15.

Lara hátravezetett bennünket egy kis hálószobába, ahol, gondoltam, a cárok idejében az inasok aludtak. Bronz gyertyatartót hozott két gyertyával, és egy kis íróasztalra állította. A fenyőlambériás falak dísztelenek voltak, az emeletes ágy matracaira nem húztak lepedőket, és majdnem hasra estem a megvetemedett padlódeszkákon, de a szoba jó meleg volt. A keskeny ablakokból egy holdfényben fürdő szerszámkamrára meg a hóban felborulva heverő talicskára lehetett látni.

Leültem az alsó matracra, és végigfuttattam az ujjam a falba vésett néven. ARKAGYIJ. Vajon mikor lakhatott Arkagyij ebben a szobában, és hol lehet most; talán vénember már, és épp odakinn fagyoskodik az éjszakában, vagy a temető földjében pihennek a csontjai? A bicskához mindenesetre értett, az ARKAGYIJ finom munkának látszott a fekete fafelületen, kunkorokkal és kacskaringókkal, s a nevet egy határozott metszéssel húzta alá.

Lara és Kolja megegyezett a kódban – csörömpölés fazékon, merőkanállal –, amellyel tudatják majd, hány német vendég érkezett a késő esti mulatságra. Amikor Lara kiment, Kolja szétszedte a pisztolyát, szépen sorba rakosgatta az alkatrészeit az íróasztalon, és egyenként ellenőrizte, majd végigtörölgette őket az inge ujjával, mielőtt újra összeszerelte volna a fegyvert.

– Lőttél már agyon embert? – kérdeztem.

– Nem tudom biztosan.

– Ez meg mit jelent?

– Azt, hogy a puskámat százszor is elsütöttem, úgyhogy lehet, hogy egy golyó eltalált valakit, nem tudom. – Visszalökte a tölténytárat a pisztoly agyába. – De amikor majd Abendrothot agyonlövöm, azt tudni fogom.

– Talán jobb lenne, ha most rögtön elmennénk.

– Te akartál idejönni.

– Mert pihennünk kellett. Meg ennünk. De már sokkal jobban érzem magam.

Megfordult, és rám nézett. Az ágyon ültem, tenyeremmel a lábam alatt, a kabát kiterítve mögöttem.

– Akár nyolcan is lehetnek – mondtam. – Nekünk meg csak egy pisztolyunk van.

– És egy késünk.

– Folyton Zoja jár az eszemben.

– Helyes – mondta Kolja. – Akkor is őrá gondolj majd, amikor belevágod a kést a hasába.

Feldobta a köpönyegét a felső matracra, utánamászott, és törökülésben elhelyezkedett rajta, a pisztolyt maga mellé tette. A köpönyeg zsebéből elővette a naplóját. A ceruza már csak akkora volt, mint a hüvelykujjam körme, de a megszokott sebességgel kezdett jegyzetelni vele.

– Nem hiszem, hogy képes leszek rá – szólaltam meg nagy sokára. – Nem hiszem, hogy bárkibe képes lennék beleszúrni egy kést.

– Akkor mindet nekem kell lelőnöm. Most már mennyi is, tizenegy napja, hogy nem szartam? Mi lehet a rekord?

– Valószínűleg sokkal több.

– Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor kijön.

– Kolja… miért ne mehetnénk el most azonnal? Fogjuk a lányokat, és menjünk vissza a városba. Sikerülni fog. Van elég élelmük, amit magunkkal vihetünk. Most már a vérkeringésünk is helyreállt. Vihetnénk pár pokrócot is…

– Hallgass ide. Tudom, hogy félsz. És igazad is van. Csak a hülye üldögélne nyugodtan egy házban, ahová nemsokára betoppan az Einsatzgruppe. Másrészt éppen ez az, amire vártál. Ez a mai éjszaka. Fel akarják perzselni a városunkat, halálra akarnak éheztetni bennünket. De mi olyanok vagyunk, mint Pityer téglái. Egy téglát nem lehet elégetni. Egy téglát nem lehet kiéheztetni.

Néztem a gyertyatartóban csurdogáló gyertyákat, a plafonon táncoló árnyékokat.

