10. fejezet

Balsorsok

– Ki veled! – kiáltotta ingerülten Durga Besadii Tai, és intett az apró ubese fuvolásnak, hogy hagyja el a tróntermet. – Elég volt! – A magas, vibráló hangok kellemesek voltak ugyan a hutt fülének, de szemernyi lelkierőt sem öntöttek bele, amire pedig nagy szüksége lett volna az elkövetkező percekben.

Egyik eredménytelen hónap a másik után, egyik elvesztegetett óra a másik óra után... akármivel is próbálkozott, csak nem jutott közelebb a válaszhoz, hogy ki a felelős szeretett ősének, Aruknak a haláláért. Éppolyan áthatolhatatlan falba ütközött, mint amilyet azok a mennyezetről leereszkedő fém válaszfalak alkottak, melyek az esetleges hallgatózókat voltak hivatottak kirekeszteni. Durga ezután a kommunikátorán is beütötte a megfelelő kódot, ezzel a titkos, lehallgatásbiztos személyi csatornáját aktiválta. Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról, amit tenni készül. Zier, Osman, az udvarmestere... senki.

Minden igyekezete, a kiterjedt nyomozás ellenére a legcsekélyebb összefüggést sem találta Aruk halála és akár Teroenza, akár a Desilijic között. Ráadásul arra sem utalt semmi jel, hogy ezek ketten összejátszottak volna.

Eljött az idő. A gyomra egyre jobban összeszorult, a farka megmegrándult. Idegességét az is jelezte, hogy nyugtalanul fészkelődött a helyén – lévén, hogy a huttok képtelenek voltak fel-alá járkálni a szobában. Ha elég óvatos leszek, akkor kézben tudom tartani a helyzetet, mondogatta magában. Az ár még így is nagyon-nagyon magas lesz. A bizonytalanságnál azonban minden jobb...

A privát csatorna készen állt, a biztonsági fal szilárdan körülölelte a trónszékét. Durga elvégzett egy utolsó ellenőrzést, ami nem mutatott semmiféle rendellenességet. Senki nem hallgatja le vagy tartja megfigyelés alatt. A kommunikátort aktiválva a legtitkosabb csatornán elküldte a hívójelet. Xizor talán nem is lesz ott... gondolta szinte reménykedve.

A kapcsolat nem jött könnyen létre. A huttot az egyik – bár kétségkívül nagyon alázatos – beosztottól a másikig kapcsolták, és csak amikor már kezdte azt hinni, hogy szándékosan a bolondját járatják vele, tűnt fel a falleen herceg áttetsző alakja. Xizor borongós, zöldes színű arca láthatóan felderült, ahogy felismerte a hívóját, és nyájasan elmosolyodott. Vajon nem önelégültség vegyült a mosolyba? Ne légy paranoid, mondta magának Durga.

Most, hogy már amúgy sem volt visszaút, a hutt lord igyekezett összeszedni a gondolatait. Meghajtotta a fejét a Fekete Nap vezetője előtt, és megszólalt:

– Xizor herceg... üdvözletem...

Xizor elmosolyodott, és szemügyre vette a huttot. A holoképén átszűrődő fénysugarak még vészjóslóbbá tették a sötéten csillanó szemeit.

– Á, Durga, kedves barátom... Milyen rég hallottam felőled, hónapok... nem is, több mint egy standardév telt el. Jól vagy? Már épp kezdtem aggódni miattad. Minek köszönhetem az érdeklődésedet?

Durga megacélozta magát.

– Remekül vagyok, őfelsége. Azonban még mindig nincs kézzelfogható bizonyítékom az apám gyilkosát illetően. Gondolkoztam őfelsége ajánlatán, miszerint segítséget nyújtana a gyilkos kilétének kiderítésében, és most úgy döntöttem, hogy elfogadom. Nagyon lekötelezne, ha a hírszerző hálózata és az ügynökei révén megpróbálná megerősíteni vagy elvetni a gyanakvásomat.

– Értem... – felelte Xizor. – Nem számítottam a kérésedre, Lord Durga. Úgy hittem, hogy a családi hagyomány megköveteli, hogy egyedül kutasd fel klánod fejének gyilkosát.

– Megpróbáltam – ismerte el kényszeredetten Durga. Most szórakozik velem? – Őfelsége... korábban felajánlotta a Fekete Nap segítségét. Most szeretném igénybe venni... ha az ár nem túl magas – tette hozzá Durga.

– Lord Durga... – bólintott Xizor, és felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát. – Ne félj, a szolgálatodra állok!

– Tudnom kell, ki ölte meg Arukot. Megfizetem az árát... ésszerű keretek között.

Xizor mosolya semmivé vált miközben alig észrevehetően kihúzta magát.

– Lord Durga, félreismersz engem. Nem kívánok pénzt a szolgálataimért, csupán a barátságodat.

A hutt rámeredt a képre, és kétségbeesetten törte a fejét, milyen hátsó szándék rejtőzhet a falleen szavai mögött.

– Bocsásson meg, őfelsége, de gondolom, ennél azért többet akar.

– Barátom, ugye semmi sem olyan egyszerű, ahogy azt szeretnénk – sóhajtott fel Xizor. – Igen, van valami, amit várok tőled cserébe. Egy apróságot a barátságod jeleként. Mint a Besadii klán vezére te nyilván ismered a Nal Hutta bolygószintű védelmi rendszerét. Komplett összefoglalást kérnék a fegyverrendszerekről, a pajzsokról, a védelmi gócokról, természetesen pontos helymegjelöléssel.

A herceg ismét elmosolyodott, de ezúttal már közel sem olyan megnyerően.

Durga megpróbálta leküzdeni a rátörő félelmet és döbbenetet. A Nal Hutta védelmi terveit? Mi szüksége lehet rá? Csaknem egy globális támadást fontolgatnak?

