5. fejezet

Halálos vetélkedő

Az elkövetkező öt hónap során Han Solo és a vuki első tisztje felküzdötte magát a csempészek képzeletbeli ranglétrájának a tetejére. Csodával határos módon Hannak még valamennyi pénzt is sikerült félretennie, ami elég volt arra, hogy elvégezze a Millennium Falconon megálmodott módosításokat.

A félhumanoid hajótechnikus és szerelő zseni, Shug Ninx megengedte, hogy aFalcon az ő Űristállójában legyen elhelyezve. Shug szerelőmű helye, az Űristálló legendaszámba ment a Nar Shaddaa koréliai szektorában. Barlangszerű csarnokaiban kereskedők, kalózok és csempészek bütykölték a hajóikat, és addig pofozgatták azokat, amíg az utolsó cseppnyi teljesítményt vagy tűzerőt is kisajtolták belőlük. Végtére is egy csempész minél gyorsabban elszállítja az árut, annál hamarább szállhat fel a következő rakománnyal. Az idő kőkeményen pénz volt a csempészek számára.

Han, Jarik és Csubakka a munka oroszlánrészét maguk végezték, esetleg csak Salla segítségét vették igénybe néha, aki képzett technikusnak számított, no meg persze Shugét, akinek a szaktudását senki sem vitatta.

Amint a helyére került a hajó páncélzata – ezentúl holmi szerencsés birodalmi lövés nem fogja megsemmisíteni a Falcont, mint tette még annak idején Han korábbi hajójával, a Bríával –, Han nekiállt a hajtómű és a fegyverek átvizsgálásának. Az orr alá felszerelt egy könnyű lézerágyút, a fő fegyverzetet, a két négyes lézerüteget pedig a Falcon aljára és tetejére helyezte át egy-egy lőállásba. Salla segítségével mindennek tetejébe még egy dupla rakétavetőt is elhelyezett a hajó "állkapcsai" közé.

Mindeközben persze Han, Shug és Csubi a hajó hajtóműrendszerét és belső berendezéseit sem hanyagolta el. A Falcon már így is katonai szintű hiperhajtóművel rendelkezett, de Shuggal együtt addig piszkálták mind a hiperűr-, mind a valóstér-meghajtórendszert, amíg minden korábbinál erősebb nem lett. A próbarepülések alkalmával Han egyre nagyobb és nagyobb sebességeket ért el.

Új szenzorokat és zavaróberendezéseket szereltek fel. Igaz, a zavaró első tesztbevetése elég felemásra sikeredett. Amikor Han aktiválta, olyan erős impulzust bocsátott ki magából, hogy a Falcon saját belső kommunikációs berendezéseit is blokkolta, elnémítva ezzel a pilótafülke és a vezérlőszervek között áramló jeleket. A baleset a lehető legrosszabbkor történt – amikor a Falcon éppen egy atmoszferikus gravitációs örvénybe hatolt be abban a reményben, hogy le tudja rázni az őket üldöző birodalmi fregattot. Ahogy a hajó pörögve, irányíthatatlanul zuhant a bolygó felszíne felé, Han és Csubi kétségbeesetten meredtek a műszerekre. Egyedül az mentette meg őket a felső atmoszférában való elolvadástól, hogy a zavaróberendezés olyan erős volt, hogy rövidzárlatot okozva szinte azonnal kiégette önmagát.

Eljött a nap, amikor Han elégedetten nézett fel a Falconra, és átkarolta Shug Ninx vállát.

– Shug, öreg cimbora, nem is tudom, hogy köszönjem meg. Nálad jobban senki nem ért a hiperhajtóművekhez az egész galaxisban. Úgy dorombol a kislány, mint egy togoriai macskaalom, és még két százalékot tudtunk húzni a sebességén.

A félhumanoid szerelőmester rávigyorgott a barátjára, és megrázta a fejét.

– Köszönöm, Han, de azért nálam is vannak jobbak. Hallottam egy srácról a Corporate szektorban, valami "Doki" nevűről, aki becsukott szemmel, hátrakötözött kézzel, fejen állva megcsinálná ugyanezt. Ha azt akarod, hogy az öreglány még gyorsabb legyen, őt kell nyakon csípned.

Han csodálkozott ugyan, de alaposan elraktározta az információt, hátha később még hasznát veszi. Mindig is szeretett volna ellátogatni a Corporate szektorba, most legalább az indoka is megvan hozzá.

– Köszönöm, Shug – mondta. – Ha arra járok, azt hiszem, megkeresem ezt a fickót.

– Amit hallottam a Dokiról, nem te keresed meg őt. Ő keres meg téged, ha jónak látja. Kérdezd meg Arly Bront. Ő elég sok időt eltöltött a Corporate szektorban, és biztosan tudja, hogyan vedd fel a kapcsolatot a Dokival.

– Kösz a tanácsot – felelte Han. Ismerte Arly Bront, akárcsak a Nar Shaddaa-i koréliai szektor szinte összes csempészét. Bron – a Double Echo nevű ütött-kopott teherszállító kapitánya – köpcös, korosodó csempész volt gyorsan forgó aggyal és csípős nyelvvel. Szeretett az ostobábbakon élcelődni, de még elég gyors keze volt ahhoz, hogy ennek ellenére az élők sorában maradjon, ami pedig sok mindent elárult róla.

Most, hogy a Falcon gyors és – viszonylag – megbízható lett, Han a legnehezebb munkákat is elvállalhatta. Még mindig túlnyomórészt Jabbának dolgozott, aki ezekben a napokban a Desilijic kajidic ügyeit irányította, de más munkaadók ajánlatait sem utasította vissza. A koréliai és vuki páros szinte legendává vált a Nar Shaddaan, amikor rekordidő alatt járták meg a Kesselt oda-vissza. Egy birodalmi őrhajót gyakorlatilag bármikor körberepültek.

Han még sosem érezte ilyen jól magát a bőrében. Volt egy gyors hajója, olyan barátai, mint Csubi, Jarik vagy Lando, egy bájos, tüzes barátnője Salla személyében, és elég kredit a zsebében. Igaz ugyan, hogy a keresett pénz előszeretettel úszott el viharos gyorsasággal a kezei közül, de Hant ez izgatta a legkevésbé. És akkor mi van, ha szeretek élni, szórakozni, kártyázni? Ha kell, még többet kereshetek!

Azonban akármilyen rózsásan is alakult Han magánélete, a láthatáron sötét fellegek kezdtek gyülekezni. A Császár egyre növelte a befolyását, már a Külső Peremvilágok behódoltatására készült. Az Atrivis szektorbeli Mantuinon nagy vérengzés volt; a Lázadókat, akiknek sikerült elfoglalniuk egy birodalmi bázist, gyakorlatilag az utolsó emberig kiirtották.

