5.

Aki venni, eladni, csencselni akart, az mind a Széna térre ment.
A háború előtt az itteni standok képviselték a szegény ember Nyevszkij proszpektjét. A blokád idején, amikor az elegáns üzletek sorra bezártak, az éttermeket lelakatolták, a hentesek hűtőjében már nem volt hús, a Széna tér virágzott. Tábornokfeleségek cseréltek borostyán nyakláncokat zsák lisztekre. Párttagok alkudoztak vidékről beszökő parasztokkal, pörlekedve, hány szem krumplit ér egy antik étkészlet. Ha az egyezkedés túlságosan elhúzódott, a parasztok legyintettek, és hátat fordítottak a városiaknak. „Egye meg az ezüst étkészletét”, mondták vállvonogatva. Majdnem mindig megkapták, amit kértek.

Bódéról bódéra jártunk, felstószolt bőrcsizmákat gusztálva, egyik-másik még véres volt az előző tulajdonos lábától. A Tokarev puskákat és pisztolyokat olcsón adták, pár rubelért, kétszáz gramm kenyérért. A Lugerek meg a kézigránátok drágábbak voltak, de nem megfizethetetlenek, csak a megfelelő árust kellett felkutatni. Az egyik standnál pohárnyi földet kínáltak száz rubelért – Badajev-sár volt a neve, mert a lebombázott élelmiszerraktár aljáról kaparták össze, és át volt itatva megolvadt cukorral.

Kolja megállt az egyik bódénál, ahol egy görnyedt, fél szemén kötést viselő, fogai közt meggyújtatlan pipát szorongató férfi valami világos folyadékot árult felirat nélküli palackokban.

– Mi van ebben? – kérdezte Kolja.

– Vodka.

– Vodka? Miből főzték?

– Fából.

– Az nem vodka, barátom. Az faszesz.

– Kell vagy nem?

– Nem ezért jöttünk – súgtam oda Koljának, de rám se hederített.

– Az ilyen löttytől megvakul az ember – mondta az árusnak.

A félszemű a fejét rázta, mint akit bosszant ez a tudatlanság, de azért még nem tett le arról, hogy üzletet csináljon.

– Vásznon kell átszűrni – mondta. – Hétrétegűn. Akkor biztonságos.

– Istenek elixírje, aha – mondta Kolja. – Hétrétegű Bűn, annak kéne nevezned. Italnak való név.

– Kell vagy nem?

– Veszek egy üveggel, ha előbb megkóstolod.

– Ilyen korán nem iszom.

Kolja vállat vont.

– Ha lenyelsz egy kortyot, veszek egy üveggel. Ha nem: hát, tudod, engem cinikussá tett a háború.

– Kétszáz rubel üvegje.

– Száz. És megkóstoljuk.

– Mit művelsz? – kérdeztem, de rám se bagózott.

A félszemű az asztalra tette hideg pipáját, felvett egy üveg teáspoharat, és keresgélni kezdte a vásznát.

– Tessék – nyújtotta Kolja a fehér zsebkendőjét. – Ez tiszta. Relatíve.

Néztük, ahogy az ember háromszor összehajtogatja, és ráteríti a pohár szájára. Lassan töltötte ki az italt. Még ott, a szabadban, a hideg szélben is olyan szaga volt, mint a méregnek, a gyárpadló föltakarítására használt tisztítószernek. A félszemű félretette a zsebkendőt, amelyet most szappanszerű üledék pettyezett. Fogta a poharat, beleivott, visszatette az asztalra, és mindeközben az arca se rezzent.

Kolja alaposan megvizsgálta a szesz szintjét a pohárban, hogy lássa, tényleg ivott-e belőle az árus. Aztán megnyugodva felénk emelte a poharat.

– Oroszország anyácskára! – Felhajtotta az italt, lecsapta a poharat, megtörölte a száját a keze fejével, és öklendezni kezdett. Megmarkolta a vállamat, mint akinek támaszra van szüksége, a szeme elkerekedett, tele lett könnyel.

– Megmérgeztél – nyögte, és vádlón a félszeműre mutatott az ujjával.

