2. fejezet

Az adott szó

Bria Tharen egyedül állt a kihalt előtérben, és a kivetítőn Han féktelen örömmámorát figyelte. Legszívesebben ott termett volna, hogy megölelje, hogy megcsókolja, hogy együtt ünnepeljen vele. Csodálatos, gondolta boldogan. Ó , Han, megérdemelted ezt a győzelmet! Úgy játszottál, akár egy igazi bajnok!

Eltöprengett, vajon a barna bőrű szerencsevadász mit ajánlhatott fel a koréliainak fizetségképpen. Nyilván valami értékeset, hiszen Han úgy szorította magához a digitáblát, mintha a világ legcsodálatosabb kincsét rejtené.

A negyedik nap éjjelén jártak, és a koréliai nő találkozója a durosival, a sullustival és az alderaaniakkal holnap reggel véget ér. Bizonyos kérdésekben megegyezésre jutottak, és mindegyikük rengeteget tanult a többiek kultúrájáról. A legfontosabb dologban azonban nem jutottak dűlőre. A három csoport egyike sem akart csatlakozni a koréliaiak által javasolt szövetséghez.

Bria felsóhajtott. Mindent megtett, de nyilvánvaló volt, hogy még rengeteg munka vár rá. Tudta, hogy nem kéne hibáztatnia a többi csoportot az óvatosságuk miatt, mégis neheztelt rájuk. A helyzet a Birodalommal csak rosszabb lesz, és vakok, ha ezt maguktól nem látják.

Léptek zajára lett figyelmes, ezért megfordult. Az alderaani lányt, Wintert látta közeledni. Csinos, fiatal lány volt ragyogó fehér, hosszú hajjal és zöld szemekkel. Egyszerű, konzervatív szabású zöld ruhája vékony, fenséges alakot takart. Magas volt, bár annyira nem, mint Bria.

A koréliai parancsnok bólintott, aztán mindketten percekre belefeledkeztek a bálteremben zajló eseményekbe. Hant körülvette a többi játékos, a kezét szorongatták, elhalmozták gratulációikkal. Ételt, italt hordtak körbe, és a hotel személyzetével, a rendezőkkel és az osztókkal kiegészülve egyre kötetlenebb hangulat alakult ki.

– Úgy látszik, jobban érzik magukat, mint mi a megbeszélések alatt – jegyezte meg komoran Bria. – Irigylem őket. Semmi bajuk a világon.

– Ó, bizonyára nekik is megvannak a maguk gondjai – felelte Winter. – De jelenleg félretolták azokat, hogy kiélvezhessék a pillanat varázsát.

– Egy filozófus veszett el benned – bólintott Bria.

A lány gyöngyöző, tiszta hangon felnevetett.

– Ó, mi, alderaaniak szeretünk a filozófiáról, az erkölcsről, a lélekről beszélgetni. Alderában külön kávézók vannak, ahová beülnek az emberek, és naphosszat elvitatkoznak a filozófiáról. Ez amolyan hagyomány a bolygónkon.

– A koréliaiakat meg inkább mint forrófejű kalandorokat ismerik, akik nem riadnak vissza semmilyen veszélytől – kuncogott fel Bria.

– Talán a világaink kölcsönösen kiegészíthetnék egymást – tette hozzá Winter.

Bria eltöprengve ránézett a lányra.

– Winter, ne menjünk át a bárba egy csésze bonkávéra?

– Szívesen – bólintott a lány Kristálytiszta, lágyan hullámzó haja zuhatagként omlott végig a hátán. Bria hallott már róla, hogy az alderaani felnőttek nem vágták a hajukat.

Miután kényelmesen elhelyezkedtek, és kihozták nekik a két gőzölgő csésze, illatos kávét, Bria feltűnés nélkül megnyomott egy gombot az arany karkötőjén, és a rajtuk díszelgő coruscaköveket figyelve körbeforgatta az ékszert a szobában. Amikor egyik sem villant fel, megnyugodott. Nem hallgatnak le. Nem mintha számítottam volna rá, de jobb biztosra menni...

– Winter, mesélj magadról! – kérte Bria. – Hogy csöppentél bele ebbe a küldetésbe?

– Bail Organa olyan volt nekem, mint az édesapám – válaszolta halkan a lány. – Úgy nevelt fel, mint a saját lányát, Leiát. Kiskorom óta a hercegnő mellett vagyok. – Félszegen elmosolyodott, és Bria ismételten rájött, hogy a lány meglepően érett, kiegyensúlyozott a korához képest. – Volt olyan, amikor szó szerint összetévesztettek a hercegnővel. Én azonban örülök, hogy nem királyi vérből származom. Nehéz elviselni az állandó nyilvánosságot, ahogy azt Leia és az alkirály kénytelen elviselni. Szüntelen feszültség, a sajtó a sarkadban liheg... nem lehetsz ura a saját életednek.

– Gondolom, a királyi család még rosszabb helyzetben van, mint a videósztárok – bólintott Bria, és belekortyolt a bonkávéjába. – Tehát Bail Organa nevelt fel... És mégis elengedett erre a küldetésre? Biztos tudta, hogy milyen veszélyes lenne, ha felfedeznének bennünket. – A koréliai felvonta a szemöldökét. – Csodálkozom. Túl fiatalnak tűnsz még ahhoz, hogy ilyen kockázatokat vállalj.

– Egy évvel és pár hónappal idősebb vagyok a hercegnőnél – mosolyodott el Winter. – Most múltam tizenhét. Ez a nagykorúság határa az Alderaanon.

– Ugyanúgy, mint a Korélián – felelte Bria. – Túl kevés. Én tizenhét éves koromban még nagyon éretlen voltam. Oly régen volt... mintha ezer éve történt volna kilenc helyett.

– Öregebbnek tűnsz ennél – jegyezte meg Winter –, de nem kinézetre. Huszonhat, és már parancsnok vagy? Biztos korán kezdted – mondta, és öntött egy kevés traladontejet a kávéjába.

– Így volt – bólintott Bria. – Ha pedig öregebbnek látszom a koromnál... nos, egy év rabszolgaság az Ylesián elég ok erre egy lánynak. Azok a fűszergyárak rengeteget kivesznek az emberből.

– Rabszolga voltál? – csodálkozott el Winter

– Igen. Egy... barátom menekített el az Ylesiáról. Azonban fizikailag elszabadulni még a könnyebb dolog volt – ismerte el Bria.

Jóval azután, hogy a testem már szabad volt, az elmém és a lelkem még mindig rabságban sínylődött. Ki kellett szakadnom abból a világból, és az volt a legnehezebb feladat, amivel valaha is szembekerültem.

Winter együtt érzően lesütötte a szemét. Briát magát is meglepte kicsit, hogy ennyire kitárulkozik a lánynak, az alderaani azonban remek hallgatóságnak bizonyult. Látszott, hogy nemcsak végigüli a beszélgetést, de tényleg érdekli is, amit Bria mondott. A parancsnok elgondolkozva megvonta a vállát.

– Gyakorlatilag mindent feladtam, ami fontos volt nekem. Szerelmet, családot... biztonságot. De megérte, hiszen önmagam lehettem. Most újra van értelme az életemnek.

– A Birodalom ellen küzdeni.

Az idősebb nő bólintott.

– A Birodalom ellen küzdeni, amely támogatja és élteti a rabszolgaságot. A legaljasabb, legmegalázóbb rendszer amit az úgynevezett civilizált lények valaha is kitaláltak.

– Hallottam már az Ylesiáról – mondta Winter. – Bail Organa néhány éve már elrendelt egy vizsgálatot a bolygóról, amikor nyugtalanító hírek szivárogtak ki. Azóta törekszik arra, hogy az alderaaniakkal megismertesse a valóságot – a fűszergyárakról, a kényszermunkáról.

– És a legrosszabb az egészben az – tette hozzá keserűen Bria –, hogy nem kényszerítenek. Az emberek önszántukból dolgozzák halálra magukat. Borzasztó. Bárcsak lenne elég katonám meg fegyverem, már holnap elindulnék az Ylesia felé egypár századdal. Porig rombolnánk azt a koszfészket.

– Több kellene ahhoz, mint pár század.

– Igen, sajnos. Mostanra már nyolc vagy kilenc kolóniájuk van. Rabszolgák ezrei. – Bria óvatosan belekortyolt a forró italba. – Nos... várod a holnapi megbeszélést?

– Nem igazán – sóhajtott fel Winter.

– Nem csodálom – válaszolta Bria. – Gondolom, unalmas lehet egész nap ülni és hallgatni, hogy vitatkozunk a Felkelők Szövetségének szükségességéről. Ha gondolod, hagyd ki a holnapi ülést, és menj el szórakozni egy kicsit! Felhővárosból szervezett utak indulnak a beldonrajok megtekintésére, vagy ott vannak a légi rodeók. Úgy hallottam, a thrantahajtók igazán látványos bemutatót tartanak.

– Ott kell lennem a holnapi tanácskozáson – mondta Winter. – Dalhney miniszternek szüksége van rám.

– Miért? – kérdezte Bria. – Lelki támaszt nyújtasz?

A lány halványan elmosolyodott.

– Nem. Én vagyok a rögzítője. Szüksége van rám, hogy előkészíthesse a jelentését az alkirálynak.

– Rögzítője?

– Igen. Én mindenre emlékszem, amit hallok, látok vagy tapasztalok – magyarázta Winter. – Képtelen vagyok felejteni, pedig néha annyira vágynék rá. – Bájos arca elkomorult, mintha csak feltolultak volna a régi, fájdalmas emlékei.

– Tényleg? – Bria elgondolkozott, milyen hasznos lehet egy ilyen ember a csapatban. Saját maga is részt vett néhány memóriajavító előadáson és hipnotréningen, hiszen az igazi munkájából semmit nem mert volna adatfájlokon vagy holoegységekben rögzíteni. – Igazad van, ez tényleg nélkülözhetetlenné tesz.

