23.

Aznap este a többi fogollyal együtt egy birkaakolban üldögéltünk, Krasznogvargyejszk mellett. Odabenn a levegő nyirkos gyapjú és trágya szagát árasztotta. A németektől kaptunk pár gallyat tűzifának, és a legtöbben a gyenge kis tűz köré telepedtek az akol közepén. Ezen az estén már ahhoz is fáradtak voltak, hogy a szökésről beszélgessenek. Bágyadtan panaszolták, hogy a németek a reggeli kétszersült óta nem adtak enni, motyogva jósolgatták, milyen pocsék idő lesz másnap, és nemsokára már egymáshoz simulva aludtak a hideg földön. Vika, Kolja és én hátunkat a szilánkos deszkafalnak vetve, dideregve ültünk, és azon töprengtünk, sor kerül-e egyáltalán a játszmára.

– Ha értünk küld – mondta Vika –, higgyétek el, át fognak kutatni bennünket fegyverek után.

– Már átkutatták a foglyokat. Miért képzelnék, hogy pisztolyokat találtunk egy akolban?

– Az az ember tudja, hogy célpont. Nagyon óvatos. Meg fogják találni a pisztolyainkat.

Kolja gyászos szellentéssel válaszolt, a halk, komor hang olyan volt, mint egy baritonkürt kitartott dallama. Vika néhány másodpercre lehunyta a szemét, és a száján át lélegzett. Néztem fakóvörös szempilláit a tűz fényénél.

– Tehát – szólalt meg végül Vika – meg fogják találni a pisztolyainkat.

– Akkor mit csináljunk, fojtsuk meg puszta kézzel?

Vika benyúlt a kezeslábasába, előhúzta az övéből a finn kést, és apró sírgödröt kezdett ásni a kemény földbe. Amikor már elég mély volt, belehelyezte a pisztolyát, és kinyújtotta a kezét Kolja felé.

– Én meg akarom tartani.

Vika csak várt kinyújtott kézzel, végül Kolja beletette. Amikor betemette a pisztolyokat, Vika kigombolta a kezeslábasát, és kicsatolta az övét. Kolja oldalba bökött. A kezeslábas lecsúszott Vika válláról; alatta vastag pamut favágóinget viselt, és két réteg hosszú alsót, de egy pillanatra láttam, ahogy a kulcscsontja megmozdul szeplős, piszkos bőre alatt. Sohasem gondoltam még tudatosan egy másik ember kulcscsontjára; Vikáé olyan volt, mint egy lebegő sirály szárnya. Lerántotta vászonövét, felhúzta favágóingét meg két alsóingét egészen a melléig, állával leszorította őket, és rácsatolta az övet a csupasz bőrére. A késhüvely most a szegycsontjánál volt, s amikor visszaeresztette az ingeket, és begombolta a kezeslábasát, lehetetlen volt kivenni a formáját.

Megfogta a kezemet, és a melléhez nyomta.

– Érzel bármit is?

Megráztam a fejem, mire Kolja felnevetett.

– Rossz válasz.

Vika rám mosolygott. A tenyerem még mindig a kibélelt mellén volt. Féltem elvenni, és féltem otthagyni is.

– Rá se ránts, Ljova. Ez az alak az anyja seggéből született.

– Magatokra hagyjalak benneteket? Odabújhatnék az öreg Gyimához. Úgyis magányosnak látszik.

– Hát az én késem? – kérdeztem.

– Arról elfeledkeztem.

– Add ide – mondta Kolja. – Én tudom használni.

– Nem – mondta Vika. – Téged kutatnak majd át a legalaposabban. Te vagy az egyetlen, aki katonának látszik. – Előrehajolt, és én elvettem róla a kezemet, tudván, hogy valamiképp elszalasztottam egy alkalmat, bár arról fogalmam sem volt, hogy mi volt az, és hova lett. Lecsatolta a hüvelyt a bakancsom száráról, és egy darabig a tenyerén egyensúlyozta, a méretét és a formáját latolgatta. Végül becsúsztatta a bakancsomba, a zokni és a nyelv közé. Szemügyre vette a bakancsot. Semmit sem lehetett látni. Megpaskolta a bakancs szárát. Elégedettnek látszott.

– Tudsz normálisan járni?

Felálltam, tettem pár lépést. Éreztem, hogy a hüvely hegye a lábamba bök, de biztonságosnak tűnt a zokni és a bakancsnyelv között.

– Íme – mondta Kolja – a nesztelen gyilkos.

Visszaültem Vika mellé. Megérintette a puha részt a fülem alatt, és végighúzta az ujját a nyakamon, át a másik fülemig.

– Ha így elvágod – mondta –, senki se varrja többé össze.

 

Az Einsatzgruppe A parancsnokai a krasznogvargyejszki pártközpontot sajátították ki maguknak: a koszos, lepukkant, hepehupás linóleumpadlójú irodák sora a kiégett rendőrkapitányság fölött helyezkedett el. Az épület füst- és dízelszagtól bűzlött, de a németek visszakapcsolták az áramot, begyújtották a kazánokat, és az első emelet máris meleg volt és kényelmes, eltekintve a vérfoltos falaktól. Néhány órával azután, hogy elástuk a pisztolyokat, a Gebirgsjäger zászlóalj két katonája felkísért bennünket a konferenciaterembe, ahol azelőtt a tervbizottság ülésezett, vitatta meg a fentről jövő utasításokat, adta ki a lakosságra vonatkozó parancsokat. Négytáblás ablakok néztek le Krasznogvargyejszk sötétbe borult főutcájára. Épen maradt Lenin- és Zsdanov-portrék függtek a falakon: zord tekintetük annyira hidegen hagyta a németeket, hogy le se tépték, sőt meg se rongálták őket.

