16. fejezet

Toprawa... és Mos Eisley

Han Bidlo Kwerve-nek, Jabba koréliai udvarmesterének a viharvert, sebhelyes holoképét nézte. Kwerve mögött a hutt lord tatuini palotájának homoksárga falait látta.

– Helló, Kwerve – mondta Han. – A főnökkel szeretnék beszélni, ha lehetne.

A csúf koréliai gengszter koromfekete hajában egy fehér csík húzódott le egészen a smaragdzöld szeméig. Kwerve lapos, kegyetlen mosolyra húzta a száját.

– Nahát, Han. Jabba már keresett. Hol voltál, Solo?

– Erre-arra – felelte Han tömören. Nem szerette, ha játszadoznak vele. – Akadt egy kis problémám a birodalmiakkal.

– Ez bizony szomorú – mondta Kwerve. – Megnézem, hogy Jabba hajlandó-e beszélni veled. A múltkor még nagyon zabos volt rád, amiért késel a szállítmánnyal. Tervei vannak azzal a fűszerrel.

Han hidegen meredt a kommunikátorra.

– Csak kapcsolj oda hozzá, és igazán megkímélhetnél a tréfáidtól!

–mHaha, ki mondta, hogy tréfáltam, Solo?

A koréliai udvarmester forradásos arca rövid vibrálás után eltűnt, és csak statikus recsegés maradt utána. Han egy pillanatig azt hitte, hogy megszakította a kapcsolatot, és már nyúlt volna a kommunikátor kikapcsoló gombja felé, amikor egyszer csak Jabba hatalmas arca tűnt fel.

– Jabba! – szólalt meg Han nyugtalansággal kevert megkönnyebbülésében. – Helló. Az a helyzet... hogy van egy kis problémám.

Jabba nem tűnt boldognak. Valamiféle barna anyagot szívott, ami egy, még a halott Jiliactól örökölt, étkezőasztalkával kombinált vízipipából gomolygott elő. A hutt pupillái teljesen kitágultak a szertől.

Nagyszerű, gondolta Han. Nekem is akkor kellett hívnom, amikor belőtte magát...

– Ööö... helló, Jabba – mondta. – Én vagyok az, Han.

Jabba pislogott néhányat, és végül sikerült felismernie a férfit.

– Han! – dörögte aztán. – Hol voltál? Már a múlt hétre vártalak!

– Nos, Jabba, ezért akartam beszélni veled – felelte Han. – Figyelj... nem az én hibám...

– Han, édes fiam... – pislogott egyet álmosan a Desilijic vezére. – Miről beszélsz? Hol van a sensostimszállítmányom?

A koréliai nyelt egyet.

– Hát igen, a szállítmány. Tudod, izé... majdnem olyan volt az egész, mintha csapdát állítottak volna nekem! A birodalmiak már vártak, és...

– A birodalmiak lefoglalták a fűszeremet? – bömbölte Jabba olyan hangerővel, hogy Han ösztönösen is hátrahőkölt a holoképtől. – Hogy tehettél ilyet, Solo?

– Nem. Jabba, várj! – kiáltotta Han. – Nem vették el! Az igazat mondom, nem is tudtak rólad! De... hogy a vámosok ne találják meg, ki kellett dobnom a fűszert. Megjelöltem, de nem hagytak rögtön elmenni. Mikorra visszaértem... eltűnt.

– Eltűnt a fűszerem? – mondta veszedelmesen halk hangon Jabba, és kábán meredt Han képére.

– Nos... igen. De Jabba, ne aggódj! Megtérítem, ígérem neked. Én és Csubi ledolgozzuk, visszafizetjük az árát. Tudod, hogy elég jók vagyunk hozzá. Másrészt, Jabba, nagyon olyan érzésem van, hogy valaki csapdát állított nekem. Rajtad és Moruth Doole-on kívül hányan tudták, hogy miért megyek oda?

Jabba tudomást sem vett Han kérdéséről. Szippantott néhányat a pipából, a dülledt szemével közben szaporán pislogott. Aztán előrenyúlt, kivett egy csigát a vízzel teli tálból, és a szájába tömte az izgő-mozgó csemegét.