– Amiért azt mondtam, hogy nem várom a holnapi ülést – dőlt előre Winter a székében –, az nem az, hogy unatkozom, parancsnok. Egyszerűen nehezemre esik hallgatni Hric Dalhneyt, amint megrögzötten kitart amellett, hogy az Alderaan hagyományai fontosabbak a Birodalom elpusztításánál.

Bria felkapta a fejét.

– Ó... ez aztán érdekes. Miért mondod ezt?

– Amikor diplomáciai útjukon néha elkísértem Leiát és az édesapját a Coruscant... – harapta el a szót, majd keserűen felkuncogott –, a Birodalmi Központba, kétszer találkoztam a Császárral. Egyik alkalommal Palpatine császár megállt, és megszólított. Persze, csak felületesen üdvözölt, de... – Beharapta az ajkait, és Bria most először vette észre az érett felszín mögött megbúvó riadt, serdülő kislányt. – Bria, a szemébe néztem. Azóta sem tudom kiverni a fejemből, akárhogy próbálkozom. Palpatine császár gonosz. Olyan furcsa... olyan természetellenes.

A lány a helyiség kellemes hőmérséklete ellenére megremegett.

– Megrémített. Olyan... rosszindulatú volt. Ez a legjobb szó rá.

– Hallottam róla történeteket – szólalt meg Bria –, de személyesen még sosem találkoztam vele. Távolból láttam egyszer, de ez minden.

– Ne is akarj találkozni vele! – mondta halkan Winter. – A szeme... rád szegezi, és úgy érzed, hogy kiégeti a lelkedet, a létedet alkotó esszenciát.

– Ezért kell szembeszállnunk vele – sóhajtott fel Bria. – Ezt akarja, mindent elnyelni... a bolygókat, az élőlényeket... mindent. Palpatine célja, hogy a történelem leghatalmasabb, korlátok nélküli elnyomójává váljon. Fel kell vele vennünk a harcot, vagy mindannyian megsemmisülünk.

– Egyetértek – felelte Winter. – Ezért megyek vissza az Alderaanra, és elmondom Bail Organának, hogy az alderaaniaknak igenis fel kell fegyverkezniük, és meg kell tanulniuk harcolni.

Bria csodálkozva pislogott néhányat.

– Tényleg? Dalhney azonban nem osztja a véleményedet.

– Tudom – mondta a lány. – És azt is tudom, hogy az alkirály is a fegyverkezés ellen van. Azonban az elmúlt néhány nap, a beszédeid meggyőztek arról, hogy ha az Alderaan nem veszi fel a harcot, elpusztul. Mindketten tudjuk, hogy amíg a Császár uralkodik, igazi békéről nem beszélhetünk.

– Gondolod, hogy Bail Organa fog rád hallgatni? – kérdezte Bria a remény pislákoló szikrájával a szívében. Végre valakinél elértem valamit... mégsem volt teljes csőd az elmúlt négy nap...

– Nem tudom – felelte Winter – Talán. Ő jó ember, és tiszteletben tartja azokat, akik kiállnak a véleményük mellett, még ha fiatalok is. Ő is a Felkelés híve. Máris megszervezte, hogy a lánya és én speciális hírszerző kiképzésben részesüljünk. Tudatában van annak, hogy két ártatlan kinézetű lány olyan helyekre is bejuthat, ahol a tapasztalt diplomaták kudarcot vallanak.

– Erre magam is rájöttem – bólintott Bria. – Sajnálatos tény, hogy egy bájos arc és egy angyali mosoly biztos belépő a birodalmi apparátusba, akár a legfelsőbb körökbe is... mások pedig hiába próbálkoznak vele.

Bria "parancsnok" keserűen elmosolyodott, miközben kitöltött magának még egy csésze bonkávét.

– Mint azt bizonyára észrevetted, a Birodalomban a férfiak és az emberek dominálnak. A férfiakat pedig a nők könnyen... manipulálhatják. Néha túl könnyen is. Nem helyénvaló dolog, nem is tetszik különösebben, azonban a cél szentesíti az eszközt. Ezt megtanultam az évek során.

– Ha pedig Bail Organa mégsem hallgatna rám – folytatta Winter –, biztos vagyok benne, hogy Leia fog. Ő erősködött, hogy a kiképzésünk során sajátítsuk el a fegyverek használatát is. Mindketten megtanultunk lőni, és hogy el is találjuk a célpontot. Az alkirálynak először nem tetszett az ötlet, de amikor átgondolta, belenyugodott. Leia mellé még egy fegyvermestert is kinevezett. Intelligens ember, megérti, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor meg kell tudnunk védeni magunkat.

– De elég lesz-e vajon meggyőzni a hercegnőt? – kérdezte Bria. – Tudom, hogy talpraesett egy lány de még akkor is nagyon fiatal.

– Bail Organa azt fontolgatja, hogy jövőre kinevezi az Alderaan képviselőjének a Birodalmi Szenátusba – mondta Winter. – Ne becsüld alá Leia céltudatosságát és befolyását!

– Nem fogom – ígérte Bria, és rámosolygott Winterre. – Annyira örülök, hogy beszélgettünk. Hála neked, kezdem visszanyerni az elvesztett optimizmusomat.

– Én pedig neked tartozom köszönettel, parancsnok – válaszolta Winter. – Hogy felnyitottad a szemem. A koréliai felkelőknek igazuk van. A Lázadás egyetlen esélye a szövetségben rejlik. Remélem, egy nap még arra is sor kerül...

Ahogy a bajnokságot záró parti kezdett alábbhagyni, Han Lando mellett találta magát. Az ajtó felé intett.

– Gyere, meghívlak egy italra!

Lando fanyarul elmosolyodott.

– Jobb is lesz, ha te fizetsz, öreg cimbora. Az összes pénzem nálad van.

– Fizetek, fizetek – vigyorodott el Han is. – Hé, Lando... nem kell egy kis kölcsön? És nem akarsz jegyet foglalni arra a luxusjáratra, amely holnap indul a Nar Shaddaara?

– Igen... és nem – tétovázott Lando. – Egy ezrest kölcsönkérnék, és meg is adom. De úgy döntöttem, hogy egy ideig még itt maradok a Bespinen. Sokan, akik nem jutottak be a bajnokság döntőjébe, most a helyi kaszinókban próbálják visszahozni a veszteségüket. Remekül elleszek.

Han bólintott, kiszámolt tizenöt darab százas kreditchipet, és Lando kezébe nyomta.

– Mulass jól, haver. Ván elég időd.

– Köszönöm – vigyorgott a barátjára Lando. Közben elérkeztek a bárba.

– Hé... az a végső játszma jócskán megdobta a nyereményemet... tudod mit, nem kell visszaadnod. – A koréliai fizikailag alig állt a lábán, de annyira fel volt dobva, hogy úgysem tudott volna aludni – egyelőre nem. Előbb még ki kell élveznie a győzelmét, és azt, hogy saját hajója lett.

– Én viszont holnap hazamegyek. Nincs értelme itt lődörögni, meg Csubit se akarom megváratni.

Lando végigtekintett a termen, majd felvonta kissé a szemöldökét.

– Pedig legalább két okot látok a lődörgésre.

Han követte a barátja tekintetét, és megakadt a szeme a bár másik kijáratán éppen távozni készülő két nőn. Az egyik magas volt és telt, rövid fekete hajjal, a másik szinte még gyerek, vékony, fehér haja a vállát verdeste. Megrázta a fejét.

– Lando, te nem változol. Az a magas simán gerincre vágna, úgy néz ki, mint egy díjbirkózó. A másiknak meg ott az övén a börtönkulcs kiskorúak megrontásáért.

– Hát, ha ezek nem is, ezer másik bájos hölgy él Felhővárosban. Meg az üzleti lehetőségeket is szeretném egy kicsit kifürkészni. Egészen megtetszett ez a hely – vonta meg a vállát Lando.

Han gonoszul rávigyorgott a barátjára.

– Érezd magad otthon! Részemről alig várom, hogy hazamenjek, és elvihessem a saját hajómat egy körre. – Odaintette a droidpincért. – Mit szeretnél, barátom?

Lando csak a szemét forgatta.

– Nekem egy polaniskoktélt vörösen, neked meg egy jó adag ciánkálit.

Han felkacagott.

– Szóval... hová mész először az új hajóddal? – kérdezte Lando.

– Vagy három éve megígértem Csubinak, hogy elviszem a családjához a Kashyyykra. Most teljesítem az ígéretet – felelte Han. – A Falconnal biztos ki tudom majd cselezni a birodalmi őrjáratokat.

– Mióta nem járt már a Kashyyykon?

– Majdnem ötvenhárom éve – felelte Han. – Ez idő alatt sok minden megtörténhetett. Egy apát, egy kuzint és egy édes vuki nőstényt hagyott annak idején hátra. Legfőbb ideje, hogy végre rájuk nézzen.

– Ötven év – rázta meg a fejét Lando. – Nem hiszem, hogy rám egyetlen asszony is várna ötven évig...

– Tudom – értett egyet Han. – És Csubi nyilván nem is állapodott meg semmiben Mallatobuckkal. Mindenesetre jó, ha felkészül arra, hogy a kislány már rég férjhez ment és van egy kazalnyi unokája.

Lando bólintott, majd amikor megérkeztek az italaik, nekiveselkedett egy pohárköszöntőnek. Han is felemelte az alderaani sörrel teli poharát.

– A Millennium Falconra – kezdte Lando. – A galaxis leggyorsabb ócskavasára. Mostantól te vigyázz rá!

– A Falconra – folytatta Han. – A hajómra. Szálljon sebesen és szabadon, és hagyja le az összes tetves birodalmi bárkát.

Ünnepélyesen koccintottak, és nagyot húztak a sörből.

A Nal Huttán döglesztően meleg nap volt, bár ott majd minden nap döglesztően meleg. Döglesztő, esős, párás és koszos... ez a Nal Hutta. A huttok azonban így szeretik, sőt imádják fogadott szülőbolygójukat. Huttul a Nal Hutta "ragyogó ékszert" jelentett.