Abendroth egy hosszú asztal túlsó végénél ült, s valami világos folyadékot ivott kristálypohárból. Biccentett, amikor beléptünk, de nem állt fel. Szürke tányérsapkája – fekete szalagjával, a német sas alatt az ezüst halálfejjel – az asztalon hevert. Az úti sakk-készlet a felállított figurákkal a tányérsapka és egy címkétlen, majdnem üres palack között várakozott.

Sovány értelmiségire, professzortípusra számítottam, de Abendroth nagydarab ember volt, kalapácsvető alkatú, gallérja belemélyedt vastag nyakába. A súlyos metszett pohár babacsészének rémlett a tenyerében. Nem nézett ki többnek harmincnál, de rövidre vágott haja a halántékánál fehér volt, akárcsak az állán a borosta. SS-villámrúnák fénylettek a jobb gallérján, négy ezüstcsillag jelezte a rangját a balon, köztük fekete-ezüst lovagkereszt lógott.

Egy kicsit részeg volt, bár a mozdulatait hibátlanul koordinálta. Korán megtanultam felismerni a részegeket, még az ügyes részegeket is, akik bírták az italt. Apám nem volt nagyivó, de a barátai igen: azok a költők és drámaírók soha életükben nem feküdtek le józanul. Egyik-másik érzelgős volt, arcon csókoltak, összeborzolták a hajamat, és azt hajtogatták, milyen szerencsés emberke ez, hogy ilyen apja van. Némelyek hűvösek és megközelíthetetlenek voltak, mint a pályájukon keringő holdak, várták, hogy visszamenjek a szobámba, amelyen a húgommal osztoztam, és magukra hagyjam a felnőtteket, hadd vitatkozzanak tovább a Litbüróról vagy Mandelstam legújabb provokációjáról. Volt, akinek egy pohár vodka után kásásak lettek a szavai, és volt, aki csak egy teljes üveg után tudott tagoltan beszélni.

Abendroth szeme túlságosan is fénylett. Néha minden ok nélkül elmosolyodott, mintha valami magának mesélt viccen mulatna. Csak nézett bennünket, nem szólt egy szót sem, míg ki nem itta a poharát, akkor aztán összedörzsölte a kezét, és megrándította a vállát.

– Szilvasnapsz – mondta egészen precíz oroszsággal, bár a helyes kiejtéssel éppúgy nem bajlódott, mint tiszttársa az iskolánál. – Ismerek egy öregembert, ő maga főzi, az egész világon nem akad párja. Mindenhová magammal viszek belőle egy ládára valót. Beszél valamelyiktek németül?

– Igen – felelte Kolja.

– Hol tanultad?

– A nagyanyám bécsi volt. – Hogy igazat mond-e vagy sem, fogalmam sem volt, de olyan határozottan jelentette ki, hogy Abendroth szemlátomást elhitte.

– Waren Sie schon einmal in Wien?

– Nein.

– Kár. Szép város. Eddig még nem bombázták, de ami késik, nem múlik. Gondolom, az angolok még az év vége előtt nekilátnak. Hallottad valakitől, hogy szeretek sakkozni?

– Az egyik kollégájától, az iskolánál. Egy Obersturmführertől, azt hiszem. Majdnem olyan jól beszélt oroszul, mint maga.

– Kuefer? Akinek olyan kis bajsza van?

– Ő az. Nagyon… – Kolja elhallgatott, mint aki nem tudja, hogyan folytassa anélkül, hogy valakit megbántana – …barátságos volt.

Abendroth másodpercekig csak nézte Kolját, aztán vidáman vagy talán bosszúságában felmordult. Keze fejét a szája elé emelve böffentett egyet, és teletöltötte a poharát snapsszal.

– Azt elhiszem. Igen, Kuefer nagyon barátságos. És én hogy kerültem szóba?

– Azt mondtam neki, hogy a barátom az egyik legjobb sakkozó egész Leningrádban, mire ő…

– Ez a zsidó barátod itt?

– Haha, ő is ezzel viccelődött, de nem, Lev nem zsidó. Csak az orra nagy, a vagyona nem.

– Csodálom, hogy Kuefer nem vizsgálta meg a fütyülőjét.

Abendroth egyfolytában engem bámult, miközben németül magyarázott a katonáinak, akik kíváncsian rám pillantottak.

– Értetted, amit mondtam? – kérdezte Koljától.

– Igen.

– Fordítsd le a barátaidnak.

– „Az én dolgom az, hogy felismerjem a zsidókat.”

– Pontosan. És Kuefer barátunkkal ellentétben a lányokat is felismerem. Vedd le a sapkát, kedvesem.

