Bria keményen ránézett a férfira.

– Megbíztak, hogy öljem meg Veratilt, a t'landa til papot. Sajnálatos módon, mindent elrontottál. Amennyire tudom, Veratil még mindig életben van, habár már nem sokáig.

Han egy másodpercig nem szólt semmit.

– Hát te aztán tényleg mindenre kapható vagy a Felkelés érdekében!

– Ne nézz így rám, Han! – fintorodott el Bria. – Ezek gonoszok! Megérdemlik a halált! – kiáltotta.

– Igen, azt hiszem, így van – bólintott lassan a férfi. – De... ez akkor is olyan... ijesztő, tudod?

– Néha én is megrémülök saját magamtól – mosolyodott el keserűen Bria.

Amikor elérték az Ord Mantellt, Bria találkozott a földalatti csoport vezetőivel, és elmagyarázta nekik a tervezett küldetés fontosságát. A találkozó után sugárzó arccal újságolta Hannak, hogy a mantelliek megígérték, hogy késlekedés nélkül három hajót és száz katonát bocsátanak a rendelkezésére, plusz szükség szerint egészségügyi és ellátóegységeket.

Már javában készülődtek a visszaútra a gyülekezési helyre, amikor az egyik fiatalabb altiszt egy digitáblát nyújtott át Briának. A nő gyorsan átfutotta, majd felnézett Hanra, és halványan elmosolyodott.

– A főhadiszállás üzenetet kapott a Togoriáról. Egy kisebb különítmény szeretne csatlakozni hozzánk. Arra kértek, hogy visszafelé vegyük már fel őket.

– Muuurgh és Mrrov? – találgatott széles vigyorral Han.

– Nem írták. De én is lefogadom, hogy benne vannak a csapatban – felelte Bria. – Felvesszük őket?

– Persze – válaszolta Han, de kerülte a nő pillantását. – Togoria pompás egy bolygó. Nem is bánom, hogy újra láthatom.

Bria sem tudott Han szemébe nézni. Egy togoriai tengerparton kerültek először közel egymáshoz. A togoriaiak gyönyörű bolygója számos emléket ébresztett mindkettőjükben...

Az út során alig szóltak egymáshoz. Bria túl ideges volt ahhoz, hogy beszélgetni legyen kedve. Azon töprengett, Han vajon mit érezhet...

Han leheletfinoman tette le a Falcont Caross, a Togoria legnagyobb városának egyik leszállóplatformjára. Miután ellenőrizte a fedélzeti rendszerek leállítását, és megtette a szükséges bejegyzést a hajónaplóba, ő és Bria a zsilip felé indult. Egy csoport togoriai már várt rájuk. Han mintha felismerni vélt volna egy hatalmas fekete hímet fehér mellkassal és bajusszal. Mellette egy alacsonyabb, narancs és fehér bundájú nőstény állt.

– Muuurgh és Mrrov! – kiáltotta izgatottan Bria.

A két ember lekocogott a rámpán, és odasietett a várakozó csoporthoz. Mielőtt kettőt pisloghattak volna, a szeretetteljes ölelésektől és hátbaveregetésektől a lélegzetük is elakadt.

– Muuurgh! – kiáltotta Han. Annyira boldog volt, hogy viszontláthatja a régi barátját, hogy miközben a lába a levegőben kalimpált, ököllel csépelte a hatalmas, szőrös mellkast. – Hogy vagy, haver?

– Han... – Muuurgh a könnyeivel küszködött. A togoriai érzékeny faj volt, különösen a hímek. – Han Solo... Muuurgh örül látja Han Solo megint. Túl hosszan volt!

Hát, nem gyakorolta túl sokat a közös nyelvet, gondolta Han profán módon. Muuurgh beszéde mindig is döcögős volt, és az eltelt évek alatt még tovább romlott.

– Hé, Muuurgh! Mrrov! Jó újra látni benneteket!

Miután a kölcsönös üdvözlések végére értek, Mrrov elmagyarázta, hogy az évek során a togoriaiak közül jó néhányan összetűzésbe keveredtek az Ylesiával, és ezek most csatlakozni szeretnének a támadáshoz.

– A népemből legalább hat jutott rabszolgasorsa vagy dolgozott túlságosan közel a rabszolgákhoz – mondta Mrrov. – A saját szemünkkel szeretnénk látni, ahogy végérvényesen elpusztul az a borzalmas hely.

– Bármelyik percben indulhatunk, ha gondolod – bólintott Han.

Muuurgh megrázta a fejét.

– Holnapig maradni kell, Han. Sarrah mosgothját megtámadta levegőben nagy liphon. Szárnya eltört. Sarrah bérelt mosgothot, küldött üzenetet, holnap itt lesz. Ma éjszaka Han és Bria kedves vendégünk.

– Hát persze. – Han rápillantott Briára, és megvonta a vállát.

– Remek... – motyogta a nő a földet bámulva.