Egy bizonyos huttot azonban túlságosan lekötött a holovetítő egysége, és nem ért rá az időjárással foglalkozni. Durgát, aki szülőjének, Aruknak a hat hónappal ezelőtti váratlan halála óta a Besadii klán főnöke volt, jelen pillanatban egyedül az irodája falára vetített óriási holokép érdekelte.

Két hónappal Aruk halála után Durga felbérelte a Birodalom legjobb igazságügyi orvos szakértőit, és rávette őket, hogy utazzanak el a Nal Huttára, és boncolják fel minden részletre kiterjedően a dagadt holttestet. Addig is lefagyasztotta és sztázistartályba helyezte Aruk testét, mivel Durga meg volt győződve arról, hogy az ősét nem természetes vég érte utol.

Amikor a szakértők megérkeztek, jó pár hetet eltöltöttek azzal, hogy a hutt vezér hatalmas testének összes létező szövetéből mintákat vettek, és a legkülönfélébb vizsgálatoknak vetették alá azokat. A korai eredmények semmit nem mutattak, Durga azonban erősködött, hogy folytassák a kutatást – és mivel busásan megfizette őket, így is tettek.

Most Durga a válogatott tudóscsapat vezetőjének áttetsző holoképére meredt éppen. Myk Bidlor világos bőrű, szőke hajú, átlagos termetű férfi volt. Gyűrött ruhája felett fehér köpenyt viselt. Ahogy Durga alakja kibontakozott előtte, enyhén meghajolt a hutt uraság felé.

– Őkegyelmessége. Megvannak a legutóbbi tesztek eredményei a szövetmintákból, amelyeket visszahoztunk a Coruscantra... úgy értem, a Birodalmi Központba.

Durga türelmetlenül intett apró kezével, hogy folytassa, majd Basic nyelven megszólalt:

– Késtek. Két nappal ezelőttre vártam a jelentést. Mire jutottak?

– Elnézését kérem, őkegyelmessége, hogy kicsit csúsztak a vizsgálatok – szabadkozott Bidlor. – Mindenesetre, a mostani tesztek során felfedeztünk valamit, ami biztosan érdekelni fogja. Meglepő, és példátlan dolgot. Fel kellett vennünk a kapcsolatot a wyverali kollégákkal, akik most is dolgoznak az anyag készítési helyének vizsgálatán. A morbiditási faktort nehéz volt kiszámítani, mert nem áll rendelkezésünkre elég minta, de nem adtuk fel, és amikor lefuttattuk a PSA-tesztet a specifikus...

Durga apró kezével rácsapott a mellette álló asztalkára, amely két darabban a szoba sarkában állapodott meg végül.

– Térjen a tárgyra, Bidlor! Az ősömet meggyilkolták vagy sem?

A tudós vett egy nagy lélegzetet.

– Nem állíthatok semmit biztosan, őkegyelmessége. Annyi bizonyos, hogy Aruk nagyúr agyában egy igen ritka anyagot találtunk feldúsulva. Az anyag nem természetes eredetű. Még egyikünk sem találkozott vele. Jelenleg is folynak a vizsgálatok a tulajdonságainak kiderítésére.

Durga anyajegyekkel csúfított arca, ha lehet még rondább lett, ahogy elkomorodott.

– Tudtam – jelentette ki.

– Durga nagyúr – emelte fel a kezét Myk Bidlor –, kérem... engedje meg, hogy befejezzük a teszteket! Folytatjuk a munkát, és jelentkezem, amint találunk valami kézzelfogható eredményt.

Durga lemondóan intett az orvos szakértő felé.

– Rendben van. Azonnal jelentse, ha rájött, hogy mi folyik itt.

– Biztos lehet benne, őkegyelmessége – hajtotta meg a fejét Bidlor.

A hutt főnök elmorzsolt egy káromkodást az orra alatt, és megszakította a kapcsolatot.

Nemcsak Durga volt az egyetlen elégedetlen hutt a Nal Huttán. Jabba Desilijic Tiure, a hatalmas Desilijic klán vezérének jobbkeze egyszerre volt elégedetlen és lehangolt.

Jabba az egész reggelt a nagynénjével, Jiliackal, a Desilijic klán vezetőjével töltötte, és megpróbálta végső formába önteni a Desilijicet ért veszteségeket összegző jelentést. A veszteségeket, amelyeket a birodalmiak okoztak, miközben megpróbálták porig rombolni a Nar Shaddaat, és leigázni a Nal Huttát. A Birodalom végül is alulmaradt, köszönhetően legfóképpen annak, hogy Jabbának és Jiliacnak sikerült megvesztegetni a birodalmi admirálist, de még így is sok időnek kell eltelnie, amíg az üzlet visszatérhet a normális kerékvágásba.

A Nar Shaddaa, vagy más néven a "Csempészek Holdja" hatalmas, a Nal Hutta körül keringő kikötőhold volt. A gúnynevét onnan kapta, hogy a lakóinak java része így vagy úgy de kapcsolatban állt a Nar Shaddaan szüntelenül átáramló csempészáruval. Fűszer- és fegyverkereskedelem, műkincsek és régiségek adásvétele... A Nar Shaddaan minden kapható volt.

– A hajóállományunk negyvennégy százalékkal csökkent – mondta Jabba, miközben viszonylag apró kezével bámulatos ügyességgel nyomkodta egy digitábla gombjait. – Rengeteg hajót, rengeteg pilótát és katonát vesztettünk, amikor Sarn Shild megindította a támadást, legyen átkozott mindörökre. A fűszervásárlóink panaszkodnak, hogy nem tudjuk olyan ütemben szállítani az árut, mint korábban. Még Han Solo is elvesztette a hajóját, pedig ő a legjobb pilótánk.

Jiliac rápillantott az unokatestvérére.

– A támadás óta is a mi hajóinkkal repül.

– Tudom, de a hajóink java része régebbi típusú. Lassabb. A mi szakmánkban pedig az idő pénz. – Jabba elvégzett még néhány számítást, majd kedvetlenül felnyögött.

– Nénikém, az idei nyereségünk a legkisebb lesz az elmúlt tíz évhez képest.

Jiliac válaszképpen elbődült. Jabba felnézett, és látta, hogy a rokona már megint eszik, ezúttal valami tartósított trutymót, amelyet gondosan mocsári csigák hátára kent rá, mielőtt beletömte volna a gigászi szájába. Amióta tavaly terhes lett, Jiliac átesett az egyik szokásos növekedési csúcson, ez egyébként egy felnőtt hutt életében többször is bekövetkezett.

Egy év leforgása alatt Jiliac teste nagyjából harmadával lett nagyobb a terhesség előtti méretéhez képest.

– Én a helyedben vigyáznék! – figyelmeztette Jabba. – Azok a csigák a múltkor is milyen gyomorrontást okoztak. Emlékszel?

Jiliac ismét elbődült.

– Igazad van. Vissza kéne fognom magam... de a bébinek sok táplálékra van szüksége.

Jabba felsóhajtott. Jiliac kicsinye még idejének legnagyobb részét a mamája erszényében töltötte. A hutt bébiket egyéves korukig az anyjuk táplálta.

– Üzenet jött Ephant Montól – szólalt meg Jabba, amikor látta, hogy a kommunikátorán villog az új üzenetre figyelmeztető lámpácska. A hutt lord gyorsan végigszaladt a levélen.

– Azt mondja, vissza kellene térnem a Tatuinra. Biztos vagyok benne, hogy a képességei szerint legjobban igyekszik irányítani az ottani ügyeket, Valarian úrnő azonban úgy látszik, kihasználja a hosszas távollétemet, mert behatolt a felségterületemre.

Jiliac az unokaöccsére emelte duzzadt szemét.

– Ha menned kell, hát menned kell. De ne maradj sokáig. Szükségem lesz rád tíz nap múlva a Magból érkezett Desilijic küldöttekkel tartott megbeszélésen.

– De, nénikém, jobb lenne, ha magad intéznéd. Így is alig tartod a kapcsolatot ezekkel a küldöttekkel – ellenkezett Jabba.

Jiliac halkan böffentett, majd hatalmasat ásított.

– Ó, igen. Én is úgy tervezem, hogy ott leszek, de a bébi minden energiámat felemészti... azt akarom, hogy te intézd a dolgokat, amíg nekem pihennem kell.

Jabba már nyitotta volna a száját, de aztán meggondolta magát. Mi értelme lenne tiltakozni? Jiliacot már közel sem érdeklik annyira a Desilijic ügyei, mint mielőtt anya nem lett. Biztos valami hormonális változás...

Már hónapok óta azon dolgozott, hogy ellensúlyozza a károkat, amit a Desilijic kajidic a Nar Shaddaa-i csatában szenvedett. Belefáradt már, hogy az egész klán irányítása az ő vállán nyugodott – átvitt értelemben persze, hiszen a huttoknak nem volt válluk.

– Van itt még valami érdekes a számodra, nénikém – mondta Jabba egy másik üzenetet tanulmányozva. – A jachtod helyreállítása befejeződött. A Dragon Pearl ismét tökéletesen működőképes.

Régebben Jiliac első kérdése az lett volna: "Mennyi volt?", most azonban nem szólt semmit. Immár nem a végösszeg volt a legfontosabb tényező az életében...

Jiliac jachtját néhány Nar Shaddaa-i védő vette "kölcsön", az ütközet alatt azonban komoly károkat szenvedett. Jabba és a nagynénje sokáig azt hitte, hogy a hajó végérvényesen elveszett, aztán egy hutt csempész kiszúrta a "Csempészek Holdja" körül keringő elhagyott roncsok között sodródó hajót.

Jabba egyből javítódokkba rendelte a hajót, és egy kisebb vagyont költött kenőpénzekre, mégsem sikerült kiderítenie, hogy melyik csempészcsoport rabolta el a hajót, és használta fel a csatában.

Régebben, merengett szomorúan Jabba, semmi sem érdekelte volna jobban a nagynénjét, mint féltett hajójának a hogyléte. A Dragon Pearl valójában azonban azért sérült meg, mert Jiliac elfelejtette még a csata előtt biztonságba helyezni a Nal Huttán.

– Az anyaság ára – mondogatta akkor Jiliac.