– Azt nem mondtam, hogy egy húzásra kell kiinni – válaszolta az flegmán, és visszadugta a szájába a pipát. – Száz rubel.

– Lev… Lev, itt vagy? – Kolja felém fordította az arcát, de a szeme nem fókuszált, mintha keresztülnézett volna rajtam.

– Nagyon vicces.

Kolja vigyorogva kiegyenesedett.

– Tudhattam volna, hogy egy zsidót nem lehet átrázni. Fizesd ki ezt az embert.

– Nincs pénzem.

– Engem akarsz becsapni, te kölyök? – bömbölte Kolja, marokra fogta a nagykabátom gallérját, és úgy megrázott, hogy a csontjaim is zörögtek. – Én a Vörös Hadsereg katonája vagyok, nem tűröm a lopást!

Hirtelen eleresztett, belenyúlt a zsebeimbe, és papírfecniket, madzagdarabkákat, szöszcsomókat húzkodott elő. Pénz még véletlenül se volt köztük. Kolja sóhajtva az árus felé fordult.

– Úgy néz ki, nincs pénzünk. Az üzletnek fuccs.

– Azt hiszed, azért, mert katona vagy – mondta a félszemű, s amikor félrehúzta a kabátja szárnyát, láthatóvá vált egy finn tőr markolata –, nem foglak darabokra vagdalni?

– Egy pohár méreg már van a hasamban. Rajta, próbáld csak meg!

Kolja rámosolygott az emberre, és várta a reakcióját. Semmi sem tükröződött a kék szemében, se félelem, se harag, se izgalom a várható verekedés miatt – semmi. Később megtudtam, hogy ez volt az ő különleges adottsága: a veszélytől megnyugodott. Körülötte a többiek a szokásos módokon reagáltak a rémületre: sztoicizmussal, hisztériával, színlelt kedélyességgel, vagy ezek kombinációjával. De Kolja szerintem sohasem hitt igazán ebben az egészben. Ő mindent nevetségesnek talált a háborúban: a németek barbárságát, a pártpropagandát, a gyújtólövedékek kereszttüzét, ahogy bevilágították az éjszakai eget. Valaki más történetének tekintette, elképesztően kidolgozott történetnek, amibe ő tévedésből keveredett bele, és most nem tud szabadulni belőle.

– Tűnj el, vagy lemetszem a szádat – mondta a félszemű a meggyújtatlan pipája szárát rágcsálva, és kezét a tőr markolatára tette. Kolja szalutált, és továbbmasírozott a következő bodegához, higgadtan, lezseren, mintha az egész tranzakció tiszta ügy lett volna. Dobogó szívvel lépkedtem utána.

– Koncentráljunk a tojásokra – mondtam. – Miért kell neked folyton provokálni?

– Inni akartam egyet, hát ittam, és megint embernek érzem magam. – Mély lélegzetet vett, és összepréselt ajkai közt fújta ki a levegőt, nézve, ahogy a pára a magasba emelkedik. – Tegnap éjjel mindketten meghalhattunk volna. Világos? Fölfogtad, milyen szerencsések vagyunk? Élvezd ki.

Megálltam egy standnál, ahol egy fejkendős öreg parasztasszony fakószürke húspástétomokat árult. Megbámultuk a húst Koljával. Eléggé frissnek látszott, csillogott rajta a zsír, de egyikünk sem akarta tudni, milyen állatból készült.

– Tojása van? – kérdeztem.

– Tojás? – mondta az öregasszony előrehajolva, hogy jobban hallja. – Tojás szeptember óta nincs.

– Egy tucat kellene – mondta Kolja. – Jól megfizetnénk.

– Fizethetsz akár egymilliót – felelte az öregasszony –, tojás akkor sincs. Pityerben nincs.

– És hol van?

Vállat vont, arcán úgy elmélyültek a ráncok, mintha bele volnának vésve.

– Énnekem húsom van. Ha húst akartok, háromszáz rubel két pástétom. Tojás, az nincs.

