemébe, aztán kirohant, tudván, hogy abban a pillanatban, amint hátat fordít nekik, a többiek mindennek elhordják a zöngeményét, azt a borzalmat, azt az önhitt, hamis merényletet az irodalom ellen.

Kolja úgy védekezett ez ellen, hogy kitalálta Usakovot. Az álíró mögé bújva próbára tehette a kezdősort, főhőse filozófiáját, még a könyve címét is, a kigúnyolás kockázata nélkül mérhette fel a reakciómat. Szélhámosságnak nem volt valami kifinomult, de elég ügyesen csinálta, nekem pedig az volt a véleményem, hogy egész jó regényt is írhat majd egyszer, ha túléli a háborút, és elhajítja azt a bombasztikus nyitómondatot.

A Koljával való beszélgetés meg az affér Vikával újra felébresztett, ide-oda nézegettem az erdőben, és reméltem, az előttem meg a mögöttem járók jobban látnak a sötétben, mint én. A hold már lebukott a fák vonala mögé, a nap még órákig nem kel fel, az éjszaka ilyenkor a legfeketébb. Kétszer majdnem nekimentem egy fának. Millió csillag volt az égen, de csak dekorációnak, és én eltűnődtem, miért is látszanak tűhegynyinek ezek a távoli napok. Ha a csillagászoknak igazuk van, és a világegyetem tömve csillagokkal, és sok közülük jóval nagyobb a mi napunknál, és ha a fény a végtelenségig terjed lassulás vagy halványulás nélkül, akkor miért nem ragyog az ég a nap minden pillanatában? Biztosan van rá válasz, de én nem igazodtam el rajta. Viszont harminc percig legalább nem idegeskedtem az einsatzkommandósok miatt, elfelejtettem görcsölő lábizmaimat, és nem vettem észre a hideget. Olyanok volnának a csillagok is, mint az elemlámpa, egy bizonyos távolságon túlra nem sugároznak? A Kirov tetejéről kilométerekre kiszúrtam egy katona zseblámpáját, pedig az arcomat olyan messziről nem tudta volna megvilágítani. De miért veszít a zsemlámpa fénye az erejéből egy bizonyos távolság után? Lehet, hogy a fényrészecskék szétszóródnak, mint a vadászpuska sörétje? Egyáltalán részecskékből áll a fény?

Féléber töprengésem azzal végződött, hogy nekiütköztem Kolja hátának, bevertem az orrom, és ijedtemben felkiáltottam. Tucatnyi hang pisszegett rám. Az előttem levő homályos figurák felé bandzsítva láttam, hogy egy jókora, hóborította szikladarab mellett verődtek össze. Vika a tetején állt: el nem tudtam képzelni, hogyan kapaszkodott fel csúszós, fagyott oldalán a sötétben.

– Felgyújtják a falvakat – szólt le Korszakovnak.

Amint kimondta, már éreztem is a füst szagát a levegőben.

– Megtalálták a hullákat – mondta Korszakov.

A németek a megszállt területek lakosainak mindig a szájukba rágták bosszúfilozófiájukat. Plakátokat szögeztek ki a falakra, közzétették az orosz nyelvű rádióadásaikban, megüzenték a kollaboránsaikkal: ha egy katonánkat megölitek, mi harminc oroszt ölünk meg. A partizánokat nehéz felkutatni, de öregeket, nőket és gyerekeket összeterelni könnyű, még akkor is, ha a fél ország menekül éppen.

Ha Korszakovot és embereit zavarta a tudat, hogy esti akciójuk miatt ártatlanokat mészárolnak le, suttogásukban ennek nem volt nyoma. Az ellenség már azzal totális hadviselést hirdetett, hogy megtámadta az országot. Újra és újra, nyomtatásban megfogadták, hogy felperzselik városainkat, rabigába hajtják a lakosságot. Nem harcolhattunk ellenük mértéktartóan. Nem válaszolhattunk félháborúval a totális háborúra. A partizánok továbbra is lelövöldözik majd a nácikat, a nácik továbbra is lemészárolják a civileket, és a fasiszták végül rájönnek, hogy akkor sem nyerhetik meg a háborút, ha harminc polgári lakossal végeznek minden katonáért. Brutális arány, de a brutális arányok mindig az oroszoknak kedveztek.

Vika lemászott a szikláról. Korszakov odament, és néhány szót váltott vele. Amikor elhúzott mellettünk, odavetette Koljának:

– Ennyit Novoje Koskinóról.

– Nem megyünk oda?

– Miért mennénk? A cél az lett volna, hogy napkelte előtt megérkezzünk, és nácikra vadásszunk. Érzed ezt a füstöt? Most már az Einsatz vadászik miránk.