11.

A Moszkvába vezető vasútvonalat csak négy hónapja vágták el, de a sínek máris rozsdásodtak. A talpfákat kifeszegették a földből, és eltüzelték, pedig kreozottal vannak kezelve, ezért veszélyes égetni őket. Kolja az egyik sínszálon lépkedett, mint valami tornász a rúdon, széttárt karokkal. Én a sínek közt baktattam, nem voltam hajlandó részt venni a játékában, részben mert haragudtam rá, részben mert tudtam, hogy úgyis veszítenék.

A vasútvonal kelet felé tartott, vörös téglás lakótömbök, háromszintes áruházak, villamosremizek, meg elhagyatott gyárak mellett, ahol azelőtt csupa olyasmi készült, aminek háború idején nem lehet hasznát venni. Egy fiatal nőkből álló brigád, a nagykabátok alatt kezeslábasokban, egy hadmérnök irányításával védelmi állássá alakított át egy postahivatalt. Az erős, régi épület egyik sarkát megbontották géppuskafészeknek.

– Annak ott jó teste van – mutatott Kolja egy kék fejkendős nőre, aki homokzsákokat pakolt le egy teherautóról.

– Honnan tudod?

Röhejes megállapítás volt. A nő legalább ötven méterre állt tőlünk, és a vattakabátja alatt több réteg ruha volt rajta.

– Tudom. Táncosnői a tartása.

– Aha.

– Te csak ne aházz. Én ismerem a balerinákat. Elhiheted. Valamelyik este elviszlek majd a Mariinszkijba, és hátramegyünk az öltözőbe. Nagy hírem van nekem ott.

– Persze, neked mindenhol nagy híred van.

– Kevés dolog vidít fel ezen a világon annyira, mint egy balerina combja. Vegyük például Galina Ulanovát…

– Jaj, hallgass már!

– Micsoda? Az a nő egy nemzeti kincs. A lábát bronzba kéne önteni.

– Sose háltál te Galina Ulanovával.

Sokat sejtetően rám mosolygott, mint aki éppenséggel mesélhetne, de nem akar mindent egyszerre kitálalni.

– Kegyetlen vagyok – ismerte be. – Ilyesmikről beszélek pont neked… ez szadizmus. Mintha Velázquezről beszélnék egy vaknak. Váltsunk témát.

– Vagyis a következő harminckilenc kilométeren nem fogsz nekem olyan balerinákról mesélni, akikkel nem feküdtél le?

– Három fiú elmegy egy paraszthoz tyúkot lopni – kezdett rá a viccmondó hangján. Ehhez mindig külön akcentust használt, bár fogalmam sem volt róla, miféle akcentus ez, és miért hiszi, hogy így mulatságosabb. – A paraszt meghallja őket, és odarohan. A fiúk beugranak három krumpliszsákba, és elrejtőznek.

– Hosszú vicc lesz?

– A paraszt belerúg az első zsákba, mire a fiú azt mondja, hogy „miaú”, vagyis úgy tesz, mintha macska volna.

– Nahát, úgy tesz, mintha macska volna?

– Most mondtam – mondta Kolja, rám pillantva, hogy kötözködni akarok-e.

– Tudom, hogy úgy tesz, mintha macska volna. Ha azt mondja,  „miaú”, abból elég világos, hogy úgy tesz, mintha macska volna.

– Azért vagy ilyen tüskés, mert Szonyával háltam? Szerelmes vagy belé? Azzal az izével, a sebésszel nem jött össze a dolog? Olyan bűbájosak voltatok, ahogy ott feküdtetek a kályha mellett.

– Miféle akcentussal beszélsz? Ukrán akar lenni, vagy micsoda?

– Akcentus?

– Ahányszor csak viccet mesélsz, mindig átváltasz valami hülye akcentusba.

– Idehallgass, Lev, kicsi oroszlánom, ne haragudj. Tudom, hogy nem volt könnyű neked, egész éjjel ott heverni, a fütyidet markolva, hallgatva, ahogy Szonya elélvez…

– Mondd tovább a hülye viccedet.

– …de ígérem, mielőtt betöltenéd a tizennyolcat… mikor is van a születésnapod?

– Kuss már!

– Fölhajtok neked egy lányt. Kiszámított nemtörődömség! Ne feledd!

És mindeközben a sínszálon lépkedett, egyik lábát rakta a másik elé úgy, hogy sohasem billent meg, sohasem nézett le, olyan sebességgel, amilyenre én még normális járással se voltam képes.

– Hol is tartottam? Ja igen, a paraszt belerúg az első zsákba, „miaú”. Belerúg a második zsákba, mire a fiú azt mondja, hogy „vau”, vagyis úgy tesz…

Kolja rám bökött, hogy én jövök.