A belsőbb világokon is voltak demonstráció jellegű birodalmi erőfitogtatások. A csempészeknek igencsak óvatosnak és gyorsnak kellett lenniük, ha le akarták szállítani az árujukat. Amikor Han először tette meg a kesseli utat, még az is eseményszámba ment, ha egyáltalán a szenzorokon felbukkant egy-egy birodalmi hajó. Mostanában az volt szokatlan, ha egyet sem láttak. Hogy fedezni tudja a flották és a katonák költségét, Palpatine császár felemelte az adókat, így a Birodalom polgárai szenvedték meg elsősorban a hadikiadásokat. Lassan az vált a polgárok legfőbb gondjává, hogy egyáltalán rendes ételt tudjanak az asztalra tenni.

Han és a barátai természetesen nem fizettek adót. A Csempészek Holdjára egyetlen adószedő sem merészkedett – a Nar Shaddaa kétes hírű lakosaitól adót beszedni olyannyira sikertelen – és életveszélyes – vállalkozás volt, hogy a holdat a végén már egyszerűen "kifelejtették" az adófizetők sorából.

A múltban Han vajmi kevés figyelmet szentelt a birodalmiak és a földalatti lázadócsoportok küzdelmeiről szóló videohíradásoknak. Most azonban, tekintettel arra, hogy Bria is érdekelt lehet egy-egy ilyen akcióban, azon kapta magát, hogy önfeledten követi a beszámolókat. Palpatine biztos, hogy őrült, gondolkozott el nemegyszer szinte akaratán kívül. Ezzel a taktikával csak még jobban felszítja a Felkelés lángját... mészárlások, gyilkosságok, a házaikból az éjszaka kellős közepén kitelepített lakók... Ha még sokáig visszaélsz az emberek türelmével, főmufti, hamarosan olyan polgárháború közepén találod magad, hogy csak ihaj...

A Birodalmi Szenátusban is egyre nőtt a feszültség. Az egyik legjelentősebb szenátornak, Mon Mothmának nem olyan régen menekülnie kellett, mert hazaárulás vádjával elfogatóparancsot adtak ki ellene. Mon Mothma mindig is megbecsült tagja volt a Szenátusnak, a Császár egyszemélyes akciója felzúdulást váltott ki a Chandrilán, a szülőbolygóján – felzúdulást, amelyet egy újabb könyörtelen birodalmi mészárlás követett.

Annak, hogy a Császár a sárba tiporta a polgárok anyagi és személyi biztonságát, volt még egy Han számára különösen nyugtalanító hatása. Egyre több és több lecsúszott, otthontalan ember döntött úgy, hogy régi életét feladva elhajózik az Ylesiára zarándoknak. Vagyis rabszolgának állnak, gondolta keserűen Han.

Az újdonsült zarándokok közül sokan jöttek olyan világokról, mint a Sullust, a Bothuwui és a Korélia, amelyeken nemrégiben verték le a lakossági forrongásokat vagy az adók elleni tüntetéseket. Han egyik nap arra érkezett haza egy csempészútjáról, hogy a t'landa tilek most először a Nar Shaddaan is toborzást tartottak. Ennék eredményeként a Nar Shaddaa-i koréliai szektor számos lakója szedte a sátorfáját, és máris – többek között – az Ylesiára tartó hajók mellett várakozott.

Amikor tudomást szerzett erről, egy siklóval elvitette magát a gyülekezési pontig, és lélekszakadva odarohant a beesett szemű, megviselt koréliaiak hosszú sorához.

– Mégis, mit csináltok? – kiáltotta. – Az Ylesia egy nagy csapda! Hát nem hallottátok a történeteket? Odacsalnak, aztán pedig rabszolgaságra kényszerítenek! A kesseli fűszerbányákban fogtok megdögleni! Ne menjetek oda!

Egy idősebb nő gyanakodva pillantott rá.

– Csend legyen, fiatalember! – mondta. – Egy jobb helyre megyünk. Az ylesiai papok azt mondták, gondunkat fogják viselni, hogy jobb életünk lesz... szent élet. Elegem van az itteni nyomorúságból. Az az átkozott Birodalom az utolsó penészes morzsát is kiveszi a szánkból.

Ahogy a sorok között lépdelt, és a leendő zarándokokkal vitatkozott, Han mindenfelől hasonló megnyilvánulásokat hallott. Végül megtorpant, és legszívesebben üvöltözni kezdett volna tehetetlen dühében. Ebben mindig is Csubakka volt a példaképe.

– Csubi, azonkívül, hogy bénításra állítom a pisztolyomat, és mindegyiket lelövöm, más módon nem lehet őket itt marasztalni – állapította meg a koréliai keserűen.

– Hrrrrrrmmmmm – értett egyet szomorúan a vuki.

Végső elkeseredésében Han megpróbált legalább a fiatalabbakra hatni, sőt odáig is elment, hogy néhányuknak még munkát is ajánlott. Senki nem hallgatott rá. Végül feladta. Már korábban is megtörtént egy ilyen eset vele, az Aefaón, egy eldugott bolygón a galaxis túlsó oldalán. Az ylesiaiak ott is tartottak egy toborzó körutat, és Han ott is megpróbálta figyelmeztetni a hajók felé tartó szerencsétleneket. Egyszerűen nem tudott versenyre kelni a Megvilágosulás friss, lenyűgöző élményével. Csupán egy maroknyi apró, narancssárga bőrű, emberforma aefai hallgatott rá. Több mint száz birka módra besorjázott az ylesiai hittérítő hajóra...

Han nézte, ahogy a koréliaiak sora bearaszol a várakozó szállítóba, majd megrázta a fejét.

– Csubi, ezek túl ostobák ahhoz, hogy éljenek – sóhajtott fel.

Vagy túl elkeseredettek, gondolta a vuki.

– Ja, erről jut eszembe, nekem is mindig azt mondogatták, hogy a csökönyösség halálos betegség. íme, tessék – mondta megvetően Han, aztán elfordult a halálra ítélt koréliaiaktól, és hazafelé indult.

– Ha esetleg egyszer én is elkapnám, azt akarom, hogy csak úgy szeretetből ölelgess már meg egy kicsit, amíg elmúlik. Tudod úgy, hogy két hétig ne tudjak hajolni. Az elmúlt pár év során volt alkalmam megtapasztalni...

Csubi menet közben vigyorogva megígérte.

Annak ellenére, hogy Durga igyekezett teljes erőbedobással irányítani a Besadii ügyeit, még most sem hagyott fel az ősének meggyilkolásával kapcsolatos nyomozásával. Háztartásának eddig hat tagja halt bele a vallatásba, mégsem tudta egyiküket sem kapcsolatba hozni az üggyel.

