„Az illúziók végtelen tengere"

Allen Dulles felkérte a Princeton Innben összegyűlt kollégáit, gondolkozzanak el azon, miként lehetne a leghatékonyabban megfosztani Sztálint attól a képességétől, hogy uralma alatt tartsa csatlós országait. Hitt abban, hogy a kommunizmus titkos akciókkal felszámolható, a CIA pedig készen állt az oroszok visszaszorítására háború előtti határaik mögé.

„Ha be akarunk nyomulni [az érdekszférájukba], és támadólag akarunk fellépni, Kelet-Európa kínálja a legjobb felvonulási terepet - mondta. - Nem akarok véres háborút - fűzte hozzá -, de szeretném látni, hogy a dolgok végre mozgásba lendülnek.”

Ezután Chip Bohlen emelkedett szólásra. Bohlen, akit rövidesen moszkvai nagykövetté neveztek ki, már a kezdetektől részese volt a nagy játszmának. A CIA politikai hadviselési programjának magvait először ama nevezetes vasárnapi vacsorák alkalmával vetették el, amelyeken öt évvel azelőtt ő is részt vett. „Politikai hadviselést fogunk folytatni? - kérdezte Dullestól szónokiasan. - Hiszen azt folytatunk már 1946 óta. Azóta sok minden történt. Hogy hatékony volt-e, s hogy a legjobban csináltuk-e, az más kérdés.”

„Amikor azt kérded: »Lépjünk-e fel támadólag?«, az illúziók végtelen tengerét látom magam előtt” - jelentette ki Bohlen.

Még javában dúlt a koreai háború, amikor a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa utasította Frank Wisnert és a CIA-t, hogy indítson „nagyszabású titkos ofíenzívát a Szovjetunió ellen”, amelynek célpontja „a kommunista uralmi rendszer középpontja”². Wisner meg is próbálta. A Marshall-terv éppen átalakulóban volt olyan paktumok megkötésének irányába, amelyek keretében Amerika szövetségeseit fegyverekkel látták el, és Wisner ebben esélyt látott arra, hogy fel fegyverezzen titkos, háttérben maradó, de háború esetén a szovjetek ellen bevetésre kész erőket. El is kezdte a magvetést Európa-szerte. Emberei a skandináv, francia, német, olasz és görög hegyekben és erdőkben aranytömböket süllyesztettek a tavak mélyére, és fegyverraktárakat rejtettek a földbe az eljövendő összecsapásra készülve. Ukrajna és a balti térség mocsaras vidékei, dombságai felett pedig ejtőernyős ügynökök lebegtek alá - a biztos halálba.

Németországban több mint ezer CIA-alkalmazott foglalatoskodott azzal, hogy röplapokat csempésszen Kelet-Berlinbe, levélbélyegeket hamisítson, amelyek Walter Ulbricht keletnémet vezetőt ábrázolták hóhérkötéllel a nyaka körül, és félkatonai missziókat szervezzen Lengyelországban. Csakhogy egyik ilyen akció sem vitt közelebb ahhoz, hogy betekintést nyerjenek a szovjet fenyegetés valódi természetébe. A szovjet birodalom elleni szabotázsakciók hatalmas volumenű kémtevékenység megszervezését igényelték.

„Testestől-lelkestől birtoklod"

A mélységesen bizalmatlan és gyanakvó Walter Bedell Smith Németországba küldte egyik bizalmi emberét, Lucian K. Truscottot, a feddhetetlen kapcsolatokkal és kitüntetett háborús múlttal rendelkező, háromcsillagos tábornokot, hogy vegye át a CIA műveleteinek irányítását, és nézzen utána, mit is csinálnak Wisner emberei, Truscott tábornok parancsa úgy szólt, hogy függesszen fel minden olyan akciót, amelyet bizonytalan kimenetelűnek ítél. Megérkezése után a CIA berlini bázisán dolgozó Tom Polgárt választotta jobbkezéül.

Találtak is jó néhány ketyegő időzített bombát. Az egyik egy nagyon sötét titok volt, amelyet a korabeli CIA-dokumentumok a „tengerentúli kihallgatások” programjaként emlegettek.

