3. fejezet

Mallatobuck

Csodás érzés volt ismét a saját bolygóján lenni. Attichitcuk házról házra vitte Csubakkát, és büszkén mutogatta mindenkinek a fiát, a kalandozót, az egykori rabszolgát és az ember barátait. A vukik szívélyesen fogadták Hant és Jarikot.

Természetesen Kashyyyk birodalmi megszállás alatt állt, ezért Han ittlétének igazi okát gondosan titkolniuk kellett. Amíg a bolygón tartózkodott, Han a Rvukrrorróban élő kereskedőkhöz hasonlatos ruhákat próbált hordani. Ő és Jarik testvéreknek adták ki magukat, akik háztartási eszközöket jöttek eladni a vukiknak. A történetet megerősítette az a tény is, hogy mindkettőjüknek sötét hajuk és barna szemük volt, Jarik pedig csak kicsivel volt alacsonyabb Hannál.

A birodalmi jelenlét leginkább csak néhány szétszórt állomásra korlátozódott. A katonák mindig párosával őrjáratoztak, mivel a magányos birodalmiak hajlamosak voltak nagy számban nyomtalanul eltünedezni.

Han és Jarik ügyelt arra, hogy kerüljenek mindennemű kapcsolatot a Rvukrrorróban néha feltűnő birodalmi csapatokkal. Mivel a Millennium Falcon biztonságban ült a "csempészdokkban" álcahálók és zavaróberendezések védelmében, semmilyen jel nem utalt az illegális tevékenységükre.

Han sok időt töltött a vuki technikusokkal a "fatörzs" dokkban, féltett kincsét bütykölve. A vukik között meglepően képzett technikusok is voltak, akik szívesen töltöttek akár órákat is azzal, hogy a koréliai vezetésével a hajó összes rendszerét ellenőrizzék, és lehetőség szerint feljavítsák. A Falcon persze közel sem volt már új hajó, de a vuki technikusok szakértelmét dicsérendő, rég volt már ilyen jó formában, mint most.

Csubakka csak most kezdett rádöbbenni, hogy eddig mennyire hiányzott neki az otthona és a családja. Most, hogy újra viszontlátta őket, legszívesebben örökre itt maradt volna – de nem tehette. Csubi az életével tartozott Han Solónak, mellette volt a helye.

Ennek ellenére nagyon élvezte a Kashyyykon eltöltött időt. A nővérével és annak családjával együtt végiglátogatták a közös rokonokat. Mióta legutóbb hallott felőle, Kallabow hozzáment egy jóképű hímhez, Mahraccorhoz.

Csubi imádott játszani az unokaöccsével. Az aranyos kis vuki fiúcska okos volt, és mindent szeretett volna megtudni a galaxisról. Órákig hallgatta a nagybátyja kalandos történeteit a repülésről.

A közeli rokonain kívül a régi barátok is előkerültek... Freyrr, a másod-unokatestvére, a család legjobb nyomkövetője, meg Kriyystak és Shoran. Mély bánattal vette tudomásul, hogy Salporin, a legjobb vuki barátja nem lehetett velük. A Birodalom elfogta, és rabszolgasorsra ítélte, rég nem hallottak már felőle – senki sem tudta, hogy él-e még egyáltalán, vagy sem.

Csubakka szomorúan gondolt az együtt eltöltött időkre, Vajon viszontlátja még a barátját?

Túl sokat azonban nem búslakodhatott, az élet ment tovább a Kashyyykon. És a barátokon és a családján kívül ott volt még... Mallatobuck.

A vuki nőstény még szebb volt, mint ahogy az emlékképeiben megőrizte, tiszta kék tekintete még igézőbb. Már az első éjszaka meglátta őt, és örömmel értesült arról, hogy Malla az egyik szomszédos faluból érkezett a városba, ahol az iskola vuki megfelelőjében tanítóként és gondozóként dolgozott. Mallának sok barátja volt Rvukrrorróban, így Csubi viszonylag könnyen rá tudta venni, hogy maradjon egy kicsit tovább a szükségesnél.

Hosszú órákat töltöttek együtt, járták az erdei csapásokat, bámulták a csillagos eget, hallgatták az erdő állatainak neszezését. Nem beszéltek sokat, de a hallgatásuk ki nem mondott szavakkal volt tele...

