16.

Korszakov egy órát adott az embereinek, hogy megmelegedjenek és jóllakjanak, és most a nagy szobában hevertek szanaszét, zoknijaik a tűzhely előtt száradtak, kabátjaikat a padlóra teregették. Vika hanyatt feküdt a lószőr szófán, a falra szögezett kőszáli kecskefej alatt, lába bokában keresztbe téve, ujjai a mellére helyezett nyúlszőr sapkájával játszadoztak. Sötétvörös haját olyan rövidre nyíratta, mint a fiúk, és olyan piszkos volt, hogy teljesen összecsomósodott. Elmerülten nézegette a legyilkolt állat üvegszemét, gondolom, a vadászatról ábrándozott, meg a vadász lövéséről, hogy tiszta találat volt-e, vagy a sebzett vad még kilométereket futott, nem tudván, hogy a halál már befészkelte magát az izmaiba meg a csontjaiba, azt az ólmot már soha többé nem lesz képes lehagyni.

Én az ablakpárkányon ücsörögtem, és őt néztem, vigyázva, hogy észre ne vegye, hogy nézem. A kezeslábasát levetette száradni. Alatta vastag gyapjú favágóinget viselt, amely eredetileg egy kétszer akkora férfié lehetett, meg két hosszú alsót. A legtöbb vörös hajúval ellentétben egy árva szeplő sem volt az arcán. A felső ajkát rágcsálta girbe-gurba kis alsó fogaival. Nem tudtam levenni róla a szememet. Egyetlen férfi se mondta volna szexbombának – igencsak alultáplált volt, ráadásul úgy festett, mint aki egy hete erdőben alszik –, én mégis nagyon szerettem volna meztelenül látni. Szerettem volna kigombolni azt a favágóinget, félredobni, és végignyaldosni a halvány hasát, lehántani róla az alsónadrágokat, és megcsókolgatni azt a vékony combját.

Ez az igen eleven álmodozás új volt nekem. Ennyire felhevítették volna a képzeletemet Kolja pornográf kártyái? A fantáziálásom általában sokkal szűziesebb, már-már anakronisztikus volt: elképzeltem Vera Oszipovnát, amint teljesen felöltözve csellózik nekem hálószobája magányában, én pedig dicsérem a játékát, és lenyűgözöm ékesszólásommal, zenei szakszókincsemmel. A fantáziálás azzal végződik, hogy vadul csókolózunk, Vera előrerúgó lába feldönti a kottaállványt, az arca piros és forró, én meg rejtélyes mosolyt villantok rá, és otthagyom, félrecsúszott gallérral, felül kigombolt blúzában.

Fantáziálásom azért ért véget a szex előtt, mert féltem a szextől. Nem tudtam, hogyan kell csinálni. Még ahhoz se tudtam eleget, hogy úgy tegyek, mintha tudnám. A hozzá való anatómiát még csak értettem, de az aktus geometriájával hadilábon álltam, s nem lévén se apám, se bátyám, se közeli barátom, megkérdezni sem volt kitől.

De a Vika iránti éhségemben nem volt semmi szűzies. Szerettem volna ráugrani bokáig letolt nadrágban. Ő majd megmutatná, mi hová való, aztán ha ezt tisztáztuk, máris a hátamat kaparászná koszos, lerágcsált körmeivel, feje ívben hátrahajlana, hosszú fehér nyaka az állkapcsa alatt verdeső érrel a szemem elé tárulna, súlyos szemhéja fölnyílna, és kék szemében úgy összeszűkülne a pupilla, hogy nem lenne nagyobb a pontnál a mondat végén.

A házban az összes nő – Nyina és Galina, Lara és Oleszja – szebb volt Vikánál első látásra. A hajuk hosszú és rendezett, a kezük feje nem csupa sár, még a szájuk is ki volt rúzsozva. Ki-be jártak, dióbelet és sózott retket hoztak tálkákban. Most új csapat férfinak kellett a kedvére tenniük: ezek honfitársak ugyan, de akkor is veszélyesek, kiszámíthatatlanok. Az egyik, aki törökülésben ücsörgött a padlón, a tűz mellett, elkapta Galina kövérkés csuklóját, amint lehajolt hozzá, hogy teletöltse a vodkáspoharát.