Vika sokáig nem mozdult. Nem mertem ránézni, de tudtam, azon tanakodik, hogy előkapja-e a kését. Értelmetlen gesztus lenne, a katonák rögtön szitává lőnék, de számunkra értelmetlen gesztusoknál több már nemigen maradt. Éreztem, hogy Kolja megmerevedik mellettem: amint Vika a késéért nyúl, ő nekiugrik a legközelebbi katonának, s aztán nagyon gyorsan véget is ér az egész.

A halál közelsége nem rémisztett meg. Túl régóta féltem, túl fáradt voltam, túl éhes ahhoz, hogy bármit is intenzíven átérezhessek. De a félelmem fogyatkozása nem járt együtt a bátorságom megnövekedésével. A testem olyan gyenge volt, olyan kimerült, hogy reszketés nélkül alig tudtam megállni a lábamon. Nem érdekelt különösebben semmi, még Lev Benyov sorsa sem.

Végül Vika levette, és két kézre fogta a nyúlprém sapkáját. Abendroth felhajtotta a pohara felét, összepréselte a száját, és bólintott.

– Szép leszel, ha majd kinő a hajad. Hát, akkor mindent tisztáztunk, ugyebár? Mondd csak – fordult Koljához. – Ilyen jól beszélsz németül, oroszul mégsem tudsz olvasni?

– Mindig megfájdul a fejem, ha olvasni próbálok.

– Hát persze. Te pedig – fordult felém – Leningrád egyik legjobb sakkozója vagy, de te sem tudsz olvasni? Furcsa kombináció, nem? A legtöbb sakkozó, akit ismerek, egész jól olvas.

Nyitottam volna a számat, remélve, hogy ugyanolyan folyékonyan sikerül majd hazudnom, mint Koljának, de Abendroth felemelte a tenyerét, és megrázta a fejét.

– Ne fáradj. Átmentetek Kuefer vizsgáján, rendben, le a kalappal. Igazi túlélők vagytok. De én sem vagyok tökkelütött. Egyiktek zsidó, aki gojnak tetteti magát, másiktok lány, aki fiúnak tetteti magát, és gondolom, mindhárman írástudók vagytok, de analfabétának tettetitek magatokat. Éber hegyi vadászaink és a nagyra becsült Kuefer Obersturmführer minden szemfülessége dacára beváltak a cseleitek. És mégis azt kértétek, hadd jöhessetek ide sakkozni. Azt kértétek, hogy figyeljek fel rátok. Ez igen különös. Nem vagytok ostobák, ez nyilvánvaló, különben már rég halottak lennétek. Azt sem hihetitek komolyan, hogy szabadon engedlek benneteket, ha a társatok megnyeri a játszmát. Na és a tucat tojás… ez a tucat tojás a legfurcsább része az egész egyenletnek.

– Tudom, hogy magának nincs joga szabadon engedni bennünket – mondta Kolja –, de arra gondoltam, ha a barátom nyer, esetleg szólhatna értünk egy jó szót a feletteseinél…

– Dehogy nincs jogom szabadon engedni benneteket! Nem az a kérdés, hogy… – Abendroth hirtelen Koljára nézett, bólogatott, szinte már mosolygott. – Á! Ügyes. Nagyon ügyes. Apelláljunk a né-
met hiúságára. Igen, nem csodálom, hogy Kuefer megkedvelt. Magyarázd meg a tojásokat.

– Augusztus óta nem ettem tojást. Folyton arról beszélgetünk, hogy mit szeretnénk enni, és én képtelen vagyok kiverni a fejemből a tükörtojás gondolatát. Egész nap, miközben a havat tapostuk, csak erről képzelegtem.

Abendroth dobolni kezdett az ujjaival az asztal lapján.

– Nézzük hát, mi a helyzet. Mindhárman notórius hazudozók vagytok. Előálltok egy mesével, hogy magánkihallgatáson… – a katonáira pillantott, és vállat vont – …na jó, félig-meddig magánkihallgatáson fogadjon benneteket a gyűlölt Einsatzgruppe A egyik parancsnoka. Ebből számomra nyilvánvaló, hogy valami értesülést akartok eladni.

Percnyi csönd után Kolja így szólt:

– Nem értem.

– Szerintem pedig érted. Talán tudjátok, melyik foglyok bolsevikok, vagy van valami információtok a Vörös Hadsereg csapatmozgásairól. A többi orosz előtt nem oszthatjátok meg velünk, így hát megszervezitek ezt a találkozót. Nem ritkaság, higgyétek el. Honfitársaitok a legnagyobb készséggel árulják el Sztálin elvtársat.

– Mi nem vagyunk árulók – felelte Kolja. – Ez a fiú tényleg nagyon tud sakkozni. Azt hallottam, hogy maga is. Lehetőséget láttam benne.

– Ezt a választ vártam – mondta mosolyogva Abendroth. Felhajtotta a snapsz maradékát, kitöltötte, ami még az üvegben volt, és a fény felé emelve nézegette.

– Micsoda ital, istenem! Hét éven át érlelik tölgyfa hordókban…

Ivott egy kortyot, ezúttal ráérősen ízlelgetve a snapsz utolját.
A következő pillanatban halkan mondott valamit németül. Az egyik katona ránk szegezte az MP40-esét, a másik meg közelebb lépett, és elkezdett végigtapogatni.