– Han... Han, édes fiam, tudod, hogy saját gyermekemként szeretlek – mondta lassan, jelentőségteljesen. – Az üzlet azonban üzlet, és te megszegted a legalapvetőbb szabályt. Nem tehetek kivételt veled, csak azért, mert kedvellek. A rakomány értéke húszezer-négyszáz kredit. Hozd el a fűszert vagy az árát tíz napon belül, különben vállalnod kell a következményeket.

– Tíz nap... – nyalta meg a szája szélét Han. – De Jabba...

A kapcsolat hirtelen megszakadt. Han úgy rogyott bele a pilótaszékbe, mint akit fejbe kólintottak. Most mihez kezdjek?

Az elkövetkező hat napot Han azzal töltötte, hogy az adósai megkeresésével megpróbálta előteremteni a szükséges pénzt – sikertelenül. Aztán visszament a Nar Shaddaara, és bár utálta, amit tenni készült, végül elhatározta, hogy a barátaitól kér kölcsön.

Hamar rájött, hogy annak a balul sikerült csempészútnak valamelyik érintettje – talán az egyik birodalmi tiszt vagy katona – már elterjesztette a történetet, a csempésztársai ugyanis tisztelettel vegyes sajnálkozással néztek rá.

Tisztelettel, mert új rekordot állított fel a kesseli útra, és sajnálkozással, mert kitudódott, hogy Jabba megharagudott – nagyon megharagudott – a korábbi kedvenc pilótájára.

Han kiderítette, hogy Shug elutazott valahová. Ez rossz hír volt, mert a koréliai tudta, hogy a szerelőzseni biztosan segítene neki, még akkor is, ha a saját tartalékaihoz kellene nyúlnia.

Han körbejárta az ismerőseit, és sikerült is összeszednie pár ezer kreditet néhány régi tartozás behajtásával. Azonban a csempészek között gyorsan elterjedt a híre, hogy mi történt az Ylesián, ezért jócskán voltak olyanok, akik rögtön másfelé néztek, ha Han feltűnt a színen.

Végül meglátogatta Landót. Nem fűlött hozzá a foga, de nem volt más választása.

Kopogott az ajtón, és belülről a szerencsejátékos álmos hangját hallotta.

– Ki az?

– Lando, én vagyok az, Han – felelte a koréliai.

Lépteket hallott, aztán hirtelen Lando kitárta az ajtót. Mielőtt Han egy szót is szólhatott volna, Lando ökle szemmel követhetetlen ívet leírva Han álla felé lendült, minek következtében a koréliai legalább két métert repült hátra a folyosón. Aztán nekicsapódott a szemközti falnak, és lecsusszant a földre.

Ahogy ott ült az állkapcsát tapogatva és a csillagokat számolgatva, Lando föléje tornyosult.

– Neked aztán van bőr a képeden, hogy azok után még idejössz, amit az Ylesián műveltél! – ordította. – Szerencséd, hogy nem lőttelek le, te alávaló, gerinctelen féreg.

– Lando... – nyögte ki Han. – Esküszöm, hogy nem tudtam, mit tervez Bria. Esküszöm...

– Hogyne – köpte a szót Lando. – Hát persze, hogy nem tudtad!

– Szerinted csak úgy beállítanék, ha nem lennék ártatlan? – morogta Han. Az állkapcsa minden mozdulatra megreccsent, és érezte, ahogy egyre nagyobbra dagad. – Lando... Bria engem is átvert. Én sem kaptam semmit a zsákmányból. Semmit!

– Nem hiszek neked – felelte nyersen a szerencsejátékos. – De ha hinnék, akkor is csak örülnék neki. Ti ketten megéritek a pénzeteket!

– Lando – mondta Han –, elvesztettem egy rakomány fűszert, amit Jabbának kellett volna leszállítanom. Nagy pácban vagyok, haver. Kölcsön szeretnék...