Az ügynökség titkos börtönöket hozott létre abból a célból, hogy vallomásokat csikarjanak ki feltételezett kettős ügynökökből. Az egyik Németországban volt, a másik Japánban, míg a harmadik, a legnagyobb, a panamai csatornaövezetben létesült. „Mint Guantánamo - mondta Polgár 2005-ben. - Itt bármit szabad volt megtenni.”³

Az övezet zárt körzet volt, amelyet az Egyesült Államok a századfordulón szerzett meg és alakított ki a Panama-csatornát szegélyező őserdők lebuldózerezésével. A zónában létesített haditengerészeti támaszponton a CIA elhárítási alosztálya a célnak megfelelően átalakított egy salakbetonból épített börtöncellasort egy brigg gyomrában, ahova máskülönben részeg és fegyelmezetlen matrózokat szoktak bezárni. Ezekben a cellákban titkos kísérletek folytak a kínzás, a kábítószeres agykontroll és az agymosás határmezsgyéjén mozgó, kőkemény vallatási módszerek alkalmazásával.

A kezdetek 1948-ra nyúltak vissza, miután Richard Helms és tisztjei Németországban rájöttek, hogy kettős ügynökök félrevezetik őket. A projekt 1950-ben startolt el viharos gyorsasággal, mivel a koreai háború kitörésekor a CIA válságosnak ítélte a helyzetet. Azon a késő nyáron, amikor a hőmérséklet Panamában a 40 Celsius-fokhoz közelített, két orosz emigránst szállítottak Németországból a csatornaövezetbe, majd kábítószerekkel beinjekciózták és brutálisan kivallatták őket. Négy feltételezett észak-koreai kettős ügynök társaságában, akiket ugyanilyen eljárásnak vetettek alá a CIA által bérelt egyik japán katonai bázison, ők voltak az Articsóka-terv (Project Artichoke) fedőnevű program első ismert kísérleti alanyai. Az Articsóka-terv kicsi, de jelentős része volt a CIA 15 éven át tartó, az emberi agyműködés ellenőrzésének lehetséges módjait vizsgáló kutatási programjának.⁴

Németországban a CIA oroszokat és keletnémeteket is alkalmazott ügynökként és informátorként. Sokuknak azonban megromlott a kapcsolatuk a megbízójukkal. Miután átadták azt a kevéske információt, amivel rendelkeztek, rövid életű karrierjük meghosszabbításának érdekében hamis hírek szállításához vagy zsaroláshoz folyamodtak, sőt jó néhányuk gyaníthatóan a szovjeteknek dolgozott. A probléma megoldása akkor vált sürgetővé, amikor a CIA-tisztek ráébredtek, hogy a kommunista titkosszolgálat és elhárítás sokkal nagyobb és messze jobban szervezett, mint az ügynökség.

Richard Helms egyszer kijelentette: az amerikai hírszerző tisztekbe azt a meggyőződést plántálják, hogy nem bízhatnak egyetlen külföldi ügynökben sem, „csak ha testestül-lelkestül birtoklod" őket, Az emberi lélek birtoklásához vezető út megtalálásának igénye vezetett el azután az agyműködést befolyásoló szerek kutatásához és azokhoz a titkos börtönökhöz, ahol ezeket kipróbálhatják. Dulles, Wisner és Helms személyesen volt felelős ezekért a törekvésekért.

1952. május 15-én Dulles és Wisner jelentést kapott az Articsóka-projektről, amely beszámolt az ügynökség négyéves tevékenységéről: a heroin, az amfetaminok, az altatók, az újonnan felfedezett LSD és más, „a CIA által lefolytatott kihallgatások során alkalmazott speciális technikák” kipróbálásáról. A projekt egyik elemeként próbáltak olyan „erőteljes” kihallgatási eljárást találni, hogy „hatása alatt az egyénnek nehezére essen ragaszkodni a kitalációjához a kihallgatás során”. Néhány hónappal később Dulles jóváhagyott egy Ultra fedőnevű ambiciózus programot, amelynek keretében egy Kentucky állambeli szövetségi büntetés-végrehajtási intézet hét rabját LSD-ve! belőtt állapotban tartották hetvenhét napon át. Amikor pedig a CIA kísérletképpen becsempészte ugyanezt a szert a hadsereg egyik polgári alkalmazottjának, Frank Olsonnak az italába, az illető kiugrott egy New York-i szálloda ablakából, A panamai titkos hajó gyomrába zárt, feltételezett kettős ügynökökhöz hasonlóan ezek az emberek is csupán feláldozható rekruták voltak a szovjetek legyőzését célzó hadviselésben.