Lehet, hogy Xizor csak próbára akarja tenni. Nem tűnt logikusnak, hogy a falleen herceg valami ilyesmivel próbálkozzon... de végül is minden elképzelhető. Durga elképzelte a nyílt, folyó vájta síkságot a palotája körül, amint a távoli égbolton megcsillan a Nar Shaddaa ezüstös korongja. Ha bekövetkezne a legrosszabb, a Besadii még akkor is boldogulna a Nal Hutta nélkül; a klánnak nem volt égető szüksége többé az oly régóta a huttok lakhelyéül szolgáló "csillogó ékszerre". Végtére is ott van nekik az ylesiai rendszer...

Ami pedig a többi klánt illeti, a Nal Hutta nem Besadii lakosságát... nos, ők lassacskán amúgy is mind az ellenségeikké lettek... Mind helyeselték, hogy a Nagytanács rója meg a Besadiit, nem is beszélve arról az egymillió kredites büntetésről...

Durga rápillantott Aruk emelvényen álló, méltóságteljes mellszobrára az egyik félreeső falifülkében, majd a tekintete visszasiklott Xizor holoképére.

– Fenség, megkapja az információt – mondta –, nekem azonban bizonyítékra van szükségem.

– Amint a kezünkben lesz, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a segítségedre lehessünk, Lord Durga. Most pedig... viszontlátásra.

Durga ismét meghajtotta a fejét, amennyire csak tudta, és megszakította a kapcsolatot. Nagyot sóhajtott. Rossz előérzetei voltak az egyezséggel kapcsolatban...

Xizor elfordult a kommunikációs konzoltól, és ránézett Gurira. A szépen ívelt szája szegletében ezúttal tényleg őszinte mosoly bújt meg.

– Ez könnyebben ment, mint gondoltam. A cövek jó mélyre be van verve, Durga és a Besadii hamarosan elszigetelődik a többi huttól. Kíváncsi lennék, hogy mi készteti Durga nyálkás szívét arra, hogy a bosszú kedvéért az egész népét elárulja.

Guri mint mindig, most is derűs mosollyal fogadta a híreket.

– Hercegem, türelmed a huttok iránt kezdi meghozni a gyümölcsét. Nekünk ráadásul kapóra jött, hogy a többi kajidic ilyen súlyos szankciókat hozott a Besadii ellen.

– Igen – felelte a falleen, miközben összekulcsolta hosszú körmökkel ékesített ujjait. – Durga meggyűlölte a hutt fajtársait, már ha egyáltalán valaha szerette is őket. A lelki kiegyensúlyozatlansága és a gyásza kezünkbe fogja adni a hutt felségterületek kulcsát. Ez és a Desilijic vonzódása az egyszerű megoldásokra komplex problémák esetén. Guri, ugye megszerezted a bizonyítékot, amire Durga olyannyira vágyik?

– Természetesen, hercegem – felelte az EHD rezzenéstelen arccal. – Green polgártárs segített megszerezni őket, és egyúttal vakvágányra terelni az Igazságügyi Intézet kórboncnokait. Egy egészen tehetséges ember.

Xizor bólintott, és lerázta a válláról a rálógó lófarkát.

– Várj kétszáz szabványórát, hogy úgy látszódjon, mintha tényleg nyomozásba kezdtünk volna, aztán személyesen elviszed Durgának az anyagot – mondta a férfi. – Amikor Durga meglátja, azonnal hadjáratot akar majd indítani a Desilijic ellen. Menj vele, Guri, és legyél a segítségére, ha szükséges, hogy bosszút álljon Jiliacon! Jabbát azonban nem érheti kár. Ő többször hasznomra volt a múltban, és remélem, ez a jövőben is így marad. Ugyanígy Teroenzának is szerepet szánok még a terveinkben, tehát őrá is vigyázz! Megértetted?

– Megértettem – felelte Guri. – Úgy lesz, ahogy óhajtod, Hercegem – tette hozzá, majd táncosokat megszégyenítően kecses lépésekkel elhagyta a termet.

Xizor nézte, ahogy távozik, és elgyönyörködött a látványban. A droid kilencmillió kreditjébe került, de az utolsó vasig megérte. Gurival az oldalán Xizor készen állt szembeszállni a huttokkal...

Egy nap pedig magával a Császárral is szembe fog majd szállni...

Amikor Han hazaérkezett a Corporate szektorból, minden barátja és cimborája összesereglett a fogadására – kivéve Landót és Salla Zendet. Lando, mint megtudta, éppen egy meghitt kiruccanásra tűnt el Drea Renthallal, és még napokig nem is volt várható.

Ami Sallát illeti... Han nem remélte, hogy felújíthatják a korábbi kapcsolatukat, de azt sem hitte, hogy a lány ennyire nem akar majd tudomást venni róla. Egyszer-kétszer látta őt távolról Shug hajójavítójában, de ahogy a lány is megpillantotta a koréliait vagy akár csak Csubakkát, sarkon fordult, és eltűnt a színről.

Amikor Salláról kérdezett, a barátai egyhangúlag biztosították róla, hogy a lány remekül érezte magát a távolléte alatt, olyannyira, hogy még néhány férfival is látták, bár aztán egyik kapcsolatból sem lett semmi "komoly". Salla egy darabig Landónak is dolgozott, de ahogy Han kivette, ők ketten szigorúan csak üzleti partnerek maradtak.

Jarik még korábban szakított a barátnőjével, és régi énjébe visszatérve örömmel fogadta a barátait. Még Zizi is felvillanyozódott, hogy újra a lakás jogos tulajdonosai körül sürgölődhet.

Amikor aztán Lando is visszaérkezett, Han egyből a barátja lakására sietett. Pár percnyi kézrázogatás, hátcsapkodás és vigyorgás után Lando végigmérte a koréliait.