– Mi? – Lando mindkét kezével megragadta Hant a gallérjánál fogva, talpra rántotta, aztán nekicsapta a falnak. A szerencsevadász sötét tekintete néhány centire parázslott csupán Hanétól.

– Idejössz, és még kölcsönt akarsz tőlem kérni?

Han nehézkesen bólintott.

– Visszafizetem... tényleg...

– Jegyezd meg jól, amit mondok, Solo! – mondta lassan Lando. – A múltban barátok voltunk, ezért nem teszem meg, amit bőven megérdemelnél, és nem lövöm szét a fejed. De többet a közelembe ne gyere!

Még egyszer nekivágta Hant a falnak, aztán elengedte. A koréliai lecsúszott a fal tövébe, miközben Lando elviharzott, vissza a lakásába. Az ajtó döndülve becsapódott, és Han zárak kattanását hallotta.

Lassan, fájdalmasan feltápászkodott. Az álla pokolian lüktetett, és vér ízét érezte a nyelvén.

No, ez nem jött be nézett gyászosan a zárt ajtóra. Most mi lesz?

– Innen nem jutunk ki, ugye?

Bria Tharen nem vett tudomást a suttogásnál alig hangosabb kérdésről, miközben behúzódott egy törmelékkupac mögé, és kilökte az elhasznált energiacellát a sugárvetőjéből. Pontosabban megpróbálta. A cella ugyanis beragadt. Ránézett a fegyverre, és látta, hogy az elmúlt pár perc folyamatos tüzelésétől túlhevült a tápcsatlakozó, és az üres cella szó szerint beleolvadt a fegyverbe.

Elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, és odakúszott a mellette heverő holttesthez. Jace Paol megmerevedett vonásai konok elszántságról tanúskodtak. Harc közben halt meg, úgy ahogy mindig is szeretett volna. Bria megragadta a férfi karabélyát, és elkezdte kicsavarni a kezéből. Mielőtt teljesen kiszabadította volna, látta, hogy megolvadt a csöve. Ugyanolyan használhatatlan volt, mint a sajátja.

A parancsnok végigpillantott a Vörös Kéz Század szánalmas maradékán.

– Aki tud, fedezzen! Szereznem kell valamit, amivel lőhetek.

Joaa'n bólintott, és felfelé bökött a hüvelykujjával.

– Rendben, parancsnok. Most éppen nem látok senkit mozogni odakint.

– Oké – válaszolta Bria. Félrelökte a hasznavehetetlen fegyvert, és óvatosan kikukucskált a törmelékkupac teteje fölött, aztán kúszva kisurrant a fedezékből. Meg sem próbált talpra állni, a sérült lába valószínűleg nem bírta volna el a súlyát. Ehelyett négykézláb mászott előre, és igyekezett elérni a félig megsemmisült birodalmi kommunikációs központ külső falát, ahol legutoljára megvetették a lábukat.

Pár méterre tőle birodalmi rohamosztagos feküdt, a páncélja mellrészén még mindig füstölgött a tenyérnyi lyuk.

Bria gyorsan odamászott, és megfosztotta a katonát a fegyverétől és a tartalék energiacelláktól. Sajnos, a rohamosztagos minden gránátját elhasználta, mielőtt lelőtték volna. Kár... most jó hasznát venném néhány gránátnak...

Bria eltöprengett, hogy elvegye-e a katona páncélját is, de aztán úgy döntött, hogy nem sok értelme lenne.

Itt a Toprawán, ezen a titkos katonai bolygón, a birodalmi kommunikációs központ maradványa mellett jobban hallott anélkül. És könnyebben is lélegzett. A csata bűzét hűs esti szellő váltotta fel. Bria lekuporodott egy ledőlt permatonfaldarab takarásába, aztán gyorsan levette a sisakját a fejéről, és megtörölte a porlepte arcát. Amikor egy hűvösebb fuvallat megborzolta a nedves haját, felsóhajtott. Legutoljára a Togorián érzett ilyen kellemes, borzongató fuvallatot...

Hol lehetsz, Han?, merengett el, mint oly sokszor mostanában. Mit csinálhatsz most?