– Ezt hol hallottad? – kérdeztem végül.

– Melyiket, a téglákat? A hadnagyomtól. Miért? Téged nem lelkesít?

– A téglákig még úgy-ahogy jól hangzott.

– Nekem a téglák is tetszenek. „Egy téglát nem lehet elégetni. Egy téglát nem lehet kiéheztetni.” Jó ritmusa van.

– Ez az a hadnagy, aki aknára lépett?

– Ja. Szegény ember. Na jó, felejtsük el a téglákat. Megígérem, kicsi oroszlán, hogy nem fogsz idekinn meghalni. Kinyírunk pár nácit, és beszerezzük azokat a tojásokat. Van bennem valamennyi cigány vér, tudok olvasni a jövendőben.

– Nincs benned cigány vér.

– És ragaszkodni fogok hozzá, hogy az ezredes hívjon meg bennünket a lánya lakodalmára.

– Haha. Szerelmes vagy belé.

– Úgy van. Azt hiszem, tényleg beleszerettem abba a lányba. Több mint valószínű, hogy csak egy hülye kurva, de akkor is. Feleségül akarom venni, egy szót se kell szólnia. Nem kell főznie rám, nem kell gyerekeket szülnie nekem. Csak korcsolyázzon a Néva jegén, ennyit akarok. Piruettezzen egyet a nyitott szám fölött.

Néhány pillanatra sikerült elfeledtetnie velem a félelmet, de aztán visszatért. Már nem is emlékeztem rá, hogy mikor nem féltem, de aznap éjjel a szokásosnál is rosszabb volt. Annyi lehetőség, ami megrémisztett. Ott a megszégyenülés lehetősége, hogy megint a cselekvés peremén fogok kucorogni, miközben Kolja a németekkel harcol; csak éppen most ő is meg fog halni, tudtam. Aztán ott volt a fájdalom lehetősége, hogy olyan kínzást kell elszenvednem, mint Zojának, hogy a fűrész fogai belemarnak a bőrömbe, az izmaimba, a csontomba. És ott volt a halál egészen valószínű lehetősége. Sosem értettem azokat, akik azt mondják, hogy legjobban a nyilvánosság előtti megszólalástól, vagy a pókoktól, vagy más hasonló apróságoktól félnek. Hogy lehet bármitől jobban félni, mint a haláltól? Minden másban ott a menekvés reménye: a béna még mindig olvashat
Dickens-regényt, a tébolyult előtt egészen abszurd szépségek villanhatnak fel egy-egy pillanatra.

Rugónyikorgást hallottam, és felnézve láttam, hogy Kolja kihajol a matracáról, felfordított arca lepislog rám, koszos szőke fürtjei összevissza lógnak. Úgy tűnt, aggódik miattam, és ettől majdnem sírva fakadtam. Az egyetlen ember, aki még tudja, mennyire félek, az egyetlen, aki még tudja, hogy élek, de esetleg ma éjjel meghalok, ez az egyetlen ember egy hencegő dezertőr, akivel három napja ismerkedtem meg, egy idegen, egy kozáksarjadék, az utolsó barátom.

– Ez majd felvidít – mondta, és az ölembe dobott egy csomag kártyát.

Rendes kártyalapoknak látszottak, amíg meg nem fordítottam őket. Mindegyiknek a hátán más-másféleképpen fényképezett nő volt, némelyik pucér, némelyik harisnyakötőben és csipkés fűzőben, nagy melleik előbuggyantak a tenyereik fölött, és mind szétnyílt szájjal néztek a lencsébe.

– Azt hittem, csak sakkban nyerhetem el ezeket.

– Óvatosan bánj velük. Be ne gyűrd a sarkukat. Egyenesen Marseille-ből valók.

Figyelte, ahogy megkeverem az aktokat, és mosolyogva nézte, ha egy-egy modellnél megálltam.

– Az itteni lányokhoz mit szólsz? Négy szépség. A mai éjszaka után hősök leszünk, remélem, tudod. Le se fognak szállni rólunk. Te melyiket választod?

– A mai éjszaka után halottak leszünk.