Ha a személyzet ártatlan, akkor miként mérgezték meg Arukot? Durga közben még egyszer beszélt Bidlorral, aki megerősítette, hogy ezúttal Aruk emésztőrendszerében is megtalálták az X-1 nyomait. A halálos anyag kétségkívül a száján át került be a szervezetébe.

Durga megszakította az átvitelt, és elgondolkozva hosszú, kígyózó "sétára" indult a palotája folyosóin. Az ábrázata elég kevés melegséget áraszthatott magából, mivel a személyzet – amely már amúgy is meglehetősen és teljes joggal ideges volt – úgy tért ki az útjából, mintha egy idetévedt gonosz árny lenne.

A fiatal hutt lord magában felidézte Aruk életének minden mozzanatát, minden egyes cselekedetét. Bármi, amit Aruk evett, a saját konyhájukból származott, és a saját szakácsaik készítették el – beleértve azt az egyet is, aki már nem lehet köztük. Ne felejtsek el két új szakácsot felvenni helyette...

Durga X-1 után kutatva érzékelőkkel végigpásztázta a konyhát és az egész személyzeti körletet. Semmi. Az egyetlen hely, ahol rátaláltak az anyag nyomaira, az Aruk irodájának a padlóján volt, nem messze antigravitációs lebegőjének szokásos parkolóhelyétől. Ez volt az egyetlen kézzelfogható nyom.

Durga elkomorult, anyajegyes ábrázata leginkább egy elmerengő halotti maszkra emlékeztetett. Valami nem hagyta nyugodni. Egy kusza emlék. Ott mocorgott a tudata peremén. Mocorgó... Apró...

Apró... mocorgó! A nalafabékák!

Hirtelen összeállt a kép. Aruk, amint éppen böffent, és egy újabb élő nalafabékáért nyúl. Eddig meg sem fordult a fejében a lehetőség, hogy a mérget egy élőlény segítségével juttassák be a huttba – végül is logikus volt, hogy a lénnyel még jóval azelőtt végzett volna a méreg, mielőtt elfogyasztották volna.

De mi van, ha a nalafabékák immúnisak az X-1 hatásaival szemben? Mi van, ha a szöveteikben egyre nagyobb mennyiségben halmozódott fel a szer anélkül, hogy megölte volna őket?

Aruk életében imádta a nalafabékákat. Naponta evett belőlük, volt, hogy egy nap egy tucatot is.

– Osman! – süvöltött fel Durga. – Szedd elő az érzékelőt! Vidd egyenesen Aruk irodájába!

A chevin hamarosan megjelent, nyugtázta a parancsot, aztán ismét eltűnt. A loholó lábainak zaja lassan elhalt a távolban. Durga amilyen gyorsan csak tudott, kúszni kezdett a néhai elődje belső szentélyéhez.

Másodpercekkel előbb ért csak oda, mint a lihegő szolgája, aki a kezében hozta a szkennert. Durga kikapta a kezéből, és berontott az irodába. Hol is van?, töprengett, miközben körbenézett.

Igen, ott! A sarokban. A sarokban ott árválkodott Aruk elfeledett csemegéstálja. Ebben tartotta még annak idején a táplálékul szolgáló apró élőlényeket, vagyis az elmúlt időkben leginkább a nalafabékákat!

Az érzékelő szondáját bedugta az edény belsejébe, majd aktiválta a berendezést. Másodperceken belül megkapta a választ. A tál üvegfalán lévő ásványi lerakódások jelentős mennyiségben tartalmaztak X-1-et!

Durga falrengető hangon felordított, aztán farkának egyetlen erőteljes csapásával darabokra törte a csemegéstálat, majd pedig eszét vesztve módszeresen kezdte szétrombolni az útjába eső bútorokat és berendezési tárgyakat. Végül érdesen lihegve körbetekintette Aruk irodájának romjain.

Teroenza! Teroenza küldte a békákat!

Durga első gondolata az volt, hogy elrepül az Ylesiára, és személyesen veri véres péppé a t'landa tilt, de egy pillanatnyi habozás után rájött, hogy nem lenne méltó hozzá, hogy egy alacsonyabbrendű lénnyel beszennyezze a kezét és a farkát. Másrészt amúgy sem végezhetne a főpappal. Teroenza jó főpap volt, nehéz lenne mást találni a helyére. Nyomasztotta továbbá az a gondolat is, hogy ha végezne Teroenzával, az ylesiai t'landa tilek esetleg megtagadnák, hogy továbbra is eljátsszák a papok szerepét a "Megvilágosulások" alkalmával. Teroenza népszerű volt az alattvalói körében. Ráadásul meglepő vezetői tehetsége révén egyre növekvő nyereséget termelt a Besadiinak a fűszergyárakból.

Mielőtt fellépnék ellene, ki kell képeznem valakit a helyettesítésére, gondolta Durga.

Megfordult a fejében, hogy mi van, ha Teroenza mégis ártatlan. Ennek ugyan csekély az esélye, de az ellene szóló bizonyíték egyelőre nagyon közvetett. Durga nyomon követte Teroenza pénzügyeit, ezért tudta, hogy nem vett fel komolyabb összeget a számlájáról. Legfeljebb valami nagyon körmönfont módon vásárolhatott volna elég mérget... de akkor sem volt elég pénze ahhoz, hogy a szükséges mennyiséget beszerezze...

Hacsak nem adta el azt az átkozott gyűjteményét... gondolta, de tudta, hogy ez sem igaz. Minden Ylesiát elhagyó vagy oda tartó hajó rakományáról pontos információi voltak, és ez alapján Teroenza inkább gyarapította a ritkaságai számát az elmúlt kilenc hónapban.

A Besadii vezetője elhatározta, hogy még a héten elkezdi egy másik t'landa til kiképzését. Addig is folytatja a nyomozást, és mikor az új főpap készen áll, felfogad egy fejvadászt, hogy elhozza neki Teroenza szarvát. Elképzelte, ahogy kifüggeszti a szarvat a falára, közvetlenül Aruk holoképe mellé.

Azonban nemcsak Teroenza lehet az egyetlen, aki halált érdemel az Ylesián. Valakinek be kellett fogdosnia a nalafabékákat, konténerekbe zárni, és berakodni a hajókra. Durga megfogadta, hogy minden oldalról igyekszik megvizsgálni a helyzetet, mielőtt kitűzné a vérdíjat.

Természetesen a tényleges gyilkos az a személy aki megvette az X-1-et, és aki kiagyalta az egész hadműveletet. Jiliac volt az első számú jelöltje erre a posztra. Neki van elég pénze és indítéka is hozzá.