Nos, az "anyaság ára" jóval több mint ötvenezer kreditjébe került a Desilijicnek. Mindez azért, mert Jiliac figyelmetlen volt.

Jabba felsóhajtott, és oda sem figyelve kivett egy kis férget a nagynénje csemegéstáljából. Horkantást hallott, majd egy mély orrhangú szuszogást, és odafordulva látta, hogy Jiliac puffadt szeme lecsukódott, és a nagynénje félig nyitott szájjal horkolni kezdett.

Jabba ismét felsóhajtott, és visszatért a munkájához...

Ugyanazon az éjjelen Durga, a hutt éppen az esti lakomáját fogyasztotta az unokatestvérével, Zierrel. Durga nem kedvelte Ziert, és tudta, hogy a másik hutt lord a fő riválisa a Besadii vezetésében. Mindenesetre egyelőre eltűrte, mert Zier arra kínosan ügyelt, hogy nyíltan ne szálljon szembe Durgával. Jól az agyába véste Aruk egykori tanácsát: "a barátaidat tartsd közel magadhoz... az ellenségeidet még közelebb". Ennélfogva Durga nem hivatalosan megtette Ziert a helytartójának, ami azzal járt, hogy neki kellett felügyelnie a Besadii klán kiterjedt Nal Hutta-i befektetéseit.

Durga ennek ellenére nagyon rövid pórázon tartotta Ziert, és egyáltalán nem bízott meg benne. A két hutt uraság evés közben kész szópárbajt vívott, és úgy néztek egymásra, mint két prédára leső ragadozó.

Durga éppen egy különösen ízes falatot tett a szájába, amikor megjelent a segédje, Osman, egy alázatos, fakó bőrű chevin.

– Gazdám, üzenete érkezett. Perceken belül fontos holokonferenciára várják a Coruscantról. Kapcsoljam be ide?

Durga futólag Zierre pillantott.

– Ne. Az irodámban leszek.

A segédjét követve elkúszott az irodájáig. Az "üzenet" lámpa éppen ekkor kezdett villogni. Lehet, hogy Myk Bidlor az, és hírei vannak az Aruk agyában talált anyaggal kapcsolatban, töprengett a hutt. A korábbi beszámolója alapján az volt a benyomása, hogy még hosszabb ideig, talán hónapokig is el fog tartani, amíg készen lesznek a vizsgálatokkal.

Kiküldte a szobából a hajlongó, emberszerű chevint, aktiválta az ajtó biztonsági zárrendszerét, beállította a kódolt, árnyékolt átviteli csatorna frekvenciáját, és fogadta a holohívást.

Egyszeriben egy szőke nő állt előtte majdnem életnagyságban. Durga nem igazán volt tisztában az emberi szépségideállal, de azt látta, hogy a nő fiatal és életerős.

– Lord Durga – szólalt meg. – A nevem Guri, Xizor herceg titkára vagyok. A herceg személyesen óhajt beszélni önnel.

Ó, ne! Ha Durga ember lett volna, most valószínűleg elöntötte volna a veríték. A huttok azonban nem izzadtak, noha a bőrük kiválasztott magából egy olajos szekrétumot, amely állandóan nedvesen és kellően síkosán tartotta a bőrüket.

Aruk, a hutt azonban nem ostobának nevelte az utódját, hiszen Durga semmi jelét nem mutatta a nyugtalanságának. Ehelyett félrehajtotta a fejét, ami a huttoknál az emberi főhajtás legközelebbi megfelelője volt.

– A herceg figyelme megtisztelő számomra.

Guri alakja az adásmező szélére csúszott, és szinte rögtön a helyébe lépett a magas, tekintélyt parancsoló megjelenésű falleen herceg, Xizor, aki a Fekete Nap néven ismert hatalmas bűnöző birodalom vezetője volt.

Xizor népe, a falleen egy hüllőszerű fajból fejlődött ki, habár a herceg maga meglepően emberszabásúnak tűnt. A bőre különös zöldes árnyalatot vett fel, a szemei laposak, kifejezéstelenek voltak. Karcsú, izmos teste alapján bárki azt hihette volna, hogy a harmincas éveiben jár, de Durga tudta, hogy közelebb jár a százhoz. Xizor koponyája egy a feje búbján lévő és a válláig érő hajtincset leszámítva teljesen kopasz volt. Egyrészes, pilótauniformishoz hasonlító ruhája felett drága felöltőt viselt.

Mikor Durga ránézett Xizorra, a Fekete Nap vezére köszönésképpen enyhén meghajtotta a fejét.

– Üdvözletem, Lord Durga. Jó néhány hónapja is megvan már annak, hogy hallottam felőled, így jónak láttam személyesen érdeklődni a hogyléted felől. A Besadii hogy vészelte át szeretett szülőd váratlan halálát?

– Fenség, a Besadii jól van – felelte Durga. – Biztosíthatom, hogy a segítségét igen nagyra értékeltük.

Amikor Durga először került a Besadii élére, a klánon belül olyan sok riválisa támadt – legfőként a fiatal hutt testét születésétől fogva elcsúfító anyajegyek miatt, amit a hutt néphagyomány a legrosszabb ómenként tartott számon –, hogy Xizor herceg segítségét kellett kérnie. Három héten belül a véleményének legnyíltabban hangot adó négy ellenlábasa tisztázatlan körülmények között meghalt. Attól kezdve az ellenállás sokkal kisebb méreteket öltött...

Durga megfizette ugyan Xizort, de a herceg nagyon keveset kért a szolgálataiért, sokkal kevesebbet, mint amire a fiatal hutt számított. Aruk utódja ebből rögtön sejtette, hogy nem most hallott utoljára a Fekete Napról.

– Szíves örömest álltam a rendelkezésedre, Lord Durga – mondta Xizor, és őszintesége jeleként széttárta karjait. Durgának nem esett nehezére elhinni, hogy a herceg tényleg őszinte volt. A besadii vezér régóta tudta, hogy a Fekete Nap mindent megtenne azért, hogy befészkelhesse magát a hutt felségterületekre.

– És meg kell mondanom, a leghőbb vágyam, hogy a jövőben ismét együtt dolgozhassunk.

– Inkább a távolabbi jövőben, fenség – felelte Durga. – Jelen pillanatban minden energiámat leköti a klán vezetése, így a Nal Huttán kívüli dolgokra szinte semmi időm nem marad.

– Ó, gondolom azért a Besadii ylesiai érdekeltségeire bizonyosan jut időd – folytatta Xizor, mintha csupán hangosan gondolkodna. – Ilyen eredeti vállalkozás, ilyen hatékony és az egészet viszonylag rövid idő alatt hoztátok létre. Igazán lenyűgöz.

Durga érezte, ahogy a gyomra összeszorul a vacsorája körül. Ezt akarja hát Xizor, gondolta. Az Ylesiát. Részesedést akar az ylesiai haszonból.

– Természetesen, fenség – mondta Durga. – Ylesia kulcseleme a Besadii üzleti érdekeltségeinek. Az ylesiai vállalkozással kapcsolatos teendőket kitüntetett figyelemmel intézem.

– Ez egyáltalán nem lep meg, Lord Durga – válaszolta a falleen herceg. – Minimum erre számítottam. A néped hasonlít az enyémhez annyiban, hogy mindketten nagyon odafigyelünk az üzleti ügyeink hatékony irányítására. Xfolójában sokkal jobban, mint egyes, magukat üzleti lángelmének kikiáltó fajok... mint például az emberek. Az ő ügyleteiket az érzelmeik befolyásolják, ahelyett hogy racionálisak és megfontoltak maradnának.

– Kétségtelen, fenség. Tökéletesen igaza van – felelte Durga.

– Mindazonáltal, mindkét népnél nagyon erősek a családi kötelékek – folytatta Xizor egy pillanatnyi szünet után.

Most meg hová a fészkes feneketlen fenébe akar kilyukadni?, morgott magában Durga. Fogalma sem volt róla, ez pedig módfelett idegesítette.

– Igen, így igaz, fenség – sietett mindenesetre egyetérteni.

– A forrásaim szerint, Lord Durga, némi segítségre lenne szükséged, hogy kideríthesd a néhai Aruk halálának igazi okát – mondta Xizor. – Úgy tűnik... valami szokatlanra bukkantak.

Hogyan szerzett ilyen hamar tudomást az orvos szakértői jelentésről? Durga magában megvonta a vállát. A Fekete Nappal áll szemben, az egész galaxis legkiterjedtebb bűnszövetkezetével. Lehetséges, hogy még a Birodalomnak sincs náluk jobb kémhálózata.

– Az embereim végeznek bizonyos vizsgálatokat – ismerte be színtelen hangon. – Tudatni fogom magával, fenség, ha szükségem lenne bármiféle támogatásra ez ügyben. Az azonban lekötelez, hogy segíteni próbál a klánomat ért haláleset tisztázásában.

Xizor tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

– A család érdeke szent, Lord Durga. Az adósságokat le kell róni, és ha szükséges, a bosszú nem maradhat el. Biztos vagyok benne, hogy a forrásaim számottevő segítséget jelentenek majd neked. – Egyenesen Durga szemébe nézett. – Lord Durga, hadd legyek őszinte. A Fekete Nap érdekei a Külső Peremvilágokon nem érvényesülnek úgy, ahogyan azt szeretném. Azon az állásponton vagyok, hogy szövetségre kellene lépnünk ennek a régiónak a természetes uraival – a huttokkal. Továbbá számomra az is teljesen világos, hogy te, Lord Durga vagy a Nal Hutta feltörekvő csillaga.

Durga nem érezte magát se megtisztelve, se biztonságban Xizor hízelgésétől. Ehelyett felötlött benne egy korábbi beszélgetés Arukkal. Xizor herceg az elmúlt két évtized alatt az ősét is megkereste néhányszor, és tett hasonló ajánlatokat. Aruk minden alkalommal, amilyen finoman csak lehetett, visszautasította. A Besadii vezetője okosabb volt annál, hogy magára haragítsa Xizort, de nem akart a íalleen herceg egyik helytartója, vagy ahogy Xizor hívta őket, "Vigo" lenni.

