15. fejezet

Utolsó út a Kesselre

Han megkövülten meredt a rá szegeződő fegyverre.

– Drágám, mi a fenét csinálsz?

– Szükségem van az összesre, Han – válaszolta Bria. – Nem magamnak, hanem az ellenállásnak. – Intett az imént érkezett embereinek, akik megfogták Han antigravitációs targoncáját, és elkezdték felpakolni rá a ládákat.

Han döbbenten bámulta, ahogy az első kincsrakomány eltűnik az ajtó mögött.

– Bria... – mondta nyersen –, nem teheted ezt. Ez nem lehet igaz. Ugye... ugye csak viccelsz?

– Sajnálom, Han – mondta a nő. – Mindet el kell, hogy vigyem. Mindent, amit az embereim hasznosítani tudnak erről a nyomorult bolygóról. A feldolgozott fűszert, a fegyvereket. Tudom, hogy nem szép dolog, de nincs más választásom.

– A többi Lázadó parancsnok is hasonlóképpen cselekszik? – kérdezte Han.

– Tudomásom szerint nem – felelte Bria. – De én voltam az, Han, akit megkerestek tegnap éjszaka. A kémeink felderítették, hogy a Birodalom valami nagy vállalkozásba kezdett. Valami nagyon nagyba. Akkorába, hogy egész világok sorsa múlhat rajta. Ki kell derítenünk, hogy miben mesterkednek, ez pedig sok pénzbe fog kerülni... rengetegbe. Kenőpénzek, felszerelés, csapatok... te is tudod. Még az sem biztos, hogy amit itt az Ylesián összeszedünk, elég lesz.

Han megnedvesítette az ajkait.

– Azt hittem, hogy szeretsz. Ezt mondtad nekem.

Egy másik targoncányi zsákmány is kilebegett az ajtón. Han ránézett, és legszívesebben felnyögött volna. Csubi nem fogta vissza magát, panaszosan elbődült.

Bria felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Igen, szeretlek – mondta lágyan. – Azt akarom, hogy mindig együtt maradjunk. Gyere velem, Han! Most már úgysem mehetsz vissza a Nar Shaddaara. Gyere velem, és együtt fogunk harcolni a Birodalom ellen! Te, én és Csubi. Remek csapatot alkotnánk. Mindannyiunknak áldozatot kell hoznunk, hát mi most feláldozzuk a kincseket. Remélem, nem gondolod, hogy bármit is megtartok belőle magamnak, ugye?

Han megrázta a fejét, és keserű hangon megszólalt:

– Nem, nem gondolom. Egy pillanatig sem. – Vett egy nagy lélegzetet. – Bria... én tényleg szerettelek téged.

A múlt idő hallatán a nő arca fájdalmasan megrándult.

– Han, én is szeretlek téged. Most, mindig! De nem hagyhatom, hogy az érzelmeim veszélybe sodorják a Lázadók Szövetségét! Ez a rajtaütés próba volt, és kiálltuk. A többi Lázadó csoport látni fogja, hogy mi komolyan beszélünk! Han... egy egész bolygót elfoglaltunk. Ez a támadás mérföldkő lesz a Lázadás történetében, ezt te is tudod!

– Igen, és úgy fog szerepelni, mint az a támadás, amelyben Bria Tharen alaposan átverte mindazokat az embereket, akik megbíztak benne. Beleértve azt a srácot is, akit, úgymond, szeretett.

Könnyek gyűltek Bria szemébe, aztán megállíthatatlanul patakzani kezdtek. Ellépett az útból, hogy az emberei ki tudjanak kísérni még egy targoncányi kincset az ajtón.

– Han, kérlek... kérlek... gyere velem! Született vezér vagy. Miért akarsz úgy élni, mint egy bűnöző? A Szövetségben tiszt lehetnél, megfizetnek bennünket! Nem sok, de elég ahhoz, hogy boldogan élhessünk! Kérlek, Han!

A férfi hidegen rámeredt. Bria most már olyan keservesen zokogott, hogy Jace Paol odalépett hozzá, és kivette a kezéből a pisztolyt.

– Parancsnok, az utolsó ládákat rakodjuk.

Bria bólintott, és a ruhaujjával felitatva a könnyeit igyekezett összeszedni magát.

– Kérlek, Han! Ha most túlságosan dühös vagy, megértem. Csak... csak üzenj. Jabba tudja, hogyan lehet elérni engem. Kérlek.