Vajon Han valaha is megtudja, hogy mi történt velem? Vajon érdekelné egyáltalán? Még mindig gyűlöl? Remélte, hogy nem, de hát ezt már úgysem fogja megtudni...

Arra az ylesiai napra gondolt, és azt kívánta, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. És mégis... ha újra hasonló választás elé kerülne, vajon hogy döntene?

Bria szomorúan elmosolyodott. Valószínűleg ugyanígy...

Az ott szerzett pénz nagyon jól jött, és egyenesen vezetett ehhez a küldetéshez. Torbul és a többi Lázadó vezető felderítőegységeket küldött a Ralltiirre, akik kiderítették, hogy a Birodalom az új, szupertitkos fegyveréről éppen a napokban küldött kulcsfontosságú adatokat a toprawai adatrögzítő központba.

Torbul nyíltan beszámolt Briának a küldetés természetéről, olyan szavakat használt, mint "a kimenet bizonytalan" és "feláldozható".

Bria tudta, hogy mire vállalkozik, mégis önként jelentkezett a Vörös Kéz Század nevében. Világos volt, hogy ehhez a megbízatáshoz a legjobbakra van szükség, és bízott abban, hogy az emberei megbirkóznak a feladattal.

És meg is birkóztak...

Az volt a Felkelés eddigi legnagyobb offenzívája a Birodalom ellen. A cél pedig ennek az új birodalmi csodafegyver terveinek a megszerzése és továbbítása a bolygóról. Bria nem ismerte az összes részletet, annyit tudott csupán, hogy el kell foglalnia a birodalmi kommunikációs központot a Toprawán, és megtartani addig, amíg a technikusok át nem tudják játszani az ellopott terveket egy Lázadó futárhajóra... egy koréliai korvettre, amely "tévedésből" haladt éppen akkor keresztül a szigorúan zárt rendszeren.

Amikor Torbul elmondta Briának, hogy a Felkelők Szövetségének önkéntesekre van szüksége, hogy elkísérjék a felderítőcsapatot a Toprawára, és feltartsák a birodalmiakat, amíg a híradósok nem végeznek a munkával, Bria egy percig sem habozott.

– A Vörös Kéz Század vállalja, uram – mondta akkor – Alkalmasak vagyunk a feladatra.

Visszatért a jelenbe, és végignézett a téren, a kegyetlen, véres harc jelei tompán csillantak az utcai lámpák fényében. Holttestek, felborult terepjárók, légrobogók roncsai... teljes volt a káosz.

Briának eszébe jutott az Ylesia, az ottani még nagyobb felfordulás... és büszkeséggel töltötte el, hogy volt némi szerepe a dologban. Felpillantott az égre, és a Retributionre gondolt. Elvesztették vele a kapcsolatot, és Bria egyből a legrosszabbra gondolt.

Ideje visszatérni a munkához, gondolta, és visszakúszott a néhai kommunikációs központhoz.

A háta mögül nehéz antigravitációs egységek mély dübörgését hallotta, ezért gyorsan lekuporodott a fal mögé, és kilesett. A romos tér permatonburkolata felett egy jókora, négyszögletes lebegő tárgy páncélzatának csillanását látta. A birodalmi nehézpáncélos, egy "Lebegő Erőd" osztályú egység, lassan leereszkedett egy biztonságos területen az egyik kommunikációs műszertorony maradványa mögött, és szemmel láthatóan arra készült, hogy egy újabb rajtaütést indítson a Vörös Kéz Század ellen... pontosabban az ellen, ami a századból megmaradt.

Bria sebesen kúszva megindult hátrafelé, hogy megvigye a hírt a maradék katonáinak.

– Figyelem, emberek! – mondta a túlélőknek, akik a barikád mögött gyülekeztek. A nő elkezdte szétosztani az energiacellákat, lehetőség szerint egyenlően mindenkinek. – Újra támadnak. Tartsuk nyitva a szemünket, és harcoljunk a végsőkig.