– Mintha tehén volna.

– Kutya. Aztán belerúg a harmadik zsákba is, mire a fiú azt mondja, hogy „Krumpli!”

Némán lépkedtünk.

– Hát – mondta végül Kolja –, pedig a legtöbben viccesnek tartják.

A város határában jártunk, itt már ritkultak a bérházak, a beton- és téglatömbök közt befagyott mocsarak és hóborította grundok tünedeztek fel, ahol szintén építkeztek volna, ha a háború egyszer s mindenkorra véget nem vet neki. Minél messzebbre jutottunk a városközponttól, annál kevesebb civilt láttunk. Hóláncos kerekű katonai teherautók húztak el mellettünk, a platókról kimerült katonák bámultak ránk minden kíváncsiság nélkül a front felé menet.

– Tudod, miért hívják Mgának? – kérdezte Kolja.

– Valakinek a kezdőbetűi?

– Marija Grigorjevna Aprakszina. Őróla mintázta a szerző Az udvari kopó egyik figuráját. Tábornagyok, sikkasztók és udvari seggnyalók hosszú sorának leszármazottja. Meg van győződve róla, hogy a férje meg akarja gyilkolni, mert feleségül akarja venni a húgát.

– És tényleg?

– Nem, eleinte nem. A nő teljesen paranoiás. Folyton erről beszél, be nem áll a szája, végül a pasas tényleg kezd belehabarodni a húgába. És rájön, hogy a felesége nélkül sokkal szebb lenne az élet. Radcsenkóhoz fordul tanácsért, nem tudván, hogy Radcsenko már évek óta dugja a hugicát.

– Mit írt még?

– Hogy?

– Usakov. Milyen könyveket írt még?

– Az udvari kopó-t, ennyi. Nagyon híres történet. Alighogy megjelent, máris megbukott. Mindössze egy kritikus írt róla, az is lehúzta. Vulgárisnak, vacaknak nevezte. Senki sem olvasta. Usakov tizenegy évig dolgozott azon a könyvön. Tizenegy évig, el tudod ezt képzelni? És eltűnik, mint esőcsepp az óceánban. Belekezd egy új regénybe: barátai szerint, akik egy-két részletet láttak belőle, mestermű. Csakhogy közben Usakov egyre vallásosabbá válik, egyre több időt tölt lelki vezetőjével, aki elhiteti vele, hogy a szépirodalom a Sátán műve. És egy éjjel Usakov bebeszéli magának, hogy a pokolra fog jutni, pánikba esik, és tűzre veti a kéziratot. A kézirat elég, kész-passz.

Valahonnan ismerős volt ez az egész.

– De hiszen pontosan ez történt Gogollal is.

– Nem egészen. A részletek nagyban különböznek. De érdekes párhuzam, elismerem.

A sín elkanyarodott az úttól, tüzelőnek is fiatal nyírfacsemeték ligetei mellett vezetett. Öt fehér holttest feküdt hason a fehér hóban. Téli holtak családja, a halott apa még mindig halott felesége kezét fogta, halott gyerekeik valamivel odébb hevertek. A hullák mellett két kopott bőrönd kinyitva: mindent elvittek belőlük, kivéve néhány törött képkeretet.

A ruhát és a cipőt is lehúzták róluk. A feneküket lenyesegették, mert az a legpuhább hús, abból a legkönnyebb pástétomot meg kolbászt készíteni. Nem tudtam, gépfegyvertűz, kés vagy akna végzett-e a családdal, német tüzérek-e vagy orosz kannibálok. Nem is akartam tudni. Elég régóta, legalább egy hete halottak lehettek, testük már kezdett a táj részévé válni.

Kelet felé folytattuk utunkat, a vologdai vasútvonal mentén. Aznap délelőtt Kolja nem mesélt több viccet.

Nem sokkal dél előtt elértük Leningrád védelmének peremét: szögesdrótok bozótja, három méter mély lövészárkok, sárkányfogak, géppuskafészkek, légvédelmi ütegek, KV–1-es harckocsik fehér álcahálóval fedve. A korábban látott katonák ügyet se vetettek ránk, de most már túlságosan messze voltunk keletre ahhoz, hogy civilnek nézzenek bennünket, és túl furcsa párost alkottunk ahhoz, hogy katonáknak. Ahogy a sínek közt gyalogoltunk, egy csapat fiatal baka, akik éppen a ponyvát húzták le egy hatkerekű teherautóról, megbámult bennünket.

