1. fejezet

A szerencse forgandó

Han Solo előredőlt a Wayward Girl pilótaülésében.

– Belépünk az atmoszférába, kapitány – mondta. Figyelte, ahogy a rendszer fakó napja vörösen izzó, fogyó félholdként lassan eltűnik a bolygó pereme mögött. A Bespin hatalmas árnyékos oldala a csillagokat eltakarva tornyosult előtte. Han ellenőrizte a szenzorokat. – Azt mondják, a Bespinen gigászi repülő... vagy inkább lebegő lények élnek az atmoszférában. Kapcsold maximumra a mellső pajzsokat!

A másodpilóta fél kezével elvégezte a módosítást.

– Mi a VÉI-nk Felhővárosig, Han? – kérdezte a nő némileg elcsigázott hangon.

– Mindjárt ott vagyunk – felelte Han, miközben a Girl elérte a felső atmoszféra határát, és végigsiklott a bolygó árnyékos pólusa felett. Messze alattuk cikázó villám ragyogta be a félhomályt egy röpke pillanatra. – A VÉI huszonhat perc. Épp időben érünk Felhővárosba, hogy elcsípjünk egy késői vacsorát.

– Minél előbb, annál jobb – jegyezte meg a nő. Mikor megmozdította a vákuumsínbe tett karját, felszisszent a fájdalomtól. – Ez az izé szúr, mint a veszedelem.

– Kitartás, Jadonna – felelte Han. – Egyből a dokikhoz viszlek.

Jadonna bólintott.

– Benne vagyok, Han. Remekül csináltad. Én meg alig várom, hogy beletegyék a karomat a baktába.

– Leszakadt porcok és ínszalagok... nem lehet kellemes – csóválta meg a fejét Han. – Felhővárosban azonban megfelelő kezelést kapsz.

– Biztos vagyok benne – bólintott ismét a másodpilóta. – Jó kis hely, majd meglátod.

Jadonna Veloz alacsony, zömök, sötét bőrű nő volt hosszú, egyenes fekete hajjal. Han két nappal ezelőtt találkozott vele, amikor a nő egy hirdetést tett fel az Alderaanról az űrhálóra, amelyben egy pilótát keresett, aki elvinné a hajóját a Bespinre. Veloz karját egy megbolondult antigravitációs targonca zúzta össze, de a nő tartani akarta a szoros szállítási határidejét, ezért várt addig a végleges ellátással, amíg meg nem érkezett az áruval a Bespinre.

Miután Jadonna megvette Hannak a jegyet egy gyorsjáratú hajóra a Koréliáról az Alderaanra, a férfi átvette a Girl irányítását, és időben elvitte őket a Bespinre.

A Wayward Girl kiért a vékonyka exoszférából, és a kék ég összezáródó kupolája alatt suhant lefelé az egyre mélyülő szürkületbe. Han változtatott egy kicsit a pályájukon, délnyugatra, a nyugvó nap felé vette az irányt. Alattuk a gomolygó, vattaszerű felhősávok teteje a mélybordótól a narancssárgáig a vörös legkülönbözőbb árnyalatait vette fel.

Han Solónak is megvolt a maga oka, hogy a Bespinre jöjjön. Ha nem talál rá Jadonna felhívására a hálón, mélyen az amúgy is vészesen laposodó zsebébe kellett volna nyúlnia, hogy megváltsa a jegyét egy menetrendszerű járatra.

Veloz balesete Han szempontjából pont a legjobbkor történt. Az általa beígért összeggel együtt lesz elég pénze, hogy kivegyen egy olcsó szobát a nagy szabakkbajnokság idejére. Csak a verseny nevezési díja önmagában kemény tízezer kredit volt. Han még úgy is alig tudta összekaparni a pénzt, hogy eladta azt a kis arany palador szobrocskát, amelyet az ylesiai főpaptól, Teroenzától lopott el, illetve a Greelanx admirális szobájában felfedezett sárkánygyöngyöt.

A koréliai egy pillanatra azt kívánta, bárcsak vele lenne Csubi. A vukit azonban otthon kellett hagynia a Nar Shaddaan lévő apró lakásukban, mivel az ő jegyére már végképp nem tellett volna.

Most már mélyen jártak az atmoszférában. Han végre megpillantotta a Bespin napját, amint az kibukkant a hatalmas gomolyfelhők közül. A hajót azonnal beborította az aranyszínű, ragyogó fényár – aranyszínű, mint amilyen terveket Han is szövögetett a meggazdagodásról.

Mindent erre az egy lapra tett fel... hiszen szabakkban eddig mindig szerencséje volt. Vajon most elég szerencsés lesz a győzelemhez? Olyan minden hájjal megkent játékosokkal fog szembekerülni, mint Lando.

A koréliai nyelt egyet, aztán sóhajtva visszazökkent a valóságba. A figyelmetlenség végzetes lehet. Ismét módosított egy picit a Girl pályavektorán. Most már bármelyik percben beérhet Felhőváros forgalomirányításának hatósugarába.

Mintha csak kitalálta volna a gondolatát, a kommunikátora életre kelt.

– Érkező hajó, kérem azonosítsa magát! – szólalt meg egy férfihang.

Jadonna Veloz bal kézzel felkattintotta a hajó interkomját.

– Felhőváros, forgalomirányítás, ez a Wayward Girl az Alderaanról. A pályavektorunk... – azzal ránézett Han műszereire, és bediktált egy számsorozatot.

– Wiyward Girl, vettük az irányadatokat. A célpontjuk Felhőváros?

– Igen, Felhőváros – felelte Jadonna. Han elvigyorodott. Amint hallotta, a Bespinen a Felhővároson kívül nem nagyon akadt semmi. Működött még ugyan pár bányalétesítmény és persze a szétszórt gázkitermelő, raktár- és szállítóüzemek, de a bejövő hajóforgalomnak több mint a fele valószínűleg a luxushotelek felé irányult. Az elmúlt néhány évben a felhők között lebegő város az unatkozó turisták kedvelt célpontja lett.

– Forgalomirányítás – folytatta Jadonna sürgős szállítmányunk van a Yarith Bespin konyhájának. Sztázisba tett nerfbélszín. Leszállóvektort kérek!

– Megadom az engedélyt, Wayward Girl – közölte az irányítótiszt, majd közvetlenebb hangnemre váltott. – Nerfpecsenye, mi? A héten el kell vinnem az asszonyt. Folyton valami különlegesre vágyik, most aztán megkaphatja.

– Forgalomirányítás, a legszebb színhúst visszük – mondta Veloz. – Remélem, a Yarith Bespin séfje is értékelni fogja.

– Ó, ő nagyon jó – felelte a hang, majd ismét visszaváltott a hivatalos formulára. – Wayward Girl, a 7A leszállóállást jelöltem ki maguknak a hatvanötödik szinten. Ismétlem, hatvanötödik szint. Vették?

– Vettem, forgalomirányítás.

– A leszállóvektoruk pedig... – a hang egy pillanatnyi szünet után diktálni kezdte a koordinátákat.