Az emberek nem szóltak semmit, csak bólintottak, aztán ki-ki tette a dolgát. Bria büszke volt rájuk. Profik. Elkötelezett profik.

Már nem tart sokáig, gondolta, és keresett egy jó helyet magának a barikád mögött.

– Emberek – szólalt meg hangosan –, mindenkinek megvan az altatója?

Igenlő mormogások. Bria ellenőrizte a sajátját. Az apró kapszulát a zubbonya gallérjába tűzte, így csak el kellett fordítani a fejét, és a nyelvével elérhette. Sosem lehet tudni, előfordulhat, hogy képtelen lesz használni a karját.

Gyertek már, gondolta. Nem szép dolog megvárakoztatni a vendéget.

A birodalmiak azonban nem tudták, hogy már elkéstek. A Vörös Kéznek sikerült a komplexum szélén feltartóztatni a birodalmi erőket, míg a Lázadó technikusok eljuttatták a terveket a futárhajóra. Szoros volt, a birodalmiak másodpercekkel azután rombolták le a kommunikációs tornyot, hogy az átvitel befejeződött, és Bria a saját szemével látta a visszajelzést a Tantive IV-röl: "Átvitel megtörtént".

Mielőtt azonban a szenzorok elnémultak, Bria mást is látott – egy birodalmi csillagrombolót közeledni a lázadó blokádtörő felé. Vajon a korvett el tudott szökni? Sosem fogja megtudni...

Egy pillanatra eltöprengett, hogy pontosan mit is tartalmazhattak azok a tervek, de ezt sem fogja már megtudni. Akárhogy is, ő és az emberei túl sokat tudtak... ezért nem kockáztathatták meg, hogy bárkit is élve elfogjanak.

Nem mintha a birodalmiak olyan nagyon az elfogásunkra törekednének gondolta keserűen.

Miközben lehajolt, hogy megigazítsa a kötést a combján, a mellette guggoló katona ismét feltette a kérdést, amire korábban Bria nem válaszolt.

– Innen nem jutunk ki... ugye?

Bria ránézett az ütött-kopott sisak alól kivillanó, tágra nyílt szemekre. Sk'kot jó katona volt, hűséges hozzá, hűséges az ügyükhöz. Csak túl fiatal még...

Mindenesetre megérdemelte, hogy őszintén válaszoljon.

– Nem, nem fogunk, Sk'kot – felelte Bria. – Te is tudod. A birodalmiak megsemmisítették a hajóinkat. Nincs visszaút. Még ha nem is kaptuk volna parancsba, hogy addig tartsuk ezt a kommunikációs központot, amíg csak tudjuk, akkor sem lenne hová mennünk a bolygón. Még ha át is törnénk a katonákon... nincsenek járműveink. – Fáradtan elmosolyodott, és rámutatott a sebesült lábára. – Igazán mókásan festenék, ha egy lábon ugrálva próbálnék menekülni, nem?

A férfi bólintott, az arca azonban megremegett.

– Sk'kot – nézett a szemébe Bria –, nem hagyhatjuk, hogy elfogjanak bennünket. Megérted ezt, ugye?

A katona ismét bólintott, aztán kivette a saját méregkapszuláját, és Briához hasonlóan a gallérjához rögzítette.

– Igen, parancsnok. Megértettem. – A hangja remegett, a keze azonban rezzenéstelenül fonódott a fegyverére.

Közelebb hajolt Briához, nem szerette volna, ha a többiek meghallják.

– Parancsnok... én... én nem akarok meghalni. – A vallomás láthatóan felemésztette az erejét, mert megremegett.

– Segítenél meghúzni a kötést, Sk'kot? – kérdezte Bria, és a lába köré tekert kötszerre mutatott. A srác megacélozta magát, és szorosabbra húzta a seb körül a kötést.

– Még egyszer! – mondta neki Bria, mire Sk'kot hátradőlve, a testsúlyát kihasználva húzott még egyet rajta. Bria lábába belehasított a fájdalom, a fájdalomcsillapítók hatását is áttörte, amelyek lehetővé tették, hogy a sebesülése ellenére a parancsnok egyáltalán mozogni tudjon.