– Küldök egy üzenetet – mondta Han. – Emlékszel, mit mondtam neked azon az estén a Holdfény bárban? Nos, az mind igaz volt, de én vagyok a bolond, amiért valaha is megbíztam benned. – Beletúrt a zsebébe, és kihúzott egy apró erszényt. Egy papírdarabka volt benne. – Felismered?

Bria ránézett, közelebb lépett, aztán bólintva elhátrált. Egyszeriben kifutott a szín az arcából.

– Igen...

– Hát tiszta bolond vagyok, hogy ezt mindig magamnál tartottam az évek során – dühöngött Han. – De mától kezdve egyetlen nő sem fogja a bolondját járatni velem. Egyetlen nőben sem fogok még egyszer megbízni. Soha.

Lassú, kimért mozdulatokkal széttépte a lapot, aztán hagyta, hogy az apró papírdarabok az ujjai között a padlóra szállingózzanak.

– Jobb, ha beszállsz a hajódba, Bria, és elmész, amíg jótállok magamért. De ne feledd, ha még egyszer találkozok veled az életben, ott helyben agyonlőlek.

Bria dermedten bámult maga elé, amíg Jace Paol meg nem fogta a karját.

– Parancsnok... végeztünk a rakodással – mondta.

– Értem – felelte a nő halk, remegő hangon. – Han... nagyon sajnálom. Mindig szeretni foglak. Mindig. Nem volt soha más az életemben, de nem is lesz. Sajnálom...

Paol átölelte a vállát, aztán odaszólt Hannak.

– Solo, hagytam neked egy dobozt a targoncádon. És ha megfogadod a tanácsomat, nem sokat tökölsz errefelé. A robbanótölteteket harmincperces késleltetésre állítottuk.

Aztán lassan kihátrált az ajtón, a fegyverét végig Hanra és Csubira szegezve. A Lázadó hajó mellett álló katonák fedezték.

Han némán, mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a csapatszállító lassan felszáll.

Amikor eltűnt, vett egy mély lélegzetet. Pokolian fájt. Vett még egyet, de az is égette a tüdejét. A torka kapart, de összeharapta az ajkát, hogy a fájdalom elvonja a figyelmét a nyomorúságáról.

– Csubi – mondta a barátjának –, hát nem remek egy napunk volt!

Csubi szomorkásán, együtt érzően felvonyított.

– Nos, akkor talán indulhatunk is – folytatta Han. – De tudod mit, nézd az időt, és rohanj végig az épületen! Hátha elejtettek egy üveg sensostimet vagy valamit. Én meg átnézem Teroenza lakosztályát. Gondolom, ott is tartott értékes tárgyakat. Találkozzunk itt, mondjuk tizenhét perc múlva.

– Hrrrrnnnnngggggghhhhh!

A vuki nekilódult.

Han átfésülte a kincstárat és a főpapi lakosztályt, de egypár apróságon és egy zokogó Ganar Toson kívül semmit nem talált. Hidegen ránézett az öreg teremtményre.

– Szerencsés vagy hogy nem vetted el ezt a nőt – mondta. – Pucolj el innen! Az egész kóceráj tizenöt perc múlva fel fog robbanni.

A vén zisiai úgy osont ki, akár egy hangya. Han undorodva nézett utána, aztán folytatta a komplexum átkutatását.

Amikor egy zsákban visszavitte a Falconhoz a talált – jobbára értéktelen – műtárgyakat, körülnézett Csubi után. Siess már, szőrmók, gondolta.

Bement a hajóba, hogy előmelegítse a hajtóműveket, aztán meghallotta Csubi bömbölését, miszerint Han azonnal jöjjön ki, és nézze meg, hogy mit talált!

Han szíve nagyot dobbant. Egyládányi sensostimos üvegcse!

Kirohant a hajóból, hogy aztán értetlenül torpanjon meg rögtön. Csubakka ugyanis egy csapatnyi koszos, beesett arcú és a rémülettől tágra nyílt szemű gyerekkel ácsorgott odakint. A legkisebb lurkót a karjában tartotta. A többi nyolc olyan négy és tizenkét év közötti lehetett.

– Mi a fene? – nyögte ki Han. – Ezek meg honnan kerültek elő?