Standról standra jártunk, mindenhol megkérdezve, van-e tojás, de a Széna téren senki se látott tojást szeptember óta. Elméletek persze léteztek: magas rangú katonatisztek Moszkvából hozatják maguknak repülővel; a parasztok a városon kívül a németeknek adják oda a készletet, sőt vajat meg friss tejet is, az életükért cserébe; egy öregembernek, valahol a Narvai-kapu környékén, saját tyúkketrece van a háztetőn. Ez az utóbbi teljesen abszurdnak tűnt, de a fiú, akitől hallottuk, váltig állította, hogy igaz.

– Ha levágsz egy tyúkot, az kitart mondjuk egy hétig. De ha meghagyod, az napi egy tojás, a fejadaghoz hozzácsapva nyárig kihúzhatod rajta.

– A tyúkot etetni is kell – mondta Kolja. – Mivel etetnél manapság egy tyúkot?

A gyerek, göndör fekete fürtű fején a cári haditengerészet ódon sapkájával, csak vigyorgott a hülye kérdésen.

– A tyúk bármit megeszik. Egy kanál fűrészpor, és már jól is lakott.

A srác úgynevezett könyvtári cukorkát árult: letépték a könyvek gerincét, lefejtették alóla a csirizt, felolvasztották, és szeletekké fagyasztották, utána meg papirosba csomagolták. Viaszíze volt, de a csirizben protein van, a protein pedig életben tart, úgyhogy a városból éppolyan sebesen tűntek el a könyvek, mint a galambok.

– Te láttad azokat a tyúkokat? – kérdezte Kolja.

– A testvérem látta. Az öreg a ketrecben alszik a vadászpuskájával. Mert az egész háznak a tyúkjaira fáj a foga.

Kolja rám nézett, de én csak a fejemet ráztam. Naponta legalább tíz ostrommesét hallott az ember fagyasztott marhacombbal teli titkos tárolóládákról, kaviárkonzervekkel és kolbásszal megpakolt éléskamrákról. És mindig valakinek a testvére vagy az unokaöccse látta az efféle kincseket. Az emberek elhitték ezeket a történeteket, mert alátámasztották abbeli meggyőződésüket, hogy valaki valahol biztosan dőzsöl, miközben a város éhenhal. És persze igazuk is volt: lehet, hogy az ezredes lánya nem kacsasültet vacsorázik, de vacsorázik.

– Az az öregember nem maradhat örökké a ketrecben – mondtam a fiúnak. – El kell mennie a fejadagjáért. Vizet kell hoznia, vécéznie kell. Valaki már hónapokkal ezelőtt megcsapta azokat a tyúkokat.

– A tető széléről hugyozik le. Azzal, ami a másik oldalon jön ki, nem tudom, mit csinál, lehet, hogy azzal eteti a tyúkjait.

Kolja bólogatott, mint aki le van nyűgözve az öregember gazdálkodási módszereitől, de én tudtam, hogy a kölyök ott helyben találja ki az egészet.

– Te mikor szartál utoljára? – kérdezte tőlem hirtelen Kolja.

– Nem tudom. Egy hete?

– Én kilenc napja. Számolom. Kilenc napja! Ha majd végre sikerül, nagy bulit csapok, meghívom rá a legszebb egyetemista lányokat.

– Hívd meg az ezredes lányát.

– Naná hogy meghívom. Az én szarbulim sokkal szórakoztatóbb lesz, mint az ő esküvője.

– Az új fejadagkenyér fáj, amikor kijön – mondta a göndör ifjonc. – Apám szerint a cellulóztól, amit beletesznek.

– Merre találjuk ezt a tyúkos kisöreget?

– A címét nem tudom. Ha a Narvai-kaputól a Sztacsek proszpekt felé indultok, elmentek a háza előtt. Egy nagy Zsdanov-plakát van a falán.

– Minden második pityeri háznak Zsdanov-plakát van a falán – mondtam bosszúsan. – Három kilométert gyalogoljunk egy ketrecnyi nemlétező tyúkért?