– Rendben, így jó lesz.

A fiatal Burrid roskadt le mellette. Bria átölelte, mintha csak a szeretett bátyja lenne, és közelebb hajolt.

– Én sem akarok meghalni, Sk'kot. De még kevésbé akarom, hogy a Birodalom győzzön. Nem akarom, hogy becsületes embereket mészároljanak le, vigyenek el rabszolgának, vagy szipolyozzanak ki addig, hogy lassan már tisztességesen élni sem tudnak. Vagy hogy egy birodalmi moff büntetlenül legyilkolhasson valakit csak azért, mert bal lábbal kelt fel.

Sk'kot halványan elmosolyodott.

– Tehát nincs abban semmi rossz, ha nem jutunk ki innen élve, ugye, Sk'kot? Nincs abban semmi rossz, ha elesünk, mert a munkánkat végeztük, mint ahogy ők is a munkájukat végezték – bökött az ujjával az elesett bajtársaik felé. – Nem hagyhatjuk cserben őket, igaz?

– Igaz, parancsnok – válaszolta Sk'kot. Bria megölelte, amit félszeg, szomorú mosollyal a fiú is viszonzott. Már nem remegett.

Nem sokkal ezután Joaa'n, az őrszem hangja harsant.

– Mozgolódnak.

Bria oldalt gördült, de előtte még a helyére tolta Sk'kotot. Gyorsan kinézett két törmelékdarab között, és anélkül, hogy a szemét elvette volna a nyílásról, parancsokat kezdett osztogatni.

– Jooa'n, te kezdetben fedezékben maradsz, és felállítod a rakétakilövőt. Miután a többiek tüzelni kezdtek, kibújsz, és megpróbálod leszedni azt a Lebegő Erődöt. Érted?

– Igen, parancsnok!

– Emberek, ne feledjétek, két lövés között folyamatosan mozogni kell, különben az ismétlőfegyvereikkel kinulláznak bennünket! Mindenki készen áll?

A katonák mormogva jelezték, hogy igen. Bria felkapta a kölcsönzött lézerkarabélyt, és ellenőrizte a töltöttségét. Lenézett a fegyvercsőre, és eszébe jutott Han. Ég veled, kedvesem...

Valami megmozdult a külső fal mentén. Bria vett egy nagy lélegzetet.

– Tűz!

Micsoda porfészek ez a Tatuin, gondolta Han, miközben ő és Csubi a sötét utcákon kavarogtak. Jalus Neblnek igaza volt...

A két csempész néhány órával ezelőtt érkezett. Han úgy döntött, hogy csak úgy tud még egy kis időt kérni Jabbától az elvesztett fűszerrakomány árának megtérítésére, ha személyesen beszél vele. A dolgok azonban nem tűntek túl biztatónak. Eddig nem sikerült elérnie a huttot a kommunikátorán, hogy találkozót kérjen tőle. Ráadásul a kilencvennégyes dokkban, ahol a Falcon rostokolt, belebotlott abba az ostoba Greedóba. A marhája megpróbálta behajtani Hantól a tartozását, mondván, hogy Jabba vérdíjat tűzött ki a koréliai fejére.

Mintha csak kitalálta volna Han gondolatait, Csubakka halkan megjegyezte, hogy az utcákon az a hír játja, miszerint ez a rodiai kölyök, Greedo egy kiöregedett fejvadász, valami Warhog Goa tásaságában lófrál.

– Csubi, te is tudod – horkant fel Han –, hogy Jabba csak üzenni akar nekünk azzal, hogy felbérelte ezt a barom Greedót. Ha tényleg holtan akarna látni, egy rátermettebb fejvadászra bízná a munkát. Greedo olyan ostoba, hogy azt sem tudja, melyik végénél fogjon meg egy lézerfegyvert.

– Hrrrrrrnnnn... – Csubakka hasonlóképpen lesújtóan vélekedett a rodiairól.