Csubakka elmagyarázta, hogy éppen az elhagyott épületek között bóklászott, amikor sírást hallott a zarándokok szállásának aljában lévő pince felől. A gyerekeket nyilvánvalóan a zarándokok szülték, csak aztán a Megvilágosulás után epekedő szüleik megfeledkeztek róluk a csata sűrűjében.

Az összes gyerek ember volt, és Han szerint koréliaiak. Hangosan felnyögött.

– Csubi! Azt reméltem, valami értékeset hozol nekem!

A vuki sértődötten rámutatott, hogy ezek a gyerekek igenis értékesek.

– Legfeljebb, ha eladjuk őket rabszolgának – morogta Han.

Csubi kivillantotta a fogait, és ő is felmordult.

– Jól van, jól van – tartotta fel a kezét Han. – Csak vicceltem! Tudod, hogy sosem foglalkoznék rabszolgákkal! De mihez kezdjünk velük?

Csubakka megjegyezte, hogy mivel az épületek kevesebb mint öt perc múlva a levegőbe repülnek, erre a kérdésre máskor kéne visszatérni.

– Rendben van, srácok – vonta meg a vállát Han. – Felszállás. Gyerünk, gyerünk! Majd csak találok valami vésztartalék kaját odabenn...

Két perccel később a Falcon felemelkedett, és Han tett egy kört a Kolónia felett. Alatta az épületek egyenként hatalmas tűzlabdákká változtak. Néhány óra múlva nem marad más a helyükön, csak megszenesedett, felismerhetetlen roncsok, amelyeket aztán szép lassan visszahódít majd a dzsungel...

Durga, a Besadii klán vezére hitetlenkedve nézett le az ylesiai égboltra jachtjának ablakán keresztül. Az űrből is jól láthatóan, szerte a bolygón tomboló tüzek pusztítottak. Az egykori kolóniák helyét fékezhetetlen erdőtüzek jelezték, amelyeket az állandóan fújó szél csak tovább táplált.

Durga tudta, hogy voltak túlélők. A Csillaggárda katonái, akik megadták magukat... az öreg Ganar Tos. Megmenekített adó-vevőiken kapcsolatba léptek Durgával a hajóján. Abban a pillanatban, hogy a jachtja orbitális pályára állt, megjelentek és könyörögtek, hogy menekítse ki őket. A gyárakból és a raktárakból azonban parázsló fémdarabokon kívül semmi nem maradt.

Vége... Durga nem akarta elhinni. Egyik napról a másikra – jóformán órák alatt...

Elpusztult. Minden elpusztult.

Vett egy mély lélegzetet, és arra a hívásra gondolt, amelyet percekkel ezelőtt Xizor hercegtől kapott. Egy barátságos, együtt érző hívás, emlékeztetve Durgát arra, hogy még mindig tartozik a Fekete Napnak a pénzzel, de biztosítva őt arról is, hogy a veszteség ismeretében Xizor hajlandó a fizetési feltételekről tárgyalni. A Fekete Nap vezetője utalt továbbá arra, hogy örömmel segítene a Besadiinak újraépíteni az ylesiai beruházást.

Nem, gondolta Durga. Még egyszer nem...

Főleg, hogy a Lázadók zarándokok ezreit vitték magukkal, és Xizor értesülései szerint megtalálták a gyógymódot a Megvilágosulás okozta függőség leküzdésére. Ha ennyi ember kezdi el szétkürtölni az igazságot az Ylesiáról, nehéz lenne újabb zarándokokat toborozni.

Ráadásul az új t'landa til főpap, akit Zier talált, vetett egy szörnyülködő pillantást a bolygóra, és kereken visszautasította, hogy akár csak a lábát is betegye oda.

Nem, gondolta Durga. Legközelebb valami mással kell próbálkoznom.

Természetesen lesz legközelebb. Meg fogja találni a módját, hogy a Besadiit gazdagabbá tegye, mint valaha. Ha pedig neki, Durgának Xizor herceget kell szolgálnia, nos, akkor felküzdi magát a Fekete Nap élére.

Most a legfontosabb teendője, hogy Vigo legyen. Aztán pedig... talán Xizort is legyőzheti. Vagy magát a Császárt. Durga tudta magáról, hogy értelmes, és úgy vélte, hogy van olyan alkalmas a birodalmi területek irányítására, mint akárki más...

Lenézett a katasztrofális eredménnyel záruló nap egyetlen kellemes emlékére. Egy hosszú, vérmocskos szarvra. Legalább Aruk halála nem maradt bosszú nélkül, gondolta. Nyugodjék békében...