– Ne beszélj zöldségeket, barátom.

– Azt hiszem, nekem a kicsi tetszik, a dundi karú.

– Galina? Na jó. Eléggé kisboci, de rendben, megértem.

Egy darabig csendben maradt, én meg egy meztelen felsőtestű, lovaglónadrágos, ostorpattogtató nő képét gusztáltam.

– Idehallgass, Lev, ha a mai éjszakán túl leszünk, ígérd meg, hogy beszélni fogsz azzal a kisbocival. Ne szaladj el, mint valami málészájú kölyök. Komolyan mondom. Tetszel neki. Láttam, ahogy rád nézett.

Tisztában voltam vele, hogy Galina egyáltalán nem nézett rám. Kolját nézte, akárcsak a többiek, és ezt ő is pontosan tudta.

– Hát a kiszámított nemtörődömség? Azt mondtad, Az udvari kopó szerint úgy a legkönnyebb meghódítani egy nőt, ha…

– Más az, ha egy nőre ügyet se vetünk, és más, ha csábítgatjuk. Csábítgatni pedig rejtélyességgel a legcélszerűbb. Ő azt akarja, hogy fuss utána, te meg csak körözöl. Ugyanez a helyzet a szexszel is. Az amatőr lerántja a nadrágját, és már be is vágja, mintha csak egy halat szigonyozna. De a tehetséges férfi tudja, hogyan kell cukkolni, körözni, közelebb menni, hátralépni.

– Ez itt például nem rossz – mutattam fel egy lapot, amelyen a nő bikaviadorként pózolt, kezében vörös köpennyel, de semmi más nem volt rajta, csak a kalapja.

– Nekem is az a kedvencem. Amikor annyi idős voltam, mint te, vagy húsz zoknit megtöltöttem, miközben őt néztem.

– Az Úttörő Igazság szerint a maszturbálás elfojtja a forradalmi lendületet.

– Biztos igaza van. Proudhon szerint viszont…

Sose tudtam meg, hogyan vélekedett a kérdésről Proudhon. Egy réz merőkanál kettőt koppant egy rézlábason. Mindketten felültünk a matracon.

– Korán jöttek – suttogta Kolja.

– És csak ketten vannak.

– Rosszul választották meg az éjszakát. – Alig mondta ki ezeket a szavakat, a kanál megint koppant a lábason: egyet, kettőt, hármat, négyet.

– Hat – súgtam.

Kolja átlendítette a lábát az ágy szélén, és csendesen leereszkedett a padlóra, pisztollyal a kézben. Elfújta a gyertyákat, és kilesett az ablakon, de a rossz oldalán voltunk a háznak, nem láttunk semmit. Autóajtók csapódását hallottuk.

– Megmondom, mit csinálunk – szólt Kolja halkan, nyugodtan. – Várunk. Hadd engedjék el magukat, melegedjenek meg, igyanak pár pohárral. Levetkőznek, és egy kis szerencsével nem lesznek a fegyvereik közelében. Ne feledd, nem harcolni jöttek. Szórakozni jöttek, kiélvezni a lányokat. Hallod? Nálunk az előny.

Bólintottam. Mondhatott Kolja, amit csak akart, a számtan nagyon ellenünk volt. Hat német, kettőnkkel szemben. Próbálnak-e majd segíteni a lányok? Zojáért a kisujjukat se mozdították, de hát mit tehettek volna érte? Hat német, és nyolc golyó a Tokarevben. Reménykedtem, hogy Kolja jó lövő. Úgy futott végig bennem a félelem, mint a villanyáram, az izmaim rángani kezdtek, a szám kiszáradt. Sokkal inkább ébren voltam, mint bármikor, mintha ez a pillanat a Berjozovka melletti udvarházban életem első valódi pillanata volna, és minden, ami előtte volt, csak görcsös álom. Érzékeim bámulatosan felerősödtek, úgy reagáltak a krízisre, hogy minden információt a rendelkezésemre bocsátottak. Hallottam a hó ropogását a csizmák alatt. Éreztem a tűzhelyen égő fenyőtűket: régi trükk a ház beillatosítására.