Kashyyyki tartózkodásának harmadik napján Csubakka úgy döntött, hogy ideje vadászni menni. Han éppen el volt foglalva Katarrá- val, Kichiirrel és Motambával; a robbanónyilakról tárgyaltak. A barátját ez órákra le fogja kötni. A koréliai hirtelen, meglepő érdeklődést kezdett tanúsítani az itteni ellenállás irányában, ami igencsak meglepte, és aggodalommal töltötte volna el Csubit, ha egyáltalán észreveszi. Han általában igyekezett távol tartani magát azoktól az élőlényektől, akik a saját jólétük érdekein kívül mások ügyéért is hajlandók voltak vásárra vinni a bőrüket – vagy más, ezzel egyenértékű testrészüket.

Csubit azonban túlságosan lekötötték a saját gondolatai, semhogy Han furcsa viselkedésével törődjön. Mindenképpen el akart kapni egy tövispatkányt. A tövispatkányok apró, fél méter magas, és igen visszahúzódó teremtmények voltak. Azért is volt nehéz rájuk találni, mert zöldesbarna színükkel könnyen bele tudtak olvadni a környező bokrok közé.

A tövispatkányok legjellegzetesebb tulajdonsága – és legbiztosabb védelme – a testüket borító, pengeéles tüskék serege volt, amelyeket ki is tudták lőni a rájuk vadászó ellenség felé. A vuki hímek – mert csakis a hímek vadásztak a tövispatkányra – ha meg akartak közelíteni egy ilyen állatot, valamilyen pajzsot tartottak maguk elé, ez felfogta a nekik szánt tüskéket, míg a patkány végül kifogyott a kilőhető "munícióból".

Hogy ne legyen ilyen egyszerű a helyzetük, a vuki hagyomány dőírta, hogy a tövispatkányra csakis puszta kézzel vadászhattak, és csak az ökleik erejével volt szabad megölni az állatot – semmiféle lőfegyvert vagy nyílvetőt nem használhattak.

Csubakka senkinek nem szólt a tervéről. Egyszerűen megvárta a késő délutánt, amikor az alsóbb szinteken már sötétedik, aztán Rvukrrorrót elhagyva mászni kezdett lefelé.

A Kashyyyk felszínéig még egyetlen vuki sem merészkedett le. Úgy hírlett, hogy éji ragadozók lesnek ott préda után, akik az áldozataik vérén és lelkén lakomáznak. Azt tartották továbbá, hogy azoknak a lelkei, akik haláluk előtt megszegték a szavukat, lesüllyednek a felszín közelébe, és rejtőzködve csapdába csalják mindazokat, akik elég bolondok ahhoz, hogy a közelükbe menjenek.

Azt tanították, hogy a Kashyyyk felszínén hét ökológiai szintet lehet megkülönböztetni, amelyből a hetedik szint a legmagasabb fák koronáját jelentette. Általában még a legbátrabb vukik sem ereszkedtek lejjebb a negyedik szintnél, arról pedig, hogy az alatt mi lehet, még a legendák sem szóltak. Senki, akiről Csubakka valaha is hallott volna, nem járt még ténylegesen a bolygó felszínen. A Kashyyyk legalsó szintjei az ismeretlenség ködébe vesztek... és valószínűleg úgy is fognak maradni.

Ahhoz, hogy begyűjtse a tövispatkányát, egészen az ötödik szint alá kellett lemásznia. Errefelé teljesen más világ uralkodott, a késő délutáni erdő szinte teljes sötétségbe burkolózott. Ezen a szinten az állatoknak hatalmas szemeik voltak, hogy alkalmazkodni tudjanak az állandó félhomályhoz. Veszélyes ragadozók éltek erre... a kkekkrrg rrók, vagyis az Árnyékvadászok, amelyek néha a fentebbi szintekre is felvándoroltak, és a katarnok. Csubi nyitva tartotta a szemét, és minden érzékével éberen figyelt.

Miközben az erdei ösvényeket taposta, látta a fátyolos mátkavirágokat, a széles levelű shyreket, a kusza kshyy indákat, visszatértek a régi szokásai. Itt lent nem igazán látott zöld színt, a fakó, tompa árnyalatok domináltak. Fentről egyszerűen nem szűrődött le elég fény a fotoszintézishez.

Csubakka követte a széles csapásokat, a lába alatt érezte a wroshyrágak durva kérgét. A szeme állandóan járt, egyre a tövispatkány nyomát kutatta. Az orrlikai kitágultak, feldolgozták, szűrték a beérkező illatokat, melyeket már ötven éve nem érzett.