Durga már korábban elkezdte felderíteni az esetleges kapcsolatot Jiliac és a malkita méregkeverők között. Most nekiállhat felderíteni a Desilijic vezér és Teroenza kapcsolatát is...

Biztos fog találni valamit... valami kézzelfoghatót. Fuvarlevelek, számlakivonatok, különös pénzfelvétel vagy betét... kell, hogy legyen valami bizonyíték, ami összeköti Jiliacot és Teroenzát Aruk halálával. Ő, Durga pedig meg fogja találni.

Tudta, hogy a kutatás sok időt és pénzt fog felemészteni. Sajnos, a saját pénzét. Nem merte kockáztatni kétségtelenül ingatag pozícióját a Besadii klán élén azzal, hogy a személyes bosszújának nevezhető vállalkozás céljaira nagyobb összegeket vonjon el a kajidic tőkéjéből.

Zier és a többi ellenlábasa már így is árgus szemekkel figyelték a ténykedését, és készen álltak lecsapni minden elkótyavetyélt kreditre.

Nem, ezt magának kell fizetnie... ami pedig jócskán le fogja lohasztani a számláját.

Durga eszébe jutott a Fekete Nap. Csak egy szavába kerülne, és Xizor herceg minden erőforrása a rendelkezésére állna. Ezzel azonban megnyitná az ajtót a Fekete Napnak, hogy átvegyék a Besadii, és talán az egész Nal Hutta fölött a hatalmat.

Durga megrázta a fejét. Nem kockáztathatja meg. Nem szeretné Xizor egyik vazallusaként végezni. Ő egy szabad és független hutt, és még egy falleen herceg sem fogja csak úgy ugráltatni.

Elhagyta Aruk romba döntött irodáját. A saját szobája magányában még hosszas munka várt rá a digitáblája mellett. Nem hagyhatta azt sem, hogy a klán ügyeinek intézése lássa kárát a nyomozásának, amit így kénytelen volt éjszaka folytatni, amikor a legtöbb hutt már aludt.

Durga komoran a digitábla felé nyúlt, és lekérdezte a szükséges adatokat.

Abban biztos volt, hogy megtalálta a szülője gyilkosát. Tudta a mikéntet és a miértet is. Most már csak annyi van hátra, hogy elég bizonyítékot gyűjt Jiliac ellen, aztán a rivális hutt elé tárva azokat személyesen követel vérbosszút a klánját ért veszteségért.

Durga apró ujjai táncba kezdtek a digitábla billentyűin. Nagy igyekezetében még arról is megfeledkezett, hogy a zöldes, hegyes nyelve kilóg a szája sarkán...

Teroenza lassan lépkedett az ylesiai Gazdasági Központ folyosóján, hogy Kibbickkel találkozzon. Hutt "felettese" már vagy húsz perccel ezelőtt jelezte, hogy találkozni kíván vele, de Teroenza éppen nem ért rá. Régebben véletlenül sem mert volna megvárakoztatni egy hutt nagyurat, a dolgok azonban lassan, de biztosan változtak errefelé.

Teroenza egyre inkább a hatalomra tört. Az az idióta Kibbick még ahhoz is túl ostoba volt, hogy ezt észrevegye.

Minden nappal tovább csiszolta a terveit, növelte a Durga által is jóváhagyott őrök számát, és megerősítette a bolygó védelmét. Ahelyett, hogy gamorrai őröket bérelt volna fel, akik bivalyerősek, de még Kibbicknél is ostobábbak voltak – ami azért jelentett valamit –, inkább harcedzett zsoldosokat választott. Többe kerültek ugyan, de egy csatában behozzák az árukat.

És Teroenza biztosan tudta, hogy a csatára sor fog kerülni... Eljön a nap, amikor nyíltan kihirdetik a függetlenségüket a Nal Huttától. A Besadii nem nézne ölbe tett kézzel egy ilyen lépést, de Teroenza úgy tervezte, hogy addigra készen fog állni. Személyesen fogja irányítani a csapatait, és kiharcolják a győzelmet!

A főpap máris megtette az előkészületeket, hogy az itteni t'landa til papok párjait szállítsák az Ylesiára. A saját társa, Tilenna az elsők között fog megérkezni. Kibbick, amilyen marha, egy jó darabig nem valószínű, hogy észrevenné. A hím és a nőstény t'landa tilek közti különbségek egy t'landa tilnek szembeötlők voltak, más fajok azonban legfeljebb a szarv meglétéből vagy hiányából következtethettek volna a nemükre.

Tervezte továbbá, hogy jelentősen megerősíti védelmüket, még annak árán is, hogy el kell adni egyes darabokat a gyűjteményéből. Utánakérdezett egy földi telepítésű turbólézer árának, és majd hanyatt vágódott az összeg hallatán. Talán Jiliac ki tudná segíteni a szükséges összeggel. Végtére is ő, Teroenza volt az egyetlen, aki tudott a hutt szerepéről Aruk meggyilkolásában. Nem állna érdekében magára haragítani Teroenzát.

Amikor a főpap elérte Kibbick fogadótermét, egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt, és magában kétszázig elszámolva alázatos arckifejezést öltött fel. Nem akarta, hogy Kibbick rájöjjön, mennyire lenézi. Egyelőre nem.

Hamarosan azonban...

Hamarosan, gondolta magában Teroenza. Addig csak játszd a szerepedet! Hagyd, hadd mondja a magáét! Érts vele mindenben egyet! Hízelegj neki! Nem kell már sokáig csinálnod. Egypár hónap, és nem kell tovább hallgatnod az ostobaságait. Hamarosan...

Han Solo egyik legelső dolga, miután megszerezte a Millennium Falcont az volt, hogy kihívja egy versenyre a barátnőjét, Salla Zendet. A kisebb, megbízhatatlanabb Bria pilótaülésében sosem lett volna a leghalványabb esélye sem a lány fürge Rimrunnerével szemben, most azonban...

Amikor úgy jött ki, hogy mind a kettőjüknek éppen a Kessel felé volt dolguk, akkor a két csempész vérre menő versenyt futott a nem éppen veszélytelen övezetben. Gyakran szállítottak fűszert vagy egyéb illegális rakományt a Stenness rendszerbe, oda pedig a leggyorsabban a jól bevált kesseli folyosón lehetett eljutni.

Egyszer Han győzött, máskor Salla. A két hajó majdnem egyforma gyors volt. Egyik csempész sem szeretett veszteni, ezért az amúgy barátságos küzdelmük néha elfajult. Kezdtek egyre kockázatosabb dolgokba belemenni... különösen Salla. Tapasztalt pilótaként egyedül repült, és büszke volt arra a képességére, hogy a hajója teljesítményének az utolsó morzsáit is ki tudja sajtolni.