A délutánt azzal töltötték, hogy behozták a tízéves lemaradásukat a barátaik élettörténetében. Muuurgh és Mrrov nagyon boldog párnak tűnt – még akkor is, ha a togoriai hagyományoknak megfelelően minden évben csak egy hónapot töltöttek együtt. Két kölykük született, két nőstény, akiket azonnal be is mutattak Briának és Hannak. Az egyik még szinte tejfelesszájú kiscica volt, viszont hihetetlenül aranyos. Bria és Han hosszú órákon át játszottak velük a gyönyörű kertekben.

Este a legfinomabb togoriai ételeket és italokat szolgálták fel a két embernek. Helyi mesemondók szórakoztatták őket a saját, tíz évvel ezelőtti kalandjaikkal, amikor megszöktek az Ylesiáról. Han alig ismert magára – az évek során nyilvánvalóan mindenki hozzátett egy kicsit a történethez, míg a végén már egyenesen olyan rettenthetetlen hőst faragtak belőle, hogy nevetnie kellett.

Óvatosan kóstolgatta a togoriai pálinkát, és észrevette, hogy Bria csak vizet iszik.

– Nem ihatok – mondta a nő, amikor Han megkérdezte tőle. – Félek, hogy túlságosan rákapnék. Óvatosnak kell lennem... ha erre rászokom, lehet, hogy legközelebb más dolgoknak sem tudok ellenállni.

Han biztosította róla, hogy értékeli az önuralmát.

Miután a lakoma véget ért, Muuurgh és Mrrov elvezette a vendégeiket a legjobb vendégházukhoz, és elbúcsúzott tőlük.

Han és Bria megállt a nappali két átellenes oldalán, és egy kényelmetlenül hosszú másodpercig csak nézték egymást. Han rápillantott a hálószoba felé vezető ajtóra.

– Hát... gondolom, Muuurgh és Mrrov még mindig azt hiszik, hogy egy cég vagyunk.

– Szerintem is – felelte Bria, szándékosan kerülve a férfi tekintetét.

– Akkor én megyek, és keresek itt kint egy matracot – szólalt meg Han végül.

– Azt már nem – tiltakozott Bria. – Katona vagyok. Aludtam én már sárgödörben is takaró nélkül. Nem szükséges hölgyként kezelned, Han. – Elmosolyodott, és a zsebéből előhúzott egy érmét. – Tudod mit... döntsük el sorsolással!

– Részemről rendben, szépségem – bólintott Han a legsármosabb mosolyát elővillantva.

– Ó, Han... – nézett rá Bria, és végre találkozott a tekintetük. A hangja olyan volt, mintha legalább öt kilométert futott volna.

– Ó, Han, micsoda? – kérdezett vissza Han, és tett egy lépést előre. Most valahogy nem érezte magát olyan magabiztosnak.

– A fiatal nők többé nincsenek biztonságban a galaxisban – mosolyodott el bizonytalanul Bria. – Látom, rájöttél, mennyi mindent elérhetsz azzal a féloldalas mosolyoddal.

Hannak ténylegesen volt némi fogalma... és jó néhány lány is tudott volna ezt-azt mesélni róla. Tett még két lépést Bria felé, és zavartan felkuncogott.

– Hát... – mondta – előfordul, hogy többet ér egy sugárvetőnél.

Bria annyira feszült volt, hogy azt hitte, menten világgá szalad, de ehelyett tétlenül nézte, ahogy a férfi egyre közeledik. Han látta, hogy Bria keze remegett.

– Akkor feldobod azt az izét? – kérdezte lágyan.

Bria bólintott, és vett egy nagy lélegzetet, hogy egy kissé lecsillapítsa a kezét.

– Persze. Válassz!

– Biztos, hogy nem cinkelt az érme? – kérdezte Han, miközben tett még egy lépést előre.

– Hé! – tiltakozott Bria. – Minek nézel! Valódi! – Azzal sértett képpel megpörgette a korongot, és felmutatta Hannak, hogy lássa, nincs semmi trükk a dologban. Az érme színe a Császár arcképét, a hátoldala a Birodalom szimbólumát ábrázolta.

Han előrelépett, ha akarta volna, most már megérinthette volna Bria vállát.

– Rendben... enyém a fej – mondta halkan.

Bria nyelt egy nagyot, és feldobta az érmét a levegőbe. Elkapni azonban nem tudta, annyira bizonytalan volt a keze. Han ezzel szemben nem hibázott. Anélkül, hogy odanézett volna, a levegőben a markába zárta az érmét.

– Ha fej, megosztozunk az ágyon – mondta lágyan. – Ha írás... a padlón osztozunk meg.

– De hát... megegyeztünk... – lihegte Bria immár egész testében remegve. – Üzlet... semmi más...

Han elhajította az érmét, és előrelépve a karjába vonta Briát. Az elmúlt napok, az összes elvesztegetett év minden szenvedélyével csókolta meg. Finom csókokkal borította el a száját, a homlokát, a haját, a fülét... aztán visszatért a szájához.

– Azt mondom... a pokolba az egyezséggel... rendben? – lehelte, amikor végül felemelte a fejét.