– Jól nézel ki – állapította meg végül. – Bár rád férne már egy hajvágás.

– Rám állandóan rám férne egy hajvágás – jegyezte meg Han szárazon. – Tudod, ez a vukik közelsége miatt van. Ők szeretik ezt a "kashyyyki dzsungelfrizurát".

– Han, vén csirkefogó – kacagott fel Lando. – Gyere, ugorjunk le az Aranykorongba! Én fizetek!

Néhány perccel később egy bokszban üldögéltek, néhány hasas kancsóval maguk előtt.

– Szóval... – kezdte Lando –, hol voltál, mit csináltál? Ja, és hogy szerezted ezt a heget, öreg pajtás?

Han belefogott vázlatosan elmesélni a Corporate szektorban átélt kalandjait. Mire befejezte, már a harmadik körnél tartottak.

– Hűha – vonta össze a szemöldökét Lando. – Ahogy hallom, veled is ugyanaz történt, mint velem a Központi Régióban. Egyik rosszfiú a másik után. Vagyonokat nyertem és vesztettem el. No és... gondját viselted a hajómnak?

Han kortyolt egyet az alderaani sörből, majd az ingujja szélével letörölte a habot a szájáról.

– A te hajód? – nevetett fel színlelt sértődöttséggel. – A Falcon még sosem volt ilyen jó formában, mint most. Barátom, az öreglány nulla egész öt egységre képes a fénysebesség felett!

– Ne szórakozz! – füttyentette el magát Lando.

– >Pedig így van – válaszolta Han. – egy öreg szivar a Corporate szektorban, aki talán még hálni is hiperhajtóművekkel hál, úgy ismeri őket. Ő spécizte fel. Ez a Doki igazi profi.

– El kell vinned egy körre! – mondta Lando bólogatva.

– És veled mi történt? – kérdezte Han.

Lando megacélozta magát egy hosszú korttyal, aztán megszólalt:

– Han, valamit el kell mondanom. Pár hete összefutottam Briával.

– Briával? – Hannak majd torkán akadt a sör döbbenetében. – Bria Tharennel? Hogyan? Hol?

– Hosszú történet – felelte Lando, és gonoszul elmosolyodott.

– Akkor ne tetvészkedj, hanem kezdj bele! – vágta rá Han némileg sötétebb ábrázattal.

– Ember, azon a lányon aztán van mit fogni! – sóhajtott fel színpadiasan a szerencsejátékos.

Han egyetlen mozdulattal ugrott talpra és ragadta meg Lando díszesen hímzett ingének gallérját.

– Nyugi! – lihegte Lando. – Nem történt semmi! Csak táncoltunk, ennyi az egész!

– Táncoltatok? – Han láthatóan megengesztelődve elengedte a barátját, és visszahuppant a székre. – Ó.

– Hé, Han, csak nyugi! – mondta Lando. – Nem is tudod, hány éve nem láttad már Briát.

– Sajnálom, haver, egy kicsit elragadtattam magam – tárta szét a karját Han. – Tudod, hogyan éreztem iránta.

Lando elmosolyodott, de ezúttal már jóval kevésbé kajánul.

– Ő még mindig szeret téged. Nagyon.

– Lando... hogy történt? – kérdezte Han. – Mondd el!

– Rendben – felelte Lando, és nekiállt elmesélni a Queen of Empire megtámadását, a foglyul ejtésüket és a szerencsés megmenekülést. Mire a kompfedélzeti huzakodáshoz értek, Han még az italáról is megfeledkezett, úgy csüngött minden szaván.

Amikor a kártyás a történet végére ért, Han hátradőlt, és fejét rázva belekortyolt a sörébe.

– Nem semmi sztori – mondta. – Lando, már másodjára akasztottad össze a bajuszodat Fett-tel. Neked aztán van vér a pucádban.

Lando megvonta a vállát, és tőle szokatlan komolysággal nézett vissza a koréliaira.

– Nem szeretem a fejvadászokat – mondta. – Sosem szerettem. A legádázabb ellenségemet sem adnám fel nekik. A szememben egy szinten vannak a rabszolga-kereskedőkkel.

– Még szerencse, hogy meg tudtad lágyítani Drea szívét – vigyorodott el Han.

– A döntő érv az volt, amikor megemlítettem, hogy jön neked egy szívességgel – jegyezte meg Lando.

– Hát, tudatnom kell vele, hogy most meg énjövök neki eggyel – mondta Han. – Remélem, elszórakoztattad a kis kéjutazásotokon.

– Természetesen – mondta Lando. – Az egyetlen dolog, amihez igazán értek, hogy elszórakoztassam a társaságomban lévő hölgyet.

– Ja... Bria mikor mondta neked, hogy még mindig szeret engem? Amíg Fett-tel voltatok, végig kussban kellett maradnod? – kérdezte Han visszagondolva a szerencsevadász történetére.

– Ó, itt, a Nar Shaddaan is találkoztam a kedveseddel – felelte Lando.

– Hogy mondod? – kérdezte Han vészjósló hangon.

– Hát találkoztunk – felelte Lando. – Lennél szíves a helyeden maradni, öreg cimbora? Vacsorázni vittem, semmi más. Nem sokkal azelőtt tárgyalt Jabbával és Jiliackal egy esetleges ylesiai rajtaütésről. Azt szerette volna, ha ők finanszírozzák, de elhajtották. Egyszerűen fel akartam vidítani – sóhajtott fel Lando. – Egész idő alatt rólad beszélt. Nagyon lehangoló volt.

Han szélesen, önelégülten elvigyorodott.

– Tényleg? – kérdezte tettetett közönyös hangon. – Rólam?

– Igen, rólad – felelte Lando gunyorosan. – Xendor tudja, miért, de folyton rólad beszélt.