Egyik reggel Han és Salla együtt hagyták el a lány lakását, búcsúcsókot váltottak, és megállapodtak abban, hogy találkoznak a Kamsulon, a Stenness rendszer hetedik lakott bolygóján. Han rávigyorgott Sallára.

– A vesztes fizeti a vacsorát.

– A legdrágább ételt fogom rendelni az étlapról, csak hogy megkopasszalak – mosolygott vissza a lány.

Han felkacagott, intett egyet, és ki-ki a saját hajója felé vette az irányt.

Az út a Kesselre eseménytelen volt. Hannak majdnem kerek tizenöt percet sikerült rávernie Sallára, de az egyik teherszállító droid meghibásodott, ami jócskán lelassította a rakodást. Még javában pakoltak, amikor Salla Rimrunnere kecses, ám vakmerő landolást hajtott végre mellette, és mire fel tudott szállni, már csak öt perc előnye volt a lánnyal szemben.

A másodpilóta székében Csubi ült, míg Jarik a felső ütegállást foglalta el. A kesseli régióban újabban egyre gyakoribbá váltak a birodalmi őrjáratok.

Miközben a betáplált koordináták felé robogtak teljes sebességgel, Han beleszólt az interkomba.

– Jól nyisd ki a szemed, öcskös! – szólt fel Jariknak. – Nem szeretném, ha egy birodalmi hajó csak úgy meglepne minket.

– Oké, Han. Te csak figyeld azokat a felpiszkált szenzorjaidat, én meg szarrá lövök mindenkit, mielőtt kettőt pisloghatnának!

A Kessel elhagyása után az első komolyabb akadály amivel szembe kellett nézniük, a Torok volt – egy veszélyes, nagyjából gömb alakú terület az űrben, amely számos fekete lyukat, neutroncsillagot és elszórt csillaghalmazt tartalmazott. Távolról nézve a Torok egy hatalmas üstököshöz hasonlított; kerek, sokszínű ragyogása élesen elütött a kesseli csillagképektől. Ahogy azonban a hajó közelebb ért, a gömbszerű alakzat tisztább képet öltött. A Torok a benne lévő csillagok fénye miatt ragyogott, a pompás színorgiát a kavargó ionizált gáz- és porfelhők adták. És mintha csak őket nézték volna, előttük voltak a fekete lyukak tömörülési korongjai.

Ezek a korongok fehér, figyelő szemekre emlékeztették Hant, és jól elkülönültek a Torok sötétebb részeitől. Attól függően, hogy milyen szögben álltak a Falconhoz képest, a "szemek" lehettek zártak, résnyire vagy éppen tágra nyíltak. Minden szem közepén fekete, tűszúrásnyi "pupilla" helyezkedett el, ami megfelelt a spirál alakban mindent magukba szívó fekete lyukaknak.

Pont, mint egy éjszaka azylesiai dzsungelben, gondolta Han. A sötétben villanó ragadozószemek lesnek...

A Torok kerületén navigálni még normális fény alatti sebességeknél is veszélyes vállalkozás volt, teljes gázzal megkerülni pedig kész öngyilkosság. Han rápillantott a kijelzőkre, és látta, hogy Salla kezdi behozni a lemaradását. Addig növelte a sebességét, míg a végén már gyorsabban ment, mint itt valaha is.

– Most nem kap el – szólt oda Csubinak. – Megtartom a vezetést, üiníg be nem érünk a Verembe, akkor pedig eléggé előtte leszünk ;ihhoz, hogy legalább húszperces előnnyel ugorjunk át a hiperűrbe a Rimrunnerrel szemben.

A Verem egy közeli csillagköd egyik kacskaringós gázkarja által közrefogott veszedelmes aszteroidamező volt. Ezek ketten együtt, a Verem és a Torok tették olyan kockázatos vállalkozássá a kesseli csempészutakat. Han fogadkozását hallva Csubi panaszosan felnyögött, és tett egy javaslatot.

– Hogy érted azt, hogy hagyjam elmenni? – kérdezte sértetten Han. Kesztyűs ujjai vad táncot jártak a vezérlőpult felett, miközben elsüvítettek az első csoport fekete lyuk mellett. A közeli csillagok kék-fehér por- és gázpamacsai hosszú, elnyújtott ívben egyesültek a tömörülési korongokban.

– Megőrültél? Nem akarom én fizetni a vacsorát! Inkább meghívatom magam egy nerfbélszínre roston sült ladnekfarokkal, úgy ahogy a győztesnek dukál!

Csubi idegesen pillantott a Falcon sebességjelzőjére, aztán megint felvetett valamit.

– Te hívsz meg mindenkit, ha lelassítok? – nézett hitetlenkedvea másodpilótájára a koréliai. – Hé, haver, egy kis házasélet, és máris ronggyá puhulsz? Nyugi, nem lesz semmi baj. A Falcon képes erre. Ez a futam a miénk lesz!

Miközben beszélt, a műszerek különös jelsorozatot vettek az egyre pimaszabbul közeledő Rimrunner felől. Han tágra nyílt szemekkel meredt a képernyőre.

– Salla ne... – suttogta. – Megőrültél? Ne csináld!

Pillanatokkal később a Rimrunner mynock formájú teste megnyúlt, aztán eltűnt a szemük elől. Csubi felmordult.

– Salla! – kiáltotta Han hiábavalóan. – Ez tisztára begolyózott! A Torokhoz közel mikrougrással próbálkozni kész katasztrófa!

A vuki elszörnyedve nézte, hogy Han még nagyobb sebességet állít be, és a szenzorokat figyelve igyekszik rátalálni aRimrunnerre.

– Hol lehet? Kergült liba! Hol lehet?

Tíz perc is eltelt, aztán tizenöt, a Falcon pedig rendületlenül száguldott a Torok pereme mentén. Han eltöprengett, nem kéne-e neki is ugrania egy kicsit, de nem tudhatta, hogy Salla melyik irányba ment. Egyedül abban volt biztos, hogy a lány nem próbált meg egyenesen átugrani a Torok egyik oldaláról a másikra. A fekete lyukak és a neutroncsillagok erős gravitációs mezeje azonnal kirántotta volna őt a hiperűrből – valószínűleg egyenesen bele egy fekete lyuk örvényébe, ahonnan már nincs visszatérés.

Nem, valahol itt a környéken kell lennie, talán egyenesen a Verem felé ugrott...

Csubi felvonyított, és szőrös ujjával rábökött az egyik kijelzőre.

– Ez ő! – mondta Han, miközben a Rimrunner közvetítette jelet tanulmányozta. – Salla még mozgásban van, de nem a Verem felé tartott. Hanem...