Hannak maradt még néhány kreditje, ezért úgy döntött, hogy kipróbálja a helyi szerencsejátékokat. Talán össze tud eleget nyerni ahhoz, hogy egy kis előleggel átmenetileg kiengesztelje Jabbát. Később aztán majd ráér a pénz többi részéről gondolkodni...

Besétáltak a Kraytsárkány bárba, és körbenéztek. Az egyik sarokban történetesen éppen egy szabakkjátszma volt folyamatban.

Ahogy Han és Csubi közelebb lépett, a koréliai szeme megakadt az egyik játékoson, egy karcsú, vörös hajú, átlagos kinézetű férfin.

– Hé! – kiáltotta Han. – Kicsi a világegyetem! Hogy vagy, Dash?

Dash Rendar felnézett, és a koréliai láttán elővigyázatosan elmosolyodott.

– Helló, Solo! Helló, Csubakka! Régen találkoztunk. Mi van ezzel a balhéval az Ylesián?

Han hangosan felnyögött. Dash Rendar az üres székekre bökött, mire Han és Csubi letelepedtek.

– Beszállnék, uraim – mondta Han, és kihalászott egy maréknyi kreditet a zsebéből. – Csubi, akarsz játszani?

A vuki megrázta a fejét, és inkább körülnézett a bárban, hol talál valami folyékony frissítőt magának. Han ránézett Rendarra.

– Hé, Dash, hol hallottál az ylesiai támadásról? – Azok után, ahogy az emberek kezelték a Nar Shaddaan, jólesett találkozni egy ismerőssel, aki legalább szóba állt vele.

– A múlt héten összefutottam Zeen Afittal és Katya M'Buele-lel, ők mondták – felelte Rendar, és kiosztotta a kártyachipeket. – Elmesélték, hogy az ő csoportjukban lévő Lázadók korrektül viselkedtek velük, de azok, akik veled voltak, mindenkit átvertek. Igaz ez?

– Igen, igaz – bólintott Han. – Engem is átvertek, de ezt senki nem hiszi el. Pedig tényleg így van. Jabba már azon van, hogy vérdíjat tűz ki a fejemre, mert nem tudom kifizetni neki a tartozásomat.

– Az nem jó – mondta Rendar. – Én személy szerint már régen megfogadtam, hogy soha nem szövetkezem ezekkel a Lázadókkal.

– Ja, nekem is mindig ez volt az elvem – felelte Han. – Csak ez a mostani szövetség nagyon kecsegtetőnek ígérkezett...

– Igen, Katya és Zeen tényleg nagyon boldog volt, csak úgy szórták a pénzt – mondta Rendar.

Egypár perce játszottak, és Han éppen vesztésben volt, amikor érezte, hogy valaki az ingujját húzogatja. Lenézett, és egy apró chadra-fant látott maga mellett.

– He?

A lény csipogott valamit neki, mire Han elkomorult. Ebben a nyelvben nem volt éppen járatos.

– Kabe azt mondja, hogy valaki odakint találkozni akar veled – fordította le Rendar.

Jabba! Jabba megkapta végre az üzenetemet, és látni akar, gondolta Han. Valakit küldött, hogy elvigyen hozzá. Most, hogy beszélhetek vele, minden el fog rendeződni...

Han az asztalra lökve a kártyachipeket felállt, és intett Csubinak, hogy hörpintse fel az italát.

– Emberek, kiszállok, de lehet, hogy később még visszajövök.

Egyik kezét a pisztolyán tartva ő és a vuki hagyta, hogy az aprócska lény a hátsó ajtón keresztül kivezesse őket az utcára. Egy másodpercig csak álltak ott, és senkit nem láttak.

Csubi hirtelen megpördült.

– Rrrrrhhhh!

Csapda, döbbent rá ugyanekkor Han is.

A koréliai keze ráfonódott a pisztoly markolatára, de mielőtt előhúzhatta volna, egy túlságosan is ismerős hangot hallott.

– Ne mozdulj, Solo! Dobd el a fegyvert! És mondd meg a vukinak, hogy ha megmoccan, mindketten füstölgő hullák vagytok. Úgy is hiányzik még egy vuki skalp a gyűjteményemből.