Az egyik fa törzsén egy apró karcolás megragadta a figyelmét, aztán észrevette a mellette lévő mátkavirág szirmán a kicsiny szakadást. A magasság stimmel... igen, ez a tövispatkány tüskéje... lehajolt, és megvizsgálta a nyomokat... friss.

Az állat egy sokkal kisebb oldalág felé indult. Csubakka óvatosan követte az alig két méter széles faágon. Mindkét oldalán az erdő feneketlen, zöldes-barnás-szürke katlanja tátongott.

A vuki kiélesítette az érzékeit, szemei cikáztak, a fülei a legapróbb zajra is felfigyeltek. A tövispatkányoknak jellegzetes, ám a vukik számára kellemes szaguk volt.

A bal alkarjára húzott "pajzsát" összekötözött fakeretre erősített, összefont háncsdarabok alkották.

Csubi léptei meglassultak... aztán húrként feszülő izmokkal megtorpant. Ott! A levelek között!

A tövispatkány teste a veszély közeledtére megremegett. Csubi a pajzsát maga elé tartva előreugrott.

A levegő hirtelen megtelt repülő tüskékkel. A legtöbbjük a hevenyészett pajzsába állt bele, néhány azonban a vuki vállába és mellébe fúródott. Csubi jobb keze kicsapott, és a tüskés farknál fogva megragadta a patkányt, úgy, hogy a mancsával közben ügyesen lelapította a meredező tüskéket.

A rémült állat felvisított, és hegyes fogaival a vuki felé kapott, azonban elkésett. Csubi felemelte a levegőbe, és nekicsapta a lába alatti faágnak. Az állat elsőre csak elkábult, egy gyors második suhintás azonban örökre elnémította.

Csubakka csak ekkor vette a fáradságot, hogy kihúzgálja a mellébe és a vállába fúródott tüskéket, majd valamilyen kenőcsöt kent az apró, égő sebekre. A jobb kezén kicsiny harapásnyomot látott, ezt szintén bedörgölte a csodabalzsammal.

Aztán a tövispatkányt a magával hozott fonott zsákba pottyantva megkezdte diadalmas menetelését vissza Rvukrrorróba.

Nem kevés idejébe telt, amíg ráakadt Mallatobuckra. Megkérdezni senkit nem akart a nőstény hollétéről, mert a barátai és a családja egyből kiszúrta volna a zsákban a tövispatkány illatát. Csubinak pedig most nem volt kedve az ugratásokat és a tanácsokat végighallgatni.

Végül azonban egy félreeső ösvényen csak megtalálta. Mostanra a Kashyyyk három holdja közül kettő felkelt, ezüst színnel ragyogva be a nőstény bundáját, miközben az mit sem sejtve sétált.

Kolvisshvirágokat szedett éppen, majd a szálakat bokrétába kötötte. Csubi szótlanul nézte, ahogy a törékeny fehér virágkoszorút a fejére illeszti.

Csubakka megtorpant az ösvényen. Elmerült az imádott nőstény szépségének bűvöletében. Ha a mozgása nem is, a mozdulatlansága felkelthette Mallatobuck figyelmét, mert ő is megállt, majd körbepillantva észrevette Csubit.

"Csubakka – mondta lágyan. – Nem láttalak..."

"Malla – felelte Csubi. – Hoztam neked valamit. Remélem, elfogadod az ajándékomat..."

A nőstény összerezzent, a szemei tágra nyíltak. Vajon a reménytől, vagy csak meglepődött. Csubi a zsákkal a mancsában odalépett hozzá. Bárcsak remény lenne az, gondolta repesve. Istenemre, bárcsak remény...

Ahogy megállt a nőstény előtt, Csubakka kecsesen letérdelt, és kivette a tövispatkányt a zsákjából. A tüskékre ügyelve a tenyerébe fektette az állatot, és feltartotta Mallatobucknak. A szíve a torkában dobogott, mintha csak a bolygófelszínre merészkedett volna le.

"Mallatobuck..." Csubi megpróbálta folytatni, de nem jött ki szó a torkán. Olyan félelem fogta el, amit még sosem érzett csatában. Mi lesz, ha visszautasítja? Mi van, ha fogja a szimbolikus ajándékot, és lehajítja az ösvényről. A halott patkány és a boldogsága egyszerre hullana alá a mélybe.