– Csak nem... – suttogta Han egyre növekvő rémülettel. – Csubi, valami rosszul sült el. Nem a jó irányba halad... – Még egyszer ellenőrizte az adatokat. – Annak a neutroncsillagnak a mágneses mezejében lépett ki a hiperűrből, ott előttünk!

A Rimrunner még mozgott, de immár nem egyenes pályán. Salla hajója ezer kilométeren belülre került a neutroncsillagtól, és orbitális pályán sodródott. A műszereken Han látta, hogy a neutroncsillag helyét jelző ellapult tömörülési gyűrű mindkét oldalából halálos plazmacsóvák nyúlnak ki.

– A gravitációs vagy a mágneses mező megrongálhatta a navigációs komputerét, és rossz helyen lépett ki a mikrougrásból... – Han érezte, hogy az ereiben meghűl a vér. – Csubi... neki bekongattak...

Salla hajója perceken belül el fogja érni az apasztront, vagyis a haldokló csillag körüli pályájának legmagasabb és leglassabb pontját. Ahogy az ellipszis alakú pálya visszahajlik, a Rimrunner nem sokkal később át fog haladni az egyik ilyen gáznyúlvány csücskén. A halálos sugárzás pillanatokon belül szénné égeti a lányt.

Két lélegzetvétel között Han elméjében feltolultak a lánnyal töltött hónapok emlékei. Salla, amint rámosolyog reggel... Salla, egy elbűvölő köpenyben, amikor elvitte Hant szórakozni a kaszinókba... Salla, maszatos arccal, amint éppen a hiperhajtóművet javítja játszi könnyedséggel, mintha csak reggelit készítene... illetve még könnyebben, mivel Salla sosem tanult meg főzni...

– Csubi... – suttogta rekedten –, meg kell próbálnunk megmenteni.

Csubakka rápillantott, aztán szőrös ujjával a szenzorok kijelzője felé bökött.

– Tudom, tudom, a Rimrunner átkozottul közel van ahhoz a plazmanyúlványhoz – mondta Han. – Ha pedig túlságosan megközelítjük, lehet, hogy a mi hajónk is kipurcan, és csatlakozik a Rimrunnerhöz. De, Csubi... mégis meg kell próbálnunk.

A vuki tengerkék szemei résnyire szűkültek, aztán egyetértőn felbömbölt. Salla barát volt, nem hagyhatták magára.

Han beállított egy frekvenciát a Falcon kommunikátorán, miközben a navigációs komputerrel eszeveszett tempóban számoltatta a szükséges pályaadatokat.

– Salla? Salla? Han vagyok. Drágám, hol vagy? Megpróbálunk kiszedni onnan... de ahhoz az kell, hogy tedd, amit mondok. Salla? Hallod? Vége!

Még kétszer próbálkozott, mire a komputer elkezdte kirajzolni a lehetséges irányvektorokat. Tudta, hogy a mágneses mezők, az ionizált gáz- és plazmafelhők megzavarhatják a kommunikációs rendszereit, de reménykedett abban, hogy a Falcon nagy energiájú szenzorai és átviteli berendezései el fogják tudni nyomni.

– Csubi, mondd meg Jariknak, hogy öltözzön be űrruhába, és a mágnescsáklyával meg a csörlővel álljon készen a zsilipnél. Megmondom Sallának, hogy katapultáljon, aztán igazodunk a röppályájához, és felszedjük.

A vuki vágott egy szkeptikus grimaszt.

– Ne nézz rám így! – horkant fel Han. – Tudom, hogy nem lesz könnyű! A navigációs komputer már dolgozik egy pályavektoron, amely elkerüli a csóva mágneses mezejét. Ne csak állj ott, mint egy szőrös vészmadár! Mozgás!

Csubakka sietve elhagyta a vezérlőfülkét.

Han ismét megpróbálkozott a kommunikátorral.

– Salla... Salla, itt a Falcon. Válaszolj! – Elmerengett, lehet, hogy a hirtelen visszalépés a valós térbe nekidobta Sallát a vezérlőpultnak. Lehet, hogy ott fekszik a padlón, eszméletlenül... vagy holtan.

– Hé, kislány válaszolj! Salla, itt a Falcon...

Egyfolytában próbálkozott, miközben az apasztron koordinátái felé száguldottak. A neutroncsillag mágneses mezője olyan erős volt, hogy valószínűleg abban a pillanatban tönkretett minden fedélzeti berendezést a Rimrunneren, ahogy Salla kilépett a hiperűrből. Beleértve a hajó egyetlen mentőkapszuláját, mivel az is a hajó fő energiahálózatára volt kötve – készen, hogy bármelyik pillanatban aktiválni lehessen.

Salla hajója még mindig mozgott – pontosan a hiperűrugrás előtti sebességgel, csak éppen se fékezni, se irányítani nem lehetett. Legfőképpen pedig nem maradt energiája ahhoz, hogy kiszabaduljon a gravitációs csapdából. Egyre szűkebb és szűkebb pályán fog keringeni a tömörülési koronghoz, amikor pedig eléri... bumm.

Amikorra ez bekövetkezik, Salla már legalább öt perce halott lesz, mert áthaladt a sugárzó plazmacsóván...

Akkor nem, ha tudok neki segíteni, gondolta elszántan Han.

– Salla? Salla? Hallasz engem? Salla, válaszolj!

Aztán egyszer csak statikus zörejt, majd egy halk női hangot hallott.

– ...Han... a Rimrunner... a hajtóműveknek annyi. Nincs energia... a telepek kimentek... nem tudok... nekem végem, drágám... maradj távol...

Han hangosan elkáromkodta magát.

– Nem! – kiáltotta a mikrofonba. – Salla, figyelj ide, és tedd azt, amit mondok! A Rimrunnernek vége, rendben. De neked nem, Salla! El kell hagynod a hajót, és csak egypár perced van rá! A mentőkapszula áram alatt volt, amikor lerohadtak a rendszerek?

– ...igen, Han... a kapszulának annyi... nem tudok katapultálni...

Úgy volt, ahogy gondolta. A mentőkapszula az elektromos rendszerek nélkül használhatatlanná vált.

Megnyalta az ajkait.

– De igen, tudsz katapultálni! Érted megyünk, Salla! Vonszold le a seggedet a hátsó zsiliphez, és gyömöszöld bele magad a szkafanderbe! A ruhára tedd fel mind a két rakétaegységet, hallod? Amikor az egyik kimerül, kapcsold be a másodikat. Teljes gáz! Megpróbálom eltalálni a röppályádat, de azt akarom, hogy minél távolabb kerülj a Rimrunnertől és attól a plazmanyúlványtól!

– Nem fog menni... ugrasz?