Puskalövés: összerezzentünk. Némán álltunk a sötétben, próbáltuk felfogni, mi történt. Néhány másodperc múlva még több puskalövés követte az elsőt. Hallottuk, hogy a németek egymás szavába vágva, kétségbeesetten ordítoznak.

Kolja az ajtóhoz rohant. Szerettem volna rákiáltani, hogy várjon, hogy van egy tervünk, és a terv az, hogy várunk, de nem akartam egyedül maradni, miközben odakinn puskák durrognak, és a németek mindenféle ronda szavakat ordibálnak.

Beszaladtunk a nagy szobába, és rögtön hasra is vágódtunk, amint egy golyó átrepült az egyik bordázott ablakon. A négy lány is a padlón hasalt, karjukkal védve az arcukat az esetleges üvegszilánkok ellen.

Már fél éve háborúban éltem, de még sohasem voltam ennyire közel a tűzharchoz, és fogalmam sem volt róla, hogy kik harcolnak. Géppisztolyok ugatását hallottam közvetlenül a ház elől. A puskalövések messzebbről jöttek, talán az erdő széléről. Golyók kopogtak az udvarház kőfalain.

Kolja odakúszott Larához, és oldalba bökte.

– Ki lő rájuk?

– Nem tudom.

Odakinn felberregett egy autó motorja. Ajtók csapódtak, a kocsi gyorsított, kerekek pörögtek a havon. A puskalövések megszaporodtak, egymás után csattantak, golyók fúrtak át fémlemezeket: egészen más hang volt, mint amikor kövön koppantak.

Kolja guggoló tartásban odaaraszolt az ajtóhoz, fejét az ablakpárkányok szintje alá húzva. Követtem. Háttal az ajtónak feltérdeltünk. Kolja még egyszer ellenőrizte a pisztolyát. Én előhúztam a német kést a bokám mellől. Tudtam, hogy hülyén nézhetek ki vele, mint a gyerek, aki az apja beretvájával hadonászik. Kolja rám vigyorgott, mint aki mindjárt elröhögi magát. Milyen furcsa, gondoltam. Itt vagyok egy csata kellős közepén, mégis tisztán észlelem a gondolataimat, idegesít, hogy milyen nevetséges lehetek, kezemben a késsel, miközben mindenki más puskával meg géppisztollyal érkezett a harcba. Sőt azt is észlelem, hogy mindent észlelek. Úgy röpködnek a levegőben a golyók, mint a dühös darazsak, nekem meg egyfolytában zakatol az agyam.

Kolja az ajtógombra tette a kezét, és lassan elfordította.

– Várj – mondtam. Pár pillanatig nem mozdultunk. – Most nem hallok semmit.

A fegyverropogás hirtelen abbamaradt. Az autó motorja még járt, de a kerekek már nem forogtak. A német hangok éppen olyan váratlanul hallgattak el, mint a golyók. Kolja rám nézett, és lassan résnyire nyitotta az ajtót, hogy kikukucskálhassunk. A hold magasról sütött, és brutális tájképet világított meg: fehér anorákos einsatzkommandósok hevertek a hóban, egy Kübelwagen gurult lassan az eltakarítatlan behajtón, ablakai szétlőve, motorblokkja füstölgött. A vezető melletti ülésről egy halott lógott ki, kezében még mindig géppisztolyt szorongatva. Egy másik Kübel, amely hegyesszögben parkolt a ház oldalánál, meg se mozdult a lövöldözés kitörése óta. Közte és a ház között két német feküdt, koponyájukból sötét massza szivárgott a hóra. Épp hogy csak felfogtam, milyen pontos lövések lehettek, mennyire érthette a dolgát a mesterlövész, amikor golyó fütyült el Kolja és az én fejem között, úgy sivított a levegőben, mint a megpendített húr.

Visszagurultunk a házba, Kolja berúgta az ajtót. Kezéből tölcsért formálva odakiáltott az ajtó melletti betört ablak felé.

– Oroszok vagyunk! Hé! Hé! Oroszok vagyunk!

Hosszú másodpercekre csend lett, azután egy távoli hang válaszolt:

– Én kurva fritznek nézlek benneteket!