– Gondoltam, megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot – mondta Han –, de miután megláttam Sarn Shild mellett... Jó, most már tudom, hogy az ellenállás megbízásából volt ott. Gondolom, egy jó ügynök mindent megtesz, hogy megszerezze a kívánt információt...

– Én is rákérdeztem – nyugtatta meg Lando. – Elmondta, hogy csak Shild szerette volna mindenkivel elhitetni, hogy a szeretője, tulajdonképpen nem volt semmi köztük. Amúgy is, amit arról a tagról hallottam... hát... furcsa egy ízlése van a partnerei terén.

– Előfordul... – mondta Han a hallottakon rágódva. – Azt mondod, rólam beszélt? Még mindig szeret?

– Szeret – felelte Lando. – Ha hallottad volna, miket mondott, még a mostaninál is nagyobb lett volna a fejed – kacagott fel a férfi, aztán felhörpintette a maradék italát. – Mondtam, hogy nagyon lehangoló volt, haver.

– Hát... köszönöm – mosolyodott el Han. – Neked is jövök eggyel, Lando, amiért megmentetted őt.

– Én a helyedben megkeresném, pontosabban megpróbálnám – mondta Lando.

– Meggondolom – felelte Han, aztán elkomorult. – Lando, attól tartok, tegnap nagyon rossz hírt kaptam.

– Mit?

– Mako Spince-ről. Úgy tűnik, az Ottega rendszerben valamiféle összetűzésbe keveredett néhány naQoit banditával. Később rátaláltak, és visszahozták ide, de alig élt. Most egy koréliai rehabilitációs központban van. Shug azt mondta, hogy megnyomorodott. Nem fog tudni járni többet.

Lando elszörnyedve a tenyerébe fektette az állát.

– Úristen... ez borzasztó! Inkább halnék meg, semhogy nyomorék legyek.

– Én is – bólintott gyászosan Han. – Azon gondolkoztam... nem akarod holnap meglátogatni? Én szeretném. Tudod, Mako és én régi cimborák voltunk. Csak hát... nem szívesen mennék egyedül, tudod. Köztünk legyen szólva, felvidíthatnánk egy kicsit.

– A körülményeket tekintve, elég reménytelen vállalkozás lenne – vonta meg a vállát Lando. – De szívesen elmegyek veled. Ennyit mindenképpen megtehetünk. Mako közénk tartozik.

– Köszönöm.

Másnap a két barát elrepült a rehabilitációs központba. Han még nem sok ilyet látott, és igencsak kényelmetlenül érezte magát. A recepciónál álló egészségügyi droidtól megtudakolták Mako szobájának a számát. Amikor odaértek az ajtóhoz, megtorpantak.

– Lando... nem biztos, hogy képes vagyok erre – ismerte be suttogva Han. – Inkább szállnék szembe egy század birodalmi vadásszal...

– Én is így érzek – bólintott Lando. – De gondolom, ha úgy mennénk haza, hogy nem is láttuk, még cefetebbül éreznénk magunkat.

– Ez igaz – sóhajtott fel Han, azzal benyitott a szobába.

Mako Spince egy speciális kezelőágyon feküdt. A levegőt betöltötte a bakta illata, és a férfi arcán éktelenkedő hegek már jórészt begyógyultak. A mostani állapotukból ítélve, Han elképzelte, milyen látványt nyújthatott Mako néhány nappal ezelőtt. A naQoit banditák nem éppen a jóságos természetükről voltak híresek...

Spince vállig érő haja szétterült a fehér párnán. Amikor Han legutóbb találkozott vele, még fekete volt, legfeljebb itt-ott vegyült bele egy ősz hajszál. Most az egész vasszínű volt, fakó és tartás nélküli. Mako tompa, világoskék szeme csukva volt, de Han tudta, hogy ébren van.

A koréliai tétovázott egy pillanatig, aztán közelebb lépett.

– Helló, Mako! – kiáltott fel kedélyesen. – Én vagyok az, Han! Visszajöttem a Corporate szektorból. Lando is eljött.

Mako szeme kinyílt, és kifejezéstelen arccal meredt a barátaira. Nem szólalt meg, pedig Han tudta, hogy képes lenne rá. A jobb keze megsérült, és a lábát nem tudta többé használni, a tudatával vagy a hangjával azonban nem történt semmi.

– Hé, Mako – mondta Lando. – Örülök, hogy életben látlak. Sajnálattal hallottam, hogy balul sültek el a dolgok az Ottega rendszerben... izé...

Amikor Lando kifogyott a szavakból, Han vette át a helyét. A nyomasztó némaságnál minden jobb volt.

– Ja, azok a naQoitok nagy szemetek. Nos... tudom, milyen nehéz most neked. De... szóval, ne hagyd el magad! Én és a többiek gyűjtésbe kezdtünk. Elég adomány összejött egy antigrav' székre. Azzal aztán majd rohangálhatsz, majd meglátod... semmi perc alatt rendbe fogsz jönni, azt mondják.

Végül Han sem bírta folytatni, ezért kérdően rápillantott Landóra. Mako még mindig nem mozdult és nem szólt egy szót sem.

– Ja, igen – vette át hősiesen a szót Lando. – Figyelj, Mako, szükséged van valamire? Csak szólj, és elhozzuk! Ugye, Han?

– Persze – felelte a koréliai. Megpróbált valami épkézláb mondatot kitalálni, de cserbenhagyták a szavak. – Izé... Mako – nyögte ki. – Hé, haver...

Mako kifejezéstelen arca szemernyit sem változott. Ehelyett lassan elfordította a fejét a barátaitól. A kimondatlan üzenetet nem lehetett félreérteni. Menjetek el.

Han felsóhajtott, megvonta a vállát, és ránézett Landóra.