– Igen, a ragya verje ki, ugrok! – Han végrehajtott egy apró pályakorrekciót. – Nyolc percen belül ott tudok lenni. Azt akarom, hogy teljes gázzal próbálj meg minél jobban eltávolodni a hajótól a következő koordináták felé... – Rápillantott a navigációs komputerre, és elkezdett diktálni Sallának egy számsorozatot. – Vetted?

– De a Rimrunner... – jött a tétova válasz.

– A francba a Rimrunnerrel – kiáltotta Han. – Az csak egy hajó, szerezhetsz másikat! Salla, nyomás! Elég nehéz lesz ez anélkül is, hogy folyton ellenkezel! Három perced van bemászni a ruhába! Indulj!

Az interkomba beütötte Jarik űrruhájának a frekvenciáját.

– Jarik, készen áll a mágnescsáklya és a csörlő?

– Igen, Han – felelte Jarik. – Csak szólj, hogy mikor ér látótávolságba. Elég nehezen látok ki a sisakból.

– Majd szólok, kölyök – mondta Han. – Itt mennek a koordináták a csáklyának. Rendben? Az időzítés kulcsfontosságú lesz, úgyhogy ne tökölj! Ha csúszunk, elkapjuk a mágneses mező szélét, és ugyanott kötünk ki, mint a Rimrunner. Gyakorlatilag egyetlen lehetőségünk van, hogy épségben ki is jöjjünk onnan. Érted?

– Értettem, Han – felelte idegesen Jarik.

Miközben a találkozási pont felé haladtak, Han végig azon aggodalmaskodott, hogy Salla rakétahátizsákja vajon képes lesz-e elég messzire elrepíteni őt a kárhozatra ítélt hajótól. Nem szeretett volna beleütközni a Rimrunnerbe. A Falcon teherhajó volt, nem Ilyen szűk, precíz manőverek végrehajtására tervezték. Igaz ugyan, hogy Han akár egy zsebkendőre is le tudott szállni vele, de egy apró, űrruhás alakot felvenni úgy, hogy a plazmacsóva mágneses mezejét is elkerüljék, elég rizikós volt. Pláne, ha fennállt a veszélye, hogy még a Rimrunner is beléjük csapódik.

Han többször is gondosan ellenőrizte a pályájukat. Elsőre kell simán mennie mindennek. El kell kapni a lányt, mielőtt belesodródna a végzetes plazmanyalábba. Az elméjében felötlött a kép, amint egy sugárzástól összefonnyadt holttestet emelnek a Falcon fedélzetére, de aztán összeszedte magát, és a repülésre koncentrált. Ez lesz életének egyik legrázósabb manővere...

Percekkel később Han izzadságban úszva megkezdte a végső pályakorrekciókat. Lassított... aztán még kicsit... és még egy kicsit. Teljesen nem merte levenni a sebességet, attól félve, hogy akkor nem tudnának ellenállni a mágneses mező vonzásának...

A szemét a szenzorokra tapasztotta. A Rimrunner már csak ötven kilométerre volt tőlük, a képe egyre nőtt a monitorokon.

– Jarik, látótávolságba értünk a Rimrunnerrel. Állj készen!

– Értettem, Han. Készen állok.

Vajon Salla még időben ki tudta lőni magát? Han megpróbált kapcsolatba lépni vele. Nem kapott választ, de valószínű volt, hogy a ruhába épített kommunikátor nem elég erős ahhoz, hogy legyőzze az interferenciát.

A halálra ítélt teherhajó képe egyre nagyobb lett a monitorokon, és már szabad szemmel is jól látta. Han még jobban lelassított, és szinte levegőt se mert venni. Hol lehet? Vajon volt elég mersze kiugrani?

Persze, a lelke mélyén tudta, hogy Salla nem az a félős típus. Azonban kilépni az űrbe egy szál törékeny szkafanderben, az megint más dolog volt. Összeharapta az ajkát, és elképzelte Sallát, amint elhagyva a vészzsilipet aktiválja az első rakétapatront. Noha maga is elég időt töltött már a szkafanderben az űrben, mégsem sikerült megkedvelnie. Egyszerűen nem tudott hozzászokni a látványhoz, hogy a talpa alatt fényéveken át nincs semmi. Ráadásul még sosem kellett kilométereket megtennie egy aprócska kézi vezérlésű rakétahátizsákra hagyatkozva. A koréliai egyáltalán nem volt biztos abban, hogy neki lenne mersze megtenni azt, amit Sallától követelt...

Mielőtt a lány csempésznek állt volna, jó pár hónapon át egy vállalati teherhajón volt technikus. Remélte, hogy emlékszik még az ott szerzett űrruhás tapasztalataira.

Vetett egy pillantást a navigációs képernyő sematikus ábrájára. Rajta volt a neutroncsillag, illetve a Rimrunner előrevetített, spirálban lefelé ívelő pályája. Salla hajója elérte az apasztront. A Falcont jelképező fénypötty gyorsan közeledett. Harminc kilométer...

És persze zöld folttal jelezve ott volt a halálos plazmacsóva, körülötte pedig lilával a mágneses mezeje.

Han nagyot nyelt. Közel, nagyon közel...

Lassan elérték a húsz kilométert. Felnézett, és a pilótafülke ablakán keresztül ki tudta venni a Rimrunner mynock alakját.

Hol lehet?, gondolkozott Han, és újra szemügyre vette a sematikus diagramot. Hol...

– Megvan! – kiáltott fel hirtelen. – Jarik, fogom a jelét. Még nincs látótávolságban, de most már készülj!

Végzett néhány apróbb módosítást az irányukon, hogy az pontosan egybeessen Salla röppályájával. A lány jó tempóban haladt, elég gyorsan ahhoz, hogy a gravitációt le tudja győzni, de nem túl gyorsan ahhoz, hogy elvesztve az irányítást, megpördüljön. Han lenyűgözve figyelte a lány szakértelmét.

– Kész vagyok, Han – szólalt meg a fiú, majd motyogott valamit az orra alatt... talán egy imát? Han nem ért rá megkérdezni.

Odafordult az interkom mikrofonjához.

– Csubi, nálad van az elsősegélykészlet?

– Hrnnnnngggggghhhh!

Han kitartóan fürkészte az üvegen keresztül az űrt, aztán egyszer csak...

– Megvan! Jarik, látom... ha szólok, lődd ki a mágnescsáklyát...

Magában a másodperceket számolta. Három... kettő... egy...

– Most!

Egy pillanatnyi csönd...

– Elkaptam! Megy a csörlő!

– Csubi, hallod a hangját?

Csubakka elbődült, hogy nem, nem hallja, de azonnal szól Hannak, ha történik valami.

– Jarik? Jarik, rendben van?

– Integet! – Egy másodperc múlva megszólalt a fiú. – Oké, Han, beért! Csukom a zsilipet!

Egy pillanat múlva Csubakka üvöltése töltötte be az interkomot.