Han beütötte a számokat a navigációs komputerbe, aztán hátradőlt, hogy élvezze a repülést. Szerette volna végre megpillantani a híres Felhővárost. A Bespin már azelőtt ismertté vált, mielőtt a turistaparadicsom felépült volna. Itt bányásszák ugyanis a tibannagázt, amelyet az űrhajók hajtóműveihez és a sugárvetők feltöltéséhez használnak.

Arról nem sokat tudott, hogy valójában hogyan is bányásszák a gázt, abban azonban biztos volt, hogy az maga is igen értékes árucikk. A bányák biztos jól megélnek belőle. Mielőtt rátaláltak volna a Bespin atmoszférájában rejtőző gáztömegekre, a tibannát a csillagközi kromoszférákból és ködhalmazokból nyerték ki, ami enyhén szólva is veszélyes vállalkozás volt. Aztán valaki rájött, hogy a Bespin atmoszférájában óriási tibannamezők gyűltek fel.

A szenzorok hirtelen elektromos aktivitást jeleztek a közelben, mire Han sietve elfordította pár fokkal a hajót.

– Hé... mi volt ez? – mutatott rá az egyik kijelzőre. Tőlük jobbra gigantikus alak lebegett a csodálatos aranyszínekben pompázó felhők között. A lény olyan hatalmas volt, hogy nem egy koréliai falu eltörpült volna mellette. Jadonna közelebb hajolt.

– Egy beldon az! – magyarázta. – Nagyon ritkák. Most látok először élőben ilyet, pedig jó néhány éve hasítom már ezeket a felhőket.

Han némán figyelte az óriási teremtményt, miközben a Girl elhúzott mellette. A beldon a domború hátával és az aljáról csüngő megannyi táplálócsáppal leginkább egy kocsonyás tengeri élőlényre emlékeztette.

Han ellenőrizte a pályaadataikat.

– Minden stimmel, kapitány – mondta. A leviatán lassan beleveszett a távolba. Egy másik, kisebb alakot is látott a távolban, amiről egy pillanatig azt hitte, hogy egy fejen álló beldon, de aztán rájött, hogy a Felhőváros az.

Úgy ült ott a felhők között, mint valami különleges borospohár. A tetejét kerek tornyok, dómszerű épületek, kommunikációs antennák és szellőzőkürtők tarkították. A lenyugvó nap tétova fényében coruscakőhöz hasonlóan ragyogott.

Az irányvektorukat tartva Han elrepült a ködbe vesző kupolás épületek fölött. Pillanatokkal később egy tökéletesen kivitelezett landolást hajtott végre a Girllel a kijelölt helyen.

Miután átvette a fizetségét és búcsút intett Veloz kapitánynak, elindult keresni egy automata bérsiklót, amely elvinné az elegáns Yarith Bespin Szállodához, ahol a szabakkbajnokságot tartották.

Nemsokára talált is egyet, beütötte a célállomás kódját, mire az aprócska jármű nekilódult a város utcáinak. Olyan sebességgel cikázott a házak és a szintek között, hogy a legtöbb embernek megfájdult volna tőle a feje – főleg amikor a sikló szinte "átszökkent" az alacsonyabb épületek teteje fölött. Hannak remek kilátása nyílt az alattuk tátongó mélységre és az őket körbevevő felhőkre is. Az égbolt már majdnem teljesen besötétedett, a város azonban milliárdnyi lámpa ontotta fényárban úszott.

Percekkel később a bérsikló megállt a Yarith Bespin előtt. Han elhessegette a hordárdroidot, és odasétált a grandiózus bejárathoz. Korábban is járt már előkelő hotelekben, miközben bűvész barátjával, Xaverrivel utazgatott, így nem különösebben nyűgözte le az átrium pazar belseje vagy a szintek között húzódó, pókhálószerű mozgójárdák. Egy táblán legalább húsz nyelven a "Regisztráció a bajnokságra" felirat állt, mire a nyilat követve egy mozgójárdán felment a magasföldszintre.

Mikor lelépett a járdáról, céltudatosan a hatalmas asztalok felé indult. A helyiség zsúfolásig tömve volt a legkülönfélébb fajú, nemű és kinézetű játékosokkal. Han regisztráltatta magát, leadta a pisztolyát – minden fegyvert le kellett adni aztán átvette a holokitűzőjét és a kupont, amelyet majd zsetonchipekre válthat. Az első partik holnap délben kezdődnek.

Mikor odébb lépett és éppen a kupont rejtette biztonság kedvéért az inge belső zsebébe, ismerős hang csendült fel.

– Han! Hahó! Han, itt vagyok!

Megfordult, és Lando Calrissiant látta hevesen integetni nem messze tőle. Intett, hogy észrevette, majd felugrott a mozgójárdára. Lando is fellépett egyre, ami Han felé közeledve átszelte a hatalmas termet.

Amikor legutóbb találkoztak, Lando éppen az Oseon rendszer felé tartott. Mivel azonban már hónapok óta téma volt ez a bajnokság, számított rá, hogy itt majd összefutnak.

– Helló, Han! – vigyorodott el Lando, ahogy a két szembejövő járdán félúton találkoztak. – Rég nem láttalak, vén csirkefogó!

Han ügyesen átugrott a levegőben Lando mozgójárdájára. Alighogy szilárdan állt a lábán, Calrissian csak úgy szeretetből úgy meglapogatta a hátát, hogy azt még Csubakka is megirigyelte volna.

– Örülök, hogy látlak, Lando! – lihegte Han, mikor a barátja végre kiengedte a szorításából.

A két férfi visszament a regisztrációs pultokhoz, és egy percig csak némán meredtek egymásra. Han észrevette, hogy Lando öltözéke jómódról árulkodott – biztos könnyű prédákra lelt az Oseon kártyaasztalainál. A kártyás askajiani szövetből készült drága ruhát viselt, ami a legjobbnak számított a galaxisban. A hátára fekete és ezüst, a legújabb divat szerint szabott köpenyt terített.

Han elmosolyodott. Amikor legutoljára látta Landót, az még éppen csak elkezdett bajuszt növeszteni. Mostanra igencsak terebélyessé vált az arcszőrzete. Noha gondosan nyírta, mégis kifejezetten kalózszerű ábrázatot kölcsönzött a férfinak. Han szóvá is tette ezt.

– Mi van, nem szeretsz kölyöknek kinézni?

– Eddig minden nő, akivel találkoztam, igen elismerően nyilatkozott róla – mondta Lando, és büszkén végigsimított a bajszán. – Már régen meg kellett volna növesztenem.

– Hát igen, vannak, akiknek minden segítségre szükségük van – gonoszkodott Han. – Kár, hogy még így is behozhatatlan az előnyöm veled szemben.

Lando gúnyosan felhorkant.

Han körbepillantott.

– Hé... hol van a kis vörös szemű droidhaverod? Azt ne mondd, hogy eljátszottad Vuffi Raat szabakkon!