– A Fekete Nap ereje csábító, gyermekem – mondogatta annak idején Aruk. – De óvakodj tőle, mert amíg Xizor herceg életben van, nincs megállás! Bizonyos értelemben még a Császárnak is könnyebb lenne nemet mondani. Adj a Fekete Napnak egy kisbolygót, és hamarosan az egész rendszer az övé. Ne felejtsd el ezt, Durga!

Nem felejtem el, gondolta a hutt, és egyenesen ránézett a holoalakra.

– Gondolkodni fogok a szavain, fenség – mondta. – Jelen pillanatban azonban a hutt szokások megkövetelik, hogy szent – és egyedüli – célomként csak a nyomozás folytatásával és az esetleges bosszúval foglalkozzam.

Xizor ismét meghajtotta a fejét.

– Megértelek, Lord Durga. Várni fogok, és gondolom, amikor időt tudsz majd szakítani az ajánlatom megfontolására, rögtön megkeresel.

– Természetesen, fenség – felelte Durga. – Megtisztel az érdeklődése, és kitüntetésnek veszem a barátságát.

Xizor most először megengedett magának egy halvány mosolyt, aztán előrenyúlt, és megszakította a kapcsolatot.

Abban a pillanatban, ahogy a herceg holoképe eltűnt, Durga összeroskadt. Megviselte a herceggel folytatott viaskodás, ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy egész jól tartotta magát.

Az Ylesia! Az Ylesiából szeretne részesedést, gondolta. Szeretni persze sok mindent lehet, kapni az már egy egészen más dolog.

Ha Xizor tudná, hogy nemrég nyitottam meg egy újabb kolóniát az Ylesián, és máris felderítőcsapatot küldtem a Nyrvonára, hogy keressenek alkalmas pontot egy új zarándoktelep számára, kétszer ilyen mohó lenne, gondolta. Még szerencse, hogy nem verte nagydobra a Besadii jövőbeli terjeszkedését.

Durga elméjében élénken élt egy egész sor Ylesiának a képe; bolygóké, ahol a nyers fűszert elégedett, hithű zarándokok tiszta nyereséggé dolgozzák fel. Talán még a Mag piacára is betörhetnénk, tűnődött. Palpatine nem állítana meg, hiszen értékeli a rabszolgákat, akikkel ellátom az alattvalóit...

A hutt lord elmosolyodott, és korgó gyomrára tekintettel visszakúszott a félbehagyott vacsorájához.

Eközben messze, a Birodalmi Központban Xizor herceg elfordult a holoprojektortól.

– Ez a hutt nemcsak ravasz, de még a nyelvét is felvágták – szólt oda az emberi hasonmás bérgyilkos droidjához, Gurihoz. – Durga több vizet fog zavarni, mint gondoltam.

Az EHD, akit egy felülmúlhatatlan szépségű nő képére mintáztak, egyik kezével tett egy apró mozdulatot. A mozdulat jelentése – és a benne hordozott fenyegetés – félreérthetetlen volt.

– Miért nem távolíthatom akkor el, hercegem? Könnyű falat lenne...

– Tudom, hogy neked, Guri, még egy hutt vastag irhája sem jelentene akadályt – mondta a herceg. – De sokkal kevésbé hatékony és hasznos megölni egy potenciális ellenséget, ha hűséges alattvalót is faraghatunk belőle.

– Hercegem, a jelentések szerint a fiatal besadii lordnak az uralma a klán és a kajidic felett még elég ingatag – felelte Guri. – Lehet, hogy Jabba, a hutt megfelelőbb jelölt lenne.

– Jabbát már használtam a múltban – rázta meg a fejét Xizor – Információkat vettem tőle – amiket persze jórészt már ismertem, és tettem neki néhány szívességet. Szeretném, ha ő továbbra is a lekötelezettem maradna, így amikor eljön az ideje, hogy törlesztheti az adósságát, nagyobb... lelkesedéssel teszi majd. Jabba tiszteletben tartja a Fekete Napot. És fél is tőle, noha ezt sosem ismerné el.

Guri bólintott. A galaxis szinte minden élőlénye, akinek volt egy csöppnyi esze – és tudomása a Fekete Napról, ami a legtöbbjüknek nem adatott meg – rettegett a Fekete Naptól.

– Jabba ráadásul túl... független, túlságosan a saját feje után megy – folytatta Xizor elgondolkodva. – Másrészt Durga is van annyira intelligens, és Jabbától eltérően, ő még elég fiatal ahhoz, hogy könnyedén... átformáljam... a saját tetszésem szerint. A Fekete Nap jól járna vele. A huttok könyörtelenek és korruptak. Egyszóval, ideális eszközök.

– Értem, hercegem – felelte nyugodtan a "nő". Guri mindig nyugodt volt. Végtére is mesterséges teremtmény volt, még akkor is, ha annyival az emberek tudatában élő esetlen, csörömpölő droidok felett állt, amennyivel Xizor herceg állt a csúszómászó lények felett, akikkel valamilyen távoli fejlődéstani rokonságban állt.

Xizor odasétált a kedvenc szenzoszékéhez, belehuppant, és kéjesen nyújtózott egyet. A szék formája szinte azonnal követte minden mozdulatát. Egyik éles körmű ujjával megvakargatta az állát, a karom épp hogy csak fel nem sértette a zöld bőrét.

– A Fekete Napnak meg kell vetnie a lábát a hutt territóriumban, és ehhez Durga a legmegfelelőbb személy. És... a Besadii irányítja az Ylesiát, az a vállalkozás pedig, noha kaliberében messze elmarad a Fekete Nap beruházásaitól, felkeltette az érdeklődésemet. Lord Aruk módfelett ravasz öreg hutt volt. Ő sosem dolgozott volna nekem... de lehet, hogy a fia másként vélekedik.

– Mi a terved, hercegem? – kérdezte Guri.

– Elég időt hagyok Durgának ahhoz, hogy felismerje, mekkora szüksége van a Fekete Napra – válaszolta Xizor – Guri, tartsd szemmel a vizsgálatot, amit Durga folytat az apja halálának ügyében! Azt akarom, hogy az embereink mindig hamarabb szerezzenek tudomást az orvos szakértők jelentéseiről, mint Durga. Meg akarom tudni, hogy miben halt meg Aruk, mielőtt a Besadii tudná meg.

– Ahogy óhajtod, hercegem – bólintott a droid.

– Ha pedig Durga szakértőinek az eredménye elvezetne Aruk gyilkosaihoz – valószínűleg Jiliachoz és Jabbához –, akkor a lehető legdiszkrétebben tüntesd el a nyomokat! Nem akarom, hogy Durga rájöjjön, hogy szándékosan akadályozzuk az apja gyilkosának a felderítésében... világos?

– Igen, hercegem. Minden óhajod szerint lesz.

– Jó – somolygott Xizor elégedetten. – Durga hadd játssza csak a detektívesdit, hónapokig, akár egy évig is, ha úgy tetszik! Hadd kergesse csak a saját nyálas farkát! Majd ha már eléggé csalódott lesz, kapva kap az alkalmon, hogy megossza a zsákmányát – és az ylesiai haszon jó részét – a Fekete Nappal.

Han Solo a korai reggeli órákban érkezett vissza Nar Shaddaara szegényes lakásába. A ház többi lakója még javában aludt. Már nem sokáig, gondolta kajánul.

– Hé, mindenki! – kiáltotta el magát a koréliai. – Csubi! Jarik! Ébredjetek! Győztem! Ezt kapjátok ki! – Üvöltözve végigrohant a kéglin, és egy akkora köteg kreditchipet lóbált a kezében, amellyel egy banthát is agyon lehetett volna ütni.

Han és Csubi a koréliai egyik barátjával, Jarikkal és egy ősi, Zizi nevezetű droiddal osztották meg düledező lakásukat. Zizit Han nemrég nyerte el egy barátságos szabakkpartin Makó Spince-től. Miután Han néhány hónapot eltöltött Zizi társaságában, egyre biztosabb lett abban, hogy Makó, a hétpróbás hamiskártyás direkt úgy cinkelte meg a paklit, hogy mindenképpen Han nyerjen.

A házvezetődroid egy fecsegő, folyton lábatlankodó és a tetejébe rendmániás fráternek bizonyult. Han a végére már annyira kiborult az állandó segíteni akarásától, hogy nemegyszer legszívesebben kivágta volna pléhkasztnistul a szemétbe, de aztán végül sosem vitte rá a lélek. Végül, megelégelve a dolgot, utasította Zizit, hogy "hagyjon mindent úgy a lakásban, ahogy van".

Jarik "Solo" a Nar Shaddaa utcáin nőtt fel. Körülbelül egy éve kereste meg Hant azzal, hogy távoli rokona. Nyilván megirigyelte a koréliait, aki ekkorra már elismerten az egyik legjobb pilótának számított a környéken. Jarik vagány jóképű srác volt, és egy kicsit a saját tinédzserkorára emlékeztette Hant. A koréliai megvizsgáltatta Jarik állítását, és kiderült, hogy a fiúnak kábé annyi joga van a Solo név használatához, mint Csubakkának. Mire azonban rájött a hazugságra, egészen megkedvelte a fiút, éppen ezért megengedte neki, hogy velük maradjon, sőt néha még repülni is elvitte. Ezen utak során a srác szép lassan beletanult az éleslövészetbe.

Jarik, félelmei ellenére a Nar Shaddaa-i csatában ékesen bizonyította képességeit azzal, hogy számos TIE-vadászt leszedett, és segített Hannak, Landónak és Salla Zendnek megfordítani a csata menetét. Han talán ezért is nem mondta el sosem a valóságot a fiúnak. Jariknak fontos volt, hogy tartozzon valakihez, még ha nem is vér szerint. Han azt is megengedte, hogy a fiú "kölcsönvegye" a Solo családnevet.

Most, miközben a lakásban szaladgált fel-alá, a barátai álomittas szemekkel lassan köré gyűltek.