A birkaakolban még úgy látszott, jól elrejtettük a kést, de most, ott állva, miközben a katona átkutatott, másra se tudtam gondolni, csak a kemény bőrhüvelyre, amint a lábfejemet szúrja. Ellenőrizte apám régi kabátjának zsebeit, megtapogatta a hónaljamat, az övemet, a lábszáramat. Beledugta az ujjait a bakancsomba, és engem elfogott a rettegés, ami csúfot űzött az öt perccel azelőtti kába beletörődésből. Próbáltam normálisan lélegezni, egykedvű arcot vágni. Megbökdöste a sípcsontjaimat, nem talált semmit, és rátért Koljára.

Fogalmam sincs, mennyivel tévesztette el, hány milliméterre járhattak az ujjai a kés tokjától. Szinte gyerek volt még, talán egy-két évvel idősebb nálam, az arca tele kis barna anyajegyekkel. Az osztálytársai kicsúfolták értük, ebben biztos voltam. Ő meg csak bámulta az anyajegyeit a tükörben, mogorván, szégyenkezve, azon tűnődve, le lehetne-e gyalulni őket az apja beretvájával. Ha előző éjjel tizenöt perccel többet alszik, ha egy kanállal több levest nyel le, talán lett volna annyi energiája, hogy rendesen végezze a dolgát, és megtalálja a kést. De nem találta meg, és a gondatlansága mindent megváltoztatott kettőnk számára.

Amikor Kolját is átkutatta, Vika elé lépett. A bajtársa mondott valami vicceset, és jót nevetett saját szellemességén. Talán azt akarta elérni, hogy a fiú csapjon rá Vika fenekére, vagy fogja meg a mellét, de Vika hideg, rezzenéstelen szemmel nézte, amitől a katona elanyátlanodott, és jóval felületesebben vizsgálta meg, mint engem és Kolját. Rájöttem, hogy a fiú alighanem szűz, pont olyan félénk egy nővel szemben, mint én.

Miután gyámoltalanul végigtapogatta Vika lábát, felállt, biccentett Abendrothnak, és hátralépett. A Sturmbannführer a fiúra nézett, és halványan elmosolyodott.

– Szerintem fél tőled – mondta Vikának. Várt pár pillanatig, hogy Vika reagál-e, de nem reagált, ezért Kolja felé fordult. – Te katona vagy, téged nem ereszthetlek el, mert visszamennél a Vörös Hadsereghez, és esetleg megölnél egy németet, a szülei pedig engem okolnának érte. – Rám nézett. – Te zsidó vagy, ellenkezne a lelkiismeretemmel, ha téged elengednélek. De ha nyersz, a lányt hazaengedem. Ez a legjobb ajánlatom.

– Szavát adja, hogy elengedi? – kérdeztem.

Abendroth megdörzsölte bütykeivel ezüst borostás állát. Arany karikagyűrűje villogott a plafonon égő villanykörte fényében.

– Szóval tetszik neked a lány. Hát te, vöröske? Neked is tetszik a zsidó? Mindegy, mindegy, ne legyünk közönségesek. Nos tehát… nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzhess, de igen, szavamat adom. Lipcse óta szeretnék már egy jót sakkozni. Állítólag ebben az országban élnek a világ legjobb sakkozói, de én még egy tűrhetővel sem találkoztam.

– Talán mert agyonlőtte őket, mielőtt kiderülhetett volna róluk – mondta Kolja. Bennem akadt a lélegzet, biztosra vettem, hogy elvetette a sulykot, de Abendroth bólintott.

– Lehetséges. Első a munka, aztán jön a szórakozás. Gyere – fordult hozzám –, ülj le. Ha tényleg olyan jó vagy, ahogy a barátod állítja, lehet, hogy megtartalak, hadd versenyezzek néha.

– Egy pillanat – mondta Kolja. – Ha győz, maga elengedi a lányt, mi pedig megkapjuk a tojásokat.

Abendroth kezdte unni az alkudozást. Táguló orrlyukkal előrehajolt, de a hangját nem emelte meg.

– Elég nagylelkű ajánlatot tettem. Meddig akarod még folytatni ezt az ostobaságot?

– Én hiszek a barátomban. Ha veszít, fejbe lőhet bennünket. De ha nyer, szeretnénk tojást sütni vacsorára.

Abendroth megint mondott valamit németül, mire az idősebbik katona Kolja nyakszirtjéhez nyomta a fegyvere csövét.

– Szeretsz egyezkedni? – kérdezte Abendroth. – Jó, egyezkedjünk. Valamiért azt képzeled, hogy van adud. Nincs adud. Elég, ha két szót szólok, és hulla vagy. Világos? Két szót. Érted, hogy milyen gyorsan végbemehetne? Hulla vagy, kivonszolnak, én meg sakkozom a barátoddal. Később esetleg beviszem ezt a kis vörös hajút a szobámba, és megfürdetem, hadd lássam, hogy néz ki, amikor nem ilyen koszos. De az is lehet, hogy nem fürdetem meg, mert ma este egy állattal van kedvem baszni. Idomuljunk a környezethez, nem igaz? Szóval gondolkodj, fiú, nagyon gondolkodj, mielőtt még egyszer kinyitod a szádat. A magad kedvéért, az anyád kedvéért, ha ugyan életben van még a vén kurva.