– Han, ez egy hosszú történet – rázta meg a fejét Lando. – Ahhoz, hogy rendesen elmondhassam, egy nagy pohár valaminek kell előttem lennie.

– Jó, akkor mi a rövidített sztori? – kérdezte Han. – Csak nem unta meg a kispajtás, hogy állandóan "gazdámnak" kellett szólítania, és megpróbálta valaki másnak eladni a sokadrangú képességeit?

Lando ábrázata lekonyult, és lassan ingatta a fejét.

– Han, nem fogod elhinni, de Vuffi Raa úgy döntött, hogy visszamegy a népéhez, és felnő. Hogy beteljesítse a sorsát.

Han elfintorodott.

– Mi? Ő egy droid. Hogy érted, hogy a sorsát?

– Vuffi Raa egy... bébiűrhajó... volt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de igaz. Egy furcsa... fajból származik. Hatalmas droidhajók formájában járják az űrt. Élőlények, de nem biológiai szervezetek.

– Lando, te ryllt szívtál – bámult a barátjára Han. – Pont úgy beszélsz, mint aki egész nap a csehóban ücsörgött.

Lando feltartotta a kezét.

– Ez az igazság. Emlékszel, ott volt az a gonosz varázsló, Rokur Gepta, akiről kiderült, hogy egy croke, meg azok a vákuumlények, és a nagy csata a Csillagbarlangban, és...

– Csaló! – A mély rekedt hang felriasztotta a két barátot. – Kapják el! Ne engedjék az asztalhoz! Ez Han Solo, és folyton csal a szabakkban.

Han megpördült, és egy feldühödött, felé tartó barabel nősténnyel találta magát szemben. A vicsorgó lény egyik lábára enyhén sántított, de még így is tekintélyes sebességgel közeledett. A barabelek termetes, fekete, hüllőszerű lények voltak. Han még csak kevéssel találkozott az utazásai során, és csak egyetlen nősténnyel.

Pontosabban ezzel a nősténnyel.

Nyelt egyet, és a pisztolyához kapott... vagyis a leadott pisztolya hűlt helyéhez. Hátrálni kezdett, és békítően feltartotta a két kezét.

– Nézd, Shallamar... – kezdte.

Lando, gyorsan átlátva a helyzetet, ellépett a barabel útjából.

– Őrség! – kiabálta. – Őrség, gyorsan ide! Valaki hívja a biztonságiakat!

A barabel fröcsögött a dühtől.

– Lapváltót használ! Csaló! Tartóztassák le!

Han addig hátrált, amíg bele nem ütközött az egyik regisztrációs asztalba, ekkor fél kézzel támaszkodva beugrott mögé. A barabel a fogait villogtatta.

– Gyáva féreg! Gyere elő onnét! Tartóztassák le!

– Nézd, Shallamar! – mondta Han. – Tisztességes játékban győztelek le. Nem valami sportszerű ennyire rosszindulatúnak lenni.

A lény hangos bömbölés kíséretében rávetette magát...

...hogy aztán megakassza egy lábára vetett energiabéklyó. Shallamar a földre zuhant, és a farkával a szőnyeget csapkodva átkozódott.

Han ránézett a hotel biztonsági személyzetére, és hangosan kifújta a levegőt.

Tíz perccel később a barabel még mindig a béklyók fogságában, Han és Lando társaságában a biztonsági tiszt szobájában volt. Shallamar dühöngött, mert a tiszt tetőtől talpig végigpásztázta Hant egy elektromos letapogatóval, és a koréliai tisztának bizonyult bármiféle illegális eszköztől.

A barabel szitkozódva fészkelődött az energiabéklyó szorításában, miközben a biztonsági főnök figyelmeztette, hogy bármiféle további rendbontás esetén kizárják a versenyből.

– ...és azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozik Solónak – fejezte be a tiszt.

Shallamar felmordult, de jóval halkabban.

– Nem fogom többet molesztálni. A szavamat adom rá.

– De... – kezdte a tiszt.

– Hagyjuk, uram! – mosolyodott el Han. – Ha Shallamar békén hagy akkor a részemről rendben van a dolog. Örülök, hogy bebizonyosodott, hogy nem vagyok csaló.

– Ahogy gondolja, Solo. Rendben, maguk ketten mehetnek – vonta meg a vállát a biztonsági főnök. Rápillantott Hanra és Landóra. – Az energiabéklyót azért csak egypár perc múlva fogom feloldani. – Odafordult a barabelhez. – Magán pedig, hölgyem, rajta lesz a szemünk. Kérem, tartsa ezt észben! Bajnokságot rendezünk, nem gladiátorviadalt. Világos?

– Világos – morogta a lény.

Han és Lando elhagyta az irodát. Bár egy szót sem szóltak, Han tudta, hogy a barátja le fogja csapni a feladott labdát. Valóban, alig léptek rá a kávézó felé haladó mozgójárdára, Lando szélesen elvigyorodott.

– Han, Han... csak nem egy régi szerelem? Igazad volt... tényleg a közeledbe sem érek a nők terén, vén cimbora!

Han kivicsorította a fogait, és Shallamart megszégyenítő hangon felmordult.

– Lando, pofa be! Érted... pofa be!

Ekkorra azonban Lando már amúgy sem tudott volna beszélni, mert majd megszakadt a röhögéstől.

A két barátnak jó néhány órájába beletelt, amíg mindent elmeséltek egymásnak. Han végighallgatta Lando kalandjait az Oseon rendszerben. Megtudta, hogy amióta nem látta a barátját, Lando egész vagyonokat nyert és vesztett el kártyán. Legutóbb például egy rakomány drágakövet.

– Látnod kellett volna őket, Han – mondta Lando savanyú képpel. – Gyönyörűek voltak. Majdnem teljesen megtöltötték a Falcon rakterét. Bárcsak megtartottam volna őket. Ehelyett annak az átkozott berubiai bányának vettem meg belőlük a felét!

Han az együttérzés és a fölényesség keverékével nézett a barátjára.

– Tiszta só volt, mi? Kiderült, hogy semmit sem ér.

– Pontosan. Honnan tudtad?

– Ismertem valakit, aki szintén így vert át embereket. Csak akkor egy durafém aszteroidáról volt szó. – Azt persze nem tette hozzá, hogy egyszer ő is félmillió kreditet bukott egy szabakkpartin nyert titánbányán. A bánya ugyan igazi volt, csak éppen a papírjai voltak annyira sárosak, hogy alig tudta elkerülni a bíróságot, amikor a részvényesek vizsgálatot indítottak...

Mindez azonban a múltban történt, és Han Solo megfogadta, hogy sosem fog a múlt elbaltázott lehetőségein búslakodni.

– Ha már a Falconról van szó – mondta –, melyik dokkba tetted le?

– Ó, most nincs itt az öreglány – felelte Lando. – A Nar Shaddaan hagytam. Ahhoz, hogy nagyot szakíts a kártyaasztalnál, előbb fejben kell megverned az ellenfeledet. El kell vele hitetned, hogy olyan vagy, aki nagyban játszik, aki sokat szokott nyerni, de sokat veszít is. így sokkal hitelesebben tudsz majd blöffölni...