– Hahó, ébresztő – süvöltött fel Han. – Srácok, győztem! És elnyertem Landótól a Falcont

Az újság hallatán Csubakka elbődült, Jarik tapsolni kezdett, a jó öreg Zizi pedig olyan izgatott lett, hogy egy rövidzárlat miatt újra kellett indítani. Némi hátlapogatás és a gratulációk fogadása után Han, Csubi és Jarik társaságában rögtön el is indult Lando egyik tartalék hajódokkja felé. Han úgy szorította a kezében Lando váltóját, mintha az élete múlna rajta.

Miután a tulajdonjogváltás formalitásait elintézték, Han hosszú percekig csak állt, és nézte a Millennium Falcont..

– Az enyém... – mondta, és ha nincsenek a fülei, a mosolya talán körbeszaladt volna a fején.

A koréliai gondolatai ekkor már a Falcon helyrepofozása körül jártak. Annyi mindent át kell majd alakítania, de utána ez lesz az álmai hajója. Ráadásul, hála a bajnokságnak, még a pénze is megvan hozzá!

Először is, ráveszi Shugot és Sallát, hogy segítsenek neki leszerelni a katonai páncélzatot egy gazdátlan birodalmi csapatszállítóról, a Liquidatorról, amely a Nar Shaddaa-i csatában vált harcképtelenné. A kibelezett hajótest még mindig ott keringett a hold körül a többi roncs között. Az erős páncélzat életbevágó. Nem szerette volna, ha a Falconnal is megtörténik az, ami a Bríával megtörtént.

Azután szüksége lesz egy has alatti lézerre, amelyet majd a hajó belsejéből lehet kiengedni. A csempészet ritkán veszélytelen vállalkozás, néha bizony igencsak fel kell venni a nyúlcipőt. A lézertűzzel fedezett nyúlcipő pedig szinte félsiker...

Igen, és a Falcon hiperűrhajtómű-rendszerét is fel fogja tuningolni, továbbá szerel egy könnyű lézerüteget az orr alá. No meg az elmaradhatatlan rakéták. És a két négyes lézerágyút is át lehetne úgy alakítani, hogy a két üteg egymás felett legyen, ne pedig egy a tetőn, egy meg a hajó jobb oldalán. Talán egy erősebb pajzsrendszert is beszerel.

Csak állt ott a barátai mellett, méregette a hajót, és azon álmodozott, hogy mit is kezdhetne ezzel a szépséggel. Az YT-1300-asból legendás hajót fog varázsolni. A tökéletes csempészhajót.

– Titkos rekeszek – motyogta.

– Tessék? – fordult oda hozzá Jarik. – Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy titkos rekeszeket fogok beépíteni a padlólemezek alá, kölyök – karolta át Han a fiút. Rávigyorgott Csubakkára.

– Remélem, sejted, ki fog segíteni nekem?

– Nagyszerű! És mi lesz az első fuvarod? – kérdezte fogpasztamosolyával Jarik.

Han egy pillanatra eltöprengett.

– Az első utunk a Kashyyykra lesz. Csubi, mit szólnál, ha egy rakomány nyílvetőbe való robbanóvesszőt pakolnánk fel?

Csubakka egyetértése jeléül mély torokhangján rámordult. Han még sosem látta ennyire izgatottnak a vukit, mint most, hogy megtudta, hogy ellátogatnak a szülőbolygójára.

Két nappal később, miután a frissen elkészült titkos rekeszeket dugig feltöltötték csempészáruval, Han Solo kivezette a Millennium Falcont. Shug Ninx javítóműhelyéből, és a hajó gyorsulását próbálgatva egyenesen az ég felé tört. A másodpilóta székét Csubi foglalta el, Jarikot pedig lövészként vitték magukkal. Han reménykedett, hogy el tudja majd kerülni a birodalmi őrjáratokat, egy esetleges tűzharcra azonban jó előre felkészül.

A Kashyyyk birodalmi "fennhatósági" (azaz rabszolga) bolygó volt. A lakosságot sikerült ugyan kibékíteniük, a nagyobb vuki városokba és településekre a rohamosztagosok azért még így sem nagyon merészkedtek be, vagy ha mégis, akkor csak nagy csapatokban és állig felfegyverkezve. A vukik híresek voltak hirtelen természetükről és kiszámíthatatlan cselekedeteikről.

Han sikeresen elkerülte a birodalmi őrjáratokat és kívül maradt a szenzorbóják hatókörén, miközben a hatalmas wroshyrfákból álló erdőségek borította, zöldellő Kashyyyk bolygó felé közeledett. Négy fő kontinensét óceáncsíkok választották el egymástól, a szárazföldek mentén milliónyi apró sziget törte meg a vízfelület azúrkék egyhangúságát. Néhány sivatagos terület alakult ki csupán a bolygón, főleg az egyenlítő menti hegyvonulatok esőtől védett völgyeiben.

Amikor vételtávolságon belülre értek, Csubakka ült a fedélzeti kommunikátor elé, beütött egy frekvenciakódot, aztán elkezdett morogni, bömbölni, csaholni és vonyítani, ami egy avatatlan emberi fülnek teljesen normális vuki beszédnek tűnt volna, de nem az volt.

Han, amikor rájött, hogy az ismerős hangzású szavak ellenére tulajdonképpen egy kukkot sem ért a barátja beszédéből, elkomorodott. Aztán Csubi befejezte a mondandóját, és egy hang kezdett nyilvánvalóan iránykoordinátákat diktálni neki.

A koréliai, aki árgus szemekkel figyelte az érzékelők kijelzőjét, most gyorsan változtatott valamit az irányukon, mert a műszerei jelezték, hogy a bolygó pereménél egy birodalmi hajó emelkedett a levegőbe.

– Jarik, nyisd ki jól a szemed! – mondta a hajó belső interkomjába. – Nem hiszem, hogy kiszúrtak volna, de azért álljunk készen.

Néhány feszült másodperccel később Han letörölte az izzadságot a homlokáról, amikor bebizonyosodott, hogy a birodalmi jármű róluk tudomást sem véve távolodott a saját pályáján.

Amikor Han visszafordult Csubihoz, a vuki darálni kezdte az előbb kapott utasításokat és koordinátákat. Hannak alacsonyan kellett repülnie, pontosabban egy szintben a legmagasabb wrosliyrfák koronájával, és készen állnia azonnali irányváltoztatásokra, ha a vuki úgy rendelkezik.

– Oké, zsoké – mondta a koréliai. – Ez a te világod, te vagy a főnök. De mi volt az a nyelv, amelyen karattyoltál? Valami titkos vuki kód?

Csubakka felkuncogott, és elmagyarázta emberbarátjának, hogy a birodalmiak olyan ostobák, hogy a legtöbbjük nem tud különbséget tenni a vukik között, pedig jó pár hasonló, de azért elkülöníthető vuki alfaj létezik. Han azt már megtanulta, hogy Csubi a rvukokhoz tartozott, és fajának megfelelően bama és vörös szőrzete volt. Azt is tudta, hogy azt a vuki nyelvet, amelyet mostanra remekül megértett, de beszélni képtelen volt, shyriivuknak hívják, és nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy a "fák népének nyelve".

Csubi folytatta a magyarázatot, hogy az imént hallott nyelvjárás a xaczik, a Wartaki-szigeten és a körülötte fekvő szigetvilágban honos vukik törzsi nyelve. Ritkán használták, mivel a shyriivuk volt a közös, a kereskedelemben elfogadott nyelv. Ezért amikor a Birodalom megszállta a Kashyyykot, a vuki földalatti mozgalmak a xaczikot tették meg a titkos nyelvüknek. Olyankor használták, amikor utasításokat vagy kényes információkat szerettek volna továbbítani anélkül, hogy a Birodalom arról tudomást szerzett volna.

– Rendben, csak mondd, merre repüljek, és én elviszlek az ellenálló haverjaidhoz – bólintott Han.

Alacsonyan, éppen csak a fák koronája felett elhúzva – néha a zegzugos wroshyrágak között átsuhanva – Han pontosan követte a Csubitól kapott irány- és sebességadatokat. A vuki szinte minden percben értekezett titokzatos partnerével.

Végül, amikor már majdnem elérték Csubi szülővárosát, Rvukrrorrót – egy a wroshyrfák zegzugos ágaiból készült platformokon nyugvó kilométerszéles várost – a vuki egy meredek fordulóba, majd egy harminc másodperces zuhanásba vitette bele a hajót a fák ágai között. Hannak a torkában dobogott a szíve, miközben a Falcon sólyomként bukott alá a zöld lombok közé, a vuki koordinátái azonban megállták a helyüket.

Még ha a kabinból úgy is látszott, hogy az ágak bármelyik pillanatban pozdorjává zúzhatják a hajót, nem ütköztek neki semminek. Csubi egy utasítást vakkantott, Han ordítva nyugtázta.

– Keményen balra... most!

Éles balfordulóba döntötte a Falcont, és az orruk előtt meglátott valamit, amiről az első pillanatban azt gondolta, hogy egy hatalmas barlang, egy gigászi fekete lyuk, amely elnyelni készül őket.

Ahogy azonban egyre közeledtek felé rájött, hogy egy óriási ledőlt wroshyrfatörzs az. Véletlenül vagy szándékosan tört-e le a fa oldaláról, nem tudhatta, mindenesetre valaki kivájta a belsejét, és egy kisebbfajta birodalmi dokk méretű üreget alakított ki benne.

– Azt akarod, hogy repüljek bele? – hitetlenkedett Han. – Mi van, ha túl kicsi?

Csubakka válaszbömbölésében megnyugtatta Hant, hogy természetesen nem lesz kicsi.

Han az üreg szájánál maximális fokozatra kapcsolta a fékező- rakétákat. Keresztülzúgtak a nyíláson, és egyszeriben körülvette őket a koromfekete sötétség. Egyedül a Falcon infraérzékelőire és a leszállólámpák fényére támaszkodhattak.

Han lefékezte a hajót, és kieresztette az antigravitációs leszállótalpakat.

Abban a pillanatban, ahogy földet értek, Jarik jelent meg a pilótafülke ajtajában. A fiúnak a szó szoros értelmében égnek állt a haja.

– Han, őrültebb vagy mint gondoltam! Ez a landolás...