– Rendben... – suttogta Bria, és most rajta volt a sor, hogy megcsókolja a férfit. A nyaka köré fonta a karját, és szorosan átölelte.

A padlót borító szőttesen a magára hagyott érme megcsillant a hold halovány fényében...

Másnap reggel Han mosolyogva ébredt. Felkelt az ágyból és kilépett a gyönyörű togoriai kertekre néző apró erkélyre. Nagyot szippantott a friss levegőből, és hallgatta az aprócska repülő gyíkocskák neszezését. Eszébe jutott, ahogy tíz évvel ezelőtt pont egy ilyen telepedett rá Bria ujjára azon a bizonyos togoriai tengerparton.

Bárcsak visszaugorhatna az időben ahhoz a mámorító pillanathoz..

Hé, gondolta, ha ennek azylesiai bulinak vége, a világ minden ideje a miénk lesz... és annyi pénz, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Akkor visszajöhetünk ide. Aztán pedig talán nekiindulunk a Corporate szektornak, és keresünk valami nyugis munkát. A Falconnal bárhová eljutunk, bármit megtehetünk...

Elmerengett, hogy Bria vajon el fogja-e hagyni a Felkelést a kedvéért. Az együtt töltött varázslatos éjszaka után nem látta okát, hogy miért ne tenne így. Ketten együtt jók voltak, olyan jók, hogy mostantól semmi nem választhatja el őket egymástól...

Lépteket hallott a háta mögött, de nem fordult meg, csak nézte az alattuk elterülő togoriai kerteket, beszívta a megannyi színben pompázó virágok fűszeres illatát. Karok kulcsolódtak a dereka köré, és megérezte Bria hajának bársonyos érintését a vállán, ahogy a nő hozzásimult.

– Helló... – mondta halkan Bria. – Jó reggelt.

– Hát nem rossz, az biztos – felelte Han. – Hosszú idő óta a legjobb. Tíz éve, azt hiszem.

– A múlt éjszaka nem mondtam neked, hogy szeretlek? – lehelt egy finom csókot a nyakára Bria. – És hogy ideje lenne hajat vágatnod?

– Jó néhányszor – válaszolta Han. – De mondhatod még, ha gondolod.

– Szeretlek...

– Jól hangzik – mosolyodott el Han. – De azért még szükséged van egy kis gyakorlásra. Próbáld csak meg újra...

– Kezded elbízni magad – kacagott fel Bria.

Han kuncogva megfordult.

– Tudod, hogy a Falcon annyira tömve lesz nagydarab togoriaiakkal a visszaút során, hogy neked már csak az ölemben marad hely?

– Nem fogok belehalni – felelte Bria.

Mint kiderült, Sarrah nagyon alacsony volt egy togoriaihoz képest, a magassága alig érte el a két métert. Azonban remek kondícióban volt, az izmai vaskos kötegekben hullámzottak a fényes fekete bundája alatt.

Miközben visszafelé haladtak a Lázadók gyülekezési helye felé, Han tett egy röpke kitérőt a Nar Shaddaara, hogy felvegye Jarikot és Csubakkát. Egy kicsit aggódott, hogy Muuurgh és Csubi hogy fognak kijönni egymással, amikor azonban bemutatta egymásnak a vukit és a hatalmas togoriait, az egyetlen rendkívüli dolog az volt, hogy végre egyszer a szőrös barátjának kell felnéznie valakire. Muuurgh elismerően mérte végig a vukit.

– Üdvözletem Han Solo barátjának. Mondta nekem, hogy te vagy a falkatársa.

Csubi lágyan elbődült, mire Han sietve fordította.

– Csubakka szintén üdvözletét küldi neked – mondta. – Megtisztelve érzi magát, hogy megismerhet egy falkatársat a múltból, Muuurghot, a vadászt.

A két teremtmény egy darabig némán vizsgálgatta egymást, aztán odafordultak Hanhoz. A koréliai felnézett rájuk, és a két szempárból rögtön kiolvasta, hogy megkedvelték egymást.

– Hé, srácok – kiáltotta –, bennetek aztán sok a közös vonás.

– Persze – mondta Csubi. – Itt van mindjárt Han.

– Han Solo barátja Muuurgh barátja is – jelentette ki a togoriai.

Ekkor az ajtócsengő jelzésére lettek figyelmesek. Han kinyitotta az ajtót, és Landóval találta szemben magát. A szokásos piperkőc öltözete helyett a szerencsevadász életében talán először durva, katonai stílusú zubbonyt és vastag csizmát viselt. Egy pisztolyt és egy lézerkarabélyt is hozott magával.

– Helló! – mondta Han. – Hát veled mi van? Csatába indulsz?

– Hallottam, hogy átugrotok az Ylesiára – válaszolta Lando. – Érdekel a buli. Nincs egy szabad helyetek a Falconon?

Han hitetlenkedve mérte végig a barátját.

– Haver, ez nem neked való dolog – mondta. – Nem számítunk túl komoly ellenállásra a gamorrai őrök részéről, de azért biztosan lesz némi lövöldözés.