– Szétnéztél már odakinn? A barátod is ott fekszik, pofával a hóban?

Mellette ülő társa felröhögött, és a partizán lerántotta Galinát az ölébe. A lány hozzá volt szokva a durva bánásmódhoz, nem kiáltott fel, és egy csepp vodkát sem loccsantott ki.

– Hoztak nektek sok finomságot? Biztosan, nézzétek csak ezt a pofikát! – Végighúzta bütykös hüvelykujját a puha, rózsás arcon. – És mivel háláltátok meg? Bármivel, amit csak kértek, igaz-e? Meztelenül táncoltatok nekik, miközben a „Horst Wessel”-t énekelték? Leszoptátok őket, miközben snapszot vedeltek?

– Szállj le róla – mondta Vika. Még most is hanyatt feküdt, a vadkecskefejet nézve, és vastag gyapjúzokniba bújtatott lába valami nem hallható dal ütemére billegett. Színtelen volt a hangja: nem lehetett megállapítani, hogy dühös-e. Amint kimondta ezeket a szavakat, máris azt kívántam, bárcsak én mondtam volna ki őket. Bátor gesztus lett volna, valószínűleg öngyilkos, de Galina jó volt hozzám, meg kellett volna védenem, nem azért, mintha olyan nemes lelkű volnék, hanem hogy jó benyomást tegyek Vikára. De a cselekvés pillanatában ledermedtem: ez is olyan gyávaság volt, amin évekig rágódhatok majd. Kolja habozás nélkül közbeavatkozott volna, de ő a hátsó hálószobában volt, az ezredes menlevelét mutatta meg Korszakovnak.

A Galina csuklóját szorongató partizán elbizonytalanodott. Tudtam, hogy fél. Olyan régóta féltem magam is, hogy mindenkiben azonnal megorrontottam a félelmet. De azt is tudtam, hogy vissza fog vágni, meg akarja mutatni a bajtársainak, hogy nem fél, holott mindenki tudta, hogy fél.

– Mi bajod? – bökte ki végül. – Talán magadnak akarod?

Gyenge próbálkozás, a barátai nem is nevettek. Vika rá se bagózott. Még csak feléje sem nézett. Az egyetlen jele, hogy hallotta, az volt, hogy lassú mosoly terült szét az arcán, de az sem volt világos, hogy a visszavágáson mulat-e, vagy talán a kecskefej üveges tekintetére reagál. A partizán néhány másodperc múlva felmordult, eleresztette Galinát, és erőtlenül hátba taszította.

– Na, szolgáld ki a többieket is! Olyan régóta vagy rabszolga, hogy már csak erre vagy jó.

Ha a partizán sértései megsebezték is, Galina ügyesen leplezte. Vodkát töltött a szobában levő férfiaknak, akik udvariasan, bólogatva megköszönték.

Egy percnyi tétovázás után, hogy vajon mennyire válok vele nevetségessé, odamentem a lószőr szófához, és leültem Vika szürke gyapjúzoknis lába mellé. A kecske szakálla éppen a fejem fölött lengett. Felnéztem rá, aztán Vikára pillantottam. Farkasszemet nézett velem, várva, hogy miféle röhejes dologgal fogok előhozakodni.

– Az apád vadász volt? – kérdeztem. Ezt a kérdést fogalmazgattam magamban, míg a szoba túlsó végében ácsorogtam. Amint kimondtam, már nem is értettem, miért képzeltem, hogy ez jó nyitás lesz. Valami újságcikk járhatott az eszemben a mesterlövészekről, arról, hogy Szidorenko mókusokra lövöldözött gyerekkorában.

– Mi?

– Az apád… gondoltam, azért tudsz ilyen jól lőni.

Nem tudtam megállapítani, hogy unalom vagy ingerültség tükröződik azokban a kék szemekben. Így közelről, az olajlámpák meg a tűzhely fényénél, láttam, hogy apró pattanások virítanak a homlokán.