Kolja felröhögött, és vállon bokszolt jókedvében.

– Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov a nevem! – kiáltotta az ablak felé. – Az Engelsz proszpekten lakom!

– Ez aztán az eredeti név! Ilyet bármelyik náci kitalálhat, aki tanult egy kicsit oroszul!

– Engelsz proszpekt? – kiáltotta egy másik hang. – Minden kurva városban van egy Engelsz proszpekt!

Kolja nevetve belemarkolt a kabátom elejébe, és megrázott, mert a vére tele lett adrenalinnal, mert élt, és örült, és muszáj volt megráznia valamit. Közelebb kúszott a betört ablakhoz, óvatosan kerülgetve a padlóra hullott üvegcserepeket.

– Olyan az anyád picsája, mint egy alagút! – kiabálta. – De bármikor kinyalom a redvás belsejét, amikor csak akarja!

Hosszú csend következett, de Kolját nem zavarta. Nagyokat röhögött magában, és úgy kacsintott rám, mint a török háborúk veteránja, aki éppen sértéseket vág a cimborái fejéhez a gőzfürdőben.

– Na, ehhez mit szóltok? – ordított ki az ablakon. – Mond ilyet bármelyik náci, aki tanult egy kicsit oroszul?

– Melyikünk anyjának a picsáját emlegeted? – Ez már közelebbről hangzott.

– Nem azét, aki ilyen jól lő. Valamelyiktek kész céllövő zseni.

– Van fegyvered? – kérdezte a hang.

– Egy Tokarev pisztoly.

– Hát a kis barátodnak?

– Csak egy kése.

– Lépjetek elő mind a ketten! És fel a kezekkel, különben a barátom leszedi az apró tökeiteket!

Lara és Nyina a szóváltás közben kikúszott hozzánk az előszobába, hálóingük üvegtörmelék strasszal volt kidekorálva.

– Megölték őket? – súgta Nyina.

– Mind a hatot – mondtam. Azt hittem, a lányok örülni fognak, de a hír hallatán nyugtalanul néztek össze. Annak az életnek, amit az utóbbi hónapokban éltek, vége. Menekülniük kell, és sosem fogják tudni, honnan jön a következő falat, hol aludhatnak legközelebb. Ez persze oroszok millióira is igaz volt, de a lányoknak nehezebb. Ha a németek megint elkapják őket, Zojáénál is szörnyűbb büntetés vár rájuk.

Kolja az ajtógombra tette a kezét, de Lara megmarkolta a lábát.

– Ne! – mondta. – Nem bíznak benned.

– Miért ne bíznának? Én a Vörös Hadsereg katonája vagyok.

– Igen, de ők nem. Itt harminc kilométeres körzetben nincs katonai alakulat. Azt fogják hinni, hogy dezertáltál.

Kolja elmosolyodott, és rányomta a tenyerét a lány szájára.

– Szerinted dezertőrnek nézek ki? Nyugalom. Vannak papírjaim.

Larára nem hatott a papírok említése. Amint Kolja megint a kilincs után nyúlt, közelebb kúszott a betört ablakhoz.

– Köszönjük, hogy megmentettetek bennünket, elvtársak! – kiáltotta. – Ezek ketten a barátaink! Kérlek, ne lőjetek rájuk!

– Azt hiszed, elhibáztam volna a szőke tökfejét, ha le akarom szedni? Mondd meg annak a bohócnak, hogy jöjjön elő!

Kolja kinyitotta az ajtót, és magasra emelt kézzel kilépett. Hunyorogva vizslatta a hótakarót, de a harcosokat továbbra sem lehetett látni.

– Szólj a törpének, hogy ő is dugja ki az orrát!

Lara és Nyina ijedten nézett rám, de aztán Lara bátorítóan bólintott, hogy nem lesz semmi baj. Hirtelen megharagudtam rá: ő miért nem megy ki? És miért vannak itt egyáltalán? Ha az udvarház üres lett volna, Kolja és én megalszunk benne, és reggel kipihenten, megszáradva továbbállunk. Átfutott a fejemen ez a gondolat, de rögtön el is szégyelltem magam az abszurditása miatt.