– Nem hazudik a srác – mondta Kolja, megveregetve a fiú vállát. – Tudja, hogy különben visszajövünk, és eltörjük az ujjait. Tudja, hogy NKVD-sek vagyunk.

– Dehogy vagytok NKVD-sek – mondta a fiú.

Kolja előkapta a kabátzsebéből az ezredes levelét, és képen legyintette vele a srácot.

– Ez itt egy NKVD-ezredes megbízólevele, hogy szerezzünk neki tojást. Ehhez mit szólsz?

– Sztálintól nincs megbízóleveled, hogy töröld ki a segged?

– Először azzal kéne megbíznia, hogy szarjak egy nagyot.

A beszélgetés végét nem vártam be. Ha Kolja az egész várost végig akarja járni a mesebeli tyúkok után, ám tegye, de közben beesteledett, és én haza akartam menni. Harminc-akárhány órája nem aludtam. Sarkon fordultam, és elindultam a Kirov felé, azon töprengve, mennyi kenyeret is rejtettem el a kilazult konyhai csempe alá. Lehet, hogy Vera is megkínál majd valamivel. Tartozik nekem, amiért úgy elfutott, még csak hátra se nézett, pedig megmentettem az életét. Ekkor jutott eszembe, hátha Vera meg a többiek azt hiszik, meghaltam. Vajon hogy reagált erre Vera, sírt-e, Grisa mellébe temette-e az arcát, miközben az vigasztalni próbálta, vagy éppen haragosan ellökte magától, hiszen Grisa megpucolt, magára hagyta őt, én viszont ott maradtam, és megmentettem a biztos kivégzéstől. Grisa pedig azt mondta erre: „Tudom, tudom, gyáva alak vagyok, bocsáss meg”, és ő meg is bocsátott neki, mert Vera mindent megbocsát Grisának, és akkor Grisa letörölte a könnyeit, és azt mondta neki, sohasem fognak elfelejteni engem, sohasem fogják elfelejteni az önfeláldozásomat. De persze elfelejtik, egy év múlva már az arcomra se fognak emlékezni.

– Hé, te! Te keresel tojást?

Úgy lekötött a szánalmas fantáziálásom, hogy először észre se vettem: a kérdés nekem szól. Megfordultam, és egy szakállas óriás meredt rám összefont karokkal, előre-hátra billegve a sarkán. A legnagyobb ember volt, akit életemben láttam, sokkal magasabb, mint Kolja, és a válla is szélesebb. Hatalmas kezével össze tudta volna roppantani a koponyámat, mint egy diót. A szakálla sűrű volt és fekete, és úgy fénylett, mintha olajozná. Vajon mennyit kell ennie egy ekkora embernek naponta, mennyi húst kell rápakolnia a gigászi csontvázára?

– Van tojásod? – kérdeztem, fölfelé pislogva.

– Mit adsz érte?

– Pénzt. Van pénzünk. Várj, hívom a barátomat.

Visszaszaladtam a térre. Amióta csak megismertem, most töltött el először örömmel Kolja szőke fejének látványa. Még mindig a göndör fiúval viccelődött, biztosan a mennyei szarásról szóló álmát ecsetelte neki.

– Na végre! – kiáltotta, amikor meglátott. – Már azt hittem, hogy elszöktél.

– Találkoztam egy emberrel, akinek van tojása.

– Kitűnő! – Kolja a fiúhoz fordult. – Nagyon élveztem a társalgást, fiam.

Elindultunk arra, amerről jöttem. A standok, amik mellett elmentünk, lassan kezdtek bezárni éjszakára. Kolja a kezembe nyomott egy papírba csavart cukorkát.

– Fogjad, barátom. Ma este lakomát csapunk.

– A kölyöktől kaptad?

– Kaptam? Vettem.

– Mennyiért?

– Száz rubelért kettőt.

– Száz rubelért? – Mérgesen néztem föl Koljára, aki közben kibontotta a magáét, és beleharapott, grimaszolva az íze miatt. – Szóval háromszáz rubelünk maradt?

– Pontosan. Te aztán tudsz számolni.

– De az a pénz tojásra kellett.