Bárki más feladta volna, befogta volna a száját. Kolja kerek egy másodpercig habozott.

– Persze hogy megölhet, amikor csak akar. Ez tagadhatatlan. De mit gondol, tud-e majd tisztességesen játszani a barátom, ha az asztalon látja az agyvelőmet? Leningrád legjobbjával akar sakkozni, vagy egy rémült kölyökkel, aki összepisálta magát? Ha a szabadságot nem nyerheti el a számunkra, jó, rendben, ilyen a háború. De legalább arra adjon esélyt neki, hogy a vacsoránkat elnyerje, amiről már olyan régóta ábrándozunk.

Abendroth Koljára meredt, ujjbegyei lassan doboltak az asztalon, más hang nem is hallatszott a szobában. Végül az anyajegyes katona felé fordult, és kurta parancsot adott. A fiatal német tisztelgett és kiment, a Sturmbannführer pedig intett, hogy üljek melléje, az asztal sarkához. Biccentett Vikának és Koljának, és az asztal túlsó végénél levő székekre mutatott.

– Leülni – mondta. – Egész nap gyalogoltatok, nem? Leülni, leülni. Pénzfeldobás? – kérdezte tőlem. Válaszra sem várva elővett a zsebéből és megmutatott egy birodalmi ötvenpfennigest: egyik oldalán horogkeresztet szorongató sas, másikon az ötvenes számjegy. Hüvelykjével felpöckölte a levegőbe, elkapta, rácsapta a másik keze fejére, és felém pillantott. – Madár vagy szám?

– Szám.

– Talán nem tetszik a madarunk? – kérdezte halvány mosollyal. Elvette a kezét, és mutatta a náci sast. – Én játszom világossal. És ne aggódj, megtarthatod a királynődet.

Két mezővel előretolta a királynő előtti gyalogját, és bólintott, amikor én is ezt tettem.

– Egy nap majd más megnyitást választok. – Kettővel előretolta a c-gyalogját, felkínálva, hogy üssem le. Vezércsel. Legalább a játszmák fele, amiket ismertem, ezekkel a lépésekkel kezdődött. Kocasakkozók, nagymesterek egyaránt használták; még korai lett volna megítélni, tudja-e a német, hogy mit csinál. Figyelmen kívül hagytam a cselt, és előreléptem a király gyalogjával.

Addigi éveim során sok ezer játszmát játszottam, több száz ellenféllel. Játszottam leterített pokrócon a Nyári kertben, bajnokságokon az Úttörőpalotában, apámmal a Kirov udvarán. Amikor a Szpartakban versenyeztem, minden játszmalapomat megőriztem, viszont amikor abbahagytam a versenyzést, kidobtam őket. Amikor rájöttem, hogy csak közepes játékos vagyok, már tudtam, hogy sosem fogom újra áttanulmányozni a régi játszmáimat. Ennek ellenére ha a kezembe nyomnál egy darab papirost meg egy tollat, az Abendrothtal vívott meccsemet még ma is lépésről lépésre le tudnám írni.

A hatodik lépésben kihoztam a királynőmet, ami meglepte Abendrothot. Homlokát ráncolva vakarászta a felső ajka fölötti borostát a hüvelykujja körmével. Azért választottam ezt a lépést, mert jónak tartottam, és mert látszhatott éppen rossznak is: még egyikünk sem ismerte ki a másikat, s ha ő azt hiszi, gyenge vagyok, esetleg beleugraszthatom majd a döntő hibába.

Valamit mormolt németül, és kihozta a király felőli huszárját, ami logikus lépés volt, de nem az, amitől féltem. Ha leüti a gyalogomat, nála lett volna az előny, én csak reagálhattam volna a támadására. De ő defenzívában játszott, én pedig kihasználtam a lehetőséget, és átléptem a térfelére a futómmal.

Abendroth hátradőlt a székén, és szemügyre vette a táblát. Egy percnyi tűnődés után elmosolyodott, és felnézett rám.

– Régen nem volt már részem egy jó játszmában.

Nem szóltam semmit, a táblát néztem, lehetséges lépéssorozatokat kalkulálva magamban.

– Nem kell aggódnod – folytatta. – Akár nyersz, akár veszítesz, biztonságban vagy. Ha minden este játszhatok egy jót, talán normális maradok.

Előrehajolt, és lépett a királynőjével. Miközben gondolkodtam, visszajött a fiatal katona egy szalmával kitömött rácsos lécdobozzal. Abendroth kérdezett tőle valamit, a katona bólintott, és az asztalra tette a dobozt.

– Kedvet csináltál hozzá – mondta Abendroth Koljának. – Ha nyerek, lehet, hogy tizenkét tojásos omlettet fogok vacsorázni.

Az asztal túlsó végénél ülő Kolja elvigyorodott, amikor megpillantotta a tojásdobozt. Most mindkét katona mögötte és Vika mögött állt, kezük a géppisztoly fogantyúján. Kolja a távolból is megpróbálta követni a játszmát, de Vika az asztalra meredt. Az arca sosem árult el sokat, de most láttam, hogy bosszús, és megkésve rájöttem, hogy elszalasztottam egy lehetőséget. Amikor a katona kiment a tojásokért, rövid időre létszámfölénybe kerültünk; a németeknek ugyan lőfegyverük volt, nekünk meg csak késünk, mégis ez lehetett volna a legjobb alkalom.