– Nem. Nem vadász volt.

– Gondolom, sok mesterlövész vadászként kezdte… Mintha olvastam volna erről valamit.

Már nem engem nézett, újra a kőszáli kecskét fixírozta. Annyira se voltam neki érdekes, mint egy kitömött állat. A többi partizán viszont engem lesett, vigyorogva oldalba bökték egymást, sugdolóztak, nevetgéltek.

– Hol szerezted azt a német puskát? – kérdeztem kétségbeesetten, mint a kártyás, aki akkor is emeli a tétet, ha egyre rosszabb lapokat húz.

– Egy némettől.

– Nekem is van egy német késem. – Felgyűrtem a nadrágom szárát, kivettem a hüvelyéből a kést, és megforgattam, hogy a pompás acélon megcsillanjon a fény. Ez végre felkeltette a figyelmét. Kinyújtotta a kezét, és én odaadtam neki. Kipróbálta az élét a karján.

– Borotválkozni is lehetne vele – mondtam. – Nem mintha neked… úgy értem…

– Hol találtad?

– Egy németen.

Elmosolyodott, és én nagyon büszke voltam a válaszomra, mintha valami rettentően okosat mondtam volna, méghozzá ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan ő beszélt.

– Hát a németet hol találtad?

– Egy halott ejtőernyős volt, Leningrádban. – Reméltem, hogy ez is eléggé homályosra sikerült, és nyitva hagyja a lehetőséget, hogy esetleg én öltem meg azt az ejtőernyőst.

– Ledobják őket Leningrádba? Elkezdődött?

– Csak valami kommandós diverzió volt, azt hiszem. Alig páran jutottak be. Ráfáztak a fritzek. – Reméltem, hogy ez is eléggé lezser fogalmazásnak hat, és olyan gyilkosnak tüntet fel, akinek semmibe sem telik elintézni egy ellenséget.

– Te ölted meg?

Kinyitottam a számat, készen rá, hogy hazudjak, de ahogy rám nézett, azzal a gúnyos mosolyával, amitől egyszerre dühödtem fel, s szerettem volna megcsókolni azt a legörbülő ajkat…

– Nem, a hideg. Én csak azt láttam, hogy leesik.

Bólintott, visszaadta a kést, a feje mögé nyújtotta a karját, és hatalmasat ásított, esze ágában sem volt eltakarni a száját. A fogai olyanok voltak, mint a gyerekeké, nagyon aprók és egyenetlenek. Elégedettnek látszott, mintha csak az imént evett volna végig egy kilencfogásos vacsorát a legjobb borokkal, pedig láttam, hogy csak egy fekete retket majszolt el.

– A hideg Oroszország anyácska legősibb fegyvere – mondtam; a rádióban hallhattam ezt a közhelyet. Máris visszaszívtam volna, mert lehet, hogy igaz, de hónapok óta már csak propagandaklisének számított. Hülyén vigyorgó úttörőnek éreztem magam tőle, akik fel-alá masíroznak a parkokban, és a Mint a mókus fenn a fán-t harsogják.

– Nekem is van késem – mondta Vika, azzal előhúzott az övéből egy nyírfa nyelű tőrt, és a markolatával előre felém nyújtotta.

– Elég gyengének látszik.

– Nem az. – Előrehajolt, és végigfuttatta mutatóujját a penge recés felületén. – Ez damaszkuszi acél.

Most elég közel volt, hogy szemügyre vehessem finom fülcimpáját, meg a sima homlokát megszakító barázdákat, amint felvonta a szemöldökét. Néhány fenyőtű a haja sűrűjébe ragadt, alig tudtam megállni, hogy ki ne húzkodjam őket.

– Úgy hívják, hogy puukko – magyarázta. – Minden finn fiú ilyet kap, amikor nagykorú lesz.

Visszavette a kést, és úgy tartotta, hogy megcsodálhassa rajta a tűz fényének játékát.