– Nem fogom elfelejteni – felelte Han, és magában elraktározta az információt. – Akkor mivel jöttél?

– Az egyik nagy luxuscirkálóval, a Queen of Empire-rel – mondta Lando. – Ennek is meg kell adni a módját. Arról nem is beszélve, hogy a hajón működik az egyik legjobb kaszinó, amit eddig láttam. Azt hiszem, a visszaútra is a Queent választom.

Han kajánul elvigyorodott.

– Pár héttel ezelőtt összefutottam Blue-val. Azt mondta, hogy éppen Drea Renthal új hajóján utazgatva élvezed az életet. A Renthal's Vigilance-en, azon a Carrack osztályú naszádon, amelyet a Nar Shaddaa-i csata után zsákmányolt.

Lando megköszörülte a torkát.

– Drea nagyszerű asszony – jelentette ki. – Egy kalózhoz képest meglepően... kifinomult.

– Csak éppen az anyád lehetne – kuncogott fel Han.

– Az azért nem – húzta össze a szemöldökét Lando. – És Han... az én anyám egyáltalán nem olyan volt, mint Drea. Ezt elhiheted.

– Akkor miért szakítottatok? – kérdezte Han.

– Kalózhajón élni... meglehetősen érdekes dolog – felelte Lando. – Csak az én ízlésemnek egy kicsit... túl nyers.

Han végignézve a barátja piperkőc ruházatán, bólintott.

– Azt elhiszem.

– Amúgy meg... Drea és én barátságban váltunk el – tette hozzá Lando komolyra váltva. – Az utóbbi hónapokban szükségem volt... – vonta meg szemmel láthatóan kényszeredetten a vállát –, nos, Drea pont jókor jött. Én... Szóval jólesett, hogy volt valaki mellettem.

Han ránézett a barátjára.

– Úgy érted, hiányzott Vuffi Raa?

– Nos... hogy hiányolhatnék egy droidot? Mégis... tudod, Han, ő tényleg a társam volt. Volt idő, amikor nem is úgy gondoltam rá, mint egy gépre. Tudod, megszoktam, hogy ott van körülöttem a fiú. Így amikor a kis porszívó elment a népéhez, rá kellett jönnöm, hogy tényleg... hiányzik.

Han rágondolt, milyen lenne elveszíteni Csubit, és együttérzése jeleként csak bólintani tudott.

Egy ideig mindketten szótlanul ültek, szopogatták az italukat, és hálásak voltak egymás társaságáért. Végül Han elnyomott egy ásítást, és felállt.

– Ideje hunyni egy kicsit – mondta. – Holnap lesz a nagy nap.

– Találkozunk az asztaloknál – felelte Lando, és mentek a maguk dolgára.

A szabakk ősi játék, még a Régi Köztársaság idejéből való. A szerencsejátékok közül a legösszetettebb, a legkevésbé kiszámítható, a legizgalmasabb – és a legveszélyesebb.

A játékot hetvenhat lapos paklival játsszák. A kártyachipek értéke a játék folyamán véletlen időpontokban, véletlenszerűen megváltozik, amiért az elektromos jelet kiküldő "randomizátor" a felelős. Így egy nyerő leosztás is totális "fuccsá" változhatott egy pillanat alatt.

A pakliban négy szín van: a kard, a pálca, a kulacs és az érme. A számozott lapok plusz egytől plusz tizenegyig terjednek, és van még négy figura: a generális, az úrnő, a mester és az ász, plusz tizenkettő és tizenöt közötti értékekkel.

Tizenhat arcképes lap egészíti ki a paklit, ezek nyolc plusz- és mínuszjelű párra oszlanak, amelyek a következők: a Bolond, a Levegő és a Sötétség Királynője, a Kitartás, az Egyensúly, a Végzet, a Nyugalom, a Gonosz és a Csillag.

Kétféleképpen lehet nyerni. Az egyik a rundgyőzelem, amelyet minden kör végén osztanak ki. Ezt az a játékos kapja, akinek a lapjainak az összege a legjobban megközelíti vagy eléri a huszonhármat – akár plusz, akár mínusz irányban. Egyenlőség esetén a plusz üti a mínuszt.

A másik lehetőség a szabakkgyőzelem, vagyis a játszmagyőzelem, ezt szintén kétféleképpen lehet elérni. Vagy egy "tiszta szabakk" révén, amely pontosan huszonhármas összértékű kártyachipeket jelent, vagy a "Bolond lapjával", amely pedig egy Bolondból és egy akármilyen színű plusz kettesből és egy hármasból áll – összeolvasva ez is huszonhármat ad ki.

Az asztal közepén egy "interferenciamező" található. A játszma során a játékosok ide bármikor letehetik a lapjaikat, "befagyasztva" azok értékét.

Felhőváros Szabakkbajnokságára több mint száz nagymenő zsugás gyűlt össze a galaxis minden részéből. Voltak ott rodiaiak, twi'lekek, sullustiak, bothaiak, devaroniaiak, emberek... és még jó néhány faj képviselői. A bajnokság négy hosszú napig tart majd, és minden egyes nap végére a játékosok közel fele kiesik. Az asztalok száma is fokozatosan csökken, míg végül az egyeden megmaradt asztalnál az utolsó partiban az ászok ászai mérkőznek meg egymással.

A tét nagy. A nyerteseknek jó esélyük van arra, hogy a befizetett tízezres részvételi díj sokszorosát viszik haza.

A szabakk eredendően nem olyan látványos, tömegeket vonzó sport, mint például a magnaball vagy az antigravitációs hoki. Mivel a kártyacsarnokba csak a játékosok léphettek be, így a hotel előterében az érdeklődők óriási holokivetítőkön követhették nyomon az eseményeket. A játékosok hozzátartozói, a kibicek, a kiesett játékosok és az éppen ott tartózkodó vendégek izgatottan figyelték a játszmákat, és magukban szurkoltak a kedvencüknek.

A kivetítő mellett egy digitáblán a rangsor volt látható a játékosok neveivel és a partik alakulásával. A bajnokság második napján a megmaradt nagyjából ötven játékos tíz asztal köré gyűlt össze. A rangsorolásból kiderült, hogy Han Solo az első napon hajszál híján, a szerencséjének köszönhetően jutott túl. A játszmát elvesztette ugyan, de elég rundgyőzelmet gyűjtött össze ahhoz, hogy mégse essen ki.

Az előtérben az egyik bámészkodó Han győzelméért szorított, még ha a koréliai nem is tudott róla, hogy ez a nő akárcsak a közelében is tartózkodik a Bespinnek. Ha pedig Bria Tharenen múlik, nem is fog soha rájönni. Az évek során, amióta a koréliai ellenállásnak dolgozott, Bria az álcázás mesterévé vált. Hosszú, aranyvörös haját most is rövid, fekete paróka alá rejtette, zöldeskék szemére pedig a hajszínéhez illő sötét biolencsét illesztett. Az elegáns kosztümébe gondosan elhelyezett tömések izmos, teltkarcsú kinézetet kölcsönöztek az amúgy vékony és inkább csontos alakjának. Az egyetlen dolog, amit nem tudott megváltoztatni, az a magassága volt – de a magas nők nem számítottak ritkának az emberek között.