– Csubi! – szólt rá élesen Han az acsarkodó vukira. – Ne mozogj!

Azzal Han lassú mozdulatokkal kivette a pisztolyát a tokjából, és hagyta, hogy az ujjai közül a poros földre essen.

– Most mindketten megfordultok! Lassan!

A koréliai és a vuki engedelmeskedtek.

Boba Fett állt előttük az utcácska egyik sötét szegletében. Han tudta, hogy halott ember. Jabba ezek szerint úgy döntött, hogy egy igazi profira bízza a fejére kitűzött vérdíj behajtását. A teste megfeszült, de Fett csak nem tüzelt. Ehelyett mesterségesen szűrt, gépi hangján megszólalt:

– Nyugi, Solo. Most nem érted jöttem.

Han nem nyugodott meg, de érdeklődéssel figyelte, ahogy a fejvadász egy érmét dob Kabe-nek. Az utcagyerek elkapta, és boldogan csicseregve eltűnt az utca homályában.

– Nem azért jöttél, hogy megölj? – kérdezte Han.

– Hhhhhuuuuhhhh? – visszhangozta Csubi hasonlóan megrökönyödve.

– Jabba elmondta Greedónak, hogy vérdíj van a fejeden – folytatta Fett. – De csak arra használja azt az idiótát, hogy jelezzen neked. Emlékeztetőül, hogy komolyan visszavárja a pénzét. Ha Jabba tényleg holtan akarna látni, szerinted kit bérelne fel?

– Sejtem – válaszolta Han. – Ebben van valami. De... – bizonytalanodott el – akkor miért vagy itt?

– Egy órája landoltam – felelte Fett. – Tettem valakinek egy ígéretet, és én mindig betartom a szavam.

– Miről beszélsz, Fett? – komorodott el Han.

– A nő halott – mondta színtelen hangon Fett. – Még korábban megígértem neki, hogy ha meghal, értesítem az apját, hogy ne kelljen kétségek között leélnie az egész életét. De az apja nevét elfelejtette megmondani. Ezért döntöttem úgy, hogy átadom neked, te könnyebben tudsz üzenni Tharennek.

– Halott? – suttogta Han elszorult torokkal. – Bria?

– Igen.

Han úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Csubi együtt érzően felvonyított, és szőrös mancsával átölelte a barátja vállát. Han egy végeérhetetlen másodpercig csak állt ott, és megpróbálta feldolgozni az érzelmeit. Leginkább a fájdalom dominált. Fájdalom és bűntudat...

– Halott – ismételte meg halkan. – Hogy jöttél rá?

– Hozzáférek a birodalmi adatbázisokhoz. Bria Tharen harminchat órával ezelőtt halt meg. A birodalmiak azonosították a holttestét. Az embereivel a hátvéd szerepét töltötte be valamilyen felderítési küldetés során.

Han nyelt egyet.

Azt ne mondd, hogy feleslegesen halt meg!

– Elérték a céljukat?

– Nem tudom – felelte a mechanikus hang. – Valakinek értesíteni kell az apját. A szavamat adtam... és én mindig betartom a szavam.

– Megteszem – bólintott kábán Han. – Ismerem Renn Tharent. – Kemény csapás lesz neki... Nyelt még egyet, bár pokolian kapart a torka. Csubi halkan felvonyított.

– Jó – mondta Fett, és tett egy lépést hátra az árnyékok felé. Egy pillanattal később Han és Csubi egyedül voltak. A koréliai lassan lenyúlt, és felvette a pisztolyát. Megrohanták Bria emlékei...

Gondoltál rám valaha is, kedves?, merengett el. Remélem, gyors volt és fájdalommentes...

Han nehézkesen tette egyik lábát a másik elé, miközben Csubakkával az oldalán megfordult, és a sikátoron végigmenve kilépett a főutcára. Elindult, hogy keres valakit, aki megengedi, hogy használja a kommunikátorát... egy nagyon fontos üzenetet kell elküldenie...