Nyina megszorította a kezemet, és rám mosolygott. Messze a legszebb lány volt, aki valaha is rám mosolygott. Megképzett előttem, amint elmesélem Oleg Antokolszkijnak a jelenetet: Nyina apró keze az enyémet szorongatja, halvány szempillái verdesnek, mert aggódik a biztonságomért. Még akkor is ezt meséltem magamban, amikor már elmúlt a pillanat, megfeledkezve arról, hogy Oleg aligha hallgathatná végig a történetemet, hiszen minden valószínűség szerint a Voinov utca törmeléke alatt fekszik.

Próbáltam visszamosolyogni Nyinára, kevés sikerrel, aztán a kezemet feltartva kiléptem az ajtón. Mióta a háború kitört, száz meg száz beszámolót olvastam a haza hőseiről. Egyik se volt hajlandó hősnek tekinteni magát. Ők csak a haza hű fiai, akik a fasiszta betolakodóktól védik az országot. Amikor a riporter megkérdezte tőlük, miért rohamozták meg a bunkert, miért kapaszkodtak fel a harckocsi tetejére, hogy kézigránátot ejtsenek a tornyába, egytől egyig azt válaszolták, hogy egyáltalán nem gondolkodtak el rajta, ők csak azt tették, amit minden becsületes orosz megtett volna a helyükben.

Ezek szerint a hősök meg a jó alvók egyformán ki tudják kapcsolni a fejükben a gondolkodást. A gyáváknak meg az álmatlanoknak, az én fajtámnak viszont egyfolytában zakatol az agyuk. Amikor kiléptem az ajtón, azt gondoltam magamban: Itt állok egy Berjozovka melletti udvarház előtt, és partizánok szegeznek fegyvert rám.

Kolja szélesen vigyorgó arcából ítélve ő egyáltalán nem gondolkodott. Álltunk egymás mellett, míg láthatatlan vallatóink alaposan szemügyre nem vettek bennünket. A kabátunk benn maradt, vacogtunk az éjszakai levegőben, a hideg a csontvelőnkig hatolt.

– Bizonyítsátok be, hogy közülünk valók vagytok. – A hang egy hólepte szénaboglya felől jött, és amikor kitisztult a látásom, észre is vettem az árnyékban térdelő férfit, vállához emelt puskával. – Lőjétek fejbe a németeket.

– Ez nem valami nagy próba – mondta Kolja. – Egytől egyig halottak.

Már meg se lepett, hogy ez minden helyzeten képes rontani még egy kicsit. Lehet persze, hogy az a hős, aki fel sem fogja, hogy ő is sebezhető. Ezek szerint akkor vagy bátor, ha fingod sincs róla, hogy halandó vagy?

– Mi azért élünk még mindig – mondta a partizán az árnyékból –, mert akkor is fejbe lőjük őket, ha azt hisszük, hogy halottak.

Kolja bólintott. Odament az üresben járó Kübelhez, amely végre elakadt, kerekei egy méter mélyen merültek a hóba.

– Figyelünk – mondta a partizán. – Egy golyó mindegyiknek a fejébe.

Kolja belelőtt a halott sofőrbe és halott utasába; a torkolattűz olyan volt az éjszakában, mintha fényképezőgép villogna. Megfordult, átvágott a havon, és belelőtt az elterült németekbe is.

A hatodiknál, amint lehajolt, hogy az elesett einsatzkommandós fejéhez nyomja a pisztolyt, hallott valamit. Letérdelt, fülelt egy pillanatig, azután felállt.

– Ez még él.

– Ezért fogod agyonlőni.

– Talán mondhatna valami hasznosat.

– Úgy néz ki, mint aki tud beszélni?

Kolja a hátára fordította a németet. Az ember halkan nyöszörgött. Rózsaszín hab bugyborékolt a szájából.

– Nem.

– Mivelhogy szétlőttük a tüdejét. Na, tégy neki egy szívességet, végezz vele.

Kolja felállt, célzott, és homlokon lőtte a haldoklót.

– Pisztolyt eltenni.