Az előtér egyik szegletéből figyelte a holót, reménykedve, hogy hátha megint lát egy közeli képet Hanról. Örült annak, hogy a koréliai még mindig játékban volt. Bárcsak győzne, gondolta. Han megérdemli már, hogy nagyot kaszáljon. Ha végre sok pénze lenne, nem kéne csempészként kockáztatnia az életét...

Egy pillanatra a kamera ráközelített Han asztalára. Bria látta, hogy a férfi ma egy sullustival, egy bothaival és két emberrel – egy férfival és egy nővel – került szembe. A nő szemmel láthatóan egy "sok G-s" bolygóról jöhetett, legalábbis a vastag, inas nyaka és a rövid, tömzsi termete erre utalt.

Bria nem igazán ismerte a szabakkot, Han Solót azonban annál inkább – még akkor is, ha hét éve elszakadtak egymástól. Ismerte arcának minden vonását; tudta, hogy amikor mosolyog, akkor összeszaladnak a ráncok a szeme körül, ha pedig haragszik vagy gyanakszik valamire, akkor kisimulnak. Ismerte rakoncátlan haj tincseit, amelyek állandóan fodrász után kiáltottak. Bármikor fel tudta idézni kezének formáját, a keze fejét borító finom pihéket...

Bria ismerte annyira Hant, hogy azt is egyből megmondta, ha blöfföl... amit éppen most is csinált.

Magabiztos mosoly kíséretében Han előrenyúlt, és még egy oszlopnyi zsetonchipet tolt az asztal közepére. A tét nagyságát látva a sullusti habozott, aztán bedobta a lapjait. A két ember szintén terített, a bothait azonban keményebb fából faragták. Tartotta Han tétjét, sőt egy jókora összeggel meg is emelte.

Bria rezzenéstelen arccal figyelt, a keze azonban ökölbe szorult. Vajon bedobja, vagy folytatja a kört, abban a reményben, hogy beválik a blöffje?

A twi'lek még egy kártyachipet lökött az interferenciamezőbe, és állta a tétet.

Minden szem Hanra szegeződött.

A koréliai a világ legtermészetesebb módján elvigyorodott. Bria látta, hogy mond valamit – biztos egy idétlen poént sütött el. Aztán még egy halom zsetont tolt előre... akkorát, hogy Bria ösztönösen is összeharapta az ajkait. Ha elveszti a kört, mindennek vége. Ennyit lehetetlen volt visszanyerni.

A bothai jobbra-balra nézegetett, a játszma során először nyugtalannak látszott. Végül bedobta a lapjait. A twi'lek fejnyúlványai idegesen megremegtek.

Végül, lassan a twi'lek is leterítette a lapjait. Han vigyora még szélesebbre húzódott, ahogy besöpörte a téteket. Vajon tényleg olyan jó lapjai voltak, töprengett Bria, vagy igazam volt? Blöffölt vajon?

A sullusti ráncos pofazacskóit rázva Han kártyachipjei felé kapott, az osztó azonban megállította, és figyelmeztette, hogy ilyet nem tehet. Mostanra amúgy is biztos megváltoztak a lapok értékei.

Bria lelkesen bólintott a holo felé. Ez az Han! Csak így tovább! Győzd le őket! Nyerjél!

Mellette valaki köpött egyet, és irritált, sziszegő hangon megszólalt.

– Barabel ragyája verje ki ezt a gazember Solót! Már megint nyert! Biztos, hogy csal!

Bria odapislantott a szeme sarkából, és egy barabel nőstényen akadt meg a szeme. Egy nagyon dühös barabel nőstényen. Elnyomott egy mosolyt. Han aztán tud bánni a nőkkel... ezt vajon mivel idegesítette fel ennyire?

Valami nekidörzsölődött Bria karjának. Amikor megfordult, a segédjét, egy Jace Paol nevezetű koréliait látott maga mellett. A férfi lehalkította a hangját, míg már Bria is alig értette, mit mond, pedig a füle csak egy arasznyira volt a férfi szájától.

– Parancsnok, az alderaani küldöttek megérkeztek. Úton vannak a találkozóhely felé.

– Mindjárt megyek, Jace – bólintott Bria.

Mikor a segédje elhagyta az előcsarnokot, Bria ránézett az igényes kivitelű bőr adatrendezőjére (a látszat kedvéért hordta, az igazi küldetésével kapcsolatban úgysem írt volna bele semmit), halványan rámosolygott a barabelre, és kilépett az előtérből. Ideje a saját dolgaimmal foglalkoznom.

Amikor megtudta, hogy Felhőváros fog otthont adni a szabakk- bajnokságnak, egyből felismerte, hogy ennél ideálisabb helyszínt keresve sem találhatna a Lázadók képviselőivel való találkozásra. A birodalmi világokon gombamód szaporodtak az ellenálló csoportok, és szükség volt közöttük a kapcsolattartásra. Az ilyen randevúkat azonban természetesen illett titokban intézni, a Birodalom kémei mindenhol jelen voltak.

Minden katona tudja, hogy a legjobban elrejtőzni a tömegben lehet. Ráadásul Felhőváros elég messze esett a Birodalom Magjától, így a birodalmiak nem is nagyon felügyeltek rá. Egy nagy bajnokság tökéletes hátteret szolgáltat. Amikor annyi különböző hajó jön-megy mindenfelé, egy ember, egy sullusti és egy durosi találkozója egy felhővárosbeli konferenciateremben nem valószínű, hogy bárkinek szemet szúrt volna.

Bria még magának sem ismerte volna be, hogy részben azért is választotta Felhővárost a találkozó színhelyéül, mert így a bajnokság során esetleg vethet néhány pillantást Han Solóra. Biztosan természetesen nem tudhatta, hogy eljön-e a férfi, de Hant ismerve, ahol ekkora pénzekről van szó, ott ő is előszeretettel jelenik meg.

Miközben a legközelebbi turbólift felé suhanó járdán toporgott, elképzelte, hogy levedli az álcáját, és késő éjszaka felkeresi Han szobáját. A koréliaiban még valószínűleg élénken él a legutóbbi találkozásuk emléke, amikor Bria Sarn Shild moff szeretőjeként jelent meg, de Han biztosan hinne neki, amikor elárulná, hogy csupán a koréliai ellenállás számára kémkedett, és semmi nem volt közte és Shild között.

Amikor pedig elmondta neki az igazságot a legutóbbi kalandjáról, beszélgetnének. Talán egy kis bort is meginnának. Egy idő múlva megfogná a kezét. Aztán pedig...