A nyolcadik lépésnél elkezdtük leszedni egymás figuráit. Én leütöttem egy gyalogot, a Sturmbannführer leütött egy huszárt. Én leütöttem egy futót, ő leütött egy gyalogot. Az összecsapás után még mindig egyenlőre álltunk, de a tábla megnyílt, és a magam helyzetét erősebbnek ítéltem.

– Hegedűművészek meg sakkozók, mi?

Eddig nemigen mertem ránézni, de most, miközben a helyzetet elemezte, lopva vetettem rá egy pillantást. Onnan közelről jól láttam a sötét, megereszkedett félholdakat a mogyoróbarna szemei alatt. Állkapcsa erős volt, szögletes, profilból olyan, mint egy L betű. Észrevette, hogy figyelem, és felém emelte masszív koponyáját. Lesütöttem a szemem.

– A fajtád – mondta. – Bármit is gondoljunk róla, nagyszerű hegedűművészeket és sakkozókat terem.

Visszahúztam a királynőmet, és a következő tizenkét lépésben összpontosítottuk erőinket, kerültük a nyílt konfrontációt. Mindketten sáncoltunk, hogy védjük a királyunkat, és készültünk a következő ütközetre, a tábla közepe felé törve, a legjobb pozíciókat igyekezve megszerezni. A huszonegyedik lépésnél majdnem belesétáltam egy elegáns kis csapdába. Már-már lekaptam egy védtelen gyalogot, amikor rájöttem, mit tervez a német. Visszahúztam a futót a helyére, és a királynővel léptem, hogy még jobb támadási szöge legyen.

– Kár – mondta Abendroth. – Szép manőver lett volna.

Feléjük néztem, és láttam, hogy Kolja meg Vika engem bámulnak. A tervet sohasem részleteztük, de most egyszerre nyilvánvaló lett. Megmozgattam a lábam a bakancsban, és éreztem, hogy a halott pilóta kése a bokám felé csúszik. Milyen gyorsan tudnám kirántani a pengét? Lehetetlennek látszott, hogy előkapjam a kést és elmetsszem Abendroth torkát, mielőtt a katonái lelőnének. Abendroth még a katonái nélkül is erősebbnek ígérkezett, semhogy megölhetném. Gyerekkoromban láttam egyszer egy erőművészt a cirkuszban, annak volt olyan keze, mint a Sturmbannführernek: karikába tekert egy vastag acél villáskulcsot, és mivel születésnapom volt, nekem ajándékozta. Évekig megvolt az a villáskulcs, mutogattam a barátaimnak a Kirovban, és dicsekedtem, hogy az erőművész megsimogatta a hajamat, és rákacsintott az anyámra. Egy nap aztán hiába kerestem; gyanítottam, hogy Oleg Antokolszkij lopta el, de nem volt rá bizonyítékom.

A gondolattól, hogy egy ekkora emberre kést rántsak, pánikba estem, ezért néhány percre kivertem a fejemből, és csak a játékra koncentráltam. Néhány lépés múlva esély nyílt rá, hogy kölcsönösen leüssünk egy-egy huszárt. Mivel egy kicsit be voltam szorítva, kikényszerítettem a cserét. Abendroth sóhajtva emelte le a figurámat.

– Ezt nem lett volna szabad megengednem.

– Ügyes húzás! – kiáltott oda Kolja az asztal végéről. Arra fordultam, és láttam, hogy ő meg Vika még mindig engem néznek, aztán gyorsan a táblára szögeztem a tekintetem. Hogy hagyhattam, hogy engem jelöljenek ki orgyilkosnak? Hát nem ismer még eléggé Kolja? Abendrothnak meg kell halnia, ezt tudtam: azóta kívántam a halálát, hogy Zoja történetét elmesélték. Férfiak, nők és gyerekek ezreit mészárolhatta le, a Wehrmacht nyomában járva Európa-szerte. Berlin csillogó medálokkal jutalmazta, amiért zsidókat, kommunistákat és partizánokat végzett ki a megszállt országokban. Az ellenségem volt. De most, hogy szemközt ültem vele a sakktábla másik oldalán, és néztem, ahogy a karikagyűrűjét forgatja, miközben a következő lépésén töpreng, lehetetlennek tartottam, hogy képes legyek megölni.

A tok a bokámnak feszült. A Sturmbannführer szemben ült velem, zubbonygallérja belevágott egy kék érbe vaskos nyaka oldalán. Kolja és Vika az asztal túlsó végénél ültek, azt lesték, mikor fogok cselekedni. Mindez nyomasztott, mégis sikerült tűrhetően játszanom. A végkifejlettől függetlenül fontos volt számomra a parti.