Malla egy hosszú pillanatig szótlanul figyelte.

"Csubakka... régóta távol vagy már a népedtől. Emlékszel még a szokásainkra? Tudod, hogy mit ajándékoztál nekem?"

Boldogság öntötte el Csubakkát, hiszen a nőstény hangja lágy volt, csábító.

"Tudom – felelte. – Mindenre emlékszem. Mallatobuck, az évek során, amíg távol voltam, egy pillanatra sem felejtettem el az arcodat, az erődet, a szemeidet. Arról a napról álmodtam, amikor végre összeházasodunk. Hozzám jössz? Elfogadsz férjedül?"

Malla a hagyományos módon felelt, azzal, hogy óvatosan átvette a lassan kihűlő patkányt, és nagyot harapott a puha hasából.

Csubi szíve nagyot dobbant. Elfogadott! Eljegyeztük egymást! Felállt a földről, és követte Mallát egy fedett lugasba egy nagyobb facsoport mögé. Ott szorosan egymás mellé leültek, megosztoztak a tövispatkányon, élvezettel rágcsálták a belsőségeit; a legízletesebb vuki csemegének számító állat válogatott, legfinomabb falatjait egymás tenyeréből majszolták el.

"Mások is kértek mát; tudod – mondta Mallatobuck. – A többiek azt mondták, hogy bolond vagyok, amiért ennyi ideig várok rád. Azt mondták, hogy biztosan meghaltál, hogy sosem fogsz visszatérni a Kashyyykra. Én mégis tudtam... tudtam, hogy nem így lesz. Vártam, és most a legszebb álmaim is valóra váltak."

Csubakka gyengéden lenyalogatta a vért és a húsdarabkákat Malla arcáról, és megtörölgette. A nőstény bundája selymesen cirógatta a nyelvét.

"Malla... tudod, hogy az életemet ajánlottam Han Solónak? – kérdezte Csubi, mikor végeztek a kölcsönös mosdatással, és egymás vállának dőlve élvezték a másik közelségét.

Malla hangja alig hallhatóan megremegett.

"Tudom. A te szavad az én szavam is, leendő férjem. Házasodjunk össze olyan hamar, ahogy csak lehet, így minél több időt tudunk még együtt tölteni, mielőtt neked és Solo kapitánynak mennetek kell."

"Semmit sem szeretnék ennél jobban – válaszolta Csubi. – Milyen hamar tudsz felkészülni? Meddig tart elkészíteni a menyasszonyi fátyladat?"

Malla felkacagott, édes, selymes hangja felverte az éjszaka csöndjét.

"Már ötven éve készen van, Csubakka. Csak rád várt."

Örömében és büszkeségében Csubi majd elbőgte magát.

"Akkor holnap, Malla."

"Holnap, Csubakka..."

Teroenza, az Ylesia főpapja hátradőlt ülőalkalmatosságán, miközben Kibbicket, a kolóniák névleges hutt vezetőjét figyelte, amint az átnézte a múlt havi pénzügyi jelentéseket, és megpróbált kiigazodni közöttük. A hatalmas, négylábú t'landa til magában felnyögött. Már rég leszokott arról, hogy megrökönyödjön Kibbicken, amikor az még a legegyszerűbb számsorokkal sem boldogult. Kibbick idióta volt, Teroenza viszont balszerencsés, amiért neki volt a tiszte, hogy havonta megpróbálja a hutt fejébe verni az Ylesia pénzügyeinek alakulását.

Szerencse, hogy a Besadii nem veszi észre, hogy Kibbickben még véletlenül sincsenek meg azok a képességek, amelyeknek a révén irányítani tudná a fűszertermelést, különben már rég nem lenne munkám, gondolta undorodva Teroenza. Ennek persze elenyészően kicsi az esélye...

Amikor Teroenza, a Desilijic vezetőjének, Jiliacnak a segítségével megszervezte Aruk meggyilkoltatását, remélte, hogy az öregedő hutt lord egyetlen leszármazottja, Durga sosem kerül a Besadii klán élére. Végtére is ott vannak rajta azok a rejtélyes anyajegyek, amelyek minden számítás szerint esélytelenné kellett volna tegyék bármiféle vezetői posztra.