Csendben kimentek az ajtón, és magára hagyták Mako Spince-t a némaságával.

Han Jabbától sokkal szívélyesebb üdvözlésben részesült. A kajidic a Nar Shaddaa-i főhadiszálláson találkozott a Desilijic vezetővel. Jiliac udvarmestere, egy Dielo nevű nő kedvesen rámosolygott a koréliaira, amikor az belépett a kapun.

– Solo kapitány! Nagyon örülök, hogy látlak. Jabba utasított, hogy azonnal engedjelek be hozzá.

Mivel Hannak eddig mindig hosszasan kellett várakoznia, ha a huttal akart találkozni, nem tudta mire vélni a szívélyességet.

Amikor besétált a hatalmas, kopár fogadóterembe, Jabbát egyedül találta. A hutt lord előrébb csúszott egy kicsit, és széttárta a tömzsi karjait.

– Han barátom! Boldog vagyok, hogy visszatértél! Már nagyon hiányoltunk!

Egy röpke pillanatig Han arra gondolt, hogy Jabba még meg is akarja ölelni. Tett egy lépést hátrafelé, és minden igyekezetével azon volt, hogy ne fintorodjon el. Újra hozzá kell szoknom a huttok szagához, gondolta magában.

– Jabba őkegyelmessége – fogadta az üdvözlést. – Örülök, hogy hiányoztam valakinek.

– Hagyjuk most ezt az "őkegyelmességét", Han! – dörögte Jabba a szokásához híven huttul, mivel tudta, hogy Han tökéletesen érti. – Régi barátok vagyunk, nincs szükség formalitásokra!

A hutt lord szinte csöpögött a kedvességtől. Han lélekben elvigyorodott. A jelek szerint nem megy jól az üzlet, gondolta. Máskülönben miért kellenék ennyire?

– Így igaz, Jabba – felelte hangosan. – Hogy megy az üzlet?

– Az üzlet... az üzlet kicsit lelassult mostanában – válaszolta a hutt. – A Besadii, átok a fejükre, saját flottát próbál felépíteni, hogy átvegye a szállítást a Desilijictől. Ráadásul a birodalmiak is sajnálatos módon felélénkültek az utóbbi időkben. A fűszerkereskedelem megsínyli a birodalmi őrhajók és a kalózok szorítását.

– A Besadii mindig is szeretett beleköpni a mások csemegéstáljába.

Jabba felkuncogott a szellemes megjegyzés kapcsán, de Han kihallotta az erőlködést a dörgő jókedv mögött.

– Han, a Besadiival le kell számolni. Csak még azt nem tudom, hogyan.

– Úgy hallottam, a koréliai Felkelés rá szerette volna venni a Desilijic klánt, hogy támogasson egy rajtaütést az Ylesián – pillantott Han a hutt lordra.

Jabbát nem lepte meg, hogy a koréliainak megvannak a maga információforrásai.

– Igen, találkoztunk az ismerősöddel... Bria Tharennel – bólintott a hatalmas fejével.

– Tíz éve nem láttam őt – jegyezte meg Han. – Ha jól tudom, most a Lázadás egyik parancsnoka.

– Így van – erősítette meg Jabba. – És én érdeklődve hallgattam a javaslatát. Mivel azonban a nénikém elutasította a koréliai Felkelés kérését, most alternatív lehetőségeket kell keresnem, hogyan is tudnám térdre kényszeríteni a Besadiit. Valamit tennünk kell. Felhalmozzák a legjobb minőségű fűszert, és visszatartják, hogy felverhessék az árakat. A forrásaink jelentései szerint a raktáraik dugig vannak, de máris újabbakat építenek, hogy győzzék az iramot.

– Ez nem jó – rázta meg a fejét Han. – És Jiliac? Hogy érzi magát? A bébi?

Jabba elfintorodott.

– A nénikém jól van. A bébi is egészséges.

– Miért ez a fancsali arc? – kérdezte Han.

– Próbálom megérteni, milyen terheket ró rá az anyaság – felelte Jabba –, azonban ez rengeteg pluszmunkát jelent a számomra. A tatuini üzleti érdekeltségeimet el kell hanyagolnom, és nagyon nehéz egyedül kézben tartani a klán problémáit. – A hutt lord felsóhajtott. – Han, manapság már egyre nehezebben tudok időt szakítani, hogy mindent én intézzek.

– Igen, tudom, milyen lehet az – mondta Han. A jobb lába elzsibbadt, ezért áthelyezte a súlyát a másik talpára.

Jabba, aki ma nagyon figyelmes hangulatában volt, észrevette a koréliai kényelmetlenségét.

– Mi az, Han?

– Semmiség – vonta meg a vállát a koréliai. – Csak néha azt kívánom, bárcsak lenne ebben a fogadóteremben egy szék az emberek számára. Nehéz így végigállni egy hosszabb társalgást. – Egy pillanatra megtorpant. – Nem bánnád, ha letenném a fenekemet a padlóra, amíg beszélgetünk?

– Haha – kuncogott fel Jabba. – Mindig sejtettem, hogy nem lehet könnyű dolog azokon a lábakon támaszkodva élni, Han fiam. Azonban jobbat tudok a padlónál. – Azzal meglepő mozgékonyságról téve tanúbizonyságot megfordult, és maga elé kanyarította a farkát. – Ülj ide, barátom.

Han rájött, hogy a hutt hatalmas kegyben részesíti, ezért magában csöndre intette a hevesen tiltakozó orrát. Odasétált, és letelepedett a hutt farkára, mintha csak egy fatörzsre ülne rá.

– A lábaim nagyon hálásak neked, Jabba – mosolyodott el.

A hutt nevetése ilyen közelségből épp hogy csak be nem szakította Han dobhártyáját.