– Rendben! – felelte Han. – Pucolunk innen!

Megváltoztatta az irányukat, és felgyorsított. Kijutottak a neutroncsillag gravitációs csapdájából. A kijelzőre pillantva látta, hogy a Rimrunner egyre gyorsulva éppen akkor halad át a plazmanyúlványon. Hű, ez közel volt!

– Hogy van Salla? – kérdezte a mikrofonon keresztül. – Mondjatok már valamit, srácok!

Egy szívdobbanásnyi idő elteltével a lány hangja hallatszott az interkomban, gyengén, de érthetően.

– Semmi bajom, Han. Csak egy kis vágás a fejemen. Csubi majd elrendezi.

– Jarik, gyere már le, és vedd át a vezetést! – mondta Han. – Látni akarom Sallát. Csubi, ne felejtsd el megnézni a sugárzásszinteket...

– Arrrnnnnmmmghhhh!

– Remek!

– Han – szólalt meg Jarik. – Inkább ő megy előre. Maradj, ahol vagy.

Egy perccel később azok hárman csatlakoztak Hanhoz a pilótafülkében. A koréliai felállt, mire Csubi és Jarik foglalta el a pilóta és a másodpilóta székét. Salla komoran az utasülésbe huppant le. A homlokán, a csapzott fekete hajtincseitől félig takarva kötés éktelenkedett.

– Hé... drágám... – hajolt oda hozzá Han kissé aggodalmas arccal.

A lány elhúzódott, Han egy pillanatra azt hitte, hogy Salla nekiugrik. A lány szemmel láthatóan az egész univerzumra haragudott. Nem firtatva a dolgot Han hátrébb lépett.

– Han... az a pötty – mutatott a képernyőre. – Az a Rimrunner?

Han megfordult, ránézett a sematikus ábrára, aztán ki az ablakon. A Rimrunner még mindig a narancsszínű ragyogásáról megismerhető plazmacsóvában volt.

– Igen – válaszolta. – Egyre gyorsul...

Csend telepedett a pilótafülkére, miközben mind a négyen a Salla büszkeségét és örömét jelző pöttyöt figyelték, amint lassan kiérve a plazmából a neutroncsillag tömegvonzása miatt egyre szűkebb és szűkebb ellipsziseket leírva gyorsul a tömörülési korong felé.

Percekkel később a korong szélén apró lángrózsa lobbant fel.

– Nos, uraim, ha megbocsátanak, kimennék a mosdóba – tápászkodott fel Salla.

Han félreállt a lány útjából, ahogy Salla hátrament a Falcon belsejébe. Elgondolkozott, ő vajon mit érezne, ha az ő frissen szerzett hajójáról lenne szó, és meg tudta érteni a lány felgyülemlett, alig-alig leplezett mérgét.

Néhány perc múlva fojtott sírást és szipogásokat hallott a hajó főátjárója felől.

– Megyek, megnézem – pillantott a barátaira.

Amikor hátraért az előtérbe, Sallát a holografikus játékasztalnak dőlve találta, amint éppen a Falcon egyik falát csépelte, és megállás nélkül káromkodott.

– Salla... – szólalt meg.

A lány megpördült, borostyánszínű szemei villogtak.

– Han, miért nem hagytál egyszerűen meghalni?

Han arra számítva, hogy a lány megüti, már éppen félrehúzódni készült, de aztán szemmel látható erőfeszítések árán Salla mégis uralkodott magán.

– Miért?

– Salla, tudod, hogy nem tehettem meg – válaszolt Han, és feltartotta a kezét.

A lány kitörni készülő nóvaként járkált körbe-körbe.

– Nem tudom elhinni, hogy megpróbálkoztam azzal a mikrougrással! Nem tudom elhinni, hogy a Rimrunner nincs többé! Hogy lehettem ennyire ostoba?

– Már sokszor versenyeztünk, Salla – próbálta csitítani a koréliai. – Ezúttal... nem volt szerencséd.

Salla ököllel belecsapott a falba, elkáromkodta magát, aztán nekiállt letörölgetni a vért a bütykeiről.

– Az a hajó volt az életem! A megélhetésem! És most... kész, vége! – csettintett az épen maradt ujjaival.

– Tudom – mondta Han. – Tudom.

– Mihez kezdek ezután? Mivel keresek pénzt? A fél életem annak a hajónak a megszerzésébe öltem bele!

– Repülhetnél velem és Csubival – mondta a koréliai. – Egy plusz ember mindig jól jön. Belevaló pilóta vagy. Találsz majd munkát. A jó pilótákból sosincs elég.

– Repüljek veled? – húzta el a száját Salla. – Nincs szükségem az alamizsnádra. Máséra sem.

– Hé – horkant fel Han sértetten. – Salla, te is tudod, hogy nem vagyok az a kimondott jótét lélek. Egyszerűen... a francba is... szükségem van a segítségedre.

Salla hitetlenkedve rámeredt.

– Szükséged van... rám?

– Hát... persze – vonta meg a vállát Han. – Rossz nélküled. Sejtheted, hogy akárkiért nem kockáztattam volna magamat... vagy a hajómat.

– Ez igaz – motyogta Salla. Han kíváncsi lett volna, hogy mi jár most a lány fejében, de úgy döntött, hogy nem most lenne a legalkalmasabb rákérdezni. Lassan odalépett Sallához, és csak reménykedni tudott, hogy nem fogja eltolni magától. Nem tette.

Átölelte a lány vállát, magához húzta, és megcsókolta az arcát.

– Tudom, most mit érezhetsz, Salla. Emlékszel, nem is olyan régen én is elvesztettem egy hajót.

– Emlékszem – suttogta Salla. – Hé, Han... elfelejtettem megköszönni neked.

– Mit?

– Hát mit, hogy megmentetted az életemet.

– Salla, ne felejtsd el – kuncogott fel Han –, hogy te is jó párszor kihúztál már a csávából! Emlékszel, amikor a nessik át akartak rázni bennünket? Ha te nem szúrod ki azokat a hamis adatkártyákat, egy vagyont buktam volna.

Salla remegni kezdett, a fogai csak úgy csattogtak.

– N-nnne a-aaak-kakaij ked-ddvesske-kedn-nni, Ha-haann – nyögte ki vacogva. – M-mmi e-eezzz?

A koréliai megsimogatta a fejét.

– Elmúlt az adrenalin hatása, Salla. Csaták után mindig ez van. Jön a remegés, és ostobának érzed magad, mert amikor ez történik, már biztonságban vagy.

– O-ollyan bo-bolonnd v-wagyok – bólintott Salla.

– De élő bolond vagy – vigyorodott el Han. – És ez a legjobbfajta.

Salla vacogva felkacagott.