– Én pedig jól tudok lőni – bólintott Lando. – Han, már majdnem összejött a pénzem egy új hajóra, egy gyönyörű, karcsú jachtra. Már régóta szemezek vele. Még tízezer kredit, és az enyém lehet a kicsike. Gondolom, az ylesiai raktárakban lévő fűszerből elég szép részesedés esne rám ahhoz, hogy vásárra vigyem érte a bőröm...

– Tőlem rendben – vonta meg a vállát Han. – Légy üdvözölve a köreinkben.

Így hát egy nagyon szűkös – ám szerencsére rövid – útban volt részük vissza a Lázadók gyülekezési pontjáig.

A felkelők flottája mostanra már majdnem teljesen összeállt, és kiegészült egy sor kalózhajóval is. Bria és a többi parancsnok a végső eligazításokat tartották, hogy minden csempész és minden Lázadó alakulat pontosan tudja a szerepét a támadás során. A csapatszállítókat csoportokba osztották, és minden csoporthoz legalább három-négy csempészhajót rendeltek, hogy keresztülvezessék a Lázadókat az ylesiai atmoszférán. A bolygón már kilenc kolónia volt, ennek megfelelően kilenc támadó rajt alakítottak ki, és mindegyik élére egy-egy Briához hasonló parancsnokot rendeltek.

A nő magának kérte a legnagyobb falatot – az Egyes Kolóniát. A legnagyobb raktárak, a legtöbb zarándok, a legkomolyabb védelmi rendszer mind az Egyes Kolónián voltak. Bria azonban biztos volt abban, hogy a Vörös Kéz Század meg fog birkózni a feladattal.

Különösen, ha Han mellett repülhet. Mostanra Han összebarátkozott Jace Paollal, Daino Hyxszel és még pár tiszttel. A férfi gyakran eltöprengett, vajon a katonák tudják-e, hogy a parancsnokuk és ő milyen kapcsolatban állnak egymással.

A gyilkosságok bármelyik percben elkezdődhetnek az Ylesián, az átfogó támadást pedig holnap reggelre időzítették (mármint a hajók standard belső ideje szerint, aminek nem sok köze volt az ylesiai napszakokhoz), amikor a zarándokok már eléggé kiéheztek a következő Megvilágosulásra, és bárkinek engedelmeskednének, aki beígéri nekik...

Aznap éjszaka Bria és Han éppen együtt vacsoráztak a Retribution kantinjában, Han egyszer csak rámeredt az űrben veszteglő hajókat mutató külső kamera monitorára. Egy ismerős forma úszott be a képbe – egy gyerekkori emlék.

Abbahagyta az evést, és rámutatott a képernyőre.

– Bria! Ott, az a nagy Liberatorosztályú szállító! Hogy került ide?

– Csak nem valami régi ismerős? – vigyorodott el Bria.

– Pusztuljak el, ha az nem a Trader's Luck! Ezen a hajón nőttem fel!

– Pedig az – bólintott Bria. – Meglepetésnek szántam. A koréliai ellenállás vásárolta egypár éve fél áron, aztán csapatszállítóvá alakítottuk. Azóta Liberatornak hívják.

Han hallott róla, hogy az ősöreg hajót Garris Shrike halála után teljesen magára hagyták. Végignézett az öreg hajótesten, és érezte, hogy elszorul a torka. Örült, hogy a Liberator új életre lelt.

– Ezt fogjátok használni, hogy a zarándokokat biztonságos helyre szállítsátok, ugye?

– A legtöbbjüket – felelte Bria. – A régi otthonod remélhetőleg új életet fog nekik kínálni.

Han bólintott, és befejezte a vacsoráját. A tekintete gyakran vándorolt a hatalmas, antik hajóra. Elöntötték az emlékek... leggyakrabban Dewlanna emléke...

Mivel a Falconon csak néhány kényelmetlen priccs volt, Han úgy döntött, hogy inkább Bria kabinjában tölti az éjszakát. Szorosan összebújtak, és mindkettőjüknek az járt a fejében, hogy másnap csatába indulnak.

Egy csatában pedig... emberek halnak meg.

– Ha ezzel végzünk – suttogta Han a sötétben –, mindörökre együtt maradunk. Ígérd meg.

– Megígérem – mondta Bria. – Ketten együtt.

Han megnyugodva felsóhajtott.

– Rendben – mondta. – És Bria, még valami.

– Igen?

– Vigyázz magadra holnap, kedves!

Han a vaksötétben is érezte, hogy a nő elmosolyodik.

– Úgy lesz. De te is, rendben?

– Persze.

Órákkal később Bria a kabin interkomjának hangjára riadt fel nyugtalan álmából. Azonnal magára kapott egy köntöst, és átsietett a szomszéd szobában lévő irodájá ba. A szolgálatos hírközlő tiszt tájékoztatta, hogy üzenete érkezett.

– Küldjétek át ide az irodámba! – mondta, és félresöpört egy hajtincset a szeme elől.

Pillanatokkal később a hadtestparancsnok, Pianat Torbul arca jelent meg a képernyőn.