A magas rangú CIA-tisztek, köztük Helms, ezeknek a programoknak csaknem a teljes dokumentációját megsemmisítették, tartva attól, hogy egyszer nyilvánosságra kerülnek. A megmaradt bizonyítékok ezért töredékesek, de minden jel arra mutat, hogy a feltételezett ellenséges ügynökök kábítószeres kényszervallatása a titkos börtönökben végigkísérte az 1950-es éveket. Az operatív műveleti részleg tagjai, az ügynökség elhárító alosztálya, valamint a CIA kutatói és orvosai egészen 1956-ig havonta leültek megvitatni az Articsóka-projekt eredményeit. Az ügynökség aktáinak bizonysága szerint „ezeken a megbeszéléseken sor került a tengerentúli kihallgatások megtervezésére”, és a „speciális kihallgatási” technikák alkalmazása még éveken át folytatódott.⁵

A CIA-nak az a törekvése, hogy behatoljon a vasfüggöny mögé, az ellenség módszereinek átvételéhez vezetett.

„Jól kigondolt terv, kivéve..."

A Truscott tábornok által leállított CIA-műveletek között volt egy program, amely az Ifjú Németek nevű csoport támogatását célozta.⁶ Vezetői közül sokan már korosodó egykori Hitlerjugend-tagok voltak. 1952-ben a tagság létszáma a húszezret is meghaladta. Lelkesen vették át a CIA fegyvereit, rádióit, fényképezőgépeit és pénzét, majd elásták őket az ország különböző pontjain. Egyidejűleg terjedelmes halállistát állítottak össze azokról a vezető demokratikus nyugatnémet politikusokról, akiket majd meg kell gyilkolni, ha üt az óra. Kirívó hangoskodásukkal és az ellenségről felállított listájukkal azonban hamarosan közbotrányt robbantottak ki.

Jókora gondot és kiadós felfordulást okozott, amikor a titkos névsorra fény derült” - mondta John McMahon, a központi hírszerzés jövendő igazgatóhelyettese, akkoriban fiatal CIA-tiszt Truscott stábjában.

Ugyanazon a napon, amikor Dulles felszólalt a Princeton Innben, Henry Hecksher szívhez szóló kérvényt írt a CIA-központnak. Hecksher, aki röviddel ezután a berlini bázis vezetője lett, többéves munkával jó hírszerző kapcsolatot alakított ki egy különleges ügynökkel Kelet-Németországban: Horst Erdmann-nal, a Szabad Jogászok Bizottsága nevű, tiszteletre méltó szervezet vezetőjével. A Szabad Jogászok Bizottsága a kelet-berlini kommunista rezsimmel szemben álló fiatal ügyvédek és joggyakornokok földalatti szervezete volt. Dossziékra való adatot gyűjtöttek össze az állami jogsértésekről és bűntettekről. 1952 júliusában nemzetközi jogászkongresszusra került sor Nyugat-Berlinben, amelyen a szabad jogászok fontos politikai szerephez juthattak volna a világ szeme előtt.

Wisner azonban át akarta venni a szervezet irányítását, hogy fegyveres ellenállási mozgalmat szervezzen belőlük. Hecksher tiltakozott: ezek az emberek értékes informátorok, és ha paramilitáris szerepbe kényszerítik őket, ágyútöltelék lesz belőlük, Álláspontját azonban felülbírálták. Berlinben Wisner emberei Reinhard Gehlen egyik tisztjét bízták meg, hogy alakítsa át a csoportot háromfős sejtekből álló harcoló egységekké. Csakhogy az így létrehozott minden sejt minden egyes tagja ismerte minden másik sejt minden egyes tagját, az illegalitás szabályainak klasszikus megsértéseként. Miután a nemzetközi konferencia előestéjén a szervezet egyik vezetőjét szovjet katonák elrabolták és kínvallatásnak vetették alá, a Szabad Jogászok Bizottságának összes tagját letartóztatták.⁷

1952 vége felé, amikor Bedell Smith hivatali idejének utolsó hónapjait töltötte a központi hírszerzés igazgatójaként, Wisner egyéb hevenyészett és nagy sietve improvizált akciói is kezdtek szétzilálódni. A dolgok ilyetén rosszra fordulása mély nyomokat hagyott egy Ted Shackley nevű, a CIA soraiba újonnan belépett hadnagyra, aki azt megelőzően a katonai rendőrség kiképzőtisztjeként dolgozott Nyugat-Virginiában. Berlinbe vezénylése után a tettvágytól égő Shackley első feladata az volt, hogy megismerkedjen egy nagyszabású Wisner-féle misszióval, amely egy lengyel felszabadító hadsereget, a WIN néven ismertté vált Szabadság és Függetlenség Mozgalmát volt hivatva támogatni.