A Lázadók hírszerzője lehunyta szemét, miközben a turbólift egyre emelkedett a Yarith Bespin ötvenszintes átriumának ragyogó pasztellszínű falai között. Talán amikor elmondott mindent, Han hajlandó lenne csatlakozni a Felkeléshez. A koréliaiak azért fáradoztak, hogy felszabadítsák a bolygójukat a megannyi világot elnyomó Császár uralma alól.

Talán... Bria elképzelte kettejüket, amint vállvetve harcolnak az űrben, bátran küzdenek, egymás hátát fedezik a csatákban, győzelmeket aratnak a birodalmi erők felett... aztán egy-egy fáradságos nap után egymás közelségében találnak menedéket...

Ennél szebbet álmodni sem tudott volna.

Érezte, hogy a lift lassul, ezért sóhajtva kinyitotta a szemét. Szeretett álmodozni... néha csak az álmai révén volt képes folytatni, amit elkezdett. A küldetését azonban semmi sem befolyásolhatta.

Mire széthúzódtak a turbólift ajtószárnyai, összeszedte magát. Határozott léptekkel elhagyta a liftet, és elindult a gazdagon díszített folyosón.

Amikor elérte a konferenciatermet, a megbeszélt kód szerint kopogott az ajtón, mire bebocsátást nyert. Ránézett Jace-re, és a férfi bólintása tudatta vele, hogy átvizsgálta a termet, és nem talált benne poloskákat. Csak miután a biztonságukról imigyen meggyőződött, fordult a teremben egybegyűltek felé.

Az első küldött, Jennsar SoBilles egy jellegzetesen komor képű, kék bőrű durosi volt. Egyedül érkezett, akárcsak Sian Tew a Sul- lustról. Bria szívélyesen üdvözölte a két idegent, megköszönte nekik és az általuk képviselt csoportnak, amiért vállalták a veszélyes utazást – ami tényleg veszélyes volt. Az elmúlt hónapban is elfogták a Lázadók egyik magas rangú tibrini küldöttét, amikor egy hasonló találkozóra igyekezett. Az ishi tib kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni, hogy elkerülje a birodalmi vallatódroidokat.

Az Alderaan három fővel képviseltette magát, két emberrel és egy caamasival. A delegáció vezetője egy középkorú, ősz hajú és szakállú férfi volt. Hric Dalhney az alderaani védelmi miniszter Bail Organa alkirály és államfő kabinetjének nagyra becsült tagja volt. Őt egy fiatal, még a tinédzser éveit taposó, vakítóan fehér hajú lány kísérte. Dalhney Winterként mutatta be, és megjegyezte, hogy az út során az apa-lánya szerepet játsszák. A küldöttség harmadik tagja egy caamasi volt. Az idegen már csak azért is felkeltette Bria érdeklődését, mert még sosem találkozott ezzel a galaxisszerte ritka fajjal.

Caamas bolygója még a Klón Háborúk után gyakorlatilag megsemmisült, hála a Császár jobbkezének, Darth Vadernek. Az már kevésbé volt ismert, hogy a lakosság jó részének sikerült elmenekülnie az Alderaanra, ahol aztán általában visszavonultan éltek.

A caamasi neve Ylenic It'kla volt, és az alderaani alkirály tanácsadójaként mutatkozott be. Magas volt, még Briánál is magasabb, és egy egyszerű, szoknyaszerű ruhát és némi ékszert viselt. Alapjában véve humanoid megjelenésű volt, de a testét aranyszínű tollak borították, az arcán lilás csíkokkal. A szemei nagyok voltak, sötétek, és volt bennük valami szomorú fátyolosság, ami megérintette Briát, tudván, hogy milyen megpróbáltatásokon kellett a caamasiaknak keresztülmenniük.

Ylenic keveset szólt a kezdeti bemutatkozások alkalmával, valami mégis megfogta benne Briát. Eltökélte, hogy ha a lény önmagától nem fejtené ki, akkor majd ő kikéri a véleményét. A caamasit az erő, az önbizalom láthatatlan aurája lengte körül, a Lázadó parancsnok egyből tudta, hogy ezzel a lénnyel számolni kell.

Pár percnyi társalgás után Bria letelepedett a hosszú asztalhoz, és formálisan is megnyitotta a tanácskozást.

– Lázadó társaim – kezdte a gyakorlott szónokok magabiztosságával. – Köszönöm, hogy az életeteket kockáztattátok az ügyünkért. Mi, a koréliai Lázadók más, hozzánk hasonló földalatti csoportokkal is felvesszük a kapcsolatot, és minden Lázadó csoportot az egyesülésre buzdítunk. Csak egy erős, összetartó csoportnak lehet esélye szembeszállni a világainkat mételyező, a népeinket romlásba döntő Birodalommal.

Bria vett egy nagy lélegzetet.

– Tudom, hogy az indítványunk rémisztő és veszélyes, higgyétek el nekem! De csak összefogás révén, egy szövetség kialakításával lehet a Lázadó csoportoknak bármiféle esélyük a győzelemre. Amíg széttöredezett, egy-egy bolygóra szorítkozó csoportokat alkotunk, biztos bukásra vagyunk ítélve.

Ismét szünetet tartott.

– A koréliai mozgalom már régóta fontolgatja ezt a javaslatot. Tisztában vagyunk azzal, milyen radikális változásokkal járna, és hogy egy ilyen szövetség milyen nehézségek elé néz. Amíg különálló szervezetek vagyunk, a Birodalom nem söpörhet el egyszerre mindannyiunkat. Ha egyesülünk, akár egy csatában mind odaveszhetünk. Annak is tudatában vagyunk, hogy a különböző fajoknak milyen problémát jelentene együtt dolgozni. Eltérő etikai és morális szabályok, ideológiák, vallások – nem is beszélve a különböző fegyverekről és technológiákról. Mindez számos nehézséget vet fel.

Bria nyugodtan ránézett a hallgatóságára.

– Mégis, kedves barátaim, egyesülnünk muszáj. Valahogy módot kell találni a nehézségek leküzdésére. Biztosan képesek vagyunk rá... és ez a mostani tanácskozás tárgya.

A durosi küldött ujjaival az asztal lapján dobolt.

– A szavaid nyugtalanítóak, parancsnok. Lélekben egyetértek velük. Nézzük azonban a tényeket! Amikor a nem emberlakta világokat szövetkezni hívod, egyúttal arra kéred őket, hogy fokozott kockázatot vállaljanak. Mindenki ismeri a Császár ellenszenvét az idegen fajokkal szemben. Ha a szövetség szembeszáll Palpatine erőivel és elbukik, a Császár haragja az ő bolygóikra fog elsősorban lesújtani. Lehet, hogy egyszerűen csak a Lázadóknak szánt lecke gyanánt megsemmisít minket.

– Jogos az észrevételed, Jennsar – bólintott Bria, majd körbetekintett az asztal körül. – Dalhney miniszter úr, mi az ön véleménye?