– Uram? – merevedett meg.

– Bria... csak szerencsét akartam kívánni a holnapi ütközethez – mondta. – Továbbá el kell mondanom...

– Igen? Elmondani, mit? – kérdezte Bria.

– Pontos részleteket egyelőre nem közölhetek. A hírszerzőink jelentései azonban arra utalnak, hogy a Birodalom valami nagy dologra készül. Valami nagyon nagyra. Valamire, ami egy, esetleg két összecsapás alatt elsöpörhetné a Lázadók Szövetségét.

Bria megdöbbenve meredt a képernyőre.

– Valami titkos hadiflotta? – kérdezte.

– Nem mondhatom meg – emlékeztette a férfi. – De annál nagyobb.

Bria elképzelni sem tudta, miről lehet szó, de rég hozzászokott már ahhoz, hogy a felettesei csak annyit közölnek vele, amennyit feltétlenül tudnia kell.

– Rendben, de mi köze ennek a holnapi támadáshoz?

– Mindenünket, amink van, minden eszközt, minden összekapart kreditet ebbe a hadműveletbe fektettünk – mondta Torbul. – A küldetésed eddig csak fontos volt a Felkelés számára... mostantól életfontosságú. Szerezz meg mindent, amit tudsz, Bria! Fegyvereket, fűszert... mindent.

– Uram... ez is volt a célkitűzés – válaszolta Bria. A szíve egyre hevesebben vert.

– Tudom. Csak gondoltam... elmondom neked. Elindítottunk néhány felderítőosztagot a Ralltiirra, hátha többet is sikerül megtudniuk. Pénzre lesz szükségük, felszerelésre, kenőpénznek... te is tudod, hogy megy ez.

– Természetesen – mondta. – Uram, nem fog csalódni bennem.

– Ezt is tudom – válaszolta Torbul. – Lehet, hogy nem is kellett volna megkeresselek, amúgy is elég teher van a válladon. De gondoltam, jó, ha tudod.

– Köszönöm, uram. Nagyra értékelem a figyelmességét.

Torbul szalutált, és megszakította a kapcsolatot. Bria egy ideig csak ült a szobájában, és azon töprengett, hogy menjen-e vissza az ágyba, vagy kezdje inkább korán a napot.

A szomszédos szoba felől meghallotta Han álomízű hangját.

– Bria? Minden rendben van?

– Igen, kedves – kiáltott át Bria. – Egy perc, és ott vagyok.

Felállt, és körbe-körbe sétált az irodában. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki Han korábban. Együtt maradnak... mindörökre. Igen, így lesz, gondolta. Együtt maradunk, és vigyázunk egymás bőrére. Együtt fogunk harcolni, és térdre kényszerítjük a Birodalmat. Ha pedig áldozatokat kell hoznunk, hogy elérjük ezt... akkor meghozzuk.

Tudta, hogy Han egyet fog érteni vele a kincseket és a fűszert illetően. Fennen hirdeti ugyan, hogy csak a pénz érdekli, de a szíve mélyén nem ilyen, ebben Bria biztos volt.

Megnyugodva, eltökélten, a koréliai parancsnok visszaindult az ágyába...

Naplemente az Ötös Kolónián. Az alacsonyan ülő nap erőtlen, vöröses sugarai a vastag felhőtakaró milliónyi résén átszűrődve borították egyre mélyülő pasztellszínekbe a tájat. A Reménység tengerének fehér tajtékos hullámai előtt csuklyába öltözött zarándokok gyülekeztek a homokos tengerparton.

Pohtarza, a kolónia legfőbb sacredotja felemelte ocsmány t'landa til fejét, és végigtekintett a tömegen, miközben a szarvát lassan fel-alá ingatta. Dülledt, vörös szeme éles kontrasztot alkotott a szürke, ráncos bőrével. Egy pillanat múlva felemelte apró karját, és kezdetét vette az Áhítat.

– A Minden az Egy – zengte a t'landa tilek mély, dörgő hangján.

Ötszáz torok visszhangozta... A Minden az Egy.

Ugyanebben a percben a Négyes Kolónián a bolygó túlsó oldalán az éj legközepén jártak. Sötét felhők sodródtak a éjjeli égbolton, megfosztva a kolóniát még a csillagok pislákoló fényétől is. A Papi Negyed falán halk, kitines kaparászás hallatszott. Ylesiai rovarok rebbentek szét rémülten a szélrózsa minden irányába.

Noy Waglla, az aprócska nőstény – rovarszerű maga is – fürgén felmászott a sima, permatonfalon az egyik ablakig, és gyorsan keresztülrágta magát az ablak előtt húzódó rácson. Aztán az ablakpárkányon lekuporodott, és mozdulatlanná dermedt.