Az asztalra könyököltem, tenyeremmel megtámasztottam az államat, kirekesztve a látókörömből Kolját és Vikát. A huszonnyolcadik lépésnél előretoltam a c-gyalogomat az ötödik mezőre: agresszív nyomulás. Abendroth levehette a b- vagy d-gyalogjával. Régi szabály a sakkban, hogy „befelé üss”. Abendroth a klasszikus stratégiát követte, a b-gyalogjával ütött, a tábla közepét akarva uralni. De Tarrasch mondása – „a bástyád mindig a gyalogod mögött legyen, kivéve, ha ez szabálytalan” – úgy is variálható, hogy befelé ütni helyes, kivéve, amikor helytelen. Mire a sorozatnak vége lett, mindketten leszedtünk két gyalogot, az ütésszámunk továbbra is egyenlő volt, de akárcsak az az ember, aki mérget nyelt, ám tovább rágja a húst, nem tudván, hogy a halála közel, Abendroth sem sejtette, hogy már elkövette a végzetes hibát.

A német azonban nemhogy feladta volna, azt hitte, nyerő pozícióban van. A végjátékhoz közeledve b-gyalogja egyedül volt a tábla szélén, a nyolcadik mező felé sietett, ahol majd királynővé változhat, és megtépázhatja a védelmemet. Abendroth annyira szeretett volna második királynőt szerezni, hogy minden általam kezdeményezett ütésbe belement. Hogyan is veszíthetne, ha két királynővel támadhat? Az a-gyalogjára koncentrálva nem vette észre, hogy az én fenn hagyott gyalogom a tábla közepén masírozik előre. Végül a d-gyalogom egy lépéssel előbb jutott cseréhez, mint az ő a-gyalogja. Két királynőt nehéz legyőzni, kivéve, ha az ellenfél előbb tesz szert a második királynőjére.

Abendroth még most sem látta, hogy a játszmának vége, pedig vége volt. Közelgő győzelmemtől kótyagosan Vikára néztem, és akkor vettem észre, hogy a keze már a kezeslábasában van. Nem vár tovább, cselekszik nélkülem, a késéért nyúl; Kolja mindkét tenyere az asztal lapján, hogy fellökhesse magát, és Vika jelére ő is támadjon. A tekintetem találkozott Vikáéval, és abban a pillanatban tudtam, ha nem mozdulok, szitává lyuggatott teste hamarosan a hepehupás linóleumon fog heverni.

Míg Abendroth a táblát és a váratlanul megsokasodott királynőket tanulmányozta, vakargatni kezdtem a lábikrámat, és lassan becsúsztattam az ujjaimat a bakancsom szárába. Nem valami hirtelen jött bátorság volt ez, épp ellenkezőleg: a Vika halálától való félelem minden más félelmet legyűrt bennem. Abendroth a királyára sandított, és hirtelen elkerekedett a szeme: felfogta a helyzetét. Arra számítottam, hogy a vereség dührohamot vált ki belőle. Ehelyett mosoly ömlött el az arcán, és egy pillanatra magam előtt láttam, milyen lehetett gyerekkorában.

– Gyönyörű – mondta felemelve a fejét és rám nézve. – Legközelebb nem iszom ennyit.

Észrevehetett valami nyugtalanítót a tekintetemben. Lenézett az asztal alá, és észrevette, hogy a kezem a bakancsomban van. Szerencsétlenkedtem a nyéllel, de végül sikerült kirántanom a kést a hüvelyéből. Mielőtt feléje suhinthattam volna vele, a padlóra lökött a székről, baljával leszorította kést tartó kezemet, jobbjával pedig a pisztolytáskájához kapott.

Ha sikerül gyorsabban kiszabadítanom a kést, és átmetszenem a nyaki verőerét, ha ez a csoda megtörténik, Vika, Kolja és én meghalunk. A katonák felemelték volna az MP40-esüket, és cafatokká lőnek bennünket. Abendroth ébersége – vagy az én ügyetlenségem, attól függ, honnan nézzük – mentett meg mindhármunkat. A katonák előrerontottak, hogy segítsenek a Sturmbannführernek, akinek nem volt szüksége segítségre, és közben elhanyagolták a másik két foglyukat. Csak egy pillanatra, de az elég is volt.

Abendroth előhúzta a pisztolyát. Mivel zajt hallott a szoba túlsó vége felől, arra nézett. Bármit is látott, jobban aggasztotta, mint a gyenge, csont-bőr kis zsidó, aki alatta tekergett. Célba vett valakit: hogy Vikát vagy Kolját-e, nem tudtam. Felkiáltottam, és a bal kezemmel félreütöttem a pisztoly csövét, éppen amikor meghúzta a ravaszt. A pisztoly hátrarándult, a dörrenéstől majdnem megsüketültem. Abendroth acsarogva próbálta kiráncigálni a pisztolyt az ujjaim közül. Éppen olyan értelmetlen volt szembeszállni vele, mint egy medvével, de én minden maradék erőmmel kapaszkodtam a pisztoly csövébe. A következő másodpercek a lárma és erőszak jegyében teltek: német ordítozás, fegyvercsövek villogása, bakancssarkak dobolása a padlón.

Abendroth, feldühödve, amiért olyan makacsul szorongatom a pisztolyát, baljával vadul fültövön ütött. Gyerekkoromban, a Kirovban volt részem elég dulakodásban, verekedésben, de azok vértelen küzdelmek voltak, olyanok, amilyeneket sakk-körbe járó fiúktól várni lehet. Sohasem kaptam még ökölcsapást az arcomba. A szoba homályba borult előttem, csillagokat láttam, Abendroth pedig kitépte a kezemből a pisztolyt, és a szemem közé nyomta a csövét.