– A világ legjobb mesterlövésze is finn. Simo Häyhä. A „Fehér Halál”. Ötszázöt megerősített halálos találat a téli háborúban.

– Szóval valami finntől vetted el a kést, akit lelőttél?

– Vásároltam, nyolcvan rubelért, Terijokiban. – Visszadugta a tőrt az övén levő tokba, és szétnézett a szobában, hátha talál valami érdekesebbet, ami lekötné a figyelmét.

– Te meg lehetnél a „Vörös Halál” – mondtam, igyekezve minél tovább szóval tartani, mert tudtam, még egyszer nem lesz bátorságom beszélgetésbe elegyedni vele. – Fantasztikus volt, amit odakinn csináltál. Gondolom, az einsatzkommandósok nincsenek hozzászokva, hogy visszalőnek rájuk.

Vika rám fordította hideg kék szemét. Volt valami nem egészen emberi a tekintetében, valami ragadozó, farkasszerű. Összecsücsörítette a száját, és megrázta a fejét.

– Miből gondolod, hogy einsatzkommandósok voltak?

– A lányok mondták, hogy azok járnak ide.

– Hány éves vagy, tizenöt? Nem vagy katona…

– Tizenhét.

– …és egy olyan katonával utazol, aki nincs az alakulatánál.

– Mondta, hogy különleges parancsunk van Grecsko ezredestől.

– És mire szól az a különleges parancs? A partizánok megszervezésére? Tényleg ennyire hülyének nézel?

– Dehogy.

– A lányokhoz jöttetek látogatóba? Erről van szó? Valamelyik a barátnőd? Ezek közül?

Furcsa büszkeséget éreztem, amiért úgy gondolja, hogy a házban lakó gyönyörű lányok közül valamelyik a barátnőm lehetne, bár kiéreztem a sértést a szavaiból: „Ezek közül?”. Mindenesetre kíváncsi volt rám, ez is valami. És joggal volt kíváncsi. Hogy kerül ide egy pityeri fiú, húsz kilométerre az ellenséges vonalak mögé, egy eldugott nyilvánosházba, amelyet a megszállók tisztjeinek tartanak fenn?

Eszembe jutott Kolja tanácsa a rejtélyességgel való csábításról.

– Nekünk is megvan a parancsunk, nektek is megvan, maradjunk ennyiben.

Vika némán bámult rám pár pillanatig. Lehet, hogy hatott rá a rejtélyességem, nehéz volt megsaccolni.

– Azok a szétlőtt fejű németek ott kinn a hóban a reguláris hadsereg tagjai. Azt hinné az ember, egy férfi, bocs, egy fiú, aki az NKVD-
nek dolgozik, tisztában van a különbséggel.

– Nem tudtam megnézni a rangjelzéseiket, mert éppen fegyvert szegeztetek rám.

– De az igaz, hogy einsatzosokat keresünk. Ők a nagyvadak. Hat hete vadászunk már arra a hullabaszó Abendrothra. Azt hittük, ma éjjel itt lesz.

Sosem hallottam még a „hullabaszó” kifejezést. Brutálisan közönségesnek hangzott abból a szájból. Valamiért elmosolyodtam, ami furcsának és érthetetlennek látszhatott. Elképzeltem magamban Vikát nadrág nélkül: nagyon éles és részletes volt a kép, sokkal meggyőzőbb, mint a régebbi képzelgéseim. Lehet, hogy tényleg segítettek Kolja pornográf kártyái.

– Abendroth egy Novoje Koskinó-i házban van, a tó mellett – mondtam.

Ez az információ aztán tényleg csábító hatással volt rá. Az oda nem illő mosolyom meg a jólinformáltságom a nácik hollétével kapcsolatban egy pillanatra érdekessé varázsolt.

– Ezt kitől hallottad?

Egy még rejtélyesebb férfi tudta volna, hogyan hárítsa el a kérdést, hogyan cselezze ki, mint a bokszoló, ide-oda hajolgatva-táncolva, nem hagyva, hogy eltalálják. Most első alkalommal egy kis előnyöm volt vele szemben. A „Novoje Koskino” szavak hitelt adtak NKVD-s voltomnak, amit ki kellett volna használnom.