– Pofa be, kölyök! – vágott közbe Han. Csubi kitartóan morgott, hogy azonnal kapcsoljon le minden áramot a Falconon, kivéve a kinti zsilipeket működtető akkut, és most rögtön tegye meg!

– Jól van, jól van – motyogta Han, és megtette, amire a szőrös barátja kérte. – Csak higgadj le... – Gyorsan lekapcsolta az összes energiaforrást. A hajó belsejét a vészlámpák sejtelmes, vörös derengése öntötte el. – És most nem akarnád elmondani, hogy mi folyik itt? – fordult oda a vukihoz. – Repülj erre, fordulj arra, itt szállj le, kapcsold le az energiát... még szerencse, hogy könnyű természetem van, és a hadseregben megtanítottak engedelmeskedni. Szóval mi az ábra?

Csubakka csak annyit mondott a férfiaknak, hogy kövessék. A vuki láthatóan majd kibújt a bőréből izgalmában. Örömében elbődült. Végre a szülőbolygója levegőjét szívhatja.

Odakint valami nekicsapódott a Falcon vadonatúj páncélzatának.

– Hé! – kiáltotta Han, majd talpa ugrott, és eltolta a szőrös óriást az útból. – Vigyázzatok! Ez az én hajóm!

Megnyomta a "zsilip ki" gombot, leszáguldott a rámpán, és tátva maradt a szája. Amikor berepült a fatörzsbe, azt hitte, alig fog elférni. Most látta csak, hogy az üreg olyan hatalmas, hogy még visszhangzik is.

A "bejáratnál" egy hidraulikus emelő nehézkesen éppen egy hatalmas álcahálót húzott a nyílás elé, néhány vuki pedig a Falcont kezdte el befedni álcatakarókkal.

Csubakka megjelent a háta mögött, és halkan felvonyított, amiért nem figyelmeztette korábban a barátját, hogy mibe is fognak csöppenni.

– Hadd találjam ki! – vette szemügyre Han a "hálókat". – Ezek az izék zavarószemeket tartalmaznak, esetleg kamu frekvencián sugároznak, hogy a birodalmi pajtások ne tudjanak lenyomozni.

Csubi megerősítette Han tippjét. A helyi vuki közösség használta ezt a leszállóhelyet a csempészáru fogadására, és nem szerették volna elveszíteni.

– Azannya – motyogta Jarik. A fiú éppen az "üreget" tanulmányozta tátott szájjal, amikor felgyúltak a fények. Az "üreg" belsejében egy jól felszerelt, tökéletesen használható hangár és javítóműhely volt kialakítva.

– Ez már döfi!

Han még mindig nem tudta elhinni, hogy egy fa belsejében áll. Nem, nem egy fa, csak egy faág belsejében. Ha a wroshyrfának csak egy ága ekkora, akkor a fatörzs méreteire jobb nem is rágondolni.

– El kell ismerni, Csubi, nektek aztán van bőr a képeteken – ráncolta össze a homlokát.

Miután gondosan lezárták a Falcont, Han és Jarik követte Csubit az "üreg" elejéhez, ahol már egy seregnyi vuki várt rájuk. Han alig tudta követni a társalgást, mert túl sokan beszéltek túl gyorsan, ráadásul egyszerre. Csubakkát bömbölve körbevették a társai, megölelgették, megtapogatták, megrázogatták, egyszóval kifejezték az örömüket.

Amikor aztán Hant úgy mutatta be Csubi, mint az ő "fogadott testvérét", akinek az életével tartozott, amiért kimentette a rabszolgasorsból, a koréliai már attól tartott, hogy őt is hasonló módon megrázogatják, megtapogatják, és így tovább – amit nem biztos, hogy túlélt volna –, de Csubakka szerencsére közbelépett, és biztosította társait, hogy erre ez esetben nincs szükség. Mivel nem minden vuki értette a közös nyelvet, az idő java része a tolmácsolással telt el.

Han három vukival is találkozott, aki rokona volt Csubakkának... az egyikükről, egy aranybarna szőrű behemótról, Kallabowról kiderült, hogy a húga. Jowdrrl, egy kisebb, barnásfekete csíkos nőstény a nagynénjeként, a sötétbarna Dryanta pedig a nagybátyjaként mutatkozott be. Még Hant is meglepte, hogy az ő gyakorlatlan szeme is észre tudja venni a hasonlóságot köztük. A másik négy a vuki földalatti ellenállási mozgalom tagja volt, és kifejezetten Han, pontosabban a csempészáruja kedvéért jött el.

Motamba, a fegyvermester idősebb vuki volt, de kék szemei még fiatalos hévvel ragyogtak fel, amikor meglátta, hogy Hannak mennyi eladó robbanótöltete van a nyílvetőikhez. Katarra, egy nőstény még Csubinál is fiatalabb lehetett, de Han megítélése szerint ő volt a földalatti mozgalom itteni vezére. A vukik nagy tisztelettel vették körül. Az ő apja volt Tarkazza, egy testes vuki fekete bundával, amilyet Han most látott először életében. Nyilván családi vonás lehetett náluk a Tarkazza és Katarra hátán is végigfutó ezüstszínű sáv, bár a nőstény aranybarna szőrzetétől nem ütött el olyan élesen.

Néhány percnyi hangzavar után Csubakka felüvöltött, mire a többiek elhallgattak. Amennyit Han megértett belőle, az annyi volt, hogy "hozzátok a kulárokat".

Mi a fene lehet az a kulár?, töprengett el a koréliai.

Hamarosan rájött. Két jókora, szövött anyagból – vagy szőrből készült zsákszerűség került elő. Csubakka odafordult Hanhoz, és a kulár szájára mutatott. Han hitetlenkedve meredt a barátjára, és megrázta a fejét.

– Másszunk bele? Azt akarod, hogy én és Jarik másszunk bele ezekbe az izékbe? Hogy felvihessetek a fákra? Még mit nem, cimbora. Fára mászni én is tudok olyan jól, mint ti.

Csubakka dörmögve megrázta a fejét. Aztán megfogta Han karját, és odatessékelte a koréliait az üreg bejáratához, félrehúzta az álcázóhálót, és intett Hannak, hogy lépjen ki a kinti párkányra.

Jarik is velük ment, a többi vuki pedig követte őket. A fiú teljesen össze volt zavarodva, hiszen semmit sem értett az elhangzottakból.

– Han? Mit akarnak?

– Azt akarják, hogy másszunk bele ezekbe a zsákokba, kölyök, hogy aztán a hátukon felvihessenek a fákon a legközelebbi, Rvukrrorróba vezető lifthez. Mondtam Csubinak, hogy esélye nincs rá, tudok én magamtól is fára mászni.

Jarik odasétált a párkány pereméhez, és óvatosan előrehajolt, hogy lenézzen. Aztán visszament Hanhoz, szó nélkül ránézett, és elkezdett befelé mászni az egyik kulárba.

Pusztán kíváncsiságból Han is előrelépett, és kikukucskált a perem fölött.

Amit eddig csak tudat alatt fogott fel, az most kőkeményen a gyomrában is realizálódott. Kilométerekre voltak a felszíntől. Alattuk az erdő folytatódott... és folytatódott... és folytatódott.

A hatalmas fatörzsek elvesztek a lenti messzeségben, míg a végén már Han egyébként kitűnő szeme sem tudta megkülönböztetni őket egymástól. Minden repülési tapasztalata és kiváló rgyensúlyérzéke ellenére a feneketlen mélység láttán egy pillanatra megszédült. Visszasétált Csubakkához, aki előzékenyen széthúzta neki a kulár száját. Amikor a férfi még mindig tétovázott, a vuki kimeresztette a karmait. Élesek voltak, és Csubi emberfeletti fizikai ereje segítségével bármilyen sima fatörzsön felkapaszkodott velük.

– Egyszer még meg fogom bánni... – morogta Han, és bemászott a zsákjába.

Először Csubakka akarta Hant vinni, de a társai meggyőzték, hogy nagyon régen nem gyakorolta már az "erdőjárást", elég lesz, ha saját magára próbál meg vigyázni.

Így Motamba kapta fel a zsákjába préselődő Jarikot, míg Tarkazza Hant. Han szeretett volna kilesni, de Tarkazza határozottan visszanyomta a fejét a zsákba, és figyelmeztette, hogy maradjon veszteg, mert a fészkelődésével kibillentheti az egyensúlyából.

Han a zsák hullámzásából érezte, hogy Tarkazza odalép a párkány széléhez. Aztán egy mordulás kíséretében felugrott a levegőbe. És zuhanni kezdtek a semmibe...

Kis híja volt, hogy Han fel nem üvöltött, és Jarik zsákja felől is elfojtott, riadt kiáltást hallott.

Másodperceken belül Tarkazza nekiütközött valami kemény felületnek, megkapaszkodott, és sebesen mászni kezdett felfelé. A kulár oldalát levelek szántották végig. Han már éppen megnyugodott, amikor a vuki ismét nekirugaszkodott!

A következő néhány percben a koréliai két dologgal volt elfoglalva: megpróbált mozdulatlan maradni, és igyekezett nem gondolni háborgó gyomrára. A zsák Tarkazza minden igyekezete ellenére egyfolytában nekiütődött, nekidörzsölődött a fatörzseknek, vagy összecsavarodva Hant fojtogatta, esetleg csak a vuki hátán verte össze magát.

Nekilendül, zuhan, mászik.

Ugrik, megkapaszkodik, nekilendül.

Megkapaszkodik, nyög, mászás közben ugrik...

Han a végén már kénytelen volt behunyni a szemét, bár sokat addig sem látott, és csendben marasztalta a gyomortartalmát. Úgy tűnt neki, a lidérces utazás már órák óta tart, amikor azonban egy pillantást mert vetni a kronométerére, látta, hogy még csak tizenöt perce indultak el.

Aztán egy utolsó ugrás és egy hangos sóhajtás után a zsák megállt, és Han a földön fekve találta magát. Amikor már végre a világ sem forgott vele – ami nagyjából egy percig tartott a koréliai nekiállt kikecmeregni a kulárból.