– Mi az Alderaanon kezdetektől fogva támogattuk a Lázadást – felelte a férfi. – Felderítőeszközökkel, anyagi és technikai támogatással járultunk hozzá a mozgalmakhoz. A háborúskodás azonban nem kívánt dolog a számunkra. Az Alderaan kultúrája a fegyverek és az erőszak hiányára épül. Békés bolygó vagyunk, a katonák világa távol áll tőlünk. Számíthat a támogatásunkra – azonban nem tartom elképzelhetőnek, hogy valaha is katonai segítséget tudnánk nyújtani.

Bria komoran tekintett Dalhneyre.

– Lehetséges, miniszter úr – mondta –, hogy az Alderaannak nem lesz más választása, mint hogy feladja a pacifizmust. – Odafordult az apró sullustihoz. – Sian Tew, mik az első gondolataid?

– Parancsnok, a népem annyira megszenvedi a Birodalom zsarnokságát, hogy keveseknek áll módjukban bármiféle felkelést szervezni. – A kicsiny lénynek megremegtek a pofazacskói, sötét, nedves szemei elkomorultak. – Noha az orruk alatt sokan panaszkodnak a birodalmi csapatokra, jó, ha maroknyian mertek nyíltan lázadni a népem közül. A barlangjaink a félelem barlangjai. A SoroSuub Társaság uralja gyakorlatilag a bolygónkat, a legfőbb vevőjük pedig a Birodalom. Ha csatlakoznánk a Lázadáshoz, az polgárháborút eredményezne!

Bria felsóhajtott. Hosszú megbeszélés lesz, gondolta keserűen.

– Úgy látom, hogy mindenkinek jogos felvetései vannak – mondta a lehetőség szerint nyugodt és színtelen hangon. – Az azonban, ha beszélünk róluk, még nem árt senkinek, és nem kötelez semmire. Egyszerűen csak beszéljük meg a problémákat, rendben?

Egy másodpercnyi hallgatás után a három bolygó küldöttei egyetértően bólintottak. Bria hangosat sóhajtva belekezdett...

El se hiszem, hogy idáig eljutottam, gondolta Han nyúzottan, miközben belehuppant az egyetlen megmaradt szabakkasztal egyik székébe. A bajnokság negyedik napjának éjszakája volt ez, és már csak a legjobbak maradtak versenyben. Bárcsak kitartana még egy kicsit a szerencsém...

Komótosan megropogtatta az ujjait, és magában legalább húsz óra alvás után vágyakozott. Az elmúlt néhány nap embert próbáló volt... végeérhetetlen kártyapartik, alig tudott enni, inni vagy aludni.

A döntő többi résztvevője szintén elfoglalta a helyét az asztal körül. Egy parányi chadra-fan, a bothai hím és egy rodiai nőstény. Azt, hogy a chadra-fan melyik nemhez tartozik, nem tudta volna megmondani. A hímek és a nőstények is ugyanazt a hosszú lebernyeget viselték.

Miközben Han végigpillantott az ellenfelein, vele szembe, az asztal túloldalára leült az utolsó játékos is, egy fiatalember. Han magában felszisszent. Biztos voltam benne, hogy ez fog történni. Egy olyan profival szemben, mint Lando, semmi esélyem nincs.

Tudatában volt annak is, hogy az asztalnál minden bizonnyal ő az egyetlen "amatőr". Valószínűleg nem járt volna messze az igazságtól, ha azt tippeli, hogy Landóhoz hasonlóan a többiek is alapvetően a szabakkból élnek meg.

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy feladja az egészet, és kisétál. Most elveszteni, ennyi nap után...

Lando kedélyesen bólintott a barátjának, amit Han viszonzott is.

Megérkezett az osztó. A szabakkjátékban normálisan az osztó is részt vett, most a bajnokság alatt azonban csupán a kártyachipeket osztotta, és nyomon követte a játék menetét... magába a játékba tilos volt beleavatkoznia.

Az osztó ma egy bithi volt. A lény kezén az öt ujja közül mind a hüvelyk, mind a kisujja szembefordítható volt a többivel, ez varázslatos ügyességet kölcsönzött neki. A bálterem kristálycsilláijainak ragyogása visszatükröződött hatalmas, tar koponyáján.

Az osztó jól látható módon elővett egy bontatlan csomag kártyachipet, végigpörgette, majd néhányszor aktiválta a randomizátort, mintegy alaposan megkeverve a paklit. Ettől fogva a randomizátor véletlenszerű időpontokban megváltoztatja a lapok értékét.

Han ránézett Landóra, és örömmel állapította meg, hogy a barátján is megmutatkoztak a fáradtság jelei. A férfi amúgy makulátlan ruházata most gyűrötten csüngött, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. A haját legalább két napja nem fésülhette.

Han tudta, hogy ő sem festhet sokkal különbül. Miközben bágyadtan végigsimított az arcán, az ujjai szúrós borostán szántottak végig. Mikor is borotválkoztam utoljára?

Aztán erőt vett magán, felült, és kezébe vette az első leosztást...

Három és fél órával később a bothai és a rodiai kiesett. Egyetlen szó nélkül otthagyták az asztalt. A bothai hím befuccsolt, ráadásul az összes zsetonját feltette erre az egy játszmára. Amikor Lando besöpörte a téteket, a lény anélkül sétált el, hogy akár csak visszanézett volna. A rodiai nőstény feladta, de nem fuccsolt be. Han úgy gondolta, egyszerűen idejekorán ki akart szállni, amíg nem vesztett sokat. A csábítás óriási volt, hiszen a tétek összege elérte a húszezer kreditet.

Han szerencséje eddig kitartott, és elég zsetonchipje volt ahhoz is, hogy az eddig látott téteket állni tudja. Magában számolgatott. Ha most kiszáll, úgy saccra húszezer kredittel hagyja el a Bespint. A látása kezdett homályossá válni, az oszlopokba rakott zsetonchipeket nehezen tudta megkülönböztetni egymástól.

A koréliai eltöprengett. Húszezer az sok pénz. Majdnem elég ahhoz, hogy saját hajót vegyen. Terítsen? Vagy maradjon bent?

A chadra-fan újabb ötezerrel megemelte a tétet. Han állta. Lando is, bár majdnem az összes zsetonjába került.

Han végigmérte a kézben tartott lapjait. Nála volt a Kitartás, ami mínusz nyolcat ért. Pont ideiilik, gondolta. Ehhez a csatához most kitartás kell... Továbbá a pálca ász, plusz tizenötös értékkel, és a kulacs hatos. Plusz hat.

Tizenhárom. Még kell egy lap, csak nehogy figura legyen, mert akkor egyből befuccsolna.

– Kérek egyet! – mondta.

Az osztó odatolt egy kártyachipet elé. Han felvette, és elborzadva látta, hogy a Végzet az, amely mínusz tizenhármat ért. Nagyszerű! Messzebb vagyok, mint bármikor!

Aztán a lapok a szeme előtt elhalványultak, és átváltoztak...