– Larától – mondtam, ezzel az egyetlen szóval elpasszolva minden lehetőséget.

– Melyik a Lara?

Rámutattam. Amint Vika merev pillantása arra fordult, úgy éreztem, valamiképp elárultam Larát. Rendes volt velünk: menedéket adott a hideg elől, meleg étellel táplált bennünket, mezítláb kijött a szörnyű hidegbe, hogy megvédjen a gyanakvó partizánoktól, erre én befújom ennek a kis gúnyosan vigyorgó, kék szemű gyilkosnak. Vika lecsusszantotta a lábát a szófáról, gyapjúzokniba bújtatott lábujjai súrolták a combomat. Felállt, és odament Larához, aki a tűznél guggolva éppen a lángok közé dobott egy fahasábot. Most vettem csak észre, csizma nélkül milyen kicsi is Vika, de azzal a fajta lusta kecsességgel mozgott, amit sportolóknál látni a pályán kívül. Ez a modern hadviselés, gondoltam, itt az izmok semmit se számítanak, egy vékony lány négyszáz méterről ketté tudja hasítani egy német fejét.

Lara idegesnek látszott, amikor észrevette, hogy a mesterlövész lemosolyog rá. Miközben Vikát hallgatta, leveregette a kormot a tenyeréről.

Nem hallottam a beszélgetést, de láttam, hogy Lara bólogat, és a kézmozdulataiból azt is kivettem, hogy útba igazítja Vikát.

Kolja lépett be a szobába Korszakovval. Vodkás pohár volt a kezükben, nevettek, mintha a legjobb barátok volnának, a korábbi ellenségesség elfeledve. Nem is számítottam másra: Kolja nagy dumás, főleg amikor önmagát kell kidumálnia valamiből. Odakacsázott a szófához, nagyot nyögve leült, a térdemre csapott, és felhajtotta a maradék vodkáját.

– Ettél eleget? – kérdezte. – Mindjárt indulunk.

– Indulunk? Azt hittem, itt alszunk.

A lövöldözés felélénkített, de most, hogy a golyók fütyülése óta eltelt egy kis idő, megint éreztem, hogy a fáradtság visszaszivárog a csontjaimba. Egész nap gyalogoltunk a hóban, és Szonya lakása óta egy szemhunyást sem aludtam.

– Ne már, ennél még neked is több eszed van! Mit gondolsz, mi fog történni, ha majd azok a fritzek odakinn nem térnek vissza a kis mulatságukból? Mennyi időnek kell eltelnie, míg kiküldenek egy szakaszt, hogy felkutassák az Oberleutnantjaikat?

Vika megkapta Larától, amit akart. Most Korszakovval sugdolódzott a szoba sarkában: a széles vállú, borostás partizánparancsnok meg a kis orgyilkosa, a pislákoló tűz fényétől megvilágítva.

A többi partizán készülődött, felhúzták a száraz zoknikat meg a nemezcsizmákat, felhajtottak még egy utolsó pohár vodkát a rájuk váró hosszú menetelés előtt. A lányok eltűntek a hátsó szobákban, nyilván összeszedik a cókmókjukat, és meghányják-vetik, hová is mehetnének.

– Magunkkal vihetnénk a német kocsikat – mondtam, felvillanyozva az ötlettől. – A lányokat kitennénk Pityerben… – Ahogy a felvillanyozó ötleteimmel történni szokott, ez is megkopott, mielőtt még a második mondat végére értem volna.

– Hajtsunk oda egy Kübellel a leningrádi védvonalhoz – mondta Kolja. – Aha, jó gondolat. Amikor majd a mieink leágyúznak bennünket az útról, és valami doni kozák tuskó kihúzza a füstölgő tetemünket a roncsból, eltátja a száját, és így szól: „Nahát! Ezek a német legények pont olyanok, mint mi!” Nem, kicsi oroszlán, egyelőre nem megyünk vissza Pityerbe. Novoje Koskinóban van dolgunk.