Néhány másodperccel később, szétterpesztett lábakkal egyensúlyozva azon a gigászi platformon állt, amelyen a hatalmas, fákkal körülvett város, Rvukrrorro terült el. Leginkább egy diszkoszhoz hasonlított, amelynek főként a peremén helyezkedtek el a lakóházak. Az utcák kövezetén néhol ágak törtek keresztül, ezzel is tarkítva az összképet.

Han lassan kezdett stabilan állni, és vett egy mély lélegzetet. Az előtte elterülő város a maga idegenségével együtt is gyönyörű volt. Felhővárostól eltérően Rvukrrorro képe nem korlátozódott a pasztellszínekre, de itt is megvolt az a szabadságérzet, az a légies grandiozitás, ami a Bespin fővárosát is jellemezte. Talán mert mindkét hely magasan a levegőben található?

Az épületek egy része sok emelet magasra felnyúlt, valahogy mégis beleillettek a lombkoronák közé. Körülöttük mindenfelé a wroshyrerdő legmagasabb fáinak üde, zöld lombjai fodrozódtak a szélben. A fejük felett az ég kék színű volt enyhe zöldes beütéssel, és vastag, hasas, vakítóan fehér felhők úsztak lustán rajta.

Rekedt gurgulázást hallott, odanézve Han Jarikot látta. A fiú zöldülő fejjel kétrét görnyedve lihegett. Odalépett hozzá, és megfogta a vállát.

– Minden rendben, kölyök?

Jarik megrázta a fejét, aztán észbe kapott.

– Semmi bajom – motyogta. – Csak próbálom nem kidobni a taccsot...

– Ilyenkor az a legjobb – mondta Han komoly képpel –, ha nem is gondolsz egy tál négynapos, cukrozott traladonpörköltre.

Jarik gyilkos pillantást vetve Han felé, rohanni kezdett a platform pereméhez. A koréliai megvonta a vállát, és odafordult Csubakkához.

– Szegény srác. Hé, Csubi, ez aztán az utazás. Még szerencse, hogy elhoztátok azokat a zsákokat. Egyébként mit visztek bennük? Kaját?

Csubakka felhorkant, majd elnéző mosoly kíséretében elmagyarázta, hogy mit is takar a kulár szó.

– Bébihordó? – húzta össze a szemöldökét Han. – A vuki bébiket szállítjátok bennük?

Csubakka röhögni kezdett, és minél inkább felidegesítette ezzel Hant, annál jobban belelendült. A koréliait végül a városból feléjük tartó vukicsapat bömbölése mentette meg. Legalább tízen voltak, a legkülönfélébb korúak. Han egy némileg görnyedt, alacsony, őszülő vukit vett észre köztük. Ezzel egy időben Csubakka nekilódult, és "örömvakkantások" kíséretében az újonnan érkezők fogadására indult.

Han elnézte, ahogy Csubi megölelgeti, meglapogatja és megszorongatja az öreg vukit, majd odafordult Kallabowhoz, aki szerencsére megértette a Basic nyelvet.

– Attichitcuk? – nézett kérdően az öregre.

Csubakka húga igenlően bólintott, hogy tényleg az édesapjuk az, Attichitcuk, aki, amióta megtudta, hogy a fia nemsokára hazalátogat, semmi másról nem volt hajlandó beszélni.

– Van még valaki, akit Csubi níagyon szeretne látni – folytatta Han. – Mallatobuck. Ő itt él még Rvukrrorróban?

Kallabow kivillantotta tekintélyes fogait – ami megfelelt a vuki vigyorgásnak –, és egészen emberszerűen bólintott.

– Megházasodott? – tudakolta tovább Han, de már előre félt a választól. Tüdta, hogy ez a kérdés nagyon sokat jelentett a legjobb barátjá nak.

Kallabownak még szélesebb mosolyra húzódott a szája, aztán lassan megrázta a fejét.

– Ho-hó – csapott a levegőbe Han. – Ezt meg kell ünnepelni!

Egy mancsot érzett a vállán, és megfordulva Katarrával találta szemben magát, aki mögött egy másik vuki hím állt. Han legnagyobb meglepetésére a magas vuki kinyitotta a száját, és számára is meglepőn érthető vukisággal megszólalt:

"Üdvözöllek, Solo kapitány Én Ralrracheen vagyok. Kérlek, hívj Ralrrának. Örülünk, Hansolo, hogy eljöttél a Kashyyykra."

Han csak tátogni tudott döbbenetében. Évekbe telt neki, amíg sikerült megérteni a vuki nyelvet, de beszélni még ennyi év után sem tudta. Ennek a vukinak a beszédét nemcsak hogy tökéletesen értette, még akár utánozni is tudta volna.

– Hé! – ráncolta össze a homlokát Han. – Ezt meg hogy csinálod?

"Egyfajta beszédhiba – felelte a vuki. – Az enyéimmel nehezebb így beszélni, de amikor emberek látogatnak el a Kashyyykra, akkor jól használható."

– Gondolom... – motyogta Han még mindig csodálkozva.

Ralrra segítségével Hannak és Katarrának sikerült elkezdenie a tárgyalásokat a szállítmány robbanó nyílvesszőről.

"Mindenképpen szükségünk van rájuk – mondta Ralrra. – De nem kérjük ingyen. Van valamink, ami talán érdekelne, Solo kapitány."

– És mi lenne az? – kérdezte Han.

"Birodalmi rohamosztagos-páncél – jelentette ki Ralrra. – A népem már régebben begyűjti azoktól a katonáktól, akiknek már nincs rá szükségük. Először csak dísznek használtuk, de aztán rájöttünk, hogy milyen értékesek. Rengeteg van belőlük a hozzávaló sisakokkal."

Han gondolkodóba esett. A rohamosztagosok páncélját kétségkívül értékes anyagokból készítették, amiket más páncélokhoz is fel lehetett használni. Legrosszabb esetben az ember beolvasztja őket, és kinyeri a nyersanyagot.

– Vetnem kell rájuk egy pillantást – mondta –, de mifelénk is sok van belőlük. – Megvonta a vállát. – No meg hát... a használt páncél jóval kevesebbet ér...

Ami persze nem volt igaz. Egy komplett, jó állapotban lévő rohamosztagos-páncélért jóval kétezer kredit fölött adtak a piacon. Azonban, gondolta, nekik már úgy sincs rá szükségük, nekem meg legalább lesz egy kis hasznom ezen az úton... elvégre én sem a levegőből élek...

Katarra hümmögött egy sort, majd odafordult a "tolmácshoz", és sebesen, a helyi shyriivuk nyelvjárást beszélve magyarázni kezdett valamit. Han pár szót tudott csak kivenni. Micsoda, napkeltehajú nő?

Ralrra visszafordult Hanhoz.

"Katarra azt mondja, hogy a páncélok igenis értékesek. Egy nőtől tudja ezt, aki a világodról, Koréliáról jött, és akinek a haja olyan színű, mint a napkelte."

Han köpni-nyelni nem tudott.

– Mi? Koréliai? – csapott le azonnal. – Egy koréliai nő? Szőke hajú?

Ralrra elismételte a kérdést Katarrának.

"Igen. Közvetlenül a legutóbbi Életnap után érkezett – nagyjából egy szabványéve. Találkozott az ellenállás vezetőivel, tanácsokkal látta el a szervezetet, a kódokat, a taktikát illetően. A te bolygódon volt az ellenálló mozgalom tagja."

– A neve. Mi volt a neve? – meredt rá Han Katarrára.

Ralrra odafordult a vezetőhöz, és hadarva mondott valamit.

"Katarra azt mondja, hogy nem tudja a nevét, ami nem szokatlan, ha ilyen tárgyalásról van szó. Az ittléte során Quarrr-tellerr-rának hívtuk, ami »naphajú harcost« jelent."

Han vett egy nagy lélegzetet.

– Hogy nézett ki? – kérdezte. – Lehet, hogy ismerem ezt a koréliait. Lehet, hogy... – elbizonytalanodott egy pillanatra – a párom. A múltban el kellett válnunk, a Birodalom miatt.

Ami tulajdonképpen igaz is volt. Bria akkor hagyta ott, amikor Han a Birodalmi Akadémiára készült, mondván, hogy nem akarja visszatartani. Még mindig megvolt a búcsúlevele. Ostobaság volt persze ennyi ideig őrizgetni, akárhányszor a kezébe akadt, mindig megfogadta, hogy kihajítja, de valahogy sosem vitte rá a lélek...

Katarra vonásai ennek hallatán szemmel láthatóan megenyhültek. Kinyújtotta egyik szőrborította mancsát, és együttérzése jeleként óvatosan Han vállára tette. A Birodalom kegyetlensége sok családot választott már el egymástól...

Ralrra Han orra elé tartotta a mancsát.

"Ilyen magas – mondta. – Hosszú haj, mint a kelő nap... aranysárga. A szeme, mint az ég. Nem vastag. – Mancsával egy karcsú alakot rajzolt körül a levegőben. – Ő volt a csapat vezetője. Rangja volt. Azt mondta, azért akart a Kashyyykra jönni, mert mélyen átérzi, milyen is lehet rabszolgaként élni. Azt mondta, valaha ő is rabszolga volt, az Ylesia bolygón, és hogy az életét adná a Kashyyyk vagy bármelyik másik, a Birodalom által rabságba döntött bolygó felszabadításáért. Szépen, becsületesen beszélt."

Ralrra kissé megváltozott, közvetlenebb hangon hozzátett egy személyes megjegyzést.

"Én is rabszolga voltam egykor míg a barátaim ki nem szabadítottak a Birodalom fogságából. Quarrr-tellerr-ra igazat beszélt a rabszolgaságról. Éreztem, hogy maga is megtapasztalta már. Sokat beszélgettünk a Birodalom iránti közös gyűlöletünkről."

Han szája kiszáradt, csak egy bólintásra futotta.

– Köszönöm... – nyögte ki végül nagy nehezen.

Bria, gondolta tompán. Bria, a koréliai Felkelés tagja? Legyen belőlem rankorvacsora, ha értem ezt.