– Nem vadászhatunk tojásra, ha a hasunkban nincs semmi.

A szakállas a tér sarkán várt bennünket összefont karokkal. Amint odaértünk, végigmérte Kolját, ahogy a bokszoló veszi szemügyre leendő ellenfelét.

– Csak ketten vagytok?

– Hányan lennénk? – kérdezte Kolja, rámosolyogva az óriásra. – Hallom, tojást árulsz.

– Mindent árulok. Nektek mitek van?

– Pénzünk – mondtam azzal az érzéssel, hogy ezt már megtárgyaltuk egyszer.

– Mennyi?

– Elég – felelte Kolja. – Egy tucat tojás kellene.

A szakállas füttyentett.

– Szerencsések vagytok. Pont annyim van.

– Látod? – mondta Kolja, megmarkolva a vállamat. – Nem is volt olyan nehéz.

– Gyertek – mondta az óriás, és átvágott az utcán.

– Hová megyünk? – kérdeztem.

– Mindent benn tartok. Idekinn nem biztonságos. Pár naponta katonák jönnek, ellopják, amit csak akarnak, és ha valaki szólni mer, lepuffantják.

– A katonák a várost védik – jegyezte meg Kolja. – Ha éheznek, nem tudnak harcolni.

Az óriás Kolja katonaköpenyére és kincstári bakancsára pillantott.

– Te miért nem a várost véded?

– Egy bizonyos ezredes megbízott egy feladattal. De ez téged ne érdekeljen.

– Ez az ezredes tojásért küldött téged meg a fiút? – Az óriás levigyorgott rám. A fogai mint megannyi jelöletlen játékkocka villogtak fekete szakállában. Természetesen nem hitt Koljának. Ki hitt volna?

A befagyott Fontanka mentén gyalogoltunk, a jégen itt is, ott is hullák hevertek, némelyiken kővel rögzített szemfedő, másokról a meleg ruhát is lecibálták, fehér arcuk a sötétülő égre meredt. Kezdett feltámadni az éjjeli szél, néztem, ahogy egy halott nő hosszú szőke haját az arcába fújja. Valaha büszke lehetett a hajára, hetente kétszer megmosta, lefekvés előtt húsz percig kefélgette. És most a haja meg akarta védeni, el akarta fedni pusztulását az idegenek elől.

Az óriás egy négyemeletes téglaházhoz vezetett bennünket, az ablakai mind be voltak deszkázva. Egy hatalmas, két emelet magas plakát fiatal anyát ábrázolt, aki halott gyermekét hozza ki egy lángoló épületből. HALÁL A GYERMEKGYILKOSOKRA! – szólt a felirat. Az óriás előhalászta zsebéből a kulcsát, kinyitotta a bejárati ajtót, és kitárta előttünk. Elkaptam Kolja köpenyujját, mielőtt belépett volna.

– Inkább hozd le a tojásokat – mondtam az óriásnak.

– Azért élek még mindig, mert tudom, hogyan kell üzletelni. Utcán nem üzletelek.

Éreztem, hogy a herezacskóm összehúzódik, és félénk golyóim közelebb kúsznak a testemhez. De Pityerben születtem, ott is nevelkedtem, nem voltam hülye, ezért próbáltam határozott hangot megütni.

– Én viszont idegenek lakásán nem üzletelek.

– Uraim, uraim – mondta szélesen mosolyogva Kolja. – Mi ez a bizalmatlanság? Egy tucat tojás. Mennyibe kerül?

– Ezer rubel.

– Ezer rubel? Egy tucat tojásért? – kacagtam. – Csak nem Fabergéket árulsz?

A fekete szakállú óriás, még mindig az ajtót fogva, mogorva tekintettel nézett le rám. Abbahagytam a nevetést.

– Egy pohár földért száz rubelt kérnek – mondta. – Mi a jobb, egy tojás vagy egy pohár föld?

– Idehallgass – szólt közbe Kolja –, az én kis zsidó barátommal egész nap alkudozhatnál itt. Tárgyaljunk inkább becsületes emberek módjára. Háromszáz rubelünk van. Megegyeztünk?