Aktiválta a hajó interkomját, mire a pilóta azonnal válaszolt.

– Gondoskodj azoknak a zsoldoscsapatoknak a kimentéséről! – utasította Durga. – És irány a Nal Hutta! Itt végeztem. Mehetünk haza.

– Igenis, őkegyelmessége – felelte a pilóta.

Durga hátradőlt, és felsóhajtott. A kezébe vette Teroenza szarvát, és elgondolkozva simogatni kezdte. Gondolatban már a jövőt tervezgette...

Amikor hat órával később kiléptek a hiperűrből, Han Solo és Csubakka még mindig arról vitatkoztak, mit is kéne kezdeniük a koréliai gyerekekkel.

Csubi ragaszkodott ahhoz, hogy vigyék el a gyerekeket a Koréliára, ahol könnyen találnak majd családot maguknak. Han tiltakozott az elvesztegetett idő és üzemanyag miatt.

– Rakjuk ki a kölyköket az első civilizált világ kikötőjében, és valaki majdcsak gondjaiba veszi őket – mondta.

Csubakka, mint büszke apa, kijelentette, hogy szóba sem jöhet más, mint hogy elmennek velük a Koréliára.

A vitát a kommunikátor bejövő üzenetet jelző csipogása zavarta meg. Han ránézett a vukira, miközben fogadta a hívást. Jabba képe öltött alakot a vezérlőpanel tetején.

– Han, édes fiam!

– Helló, Jabba – felelte Han. – Mi újság?

Jabba arca egy pillanatra elsötétült a tisztelettudónak nem nevezhető üdvözlés hallatán, de aztán a hutt lord úgy döntött, hogy nem feszegeti az ügyet.

– Han, gratulálnom kell neked! A támadás totális siker volt! Nagyon elégedett vagyok!

– Nagyszerű – mondta Han komoran. – Ezért volt szükség csillagközi hívásra?

– Természetesen nem – kuncogott fel Jabba. – Ván egy rakomány fűszerem, amit szeretném, ha felvennél Moruth Doole-tól a Kesselen. Amilyen gyorsan csak lehet, hozd el a Tatuinra, érted? Már van vevőm, kifizette az árut.

– Rendben, Jabba – válaszolta a koréliai. – A szokásos jutalék?

– Igen, igen – dörögte a hutt. – És talán egy kis bónusz, ha elég gyors leszel.

– Már megyek is, Jabba.

– Rendben van, Han fiam. – Jabba komor képpel rámeredt a koréliaira. – És Han, ha ezzel megvagy, pihenj egy kicsit! Nyúzottnak tűnsz, már ha szabad ilyet mondanom.

– Úgy lesz, Jabba – felelte Han. – Úgy lesz.

Megszakította a kapcsolatot, és elfintorodott.

– Hát ez remek. Itt van egy rakás nyivákoló kölyök a nyakamon, és most vihetem őket fűszert csempészni. A végén még elgondolkozom, Csubakka, hogy nem kéne-e kiszállni ebből az egész buliból.

A vuki csak annyit válaszolt, hogy amíg a Kesselen lesznek, ne felejtsenek el traladontejet szerezni, és kenyeret a szendvicseknek.

Han magában csúnyát káromkodott...

Tizenkét órával később, mikor a fűszerrakomány már biztonságban volt a padló alatti titkos tárolórekeszekben, Han lassan felemelte a Falcont a kesseli leszállóhelyről. Csubira ráhagyta, hogy ossza szét az ételt a gyerekek között, ő pedig a vezérlőfülkében a Torok felé vette az irányt. Hirtelen egy lámpa kezdett villogni az egyik kontrollpanelen, ami azt jelezte, hogy egy birodalmi vámhajó kiszúrta őket!

– Csubi! Gyere fel ide! – kiáltotta, és közben növelte a sebességet.

Néhány másodperc múlva a vuki már a pilótafülkében volt.

– Csatold be azokat az átkozott kölyköket! – mondta a koréliai. – Aztán gyere vissza! Két birodalmi hajó van a nyomunkban, és rázós útra számíthatunk!

– Hrrrrrnnnnn!

Han rákapcsolt, a Falcon már gyorsabban száguldott, mint aznap, amikor Sallával versenyeztek. Miután Csubi becsúszott a másodpilóta székébe, fojtott sikkantást hallott a háta mögül. Megfordulva látta, hogy egy tágra nyílt szemű gyerek bámul a Torok felé.