Alatta a sötétben alvó papok szuszogását hallotta – papokét, akiknek a megölésére jött. Jabba busásan meg fogja fizetni, a pénzből pedig egy nap majd visszatérhet a saját fajához. A hatalmas, alvókengyelekben pihenő teremtmények betöltötték a kicsiny pézsmaillattól terhes szobát. A hyallp odamászott a legközelebbi, durva anyagból készült alvóalkalmatossághoz, és megállt a hatalmas fej alatt. A t'landa til felhorkant álmában, de aztán egy pillanat múlva ismét egyenletesen szuszogni kezdett. Waglla közelebb merészkedett.

Nem lesz nehéz... tiszteletet parancsoló állkapcsával megragadta a hátára szíjazott hatalmas üvegcsét, és egyik tapogatójával kirántotta belőle a dugót. Jabba maga ellenőrizte az anyagot. A srejptan-nak nevezett méreg egyetlen cseppje – a sacredot alsó ajkára helyezve – elég volt ahhoz, hogy akár a leghatalmasabb t'landa tilt is másodperceken belül, csendben, könnyedén megölje. Behúzott néhányat a lábai közül, és mászni kezdett a pap szája felé.

– A Minden az Egy – kiáltotta Pohtarza.

A Minden az Egy.

Aiaks Fwa, a whiphid bérgyilkos és fejvadász a föld alatti iszapfürdőkhöz vezető folyosón várakozott a Hetes Kolónián. Az elmúlt néhány hét különösen keserves volt a számára – zarándokként kellett élnie, beilleszkednie a többiek közé, amikor minden porcikája azt kívánta, hogy vessen véget a színészkedésnek, vadássza le a ronda muphridákat, és tűnjön el. Őhájassága azonban a mai napot jelölte meg, Fwa pedig nem kockáztatta a vérdíj összegét azzal, hogy eltér a tervtől.

A t'landa tilek hangja visszhangot verve érkezett a lenti félhomályból, aztán meghallotta a lépteik jellegzetes, csoszogó zaját. Ellenőrizte a két apró sugárvetőjét, amelyeket sikerült becsempésznie a kolóniára. Természetesen teljesen feltöltve várakoztak.

Az izmai megfeszültek, amikor a rá váró tetemes pénzösszegre gondolt, ami nem is annyira a sikeres vadászat elismerése volt, hanem sokkal inkább ajándék. A biztonság itt, a Hetes Kolónián minden várakozását alulmúlta.

Fwa meglátta a közeledő papokat, mire gyorsan behúzódott az egyenetlen fal egyik mélyedésébe. Ahogy arra számított is, a célpontjai érkeztek – a három sacredot. Érezte a szagukat, érzékeny szaglószervét szinte már bántotta a hímekre jellemző kipárolgás.

Egyre közelebb értek, közelebb, még közelebb...

Fwa vérfagyasztó ordítás kíséretében előugrott rejtekhelyéről, és felemelte a fegyvereit. Célozz a szemükre, gondolta, miközben leadta az első sorozatot.

– A Mind kegyelméből az Egy szolgái Megvilágosulnak.

...az Egy szolgái Megvilágosulnak.

Tuga SalPivo, a szebb napokat is megélt koréliai kalandor és szélhámos egy pillanatra megtorpant az ylesiai dzsungel pereménél, és hátranézett. A Nyolcas Kolónia szürke tömegként rajzolódott ki a kelő nap legelső sugaraiban. A teljes napfelkeltéig még egy óra volt hátra. SalPivo elvigyorodott, és széles mozdulattal letörölte az izzadságot a homlokáról. Az orrát megcsapta a kezéhez tapadt vomm-por jellegzetes, szúrós szaga. Már alig várja a robbanást...

Minden csendes volt, szellő sem rebbent. Még a dzsungel élővilágának sejtelmes neszezését sem hallotta.

SalPivo erőt vett magán, és igyekezett mozdulatlanul várakozni. Amikor a ragyogó, narancsszínű láng felcsapott a t'landa tilek hálóépületéből, egy másodpercbe is beletelt, amíg a hanghullámok elértek hozzá. Ennyi lenne az egész?, gondolta.

Aztán végigsöpört rajta a detonáció okozta fülsiketítő mennydörgés, és alig tudott a talpán maradni. Hallotta az életben maradottak sikoltozását és jajveszékelését. Feladat teljesítve, mondta magának önelégülten. Mielőtt a tüzeket eloltanák, én már a Poyttán leszek...

– Áldozatot hozunk a Minden oltárán. Az Egyet szolgáljuk.

...az Egyet szolgáljuk.

A Sniquux nevű rodiai zöldeskék orrával beleszagolt a levegőbe. A széles udvarban egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok a késő délutáni nap fényében. A levegőben szinte vágni lehetett a port. Végtelen gondossággal kifeszítette az utolsó monomolekuláris szálat is a gyárépülethez vezető átjáróba. A Kilences Kolóniát még nem fejezték be teljesen, a főbb épületek és a zarándokok szállásai azonban eléggé elkészültek már ahhoz, hogy megkezdhessék a működést. Majdnem háromszáz zarándok lakott most itt, a legtöbbjüket az építkezésen foglalkoztatták. Sniquux az utolsó transzporttal érkezett, a polgári foglalkozása – szakképzett permatonöntő – azonban hamarosan kapóra jött a helyieknek.