Kolja engedelmeskedett, mire előjöttek rejtekhelyükről a partizánok: szénaboglyák mögül léptek ki, a mezőket elválasztó alacsony kőfalakon másztak át, az erdő széle felől baktattak a hóban. Egy tucat férfi hosszú kabátban, kezükben puska, leheletük a fejük felett gőzölgött, amint az udvarházhoz közeledtek.

A legtöbb parasztnak látszott, prémsapkájuk a homlokukba húzva, arcuk széles, lapos, barátságtalan. Nem egyforma uniformisban voltak. Néhányan katonai bőrcsizmát viseltek, mások szürke nemezt; néhányan barna nagykabátot, mások szürkét. Az egyik mintha a finn síalakulatok fehér álcaruhájába bújt volna. Legelöl az jött, akit a vezérüknek néztem, állán egyhetes borosta feketéllett, vállán régi vadászpuska lógott. Később, éjjel megtudtam, hogy Korszakov a neve. Ha volt is kereszt- és apai neve, azokról nem értesültem. Alighanem a Korszakov sem az igazi neve volt: a partizánok paranoiásan titkolták a kilétüket, méghozzá jó okkal. A helyi ellenállásra az einsatzkommandósok azzal reagáltak, hogy kivégezték az ismert ellenállók családját.

Korszakov és két bajtársa odajött hozzánk, a többi partizán pedig átkutatta a halott németeket, elszedve tőlük a géppisztolyokat, lőszert, leveleket, kulacsokat, karórákat. A fehér álcaruhás letérdelt az egyik hullához, és megpróbálta lerángatni az ujjáról az arany karikagyűrűt. Nem jött le, ezért a szájába vette a halott ujját. Észrevette, hogy nézem, rám kacsintott, kihúzta a megnedvesített ujjat a szájából, és lecsúsztatta róla a gyűrűt.

– Ne féljetek tőlük – mondta Korszakov, amikor észrevette, hogy figyelek. – Éntőlem féljetek. Mit kerestek itt?

– Azért jöttek, hogy megszervezzék a partizánokat – mondta Nyina. Mezítláb lépett ki Larával a házból, karjukat a testük köré fonták, a szél a hajukat cibálta.

– Nafene. Talán szervezetlennek látszunk?

– Jó barátok. Ők ölték volna meg a németeket, ha ti nem jöttök.

– Igazán? Kedves tőlük. – Elfordult, és odakiáltott a partizánoknak, akik éppen a kocsiban ülő halottakat kutatták át. – Na, mink van?

– Apróhalak – kiáltott vissza egy szakállas partizán, felmutatva a parolikat, amiket a tisztek gallérjáról tépkedett le. – Hadnagyok meg főhadnagyok.

Korszakov vállat vont, és újból Nyinára nézett, felmérve fakó lábszárát meg a csípője formáját a hálóing alatt.

– Menjetek be – mondta. – Öltözzetek föl. A németek halottak, abbahagyhatjátok a kurválkodást.

– Ne nevezz kurvának!

– Annak nevezlek, aminek akarlak. Befelé!

Lara kézen fogta Nyinát, és behúzta a házba. Kolja utánuk nézett, majd a partizánparancsnok felé fordult.

– Goromba vagy, elvtárs.

– Nem vagyok az elvtársad. Ha nem jövök, most már német fütykösök állnának ki belőlük.

– Akkor is…

– Pofa be! Katonai egyenruhát hordasz, mégsem vagy az egységednél. Dezertáltál?

– Különleges küldetésben járunk. A papírok a köpönyegemben vannak, benn a házban.

– Minden kollaboránsnak vannak papírjai.

– Nekem Grecsko ezredestől, az NKVD tisztjétől van levelem, amely felhatalmaz rá, hogy itt legyek.

Korszakov vigyorogva az embereihez fordult.

– És ez a Grecsko ezredes talán errefelé is parancsol? Imádom, amikor városi rendőrök utasítgatnak bennünket.