– Hahaha! Han, rajtad majdnem olyan jól szórakozom, mint a táncosnőimen.

– Köszönöm – nyögte ki Han, és azon morfondírozott, hogy vajon meddig kell majd itt senyvednie. Jabba a farka segítségével még közelebb húzta magához, így most már gyakorlatilag karnyújtásnyira volt a hutt arcától.

– Szóval – kérdezte –, mit gondolsz Tharen parancsnokról?

– Egy emberhez képest meglepően intelligens és hozzáértő – felelte Jabba. – Jiliac elutasította a javaslatát, én azonban érdeklődve hallgattam végig.

– Ahogy mondtam, már évek óta nem találkoztam vele – mondta Han. – Hogy nézett ki?

Jabba kuncogva megnyalta az ajkát.

– Akármelyik pillanatban felfogadnám táncosnak, édes fiam.

Han elfintorodott, de ügyelt arra, hogy Jabba ne vegye észre.

– Értem... lehet, hogy ehhez neki is lenne egy-két szava. Nem hiszem, hogy valakiből csak a bájai alapján parancsnok lesz.

– Érdekesnek találtam. A javaslatában van fantázia.

– Pontosan miről volt szó? – kérdezte Han.

Jabba nagy vonalakban felvázolta a koréliai Felkelés tervét.

– Jó pilótákra lesz szükségük, hogy keresztül tudjanak vágni azon az átkozott légkörön – mondta Han. – Vajon Bria hogy akarja ezt megoldani?

– Nem tudom – mondta Jabba. – Mondd csak, Han, nagyjából hány őr tartózkodott egy-egy kolónián, amikor ott voltál?

– Olyan száz és néhány száz között volt a számuk kolóniánként, leginkább azon múlt, hogy hány rabszolgát dolgoztattak a gyárakban – válaszolt Han. – A legtöbb gamorrai. Tudom, hogy ti, huttok kedvelitek őket, mert erősek és szófogadóak, de te is tudod, hogy a modern katonai erők mellett nevetségesnek hatnak. A hímek legtöbbje azzal van elfoglalva, hogy egymáson gyakoroljanak az ősöreg fegyvereikkel. A klánháborúik elvonják a figyelmüket a feladatukról. A sowok sokkal jobbak lennének – gyorsabbak, eszesebbek –, csakhogy ők nem nagyon szoktak zsoldosnak állni.

– Úgy gondolod tehát, hogy a Lázadók katonái gond nélkül el tudnák foglalni a kolóniákat?

– Nem jelenthet problémát nekik – rázta meg a fejét Han.

A hutt lord pislogott néhányat dülledt szemével.

– Hmm, Han fiam, jó szolgálatomra voltál, mint mindig. Van egy rakomány elszállításra váró fűszerem. A hajóddal együtt készen állsz visszaállni a munkába?

Han rájött, hogy a meghallgatásnak vége, ezért felállt. Jabba bőrének olajos váladéka jókora foltot hagyott a nadrágján. Remek. Gondolom, ezt a nadrágot leírhatom, füstölgött magában. Sosem jönne ki belőle a bűz...

– Természetesen – vigyorodott el. – Csubi és én készen állunk. A Falcon pedig gyorsabb, mint valaha.

– Nagyszerű, édes fiam – jelentette ki Jabba. – Este valaki meg fog keresni a részletekkel kapcsolatban. Han... örülök, hogy visszajöttél.

– Jabba, örülök, hogy újra itt vagyok – búcsúzott el Han.

Kibbick, a hutt döbbenten nézett az unokatestvére holoképére.

– Hogy érted azt, hogy a t'land tilek idehozták a párjaikat? – kérdezte. – Nekem senki nem szólt róla.

– Kibbick – meredt rá Durga, a Besadii klán vezetője –, te még azt sem vennéd észre, ha azok a nőstények a te farkadon gubbasztanának! Nyilvánvalóan jól álcázták a dolgot, egy hét is eltelt, mire felfedeztem az eltűnésüket! Felfogod, hogy ez mit jelent?

– Azt jelenti – próbált gondolkozni Kibbick –, hogy a t'landa til papok boldogabbak lesznek, elégedettebbek? – kérdezte meg végül.

Durga hangosan felnyögött, és ökölbe szorította apró tenyerét.

– Hát persze, hogy boldogabbak lesznek – kiáltotta. – De mi közünk nekünk ehhez? A Besadiinak? Gondolkodj, Kibbick, legalább most először életedben!

– Akkor azt jelenti, hogy több élelmet kell szállítanunk nekik? – próbálkozott ismét Kibbick.

– NEM, te idióta! – Durga olyannyira felidegesedett, hogy a szája széléről apró zöld nyálcsöppek kezdtek záporozni – többek között a holofelvevő felé, amely szépen kipöttyözte a sugárzott háromdimenziós képét.

– Azt jelenti, hogy elvesztettük a legfontosabb ütőkártyánkat a t'landa tilekkel szemben, ó, csekély értelmi képességű unokatestvérem! Most, hogy a nőstények nincsenek itt a Nal Huttán, Teroenza és a papjai minden kapcsolatot megszakíthatnak a Besadiival és a Nal Huttával. Hát ezt jelenti!

Kibbick sértődötten kihúzta magát.

– Aruk nagybácsi sosem beszélt így velem – mondta. – Ő mindig udvarias volt. És sokkal jobb vezető, mint te.

Durgának csak komoly erőfeszítések árán sikerült lenyugodnia.

– Bocsáss meg a durva szavaimért! – mondta. – Nagyon sok a munkám mostanában. Fontos híreket várok kedves szülőm haláláról.

– Ó! – Kibbick arra gondolt, hogy tovább feszegeti a dolgot, de végül is Durga abbahagyta a kiabálást, aminek annyira megörült, hogy meg is feledkezett róla. – Most már értem, miért rossz ez nekünk. De mit tehetünk ellene?