– Hát te meg mit csinálsz itt fent? – dörrent rá. Ez hiányzott még! Egy remegő kissrác!

– Figyelek – válaszolta a fiú.

– Nem félsz? – morogta Han, miközben élére állította a Falcont, hogy kikerülje az egyik fekete lyuk környékéről sodródó ionizált gázpamacsot. A birodalmi hajó megeresztett egy lövést feléjük, de szerencsére messze elkerülte őket a lövedék.

Egyre jobb! Már lőnek is ránk, hogy itt vannak ezek a tejfelesszájúak!

– Nem, uram! – csicseregte a fiúcska. – Ez izgis! Nem tudna gyorsabban menni?

– Örülök, hogy tetszik – mondta Han. – Megpróbálhatom...

Tovább fokozta a sebességet, miközben elzúgtak az első fekete lyuk-csoport mellett. Ennél a tempónál minden elmosódott körülöttük, mintha csak a hiperűrben lennének. Han még sosem repült ilyen gyorsan a Falconnal.

– Hoppssszz! – kiáltott fel, mikor hajszál híján sikerült elkerülniük, hogy egy fekete lyuk gravitációs mezeje be ne szippantsa őket.

– Hoppssszz! – visszhangozta a kölyök a háta mögött.

Han őrült módjára nevetni kezdett.

– Tetszik, kölyök? Tetszik, ahogy lehagyom ezeket a birodalmi férgeket?

– Előre! – kiáltotta a fiú. – Gyorsabban, Solo kapitány!

– Mi a neved, kölyök? – szólt hátra Han, mikor az utolsó ívet írták le a Torok veszedelmes gravitációs csapdái között – igaz olyan közel haladtak el az egyikhez, hogy a hajtóművek beleremegtek az erőfeszítésbe.

– Kryss P'teska, uram.

– És szeretsz gyorsan menni, mi?

– Igen!

– Rendben...

Most a Verem következett. Han süvítve cikázott az aszteroidák között, némelyik szinte a feneküket súrolta. Észrevette, hogy kezdi lehagyni a birodalmit. A vámhajó már alig látszott a hátuk mögött...

Ha még egy kis előnyre tudnék szert tenni...

Izzadság csorgott végig a homlokán, veszettül csípte a szemét, de a koréliai egy percre sem lassított. A birodalmi hajó most már messze lemaradt. Han szorgalmasan kerülgette az aszteroidákat, és úgy számította, hogy közelednek a Torok széléhez.

– Remek – morogta. – Már csak ki kell jutnunk innen, aztán jöhet a hiperűrugrás...

Csubakka hirtelen felmordult, és dühöngve mutogatni kezdett az egyik kijelző felé. Han ránézett a műszerekre, és hangosan feljajdult.

– A francba! Három birodalmi hajó ül a Torok pereménél! Mi mást csinálhatnának, mint hogy ránk várnak! És az egyikük egy nagy vonóhajó!

Han agya sebesen járt.

– Csubi, azokat a birodalmiakat nem fogjuk tudni lehagyni – mondta. – És tűzerőben is simán vernek. Az üldözőnket viszont leráztuk, legalábbis pillanatnyilag. Azt hiszem, ha még nagyobb előnyre tudnánk szert tenni, akkor kidobhatnánk a rakományt a Verem belsejébe – ahogy annak idején Quirt ezredessel csináltad, azon a másik úton. Miután kedvük szerint átkutatták a Falcont, visszajövünk, és felvesszük az árut. Mit szólsz hozzá?

Csubi teljes szívből egyetértett.

– Rendben, vedd át! Nagyon gyorsnak kell lennünk – mondta Han. – Itt vannak a koordináták.

– Hrrnnnnhhhh!

Miután rábízta a vukira, hogy haladjon a megadott koordináták felé, Han – Kryss-szel a nyomában – hátrarohant a titkos tárolókat rejtő folyosóhoz.

– Gyerekek, segítsetek! – mondta, és néhány kötéltekercset szedett elő. A gyerekek közül páran felsorakoztak előtte. – Mi a nevetek? – kérdezte.

– Cathea, uram – felelte egy fiatal, talán tizenkét vagy tizenhárom éves, hosszú copfos lányka. – Szívesen segítek.