Wisner és emberei ekkorra már nagyjából ötmillió dollár értékben dobtak le aranyrudat, géppisztolyt, puskát, lőszert és rádió-adóvevőket Lengyelországba. Egyúttal megbízható kapcsolatokat építettek ki a „kinti WlN”-nel, egy maroknyi emigránssal Németországban és Londonban. Úgy hitték, hogy a „benti WIN” jelentős erőt képvisel - ötszáz katonát, húszezer felfegyverzett partizánt és százezer szimpatizánst Lengyelországban, akik mind készen állnak, hogy szembeszálljanak a Vörös Hadsereggel.

Mindez azonban hiú ábrándnak bizonyult. A lengyel titkosrendőrség a szovjetek támogatásával már 1947-ben felszámolta a WIN-t. A „benti WIN” fantom volt csupán, kommunista blöff. 1950-ben kideríthetetlen személyazonosságú, rejtélyes futár érkezett Lengyelországból, hogy riadóztassa a londoni lengyel emigránsokat. Azt az üzenetet hozta, hogy a WIN él és virágzik Varsóban. Az emigránsok kapcsolatba léptek Wisner embereivel, akik kapva-kaptak az alkalmon, hogy ellenállási gócot építsenek ki az ellenséges vonalak mögött, és amennyi hazafit csak tudtak, ejtőernyővel átdobtak Lengyelországba. A központban a CIA vezetői azt hitték, hogy végre saját fegyverükkel győzik le a kommunistákat. „Lengyelország a földalatti ellenállás megerősödésének egyik legbiztatóbb terepe” - mondta Bedell Smith a helyetteseinek tartott egyik értekezleten 1952 augusztusában. Wisner közölte vele: „Most a WIN magasan szárnyal."⁸

A szovjet és a lengyel titkosszolgálat ekkorra már évek óta a csapdák felállításával foglalatoskodott. McMahon így emlékezett az akcióra: „Pontosan tudtak a légi hadműveleteinkről. Miután ledobtuk az országba ezeket az ügynököket, haladéktalanul kapcsolatba léptek azokkal, akikről úgy tudtuk, hogy a segítségünkre lesznek. Csakhogy a lengyel elhárítás és a KGB már ott volt a sarkukban, és felszámolta őket. Tehát ez jól kigondolt terv volt, kivéve, hogy a Szovjetunió ügynökeit toboroztuk. Az egész dolog rettenetes katasztrófába torkollott. Emberek haltak meg.” Talán harmincan, talán még annál is többen vesztek oda.

Shackley azt mondta, sohasem felejti el tiszttársai arckifejezését, amikor rá kellett ébredniük, hogy öt éven át tartó tervezőmunka és dollármilliók mentek veszendőbe. A legfájdalmasabb pofon az lehetett a számukra, hogy kiderült: a lengyelek nagy összegű CIA-pénzt juttattak el az olasz kommunistákhoz.

„A CIA nyilvánvalóan úgy képzelte, hogy olyan módszereket alkalmazhat Kelet-Európában, mint ahogyan az OSS működött a megszállt Nyugat-Európában a háború alatt - mondta Henry Loomis, a CIA munkatársa, később az Amerika Hangjának főnöke. - Ez teljességgel lehetetlen volt."⁹

Frank Lindsay, aki a washingtoni központból irányította a kelet-európai műveleteket, a kudarc feletti emésztő bánatában lemondott. Közölte Dullesz-szal és Wisnerrel, hogy a titkos műveleteket és bevetéseket tudományos-technikai eszközöknek kell felváltaniuk a szovjetekkel szembeni kémkedésben, és a jövőben ezekre keli alapozni a CIA kommunizmus elleni stratégiáját. A csak képzeletben létező ellenállási mozgalmak támogatására indított, minden realitást nélkülöző félkatonai missziókkal sosem lehet kiszorítani az oroszokat Európából.¹⁰

Németországban McMahon hónapokat töltött a bázisra befutó táviratok és telexek olvasásával, s ennek alapján határozott következtetésre jutott. „Semmire sem mentünk ott - mondta évekkel később. - Betekintésünk a Szovjetunióba egyenlő volt a nullával.”¹¹

„Az ügynökség jövője”

A CIA 15 ezres személyi állományával, titkos pénzalapokból származó évi fél milliárd dolláros költségvetésével és ötvennél is több külföldi állomásával ekkor már világméretű erőt képviselt. Bedell Smith eltökéltségének hála olyan szervezetté formálódott, amely nagyban hasonlított a Céget a következő ötven éven át jellemző arculathoz és felépítéshez. A Politikakoordinációs Hivatalt és a Különleges Műveleti Hivatalt egyetlen, titkos külföldi bevetésekkel és hírszerző tevékenységgel foglalkozó szolgálattá szervezte át, a központban egységes elemző rendszert alakított ki, és elérte, hogy a Fehér Ház bizonyos megbecsüléssel viseltessen a CIA iránt.