– Azonnal az Egyes Kolóniára kell gyűjtened az összes t'landa til nőstényt, és egy hajóval hazaküldeni a Nal Huttára! – felelte Durga. – Személyesen foglalkozz az üggyel, Kibbick! Ha legközelebb beszélünk, azt akarom hallani, hogy a saját szemeddel láttad őket felszállni a hajóra, és elrepülni. Azt akarom, hogy a legjobb, a legmegbízhatóbb pilótádat használd! Küldj elegendő számú őrt is, nehogy a nőstények galibát okozzanak az út során!

Kibbick elgondolkozott a hallottakon.

– De... Teroenza nem fog örülni – ellenkezett. – És a többiek sem.

– Tudom – válaszolta Durga. – De a t'landa tilek dolgoznak nekünk, Kibbick. Mi vagyunk az urak.

–Ez igaz – ismerte be Kibbick. Amióta csak elérte a hutt nagykorúság határát, abban a szellemben nevelkedett, hogy a huttok a legmagasabb rendű faj a galaxisban. Azt azonban mégis nehezen tudta elképzelni, hogy ő osztogat utasításokat Teroenzának. A főpap agyafúrt volt és határozott. Az őröknek is ő adta ki az utasításokat. Ha Kibbick akart valamit, csak annyit kellett tennie, hogy szól Teroenzának, és a főpap mindig elintézte – időben és pontosan.

De mi van, ha ezúttal mégsem engedelmeskedik? Végtére is könnyen elképzelhető, hogy a saját párját nem akarja visszaküldeni a Nal Huttára. Mit fog akkor ő, Kibbick tenni?

– Mégis mi van... ha nemet mond? – kérdezte Kibbick félénken.

– Akkor hívod az őröket, és elviteted. Amíg pedig én nem érek rá személyesen felelősségre vonni, zárasd be valami biztonságos helyre! – utasította Durga. – Az őrök engedelmeskedni fognak neked, Kibbick... vagy nem?

– Természetesen fognak – felelte sértődötten Kibbick, és magában elmerengett, hogy vajon hány őr engedelmeskedne neki tulajdonképpen.

– Remek. Ez már valami – mondta Durga. – Sose feledd... hutt vagy. Az univerzum született uralkodója. Igaz?

– Igaz – vágta rá Kibbick. A hangja ezúttal kicsit magabiztosabban csengett, sőt egy árnyalatnyit ki is húzta magát. – Én is olyan hutt vagyok, mint te.

– Bátorság, Kibbick. Eljött az ideje, hogy átvedd a hatalmat. Ha késlekedsz, a helyzet csak romlani fog. Elképzelhető, hogy Teroenza máris a Besadii elleni lázadás terveit szövögeti. Ez még nem jutott eddig az eszedbe?

Nem jutott, pislogott egyet Kibbick.

– Lázadás? Úgy érted... egy igazi? Katonákkal és lövöldözéssel?

– Pontosan így értem – felelte Durga. – És egy lázadás során ki az első számú célpont?

– A vezető – felelte Kibbick elborzadva.

– Igen. Nagyon jó. Érted most már, hogy miért kell még azelőtt átvenned az irányítást, hogy Teroenza felkészülhetne? Amíg nálad van a kezdeményezés lehetősége?

Kibbick kezdte ismét kényelmetlenül érezni magát, azonban azt is tudta, hogy csak akkor van esélye, ha követi Durga tanácsait, és visszaveszi Teroenzától az irányítást.

– Megteszem – mondta határozottan. – Megmondom neki, hogy mit tegyen, és gondoskodom róla, hogy engedelmeskedjen. Ha ellenem szegülne, az őrség segítségével elfogom.

– Na, ez már valami! – helyeselt élénken Durga. – Remek! Most már egy igazi Besadiihoz méltóan viselkedsz! Értesíts azonnal, ha a t'landa til nőstények elindultak hazafelé!

– Úgy lesz – biztosította Kibbick, és megszakította a kapcsolatot.

Kibbick magában eldöntötte, hogy most azonnal helyére teszi a dolgokat. Mielőtt elveszne belőle a belepumpált hutt felsőbbrendűség érzése. Még az antigravitációs lebegőjével sem vesződött, egyenesen elkúszott Teroenza irodájáig, ami a Gazdasági Központban volt az Egyes Kolónián. Anélkül, hogy kopogott volna, berontott a szobába.

Teroenza éppen a furcsa, nyeregszerű ülőalkalmatosságában elhelyezkedve egy digitáblát nyomogatott. A hutt váratlan érkezésére meglepve kapta fel a fejét.

– Kibbick! – kiáltott fel. – Mi folyik itt?

– Neked Kibbick Őkegyelmessége, főpap! -jelentette ki a hutt. – Beszélnünk kell! Épp most tanácskoztam Durgával, és elmondta, hogy titokban idehozattad az összes t'landa til nőstényt! Durga nagyon dühös.

– A t'landa til nőstényeket? – pislogott Teroenza, mintha halvány fogalma sem lenne arról, amiről Kibbick beszél. – Honnan vette az ötletet Durga, őkegyelmességed?

– Ne szórakozz velem! – mondta Kibbick. – Itt vannak, és ezt Durga is tudja. Rajtam keresztül utasít téged, hogy a következő hajóval küldd vissza őket a Nal Huttára. Szólj az őröknek, hogy tereljék össze a nőstényeket ide, az Egyes Kolóniára! Most azonnal!

Teroenza hátradőlt a "nyeregben", és elgondolkozva dörzsölgette az állát. Ezenkívül azonban meg sem mozdult.

– Hallottad, amit mondtam, főpap? – kérdezte Kibbick az új keletű hatalmától megmámorosodva. – Engedelmeskedj, vagy hívom az őröket! – húzta ki magát.