Az óriás még mindig engem bámult. Már az elején sem kedvelt, de most, hogy megtudta, zsidó vagyok, láttam, hogy legszívesebben megnyúzna. Kolja felé nyújtotta lapáttenyerét.

– Nem, nem, ebben egyetértek a társammal – mondta Kolja a fejét rázva. – Előbb a tojás, aztán a pénz.

– Én nem hozom le ide. Mindenki éhes, és mindenkinek van fegyvere.

– Ekkora ember, és fél? – cukkolta Kolja.

Az óriás csodálkozva meredt Koljára, mint aki nem akarja elhinni, hogy sértegetik. Végül elmosolyodott, és kivillantotta kockafogait.

– Amott fekszik egy ember – bökött az állával a Fontanka felé.
– Nem az éhség vitte el, nem is a fagy. Betörték a fejét egy téglával. Érdekel, hogy honnan tudom?

– Értem a célzást – bólintott kedélyesen Kolja. Belesett a lépcsőház sötétjébe. – Téglával gyorsabb, az biztos.

Azzal hátba vágott, és belépett az épületbe.

Minden ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek. Ez az ember csapdába csal bennünket. Gyakorlatilag bevallotta, hogy gyilkos. Kolja pedig ostoba módon elárulta neki, mennyi pénzünk van. Nem sok ugyan, de ha a két élelmiszerjegyet is hozzávesszük – az óriás nyilván feltételezte, hogy van élelmiszerjegyünk –, az manapság már épp elég, hogy eltegyenek érte láb alól.

De mi az alternatíva? Kutyagoljunk el a Narvai-kapuig, keressük meg a mesebeli öreget a tyúkketrecével? Az életünket kockáztatjuk, ha bemegyünk ebbe az épületbe, de ha nem szerzünk tojást, így is, úgy is végünk.

Követtem Kolját. A bejárati ajtó becsukódott mögöttünk. Sötét volt odabenn, a villanykörtékben nem volt áram, a napfény utolja meg csak a bedeszkázott ablakok néhány résén szűrődött be. Hallottam, ahogy a hátam mögött mozdul az óriás, mire térdre vetettem magam, készen rá, hogy előrántsam a késemet. De elment mellettem, nekivágott a lépcsőnek, kettesével véve a fokokat. Kolja és én összenéztünk. Amikor Feketeszakáll eltűnt szem elől a fordulóban, előhúztam a német kést, és becsúsztattam a kabátom zsebébe. Kolja felvonta a szemöldökét, talán elismerés, talán csúfolódás gyanánt. Mi is nekivágtunk a lépcsőnek, egyesével lépkedve a fokokon, de még így is jócskán kifogytunk a szuszból, mire az első emeletre értünk.

– Honnan szerzed a tojást? – szólt fel Kolja az óriáshoz, aki már eggyel fölöttünk járt. A nagydarab embernek meg se kottyant a lépcsőmászás. Nála meg az ezredes lányánál fittebb embereket hónapok óta nem láttam Pityerben. Megint elgondolkodtam rajta, vajon honnan van az energiája.

– Egy ismerős paraszttól, Mga környékéről.

– Azt hittem, a németek elfoglalták Mgát.

– Elfoglalták. Ők is szeretik a tojást. Mindennap odamennek, és összeszedik, amit találnak, de a barátom néhányat elrejt. Persze nem sokat, különben rájönnének.

Az óriás megállt a harmadikon, és bezörgetett egy lakás ajtaján.

– Ki az?

– Én – válaszolta. – Két kuncsafttal.

Hallottuk, hogy elhúznak egy reteszt, és kinyílt az ajtó. Egy férfikucsmát és véres henteskötényt viselő asszony pislogott ki ránk, és kesztyűs keze fejével megtörölte az orrát.

– Csak azt nem értem – mondta Kolja –, hogyhogy nem fagynak meg itt a tojások. Mert fagyott tojásnak nem vesszük hasznát.

Az asszony úgy bámult Koljára, mintha az legalábbis japánul beszélne.