A mellette állók egyike, nyurga legény közelülő szemekkel, hangosan fölnevetett, kivillantva rossz fogait. A másik azonban nem nevetett. Téli álcakezeslábas volt rajta, barna és fehér hullámos foltokkal: szemkápráztató avarmintázat. Nyúlszőr sapka alól nézett ránk. Alacsony volt, nem magasabb nálam, fiatal, rózsaszín arcán nyoma se látszott borostának. Szép vonalú és szép csontozatú volt az arca, telt ajka görbe mosolyra húzódott, ahogy rám pillantott.

– Talán valami furcsát látsz? – kérdezte, és akkor döbbentem rá, hogy nem férfi szól hozzám.

– Te lány vagy – bökte ki Kolja, és rámeredt. Mindkettőnk helyett hülyén éreztem magam.

– Ne tátsátok a szátokat – mondta Korszakov. – Ő a legjobb céllövőnk. Látjátok azokat a félfejű fritzeket? Ő csinálta.

Kolja füttyentett, és a lányról a halott németekre, aztán meg a mezőket szegélyező erdőszélre nézett.

– Onnan? Mennyi lehet, négyszáz méter? Mozgó célra?

A lány megvonta a vállát.

– Amikor hóban futnak, nem kell nagyon eléjük lőni.

– Vika meg akarja dönteni Ljudmila Pavlicsenko rekordját – mondta a nyúlfogú. – A legjobb női mesterlövész címre pályázik.

– Hánynál tart most Mila? – kérdezte Kolja.

– A Vörös Csillag szerint kétszáznál – felelte Vika, a szemét forgatva. – A hadsereg megerősített találatot ír jóvá neki, ahányszor csak az orrát kifújja.

– Ez német puska, nem?

– K–98-as – válaszolta, rácsapva a tenyerével a csőre. – A világ legjobb ismétlőpuskája.

Kolja oldalba bökött a könyökével, és odasúgta:

– Nekem máris kezd felállni.

– Mi van? – kérdezte Korszakov.

– Csak azt mondtam, hogy lefagy a tököm, ha még sokáig ácsorgunk idekinn… bocsánat, hölgyem. – Kolja szertartásosan meghajolt Vika felé, majd visszafordult Korszakovhoz. – Ha a papírjaimat akarod látni, menjünk be, és nézd meg a papírjaimat. Ha agyon akarod lőni a honfitársaidat itt a hóban, rajta, lődd agyon őket. De ne álldogáljunk tovább a hidegben.

A partizán láthatólag sokkal szívesebben puffantotta volna le Kolját, mint hogy a papírjait nézegesse, de a Vörös Hadsereg katonáját megölni nem csekélység, főleg ennyi szemtanú előtt. De nem akarta túl hamar beadni a derekát, nehogy megszégyenüljön. Így hát farkasszemet néztek egymással még vagy tíz másodpercig, nekem meg bele kellett harapnom a számba, hogy ne vacogjon a fogam.

Vika vetett véget a dolognak.

– Ezek itt egymásba szerettek – mondta. – Nézzétek csak őket! Nem bírják eldönteni, hogy egymás torkának essenek, vagy hemperegjenek egyet pucéron a hóban.

A többi partizán nevetett, Vika pedig elindult a ház felé, ügyet se vetve Korszakov mérges tekintetére.

– Éhes vagyok – jelentette ki. – Ezek a lányok olyanok, mintha egész télen disznósültet ettek volna.

A férfiak követték, vitték magukkal a szajrét; alig várták, hogy felcseréljék a kinti hideget a ház melegével. Néztem, ahogy Vika topog az ajtóban, leveri a havat a csizmájáról, és azon tűnődtem, milyen lehet a teste a téli álcakezeslábas meg a gyapjú- és nemezrétegek alatt.

– A tiéd? – kérdezte Kolja Korszakovtól, miután Vika belépett a házba.

– Viccelsz? Inkább fiú ez, mint lány.

– Akkor jó – mondta Kolja, és belebokszolt a karomba. – Mert azt hiszem, a barátom máris fülig szerelmes.

Korszakov rám nézett, és elröhögte magát. Mindig utáltam, ha kinevettek, de most egyenesen jólesett. Már tudtam, hogy nem fog megölni bennünket.

– Sok szerencsét, kölyök. Ne feledd, fél kilométerről képes kilőni a szemedet!