– Én Tym vagyok – mondta egy apró fiú.

– Én meg Aeron – jelentkezett egy fekete hajú gyerek. – Én is segítek!

– Jó – nyögött fel Han, miközben a padlólemezekkel küszködött. – Segítsetek elvinni ezeket a hordókat a bal oldali zsiliphez, aztán meg összekötözzük őket.

Két percen belül a fűszer készen állt a katapultálásra. Han kiterelte a gyerekeket a zsilipből, és gondosan bezárta mögöttük az ajtót. A szokásos légtelenítési procedúrát figyelmen kívül hagyva kézi vezérléssel kinyitotta a külső ajtószárnyakat – a vákuum pedig azonnal kiszippantotta a fűszerrakományt a semmibe.

– Csubi! – kiáltotta. – Kidobva! Rögzítsd a koordinátákat!

Egy kis szerencsével később vissza tudják követni a fűszer pályáját, és némi keresgélés után megtalálhatják. Magukat a hordókat olyan fémötvözetből készítették, amely jelet ad a szenzorokon, ha elég közel mennek hozzá.

Jelen helyzetben ez volt a legjobb, amit tehetett.

Han visszarohant a pilótafülkébe, és úgy állította be a pályájukat, hogy nagyjából ott bukkanjanak ki a Veremből, ahol várnak rájuk. Néhány másodperccel később a birodalmi őrhajók le is csaptak rájuk a hátuk mögül.

– Ez szoros volt – nézett Han Csubira.

A hajó kommunikátora csipogni kezdett.

– Azonosítatlan hajó, készüljön fel az átszállásra – mondta egy dühös hang szinte egy időben azzal, hogy vonósugárra fogták a Falcont. – Ez az Assessor birodalmi cirkáló. Ha nem tanúsít ellenállást, nem esik bántódása.

Han a pilótafülkében ülve – a köré sereglett gyerekek gyűrűjében – figyelte, ahogy a nagy birodalmi hajó magához húzza őket.

– Srácok, majd én beszélek, jó? – mondta.

Pillanatokkal a dokkolás után a birodalmiak már a zsilipben voltak, és követelték, hogy engedje be őket. Han sóhajtva feltápászkodott, és a gyereksereggel a nyomában a fogadásukra indult.

Maga a birodalmi hajó kapitánya is része volt az állig felfegyverzett kommandónak.

– Tybert Capucot kapitány – mondta fensőbbségesen a kopaszodó ember, és úgy nézett Hanra, mint valami nagyon gusztustalan, alacsonyabb rendű létformára. – Solo kapitány erős a gyanúnk, hogy maga fűszert csempészik a Kesselről. Felhatalmazásom van, hogy átkutassam a hajóját.

– Kutassanak csak nyugodtan – invitálta beljebb az embereket Han. – Nincs semmi rejtegetnivalóm.

Capucot felhorkant, és sikerült úgy leereszkedően néznie Hanra, hogy valójában jó néhány centivel alacsonyabb volt a koréliainál.

A kapitány intett egy szkennerekkel felszerelt csapatnak.

– Vizsgáljatok át minden millimétert – adta ki az utasítást. – Tudom, hogy fűszer van a hajón.

Han vállat vont, és elállt az útból.

A birodalmiak kerestek... és kerestek... és tovább kerestek. Han és Csubi összerezzentek, amikor az előtér és a hátsó raktér irányából hangos csörömpölést hallottak.

– Hé! – tiltakozott Han. – Becsületes kereskedő vagyok, a Birodalom állampolgára. Nem törhetik össze a hajómat csak úgy!

– Becsületes kereskedő – húzta el a száját Capucot. – Ha nem fűszert csempészel, akkor mit kerestél itt?

– Én csak... nos... – gondolkozott kétségbeesetten Han –, szóval visszaviszem ezeket a gyerekeket a Koréliára – mondta végül. – Tudja, volt egy nagy mentőakció egy rabszolgabolygón, és... izé... ezek a gyerekek valahogy ott maradtak. Ezért magammal hoztam őket.

A kapitány rámeredt Hanra.

– Korélia arra van – jegyezte meg fagyos hangon, és a hajó tatja felé mutatott.

– Tettem egy kitérőt, hogy élelmet vásároljak – magyarázta a koréliai. – Ugye, srácok?

– Igen! – selypítette az apró Tym. – Éheszek voltunk! Szolo kapitány mentett meg!