Felültem, és beledöftem a kést a mellébe, a mellzseben keresztül, a kitüntetései alatt, és addig nyomtam a pengét, míg az ezüst kézvédő meg nem állította.

Abendroth testén rángás futott végig, pislogva bámult le a fekete markolatra. Még most is belelőhetett volna egy golyót az agyamba, de valahogy nem tűnt fontosnak a számára, hogy bosszút álljon a meggyilkolásáért. Csalódottnak látszott, a szája sarka legörbült, aztán elhomályosodott a szeme, sűrűn pislogott, lélegzete reszelős lett. Fel akart állni, de a lába nem bírta, oldalra dőlt, a késem kicsúszott belőle, ernyedt ujjai eleresztették a pisztolyt. Szeme tágra nyílt, mint amikor az álmos ember erőnek erejével ébren akar maradni, tenyerét a linóleumnak feszítette, és megpróbált elmászni az ocsmány élőképtől, ügyet se vetve a felfordulásra. Nem jutott messzire.

Arra nézve láttam, hogy Kolja az egyik katonával viaskodik a padlón, mindegyikük a német géppisztolyát igyekszik megkaparintani. Én Kolját addigra már valóságos küzdőművésznek képzeltem, de a németet senki sem értesítette erről, és úgy tűnt, felül fog kerekedni. Nem emlékszem, hogy talpra vergődtem, és odarohantam segíteni, de mielőtt még a katona ráfoghatta volna az MP40-est, és beleüríthette volna a tárat Kolja mellébe, már az illető hátán csimpaszkodtam, és újra meg újra beledöftem a késemet.

Végül Vika húzott le a halottról. Kezeslábasa csurom vér volt, és mielőtt még magamhoz tértem volna, azt hittem, hasba lőtték. Nem hiszem, hogy bármi értelmes dolog elhagyta a számat, de Vika megrázta a fejét, és csitítgatva azt mondta:

– Nem sebesültem meg. Hadd nézzem a kezedet.

Nem értettem. Felemeltem a jobb kezemet, amely még mindig a véres kést markolta, de ő szelíden lenyomta, megfogta a másik csuklómat, és a tenyere közé vette a bal kezemet. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a mutatóujjam fele hiányzik. Vika letérdelt az egyik halott katona mellé – az anyajegyes fiú volt az, vakon meredt a mennyezetre, a torka el volt vágva –, és hasított egy csíkot a nadrágjából. Az ujjam köré csavarta, hogy elállítsa a vérzést.

Kolja felmarkolta az MP40-eseket. Egyiket odadobta Vikának, a másikat megtartotta, és felkapta az asztalról a tojásdobozt. Német hangokat hallottunk odakintről, tanácstalan tisztek töprengtek, vajon a lövés valóságos volt-e, vagy álmodták. Kolja kinyitotta a négytáblájú ablakot, és felmászott a párkányra.

– Siessetek – szólt hátra. Kiugrott, én pedig követtem. Az első emelet nem volt valami magasan, ráadásul az ablak alatt méteres volt a hó. Elvesztettem az egyensúlyomat, és pofára estem. Kolja felrántott, és lesöpörte a havat az arcomról. Géppisztolysorozatot hallottunk a konferenciateremből. Egy másodperc, és Vika is kiugrott az ablakon, a géppisztolyának füstölgött a csöve.

Elrohantunk a kiégett rendőrkapitányságtól. Kivilágítatlan utcalámpák görbültek a fejünk fölé, mint megannyi kérdőjel. A hajdani pártközpont felől egyre erősödő kiabálást hallottunk, minden pillanatban azt vártam, hogy golyók fütyülnek el a fülem mellett, de semmi sem történt. A bejáratnál posztoló őrök nyilván beszaladtak, amikor meghallották a lövöldözést, de mire rájöttek, hogy helytelenül cselekedtek, minket már elnyelt a sötétség.

Nemsokára a városka határában jártunk. Letértünk az útról, befagyott mezőkön nyargaltunk keresztül, elhagyott traktorok sziluettjei mellett caplattunk. Hallottuk, hogy Krasznogvargyejszkban gépkocsimotorok berregnek, láncos kerekek csikorognak a havon. A ködös távolban megpillantottuk a nagy erdő fekete szélét, amely majd befogad bennünket, elrejt ellenségeink szeme elől.

Sose voltam valami nagy hazafi. Apám nem tűrte volna, amíg élt, a halála pedig biztosította, hogy a kívánsága teljesüljön. Több szeretetet és hűséget éreztem Pityer, mint az ország iránt. De aznap éjjel, a felszántatlan téli búzamezőn loholva, nyomunkban a megszálló fasisztákkal, előttünk a sötét orosz rengeteggel, nagy-nagy szeretet fogott el a hazám iránt.

Rohantunk az erdő felé, búzaszárak között csörtetve, a kelő hold alatt, miközben a csillagok egyre messzebbre száguldottak tőlünk, és fölöttünk nem volt más, csak az üres, istentelen ég.