Most a Levegő és a Sötétség Királynője volt nála, mínusz kettes értékkel, továbbá az érme ötös, a pálca hatos és az érme mester, amely tizennégyet ért. Összesen... huszonhárom. Nagyot dobbant a szíve. Tiszta szabakk!

Ezekkel a lapokkal hozná a kört és a partit is. Megnyerné a bajnokságot!

Egyetlen módon lehetne megverni, ha valakinél ott van a "Bolond lapja".

Vett egy nagy lélegzetet, és egymaréknyi kivételével az összes zsetonját feltette. Egy pillanatra eltöprengett, vajon nem kéne-e a lapjait betenni az interferenciamezőbe, de ebből az ellenfelei egyből tudnák, hogy nem blöfföl. Azt akarta, hogy tartsák a tétjeit, hiszen most nagyot kaszálhat.

Maradjatok így, bűvölte a lapjait. Bárcsak ne változnának át. Az igazi randomizátorok tényleg véletlenszerűen működtek. Volt, hogy egy partiban kétszer, háromszor is aktiválódtak, máskor meg alig. Han úgy számolgatta, hogy az esélye arra, hogy a következő három percben – ennyi játékossal körülbelül eddig tart egy kör – nem változnak meg a lapjai, úgy ötven százalék.

Igyekezett faarcot felvenni, és jelentős erőfeszítések árán ellazította a testét. El kell hitetnie velük, hogy esetleg blöfföl!

Hantol jobbra az apró chadra-fan fülei sebesen jártak, aztán egy sor alig hallható visítás kíséretében lassan, kecsesen letette a lapjait az asztalra, felállt, és elsétált.

Han rámeredt a kártyachipjeire. Nyugi... csak nyugi! A szíve a torkában dobogott, és csak reménykedni tudott, hogy Lando nem veszi észre.

A bajuszos kártyás egy hosszú másodpercig habozott, majd húzott egyet. Aztán Han árgus tekintete előtt lassan, megfontoltan kinyújtotta az egyik kezét, és az egyik lapot képpel lefelé az interferenciamezőre helyezte.

Han összerezzent. Ahogy Lando tette lefelé a lapot, a kártyachip alapszíne egy pillanatra visszatükröződött a mező ionizációja miatt. Lila. Ha nem csalták meg a véreres szemei, akkor ez csak a Bolond lehet. A legfontosabb kártya a "Bolond lapjához".

Nyelt egyet, de iszonyúan kiszáradt a torka. Lando vérprofi, gondolta. Lehet, hogy csak azért tette így le azt a lapot, hogy meglássam az árulkodó színét, és azt higgyem, hogy nála van a teljes "Bolond lapja". De miért? Blöfföl? Azt akarja, hogy adjam fel? Vagy csak képzelődöm?

Han ránézett az ellenfelére. Lando két lapot tartott a kezében. Aztán a kártyás rámosolygott Hanra, és gyorsan firkantott valamit egy kis digitáblára, amelyet a megmaradt zsetonjaival együtt a koréliai elé tolt.

– Váltó – mondta szívmelengetően sármos hangon. – Bármelyik hajóra érvényes a flottámból. Szabadon választhatsz.

A bith odafordult Hanhoz.

– Elfogadod, Solo?

Hannak annyira kiszáradt a szája, hogy csak bólintani tudott.

– A váltód jó – fordult vissza a bith Lando felé.

Lando két lapot tartott a kezében, meg a Bolondot, amely biztonságban feküdt az interferenciamezőben. Han leküzdötte a késztetést, hogy kezével megtörölje az arcát. Vajon látja rajta Lando, hogy mennyire izzad? Gondolkozz, nyugodtnak kell tűnnöd, parancsolt magára. Vajon nála van a "Bolondlapja"... vagy... blöfföl?

Csak egyféleképpen jöhetett rá.

Nyugi, nyugi, utasította a kezét, majd szándékos lassúsággal előretolta az utolsó kupac zsetonchipjét is.

– Hívok – mondta károgásszerűen rekedt hangon.

Lando egy pillanatig némán figyelte, majd halványan elmosolyodott.

– Remek. – Kinyúlt, és felfordította az interferenciamezőben lévő lapot.

A Bolond vigyorgó képe nézett szembe Hannal.

Aztán komótosan Lando a második kártyachipet is leterítette a Bolond mellé. Pálca kettes.

Han nem kapott levegőt. Végem van... mindent elvesztettem...

Végül Lando felfordította az utolsó lapját.

Kulacs hetes.

Han hitetlenkedve rámeredt az értéktelen lapkombinációra, aztán csigalassúsággal ráemelte a tekintetét a barátjára. Lando szárazon elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Nem jött össze, haver – mondta. – Azt hittem, beveszed a blöfföt.

Lando blöffölt! A koréliai keze egyfolytában remegett, miközben a hallottakat emésztette. Győztem! Magam sem hiszem el, de győztem!

– Tiszta szabakk – mondta, miután kiterítette a lapjait. – Megnyertem a játszmát is.

– Kedves egybegyűltek, a bajnokság győztese Solo kapitány! – bólintott a bith, miközben a gallérjára tűzött apró mikrofonba beszélt. – Gratulálok, Solo kapitány!

Han kábán odabiccentett a bithnek, aztán észrevette, hogy Lando előrehajolva kinyújtja felé a kezét. Odalépett, és belecsapott a barátja tenyerébe.

– Nem tudom elhinni – mondta. – Micsoda játszma!

– Jobb játékos vagy, mint valaha is hittem volna, öregfiú – felelte mosolyogva Lando. Han eltöprengett, a barátja hogy tud ilyen fesztelen maradni, miután majd mindenét elvesztette. Aztán eszébe jutott, hogy a szerencsejátékból élő Lando valószínűleg már korábban is vesztett el egész vagyonokat, így hozzászokhatott.

Felkapta a Lando váltójául szolgáló digitáblát, és tanulmányozni kezdte.

– Szóval, melyik hajóra tartasz igényt? – kérdezte Lando. – Van egy majdnem új YT-2400-as koréliai teherhajóm, én azt választanám. Várj csak, amíg...

– A Falcont viszem el – vágott közbe Han.

Lando összevonta a szemöldökét.

– A Millennium Falcont? – kérdezett vissza láthatóan bosszankodva. – Na ne! Han, az az én saját hajóm. Az nem volt benne az ajánlatban.

– Azt mondtad, bármelyik hajót a flottádból – emlékeztette Han színtelen hangon. – A Falcon ott ül a hangárodban. Azt választom.

– De... – Lando villogó szemmel elhallgatott.

– Igen, cimbora? – kérdezte Han enyhe éllel a hangjában. – Talán a váltód nem ér semmit?

Lando lassan bólintott.

– Senki nem mondhatja, hogy nem tartom a szavam. – Vett egy nagy lélegzetet, aztán mérgesen megszólalt: – Rendben van... a Falcon a tiéd.

Han elvigyorodott, a levegőbe emelte a kezét, és örömében vad táncban tört ki. Várjunk! El kell mondanom Csubinak! A Millennium Falcon az enyém! Végre! Saját hajóm van!