Durga azonban erősebbnek és rátermettebbnek bizonyult, mint azt Teroenza gondolta. Sikeresen és meglepően rövid idő alatt – egyesek szerint a Fekete Nap támogatását igénybe véve – elnémította a leghangosabb ellenzőit. Sokan még mindig nem nyugodtak bele az uralmába, mostanra azonban óvatos pusmogássá szelídült az egykor hangos tiltakozás.

Teroenza Zierbe vetette a bizalmát, remélve, hogy a rangidős Besadii klántag elég erős és ravasz lesz ahhoz, hogy Durgát lekörözve átvegye a Besadii klán és a kajidic, a hozzá tartozó fegyveres erők irányítását.

De nem. A kétes tisztaságú versengésben Durga maradt felül – legalábbis pillanatnyilag –, és rögtön tudatta is Teroenzával, hogy mindenben követnie kell Aruk egykori utasításait.

Beleértve, hogy meg kell tanítania Kibbicknek, Durga idióta unokatestvérének egy csúcsszintű tőketermelő vállalkozás irányítását.

Vándor hittérítő körútjaik során a t'landa til misszionáriusok megpróbáltak híveket toborozni az Ylesiára. Azok a szerencsétlen zarándokok, akik áldozatul estek a Megvilágosulás addiktív ceremóniájának, követték a misszionáriusokat a gőzölgő dzsungelbolygóra. Ott aztán az alultáplált, legyengített tudatú és megszállottá vált zarándokok önként álltak rabszolgának az ylesiai fűszergyárakba, hogy napkeltétől napnyugtáig az uraiknak robotoljanak.

Teroenza népe, a t'landa til távoli rokona volt a huttoknak, noha azoknál kisebbek és mozgékonyabbak voltak. Hatalmas testüket tönkszerű lábaikon egyensúlyozták, karjuk a törzsükhöz képest aprónak és gyengének tűnt. Még széles arcuk hasonlított legjobban híres rokonaikhoz, azzal a különbséggel, hogy az orrnyergükön egyetlen, hegyes szarvat viseltek. A hátukon hosszú, feltekeredett farok himbálózott.

A t'landa til hímek legérdekesebb tulajdonsága mégsem a külső jegyeikben rejlett. Birtokában voltak ugyanis egy olyan képességnek, amellyel a legtöbb emberben "örömérzést" tudtak kelteni. Ez a telepatikus tulajdonságuk, kombinálva a nyaktasakjaikban képzett nyugalmat keltő vibrálással, szinte eksztázisszerű gyönyörbe kergette a zarándokokat. Gyorsan hozzászoktak a napi "adagjukhoz", és elhitték, hogy ez a képesség a papok "isteni adománya".

Ennél távolabb persze semmi sem állt az igazságtól. A t'landa til hímek képessége egyszerű párzási szokás volt, ezzel tudták magukhoz csalogatni a nőstényeiket.

– Teroenza – szólalt meg Kibbick lelkesen. – Ezt nem értem. Itt azt írja, hogy kreditezreket költünk a rabszolgák táplálékába kevert fogamzásgátló szerekre. Ezt miért nem lehet elhagyni? Nem lehetne hagyni őket szaporodni? Ezzel sokat spórolhatnánk, nem?

Teroenza szerencséjére Kibbick nem vette észre, hogy a főpap a szemét forgatja.

– Őkegyelmessége – kezdte a főpap –, ha a zarándokokat hagynánk szaporodni, az a munkához szükséges energiájukat csökkentené. Csökkenne a termelésük. Ez pedig kevesebb feldolgozott és piacképes fűszert jelentene.

– Talán – felelte Kibbick. – De, Teroenza, kell, hogy legyen valami mód, amivel a drága gyógyszerek nélkül is elérhetnénk ezt. Talán biztatnunk kéne őket, hogy párosodjanak, aztán a lárváikat és a tojásaikat felhasználhatnánk a táplálásukra.

– Őkegyelmessége – mondta Teroenza. Lassan elért türelmének a határaihoz. – A legtöbb humanoid nem rak tojást, és nincsenek lárvái. Élve szülnek. Ráadásul kifejezetten viszolyognak a saját kicsinyeik elfogyasztásától.