Teroenza lassan lekászálódott a földre. Kibbick felsóhajtott megkönnyebbülésében. A t'landa til azonban nem indult el az interkom felé.

– Siess! – dühöngött Kibbick. – Különben hívom az őröket, hogy vigyenek el, és magam foglalkozom a nőstényekkel!

– Nem – mondta Teroenza nyugodt, színtelen hangon.

– Nem... mit nem? – tátotta el a száját Kibbick. Életében még soha senki nem utasította vissza egy hutt nagyúr parancsát.

– Nem. Nem teszem meg – folytatta Teroenza. – Elegem van abból, hogy egy idióta parancsolgasson nekem. Viszlát, Kibbick.

– Hogy merészeled? Kivégeztetlek! Viszlát? – Kibbicknek most jutott csak el a tudatáig, hogy ezt nem érti. – Elmész? Hová?

– Nem, én nem megyek el – felelte Teroenza halkan. – De te igen. – Vaskos hátsó lábán megfeszültek az izmok, vékony, ostorszerű farkát felcsapta a levegőbe, aztán hirtelen leszegte a fejét, és minden dühét beleadva Kibbickre rontott.

A hutt lordot annyira váratlanul érte a támadás, hogy védekezni sem volt ideje. Teroenza szarva belefúródott a mellébe. A szarv nem volt különösebben hegyes, de a főpap lendülete elég volt ahhoz, hogy teljes hosszában, majd egy méter mélyen beleálljon a hutt testébe.

Kibbicket elöntötte a fájdalom. Fájdalmában és félelmében felordított, és apró kezeivel csapkodni kezdte a t'landa tilt. Megpróbálta hátrahúzni a farkát, hogy egy halálos csapást mérjen a támadójára, de nem volt elég hely a szobában.

Kibbick érezte, hogy a t'landa til keze nekifeszült a mellkasának, aztán Teroenza – a hutt vérétől és testnedveitől csöpögő – szarva egyszer csak kiszabadult.

Teroenza eltökélt arccal hátrálni kezdett.

A lihegő, fuldokló Kibbick maga is megpróbált elhátrálni, de a háta nekiütközött a falnak. Megfordult, és menekülni próbált.

Teroenza ismét beledöfött a mellkasába.

És ismét...

És ismét...

Kibbick immár számtalan sebből vérzett, noha magában egyik sérülés sem lett volna végzetes. A huttok életfontosságú szervei túlságosan mélyre voltak ágyazva gigászi testükben ahhoz, hogy egykönnyen megsértsék őket... talán ez is volt az oka annak, hogy a huttokról kialakult az a legenda, miszerint immúnisak a lézersugarakra. Természetesen nem voltak azok... csak éppen az a lézersugár, amely a legtöbb élőlényt azonnal szénné égette, a huttokban jó eséllyel nem érintette egyik fontos szervet sem, második lövésre egy hutt ellenfelének pedig ritkán nyílt alkalma.

Kibbick megpróbált segítségért kiáltani, de csak erőtlen hörgés jött ki a torkán, az egyik döfés nyilván megsértett egy léghólyagot. Ekkor az interkom felé próbálta vonszolni magát, hogy azzal hívjon valakit.

Teroenza ismét rárontott. Ezúttal a t'landa til lendülete – és Kibbick sebei – ledöntötte a lábáról a hutt lordot, aki tehetetlenül az oldalára dőlt.

Kibbick látása elhomályosult, de azt még ki tudta venni, ahogy Teroenza odalép az íróasztalához, és előhúz belőle valamit. Egy pisztolyt.

A hutt lord még egyszer megpróbált felemelkedni, hogy segítséget hívjon, hogy küzdjön, de túlságosan gyenge volt hozzá, a fájdalom túlságosan kínzó. Lassan elsötétült előtte a világ. Kibbick megpróbált ellenállni, de a feketeség rátelepedett a szemére, az elméjére, a testére...

Teroenza hideg precizitással célba vette a haldokló Kibbick sebeit, és a lövésekkel kiszélesítette, eltakarta a szúrásnyomokat. Addig tüzelt, amíg a hatalmas test egybefolyó megpörkölődött masszává nem vált, és az utolsó görcsös rángások is abba nem maradtak.

Végül leeresztette a fegyvert, és nagyot sóhajtott.

– Idióta... – morogta a saját nyelvén, és elindult lemosni a szarvát.

Amikor végzett a tisztálkodással, a t'land til számba vette a lehetséges kiutakat. Hát persze, terroristatámadás. Azt fogja mondani, hogy az a Tharen volt a katonáival. Senki nem kételkedne a szavaiban. Az őrségben lévő gamorraiakat ki fogja végeztetni, mondván, hogy az emberek lefizették őket, és tudomásuk volt a merényletről...

Éppen a napokban egyezett meg a szállítóval egy turbólézervásárlásról. Most majd jó ürügye lesz, hogy felállítsa a Központ mellett...

Tudta, hogy több őrre lesz szüksége és több fegyverre. Lehet, hogy szólni kéne Jiliacnak?

Nem! Teroenza megrázta a fejét, mire csak úgy záporoztak a vízcseppek a szarváról. Elegem van a huttokból – nem szövetkezem velük még egyszer. Most én, Teroenza leszek az Ylesia ura. És hamarosan... hamarosan... mindenki megtudja ezt. Csak egypár hét kell még, hogy megszilárdítsam a hatalmamat. Ha nem kell többet a huttoknak fizetnem, a felszabaduló kreditekből fegyvereket vásárolhatok.

Miután mindent eltervezett, Teroenza, az Ylesia főpapja elhagyta az irodáját, benne a halott huttból maradt füstölgő, hatalmas kupaccal. Ideje volt megkeresni a kivégzésre szánt őröket...