– Solo kapitány az életét kockáztatta miattunk – mondta Cathea, és hátravetette a haját. – Ó egy igazi hős.

– Megmentett – folytatta Aeron. – Különben jól felrobbantunk volna.

Kryss is odalépett, megfogta Han kezét, és felnézett a birodalmi tisztre.

– Solo kapitány a legjobb pilóta az egész galaxisban. Simán lehagyja ezeket a birodalmi fé...

Hannak még épp időben sikerült a fiú szája elé tennie a kezét.

– Izé... – vigyorodott el kényszeredetten. – Kölykök. Mindenfélét mondanak. Magának is van családja, kapitány?

Capucotot egyáltalán nem szórakoztatta a dolog.

Végül a keresőcsapat visszatért, de meglehetősen letört ábrázattal.

– Uram, nem találtunk semmit. Alaposan átkutattunk mindent.

Tybert Capucot arca elvörösödött. Csak állt ott, kereste a szavakat, aztán elkapta Han tekintetét.

– Remek – mondta. – A mi hős Solo kapitányunk azt állítja, hogy a Koréliára tartott a gyerekekkel. Egy ilyen nemes cselekedet megérdemli a birodalmi kíséretet. Irány a Korélia, kapitány. Elkísérjük odáig.

Han már nyitotta volna a száját, de aztán meggondolta magát. Kipréselt magából egy mosolyt.

– Persze. Menjünk.

A nap java része ráment, amíg elértek a szülőbolygójára. Han dühöngött a késlekedés miatt. Tudta, hogy ha bármi történik a fűszerrel, Jabba nem lesz elnéző. Az üzlet az üzlet, és a huttok ebben nem ismertek könyörületet...

Amikor elérték a Koréliát, kiderült, hogy a birodalmiak már értesítették a helyieket az érkezésükről, mivel a kikötőben a holofotósok egész sora várt rájuk. Hant és Csubit hősöknek kijáró módon ünnepelték, és a szülőhazája kormánya csak azért nem adományozta ott helyben Hannak a Koréliai Vérszalagot, mivel már korábban kapott egyet tőlük.

Han legszívesebben azonnal indult volna vissza a Verem, és az űrben sodródó fűszerrakomány felé. Végül csak sikerült búcsút vennie a gyerekektől – akiket végül is egészen megkedvelt –, és szabad emberként elhagynia a bolygót.

A koréliai a lehető legnagyobb sebességgel igyekezett vissza a Verem felé. A következő néhány órát azzal töltötte, hogy a feljegyzett koordináták környékén átfésülte az aszteroidamező külső peremét a fűszer után.

–Itt kell lennie! – mondogatta egyre idegesebben Csubinak.

De nem volt.

További két órát töltöttek a kereséssel, Han még a raktérbe is hátrament, hogy az ott lévő kiegészítő szenzorokat is üzembe helyezze az orrban lévők támogatására. Hirtelen Csubakka bömbölése töltötte be hajót a pilótafülke irányából.

– Megyek már! – kiáltotta, és előrerohant.

Csubi az egyik kijelzőn rámutatott két pontra, amelyek gyorsan közeledtek feléjük. Han ellenőrizte a hajók adatait, aztán tenyerével a homlokára csapva elkáromkodta magát.

– Marha jó! Még néhány birodalmi! Pont ők hiányoztak most! Miért pont én?

Belehuppant a pilótaszékbe, és megfordította a Falcont, vissza a Verem belsejébe. Csubakka felmordulva megkérdezte, hogy miért kell elmenekülniük, ha nincs is fűszer a fedélzeten.

– Hát nem érted? – morogta Han, miközben addig fokozta a sebességüket, hogy az aszteroidákból már csak elmosódott csíkokat láttak. – Nyilván megtalálták a kidobott fűszert, és számítottak rá, hogy visszajövünk megkeresni! Tudod, Capucot egy percig sem hitt nekünk... ő áll e mögött. Ezek a tetvek le fognak tartóztatni csempészés vádjával, és elkobozzák a Falcont! Sosem kapjuk vissza! – Élesen balra fordult, hogy elkerüljön egy birodalmi csillagromboló nagyságú aszteroidát.

– Mindamellett... – folytatta – nem akarom, hogy még egyszer feldúlják a hajót, miközben átkutatják. Épp most takarítottuk össze a felfordulást, amit Capucot és az emberei okoztak.