– A szamovár mellett tartjuk – felelte az óriás. – Gyerünk, essünk túl rajta.

Intett, hogy lépjünk be a lakásba. A néma asszony félreállt, bementünk, és Kolja úgy nézett körül, mint akinek az égvilágon semmi gondja, úgy mosolygott, mint akit először hívott meg a lakására új barátnője. Én megálltam az ajtóban, míg az óriás a vállamra nem tette a kezét. Azt nem mondhatnám, hogy belökött, de annak a hatalmas mancsnak az érintése gyakorlatilag ezzel az eredménnyel járt.

Olajlámpák világították meg a kis lakást, hosszú árnyékunk végigkúszott a falakon, a rongyos szőnyegeken, a sarokban álló szamováron, meg egy fehér lepedőn, ami a szoba túlsó végébe volt akasztva: azt gondoltam, ezzel kerítik el a hálófülkét. Amikor az óriás becsukta az ajtót, a lepedő meglebbent, mint női szoknya a szélben. Mielőtt visszahullott volna, feltárult, ami mögötte volt: nem ágy, nem bútor, hanem nagy, fehér húsdarabok kampókon, amelyek egy fűtőcsőről lógtak láncon, s alattuk műanyag lapok fogták fel a csöpögő levet. Talán egy fél másodpercig azt hittem, disznóhús, talán az agyam próbálta elhitetni a szememmel, hogy nem azt látom, amit látok: egy megnyúzott női combot, egy gyermek bordakosarát, egy leszelt kart, amelynek a kezéről hiányzott a gyűrűsujj.

A kés már akkor a kezemben volt, mielőtt ráébredtem volna, hogy ezt akartam: valami mozdult mögöttem, én pedig megpördültem és suhintottam vele, és közben felkiáltottam, de szavak nem jöttek ki összeszoruló torkomon. Az óriás egy félméteres acélcsövet kapott elő a kabátja alól, és meglepő könnyedséggel eltáncolt előlem, kikerülve a német acélt.

Az óriás felesége húsvágó bárdot húzott elő a köténye zsebéből. Ő is fürge volt, de Kolja bizonyult a legfürgébbnek: megpördült a hátul levő sarkán, és egy jobb horoggal leütötte a nőt, aki elterült a padlón.

– Fuss! – mondta Kolja.

Futottam. Azt hittem, zárva lesz az ajtó, de nem; azt hittem, az óriás szétzúzza a koponyámat az acélcsővel, de nem; már kinn is voltam a lépcsőházban, rohantam le a lépcsőn, jóformán az egész sort átugrottam egyetlen lépéssel. Artikulálatlan, értelmetlen üvöltést hallottam, meg az óriás szeges talpú bakancsának dübörgését, ahogy keresztülrontott a szobán. A korlátot markolva megálltam, alig kaptam levegőt, nem akartam tovább futni, de arra is képtelen voltam, hogy a sötét lépcsőn visszamenjek a kannibálok lakásába. Aztán valami rettenetes hang hallatszott, mint amikor acél csapódik emberi koponyába vagy furnérdeszkába.

Elárultam Kolját, cserbenhagytam, pedig ő fegyvertelen, nekem meg van egy jó késem. Próbáltam mozdítani a lábam, hogy vigyen vissza a csatába, de úgy reszkettem, hogy a kést is majd elejtettem. Újabb kiáltások, újra meg újra puffant a cső, de min? Vakolatpor hullott a plafonról a fejem fölött. Kuporogtam a lépcsőn, biztosra véve, hogy Kolja halott, és én sem fogok tudni elfutni az óriás elől: a felesége annak a nehéz bárdnak egy-két ügyes csapásával feldarabol, és nemsokára ott lógok majd cubákokban az acélláncokon, miközben a vérem utolja lecsöpög a műanyag lapokra.

Az ordítozás folytatódott, a falak megremegtek: Kolja még nem halt meg. Két marokra fogtam a kést, és egyik lábammal léptem egy fokot. Belopakodhatnék a lakásba, miközben az óriásnak más köti le a figyelmét, és a hátába vághatnám a kést – de a pengéje olyan vacaknak tűnt most, olyan kicsinek az óriásöléshez. Legföljebb megkarcolnám vele, vért fakasztanék belőle, ő pedig megfordulna, fogná az arcomat, és kipréselné a fejemből a szemgolyókat.