Azt azonban nem tudta megvalósítani, hogy profi titkosszolgálattá fejlődjön. „Nem tudunk képzett emberekre szert tenni - panaszkodott a központi hírszerzés igazgatói székében töltött utolsó napjaiban. - Ilyenek egyszerűen nem léteznek.”¹² És azt sem tudta elérni, hogy Allen Dulles és Frank Wisner meghajoljon a tekintélye és a pozíciója előtt. Egy héttel az 1952. évi elnökválasztás előtt még egyszer, utoljára azért megkísérelte, hogy a felügyelete alá vonja őket.

Október 27-én, az ügynökség 26 legmagasabb beosztású tisztviselőjének részvételével megtartott értekezleten kijelentette: „Amíg a CIA nem képes elegendő jól képzett embert alkalmazni, tevékenységét azokra a limitált számú akciókra kellene korlátoznia, amelyeket jól végre is tud hajtani, ahelyett hogy túl széles spektrumot akarna lefedni rossz hatásfokkal, a nem megfelelően képzett vagy gyenge képességű munkatársak miatt."¹³ Truscott német-országi vizsgálataitól felvillanyozva a tábornok elrendelte a „Gyilkos Bizottság" felállítását - egy olyan testületét, amely „kivégezné” a CIA legreménytelenebb fedett akcióit. Wisner azonnal ellentámadásba lendült. Rámutatott, hogy a kétes kimenetelű akciók leállítása hosszú és fájdalmas művelet lenne, s hogy Bedell Smith elképzeléseinek végrehajtása sok-sok hónapot venne igénybe - jóval belenyúlva a következő elnök hivatali idejébe. A tábornok végül vereséget szenvedett, és a „Gyilkos Bizottság” ötletét elvetették.

Az elnökválasztást Dwight D. Eisenhower nyerte meg egy nemzetbiztonságon alapuló programmal, amely felhívta a szabad világot a szovjet csatlós országok felszabadítására. A programot legközelebbi külpolitikai tanácsadója, John Foster Dulles fogalmazta meg. Győztes terveik új embert kívántak a központi hírszerzés igazgatói székébe, Bedell Smith minden tiltakozása ellenére, ellenszavazat nélküli szenátusi jóváhagyással, a sajtó lelkes üdvözlése közepette Allen Dulles végül is elnyerte azt a pozíciót, amelyre annyira áhítozott.

Richard Helms már nyolc éve jól ismerte Dullest, azóta, hogy együtt utaztak abba a franciaországi kis vörös iskolaépületbe, ahol Bedell Smith fogadta a Harmadik Birodalom feltétel nélküli megadását. Helms most negyvenéves volt; feszült, csupa ideg ember, gondosan hátrafésült hajában soha egy elszabadult hajszál, íróasztalán soha egy elszórt papírlap, amikor a munkanap végén eloltotta a lámpát. Dulles hatvan volt; odahaza nemezpapucsban csoszogott, hogy könnyebb legyen elviselnie a köszvényét - a javíthatatlan szórakozott professzor megtestesítője. Nem sokkal Eisenhower megválasztása után Dulles behívta Helmst az igazgatói szobába, és a két férfi leült egy kis csevelyre.

„Egy szót a jövőről - mondta Dulles; a levegőben pipafüstjének felhői terjengtek. - Az ügynökség jövőjéről. Emlékszel arra a sok ügyeskedésre meg vérre menő harcra, amikor 1946-ban megpróbáltuk rendbe tenni a dolgokat? Mi legyen a központi hírszerzés feladata? Legyen egyáltalán ilyen szolgálat? - Dulles Helms értésére akarta adni, hogy ameddig ő a központi hírszerzés igazgatója, a szervezet a vakmerő, nehéz és veszélyes küldetések mellett kötelezi el magát, ha fene fenét eszik is. - Teljesen biztos akarok lenni abban, hogy megérted, mennyire fontosak éppen most a titkos műveletek - mondta Dulles. - A Fehér Ház és ez az adminisztráció behatóan érdeklődik a titkos akciók minden aspektusa iránt."¹⁴

A következő nyolc évben, a titkos akciók iránti elkötelezettsége, az elemzőmunka részletei iránt mutatott megvetése és azon veszélyes szokása miatt, hogy meg-megtévesztette az Egyesült Államok elnökét, Allen Dulles felmérhetetlen károkat okozott annak az ügynökségnek, amelynek a létrehozásában ő maga is közreműködött.

„Egy különös zseni"

A CIA Eisenhower idejében

1953-tól 1961-ig

Nyolcadik fejezet