Itt jönnek! A rodiai hátrahúzódott, és vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá a halálos dróthoz, átbújt alatta. Ahogy beért a folyosóra, felrohant az első emeleti erkélyre, amely pont az udvarra nézett. A hat t'landa til, három hím, három nőstény, a délutáni sziesztájukat követő sétából tértek haza, és az étkezde felé tartottak egy kései ebédre. Egy csapat gamorrai őr vette őket körül, a vibrobárdjaik meg-megcsillantak a nap sugaraiban. Sniquux előhúzta a hanggenerátor távvezérlőjét a köntöse titkos zsebéből, és játszadozni kezdett az apró, sima felszínű szerkentyűvel.

Még csak a közelükbe se kell mennem, gondolta elégedetten. Imádom ezt a megbízatást. Nem kell vásárra vinnem azt a finom kis bőrömet. A fülei izgatottan megremegtek, ahogy maximumra tekerte a hangerőt, és megnyomta az aktiváló gombot.

A kert túlsó oldala felől hirtelen különös, hihetetlenül magas hangú vonyító üvöltés harsant fel. Az ősrégi felvétel a vadászó thota üvöltése volt, a t'landa tilek halálos ellenségéé a rég elhagyott szülőbolygójukon.

A t'landa tilek egy másodpercre megdermedtek, dülledt szemükkel ijedten tekingettek minden irányba, ahogy a hang forrását próbálták kideríteni. A vezetőjük, Tarrz felágaskodott a hátsó lábain, aztán megfordulva a társainak kezdett kiáltozni. Hiábavalóan. A hatalmas teremtmények lélekszakadva spricceltek szét, azzal sem törődve, hogy letapossák a gamorraiak felét. Ész nélkül rohantak a kertből kivezető folyosók felé – amelyeket Sniquux előzőleg láthatatlan csapdákkal látott el. Végül Tarrz is elvesztette a fejét, és a legközelebbi kijárat felé lódult.

A vér látványától megmámorosodott rodiai beharapta az ajkait, ahogy a papokat kettévágták a bármelyik pengénél élesebb, egyetlen molekuláris szálból álló drótok. Tarrz félútig jutott az átjáróban, amikor törzsének felső része levált a testéről. A csonka torzó tátongó üregében láthatóvá váltak az egymás mellé rendezett belső szervek, bíborvörös vérsugár szökellt a levegőbe, aztán a sacredot teste élettelenül előredőlt. Egyetlen szempillantás alatt mindannyian halottak voltak. A néhány döbbent gamorrai értetlenül bámult az egykori uraik félbevágott tetemei körül terjengő vérfoltokra.

Remélem, előléptetést is kapok, mondta magának Sniquux. Jabba amúgy is kedvel engem... egyszerűen annyit kell tennem, hogy a pártjára állok...

– Készítsétek fel a lelketeket a Megvilágosulás szentségére! – lépett előre Pohtarza, és a szeme sarkából látta, hogy a többi pap is hasonlóan cselekszik. A zarándokok helyüket otthagyva, lökdösődve igyekeztek minél előrébb nyomulni. Várakozásteljes sóhajok törtek fel megannyi torokból. Miközben az egybegyűltek arcát tanulmányozta, Pohtarza nekilátott levegővel teleszívni a nyaktasakját. Aztán valamin megakadt a szeme. A sorok között egy emberszabású zarándok tört előre, ebben nem volt semmi különös. A zarándokok szokásos fejfedője helyett azonban ennek fekete csuklya takarta a fejét.

Pohtarza hitetlenkedve bámult a jövevényre. Meg mert volna esküdni, hogy a csuklya üres volt. A lény egyre közelebb ért. Ekkor a lény – a fej nélküli lény – hátravetette a csuklyáját, és egy fegyvert húzott elő a köpenye alól. A t'landa tilbe belemart a rémület, tett egypár lépést hátra, de beleütközött az egyik paptársába. A köpeny a földre hullt, és a sacredot egyenesen egy sugárvető csövével nézett farkasszemet. A fegyver pedig lebegni látszott a levegőben. A gondolatai rémülten, kábán kavarogtak, aztán mégis belehasított a felismerés. Egy aar'aa. Csakis egy aar'aa lehet...

Aztán elszabadult a vörös pokol...

Az Egyes Kolónián, az ylesiai települések legrégebbikén és legnagyobbikán néhány másodperccel múlt dél. Teroenza úgy ült a sekély, zavaros iszapban, mint egy partra vetett whaladon. A szemét lehunyta, és mozdulatlanul gondolkozott. A tegnapi nap fejleményei egyenesen lesújtóak voltak.

Durga, átok a fejére, beváltotta az ígéretét. Teroenza kinyitotta a szemét, és beitta a lehangoló látványt: Veratil és Tilenna, meg a többi iszapfürdőző t'landa til mögött a Csillaggárda karcsú hajói lepték el a leszállóállásokat. A hajók körül csak úgy nyüzsögtek az állig felfegyverzett, a zsoldoscsapat egyenruháját viselő élőlények.