Léptem még egyet, és abban a pillanatban Kolja kirohant a lakásból, a bakancsa úgy csúszkált a padlón, hogy majdnem elsüvített a lépcső mellett. Megfordult, leviharzott a lépcsősoron, megmarkolta a galléromat, és maga után rántott.

– Fuss, te kis hülye! Fuss!

Futottunk, és ha meg-megbotlottam a síkos lépcsőkön, Kolja keze mindig ott volt, hogy elkapjon. Hallottam mögülünk az ordibálást, hallottam, ahogy az a borzasztó, nehéz test utánunk dübörög, de nem néztem hátra, sőt fokoztam az iramot. És a rettegés közepette, a kiabálás, lábdobogás, deszkalépcső-nyikorgás közepette még valami mást is hallottam, valami igen furcsát. Kolja nevetett.

Kiugrottunk az épület ajtaján a sötét utcára, ahol az esti eget már reflektorok pásztázták. A járda kihalt, senki a közelben, aki segítsen. Kirohantunk az úttestre, futottunk három saroknyit, hátra-hátralesve, követ-e az óriás: nem láttuk sehol, de azért csak futottunk tovább. Végül észrevettünk egy katonai dzsipet, eléje szaladtunk, hadonásztunk, és a sofőr lefékezett, a kerekek csúszkáltak a jeges aszfalton.

– Félre az útból, ti anyaszomorítók! – ordította a sofőr.

– Tiszt elvtársak – szólalt meg Kolja fölemelt tenyérrel, nyugodtan, azzal az állandó, hátborzongató magabiztossággal –, kannibálok vannak egy épületben, amarra. Alig tudtunk megszökni előlük.

– Minden épületben vannak kannibálok – mondta a sofőr. – Légy üdvözölve Leningrádban. Félre az útból!

Egy másik hang szólt ki a kocsiból.

– Várj. – Kiszállt egy tiszt. Inkább matematikatanárnak néztem volna, mint katonának, a szépen nyírt ősz bajuszával meg a vékony nyakával. Szemügyre vette Kolja egyenruháját, majd az arcába meredt.

– Te miért nem vagy az ezredednél?

Kolja elővette zsebéből az ezredes levelét, és megmutatta a tisztnek. Láttam, ahogy az arckifejezése megváltozik. Biccentett Koljának, és intett, hogy üljünk be a kocsiba.

– Vezessetek oda.

Öt perccel később Kolja és én újra beléptünk a kannibálok lakásába, csak most négy katona kíséretében, akik minden sarokra ráirányozták a Tokarev puskájuk csövét. De még fegyveresekkel körülvéve is majd belefúltam a félelembe. Újra látva az acélláncon lógó gyerektorzót, a megnyúzott combot és kart, legszívesebben örökre behunytam volna a szemem. Még a katonák is, akik pedig megszokhatták, hogy bajtársaik megcsonkított hulláit kell kicipelniük a csatatérről, még ők is elfordultak a himbálózó láncok látványától.

Az óriás meg a felesége eltűnt. Mindent otthagytak, az olajlámpák még most is égtek, a tea még meleg volt a szamovárban, de ők belevesztek az éjszakába. A tiszt a fejét rázva pillantott körbe a lakáson. Hatalmas lyukak tátongtak a falakban, ahová a vascső lesújtott.

– Rátesszük a nevüket a listára, érvénytelenítjük az élelmiszerjegyüket, és így tovább, de ahhoz nevetséges szerencse kellene, hogy elkapjuk őket. Gyakorlatilag nincs már rendőrség a városban.

– Hová bújhatna? – kérdezte Kolja. – Ő a legtermetesebb kurafi egész Pityerben.

– Akkor imádkozz, hogy te vedd észre először – mondta az egyik katona, végigfuttatva az ujját az egyik falba ütött lyuk szilánkos szélén.