Ritkán ugyan, de mégis előfordult, hogy a Megvilágosulástól kimerült zarándokokban feltámadt a vágy egymás iránt, és ezekből az alkalmakból nagy ritkán csecsemők is születtek itt az Ylesián. Teroenza legszívesebben egyből megölette volna valamennyit, de aztán mégis úgy döntött, hogy hagyja őket a rabszolgaszállásokon felnevelni, mert ezekből a gyerekekből aztán később őrök vagy irodai dolgozók válhatnak.

Mostanában viszont automatikusan belekeverték a termékenységgátló anyagokat a rabszolgák ételébe. Vagy öt éve is megvan már annak, hogy véletlenül embergyerek született az Ylesián.

– Ó! Élve szülnek. Értem – mondta Kibbick, azzal visszafordult a kimutatásaihoz.

Idióta, gondolta Teroenza. Hülye, komplett hülye... hány éve vagy már itt, és még mindig nem tudod megjegyezni a legalapvetőbb tényeket sem a zarándokokról...

– Teroenza – nézett fel ismét Kibbick. – Találtam még valamit, amit nem nagyon értek.

Teroenza vett egy mély lélegzetet, és magában elszámolt húszig.

– Igen, őkegyelmessége?

– Miért kell pluszpénzeket fordítanunk ezeknek a hajóknak a fegyvereire és pajzsaira? Végtére is csak rabszolgákat szállítanak, elviszik őket a fűszerbányákba vagy az örömtanyákra, ha már eleget kisajtoltunk belőlük. Kit érdekel, ha megtámadják őket?

Kibbick arra az egy hónappal ezelőtti támadásra utalt, amikor a Lázadók lecsaptak az egyik, az ylesiai rendszert elhagyni készülő rabszolgahajóra. Nem ez volt az első ilyen támadás. Teroenza nem tudta pontosan, hogy ki lehet érte a felelős, de az első számú jelöltje Bria Tharen, az az átkozott koréliai renegát áruló volt.

A Besadii már eddig is jelentős vérdíjat tűzött ki a nő fejére, de egyelőre senki nem jelentkezett érte. Lehet, hogy ideje beszélnem Durgával, hogy emelje fel a Bria Tharen fejére kitűzött fejpénz összegét, gondolta Teroenza.

Hangosan, erőltetett nyugalommal csak ennyit mondott:

– Őkegyelmessége, igaz ugyan, hogy a rabszolgák sorsa érdektelen, amint elhagyják a bolygót, de azért csak fizetnek értük is. A hajók pedig kifejezetten drágák. A lézervágta lyukak az oldalukon használhatatlanná teszik őket... vagy legalábbis nagyon költségesen javíthatóvá.

– Ó – húzta fel a szemöldökét Kibbick. – Azt hiszem, ez igaz. Rendben.

Idióta!

– Ami azt illeti, ez felvet egy másik kérdést is, őkegyelmessége – folytatta Teroenza. – És remélem, ezt megemlíti Durga nagyúrnak is. Fokozottabb védelemre van szükségünk itt, az Ylesián. Csak idő kérdése, hogy újabb támadás érje a kolóniákat. A hajók elvesztése is fájdalmas, de ha a Lázadó csoportok az egyik kolóniára csapnának le, akkor esetleg kettőnk élete is veszélyben forogna.

Kibbick láthatóan rémülten meredt a főpapra.

– Gondolod, meg mernék tenni? – kérdezte kissé remegő hangon.

– Már korábban is megtették, őkegyelmessége – emlékeztette Teroenza. – Bria Tharen, az az exrabszolga vezette őket. Emlékszik?

– Ó, igen. Tényleg így volt – válaszolta Kibbick. – De az már több mint egy éve történt. Azóta, gondolom, rájöttek, hogy menynyire értelmetlen támadást indítaniuk a bolygónk ellen. Egy hajót is elvesztettek az atmoszférában.

Ylesia egyik legbiztosabb védelmi rendszere a viharos légköre volt.

– Igaz – egyezett bele Teroenza. – De őkegyelmessége, jobb félni, mint megijedni.

– Jobb félni, mint megijedni... – ismételte Kibbick, mintha csak Teroenza valami különösen eredetit és frappánsat mondott volna.

– Igen... talán igazad van. Ki kell építeni a védelmet. Még ma beszélni fogok Durgával. Jobb félni, mint megijedni... ez az, biztosra kell mennünk...

Kibbick még mindig ezen az egy mondaton rágódva visszatért a jelentésekhez. Teroenza hátradőlt az ülőnyeregben, és megengedett magának még egy kis szemforgatást.