Vajon honnan szerezhetett tudomást Durga a tervéről? Talán alábecsülte a fiatal huttot. Most, hogy eltöprengett a következményeken, már bánta, hogy olyan nyíltan megölte Kibbicket.

A legrosszabb azonban az volt, hogy Teroenza még most sem tudta biztosan, hogy Durga mit tud a terveiről. Lehetséges, hogy a Csillaggárda tényleg csak azért érkezett ide, mert Teroenza még korábban kérvényezte az ylesiai védelmi rendszer megerősítését. Elképzelhető – de nem nagyon valószínű –, hogy Durga mégis bevette a Kibbick véletlen haláláról kitalált meséjét.

Teroenzának tetszett a gondolat. Ha így lenne, a t'landa tileknek nem lenne más dolguk, mint várni és reménykedni, hogy ez az állapot csak átmeneti, s a Besadii egyszer csak megunja fedezni a Csillaggárda itt állomásoztatásának tetemes költségeit. Várok. Egy kicsit még igazán várhatok. Mást amúgy se nagyon tehetnék...

A Csillaggárda parancsnoka, egy Willum Kamaran nevezetű zömök, kemény férfi éppen feléjük közeledett. Óvatosan kerülgette az iszapgödröket, vigyázva, hogy egy csepp se kenődjön frissen tisztított fekete csizmájára. Amikor odaért, megvetően végignézett Teroenzán, és intett a t'landa tilnek, hogy másszon ki a gödörből. A főpap úgy döntött, hogy – legalábbis egyelőre – a legjobb lesz, ha együttműködést színlel. Talpra kecmergett, és elindult a férfi irányába.

Figyelmeztetés nélkül egy lézersugár vágódott sisteregve az iszapba az orra előtt. Teroenza döbbenten megtorpant. Mi a fene?

A főpap megfordult, és a dzsungel irányából három alakot látott rohanni feléjük álcázóöltözékben, a kezükben tartott sugárvetőkből vadul tüzeltek. A gamorrai őrök mostanra mind halottak voltak.

A levegőt betöltötte a lézersugarak sistergése.

Minden irányból lövések zaja hallatszott. Teroenza megpróbált elfutni, irányt változtatni, de a lába megcsúszott az iszapon, és térdre zuhant.

Vajon a Csillaggárda műve? Vajon Durga utasította őket, hogy azonnal végezzenek ki minket?, gondolta Teroenza. Kezdett eluralkodni rajta a pánik. A szeme sarkából látta, hogy Kamaran is csatlakozott a tűzharchoz. De nem rá lőtt, hanem a behatolókra. Több Csillaggárdista is felsorakozott mögé, és együtt próbálták visszaverni a támadókat. Varlra, megpróbálnak megvédelmezni bennünket!

Nincs hová menekülni, döbbent rá Teroenza. Észrevette, hogy Veratil mozdulatlanul fekszik, a szeme helyén pedig jókora füstölgő lyuk éktelenkedett. Tilenna mélyebbre fúrta magát az iszapban, de képtelen volt teljesen alámerülni, és a félelemtől eszét vesztve vergődött. Teroenza tudta, hogy már nincs sok ideje hátra. Vett egy nagy lélegzetet, hogy lecsillapítsa a szívét marcangoló rémületet, aztán szándékosan összeesett, és halottnak tettetve magát mozdulatlanná dermedt.

A lövések hirtelen abbamaradtak, mire a főpap kinyitotta a szemét. Bevált! A támadók holtan feküdtek. Teroenza vette a bátorságot, hogy felemelkedjen, és körülnézzen a csatamezőn.

Tilenna!

A nőstény félig eltemetve feküdt a híg iszapban, a feje a víz alá merült. Nem tud lélegezni. Mielőtt odaért volna a testhez, már tudta az igazságot. Erőtlen karjába vette a nőstény busa fejét, és reménykedve nézte, hátha mégis felcsillan benne az élet apró szikrája. A párja azonban halott volt.

Kamaran karját találat érte, a barna egyenruháját alvadt vér borította. Aztán Ganar Tost, az udvarmesterét látta közeledni a rohangáló katonák között. Az iszapgödör pereménél egy pillanatra megtorpant, aztán csak beleugrott.

– Teroenza uraság! – kiáltotta. Az idős férfi hangja alig volt több rekedt krákogásnál. – Szörnyűség történt. Az egész bolygón bérgyilkosok öldösik a papjainkat! Jelentéseket kaptunk a Kettes, Hármas, Ötös és a Kilences Kolóniákról. A csillagközi kommunikációt elvágták. Ó, uram! Veratil uraság... Tilenna úrnő. Uram, mit tehetünk? – Kétségbeesetten széttárta a karját. – Ez a vég. Nem lesz több Megvilágosulás! Mihez kezdjünk most?

Teroenza felhorkant, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Durga műve lenne mindez? Nem, az nem lehet, a Besadii klán túlságosan függött a t'landa tilektől. Akkor ki állhat a gyilkosságok hátterében? És mihez kezdjen most?