Az őrmesterük elindult felénk, nem szegezte ugyan ránk a karabélyát, de nem is célzott vele egészen máshová. Tartása hivatásos katonára vallott, kiugró pofacsontja, keskeny szeme tatárra.

– Vannak irataitok?

– Hogyne – felelte Kolja a belső zsebébe nyúlva. – Kiváló irataink vannak.

Átnyújtotta az ezredes levelét, és a teherautó felé biccentett.

– Az új Katyusa?

A ponyva lerepült a földre, felfedve az ég felé mutató, több párhuzamos sornyi indítósínt, amelyekre a rakétákat kellett helyezni. A rádióban azt mondták, a németek jobban félnek a Katyusától, mint bármilyen szovjet fegyvertől: Sztálin-orgonának hívják, a rakéták mély hangú, gyászos bömbölése után.

Az őrmester hátranézett a sorozatvetőre, majd vissza Koljára.

– Az téged ne érdekeljen. Melyik hadsereghez tartozol?

– Az ötvennegyedikhez.

– Az ötvennegyedikhez? Akkor Kirisiben kellene lenned.

– Igen – mondta Kolja rejtélyes mosollyal, és az őrmester kezében levő levél felé biccentett. – De a parancs az parancs.

Az őrmester széthajtotta a levelet, és olvasni kezdte. A teherautón álló katonák ránk pillantottak, de nem szóltak semmit. Úgy festettek, mint akik napok óta nem aludtak; csak arra tudtak koncentrálni, hogy a sínekre helyezzék a rakétákat, és egyet se ejtsenek el: őrültekre nem maradt energiájuk.

Kolja, aki nem szerette, ha keresztülnéznek rajta, énekelni kezdett. Erős, biztos bariton hangja volt.

– Alma érik, virágzik a rózsa, fújja, fújja a májusi szél. Kertben sétál drága kis Katyusa, ő a legszebb, legszebb rózsaszál.

Az őrmester végzett az olvasással, és összehajtotta a papírt. Látszott, hogy az ezredes levele megtette a hatását; most már őszinte tisztelettel tekintett Koljára, és a dal ütemére bólongott a feje.

– Ez ám a nóta. Magától Ruszlanovától hallottam egyszer a finn háború alatt. Lesegítettem a színpadról, mert egy pohárral többet ivott a kelleténél. „Köszönöm, őrmester – azt mondja. – Maga aztán tudja, hová tegye a kezét.” Mit szólsz hozzá? Nagy franc az a Ruszlanova. De a nóta gyönyörű.

Mellbe vágta Kolját a levéllel, és szélesen ránk mosolygott.

– Bocs, hogy feltartottalak benneteket, fiúk. De tudjátok, hogy van… Azt mondják, háromszáz szabotőr ténykedik Leningrádban, és napról napra nő a számuk. De most már tudom, hogy az ezredesnek dolgoztok…

Rákacsintott Koljára.

– Meg kell szervezni a partizánokat, igazam van? Mi elkapjuk a németet elölről, ti bevágtok neki hátulról, és nyáron már a Reichstagot fogjuk teliszarni.

Kolja felolvasta nekem a levelet még aznap, amikor átvettük, de partizánokról nem esett szó benne: csak annyit mondott, hogy senki se akadályozzon bennünket az ezredes titkos parancsának végrehajtásában. Persze az újságok tele voltak történetekkel holmi egyszerű parasztokról, akiket az NKVD szakértői halálos gerillaegységekké képeznek ki.

– Maguk csak adjanak nekik az orgonával – mondta Kolja, alighanem szándékosan majmolva az őrmester hanghordozását –, mi meg majd teszünk róla, hogy ne kapjanak több strudelt a Vaterlandból.

– Úgy van! Elvágni a hadtápvonalaikat, hadd éhezzenek az erdőben! 1812-t csinálunk nekik megint!

– De Hitler nem kap Elbát!

– Nem ám, Hitler aztán nem, még hogy Elbát!

Nem voltam biztos benne, hogy az őrmester tudja, mi az az Elba, de az világos volt, hogy Hitlernek nem akar adni belőle.

– Szuronyt a tökébe, nem Elbát!

– Hát, ideje indulnunk – mondta Kolja. – Estére Mgában kell lennünk.

Az őrmester füttyentett.

– Az jó messzire van. Az erdőben menjetek. Az utakat a fritzek ellenőrzik, de egy orosznak úgyse kell út a gyalogláshoz, nem igaz? Haha! Van elég kenyeretek? Nincs? Na várjatok csak. Iván!

Az őrmester odakurjantott egy sovány, fiatal bakának, aki a teherautó mellett ácsorgott.

– Hozz egy kis kenyeret a fiúknak! A vonalak mögé mennek.