Han és Csubi összehangolt mozdulatokkal irányították a Falcont a Vermen keresztül, egyenesen a Torok felé. Két birodalmi vámhajó loholt a nyomukban, és egyáltalán nem akartak lemaradni.

Han keze megszállott táncot járt a vezérlőpult felett, miközben a veszedelmes aszteroidamezőben lavíroztak. Csubakka egy-egy különösen hajmeresztő manőver során rémülten felmordult.

– Pofa be, szőrös! – kiáltott rá Han. – Koncentrálnom kell!

Csubi morgása panaszos vinnyogássá halkult... valószínűleg imádkozott. Han túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy odafigyeljen.

Közeledtek a Verem széléhez, és a Torok irányába tartottak.

– Csubi, lehet, hogy le kell majd borotválnom a haspáncélt a Falconról, de remélem, hogy a birodalmiak nem akarnak közvetlen ismeretségbe kerülni a fekete lyukakkal – mondta Han zordan. – Ezek a férgek nem adják fel!

Csubakka kétségbeesetten feljajdult.

– Nem tehetek róla! Nem teszik rá a kezüket a Falconra!

A két birodalmi hajó úgy tapadt a csempészekre, mintha csak vonósugáron vontatnák őket. Han és Csubi megpróbálták a lehető legtöbbet kihozni a Falconból, egyfolytában változtatták az irányát, a sebességét vagy a pajzselosztást...

Han olyan közel merészkedett a fekete lyukak nyúlványaihoz, ahová épeszű ember biztos nem ment volna. Egyedül a hajó szédítő sebességében bízhattak.

A Millennium Falcon szinte súrolta a fekete lyukakat, ha egy hajszálnyival is lassabban megy, biztosan beszippantotta volna az egyik, hogy aztán a végtelenségig a Torok foglyai maradjanak. A tömörülési korongok – a figyelő szemek – mintha hunyorogva éppen őket nézték volna, miközben a Falcon a végzetüket jelentő gravitációs csapdák között cikázott. A birodalmi hajók teljes sebességgel követték.

Han belement egy hajmeresztő – pontosabban őrült orsóval kombinált bukófordulóba a Torok vége felé. A műszereire pillantva látta, hogy az egyik birodalmi hajónak, a kisebbiknek a kettő közül, nem sikerült utánoznia a manőverét – a jármű apró villanás kíséretében eltűnt az egyik fekete lyuk tömörülési korongjában.

– Ez az! – mondta kárörvendően. – Nem kaptok el! Az életben nem kaptok el!

A megmaradt birodalmi hajó lassított... és a Falcon már majdnem kiért a Torokból.

– Igen, Csubi! Megcsináltuk!

– Arrrrrhhhhhnhnnn!

Han a Kessel felé fordította a Falcon orrát, aztán egyszer csak elmaradtak mögöttük a veszedelmes gravitációs mezők. Han gyorsan a navigációs komputer fölé hajolt, aztán egy pillanat múlva felkiáltott.

– Útvonal betáplálva! Lökd rá, Csubi!

Átugrottak a hiperűrbe. Han hátraroskadt a pilótaszékben.

– Ez meleg volt – motyogta rekedten.

Csubakka egyetértett.

A koréliainak megakadt a szeme az egyik műszeren.

– Hé, Csubi, ide nézz! – mondta, és rámutatott a kijelzőre. – Új rekordot állítottunk fel!

Csubi zordan megjegyezte, hogy a sebességi rekordjuk legalább húsz évet elvett az életéből.

– Ez furcsa – folytatta Han összeszűkült szemmel. – A jelek szerint lerövidítettük a távolságot is, nemcsak a menetidőt. Kevesebb mint tizenkét parszekre!

Csubi szkeptikusan felmordult, és szőrös ujjaival megütögette a kijelzőt, mondván, hogy Han vezetési stílusa nyilván rövidzárlatot okozott, és elromlott a mérő.

A koréliai vitatkozni kezdett, de Csubi ingerülten rámorrant, mire feladta.

– Jól van, jól van. Túl fáradt vagyok, hogy vitába szálljak – mondta feltartott kézzel.

De akkor is, tizenkétparszekből megcsináltam... gondolta makacsul.

Aztán távolsági és sebességrekordoknál égetőbb problémákra terelte a gondolatait. Hogy a pokolba fogom ezt megmagyarázni Jabbának?