„Gazdag vak ember"

A második világháborúban az Egyesült Államok együtt küzdött a kommunistákkal a közös ellenség, a fasizmus ellen. A hidegháborúban a CIA fasisztákat is felhasznált a kommunisták elleni harcra. A hazafias érzelmű amerikaiak az Egyesült Államok nevében vállalták ezeket a küldetéseket. Nem éppen szerencsés szófordulattal élve Allen Dulles kijelentette: „Nem futhat a vonat anélkül, hogy ne szállna fel néhány náci párttag is."

Kétmilliónál is több ember hányódott ide-oda Németország amerikai megszállási övezetében. Sokan közülük itt kerestek kétségbeesetten menedéket a szovjet uralom terjeszkedő árnyéka elől.² Frank Wisner egyenesen a menekülttáborokba küldte az ügynökeit, hogy olyan missziókba szervezzék be a hontalanokat, amelyek szerinte „bátorítást adnak a szovjet világ ellenállási mozgalmainak, és kapcsolatot teremtenek az illegalitásban élőkkel". Az volt az álláspontja, hogy a CIA-nak „a szovjet világból jött menekülteket az USA nemzeti érdekeinek megfelelően kell felhasználnia”.

A központi hírszerzés igazgatójának ellenvetéseivel mit sem törődve fegyvert és pénzt akart küldeni nekik. Az ügynökség történetírói szerint különösen a szovjet menekültekre volt igen nagy szükség „tartalékként egy esetleges háborús válság kitörésekor", habár „reménytelen megosztottság volt tapasztalható az egymással ellentétes célokért küzdő, különböző nézeteket valló és etnikai összetételű csoportok között”.

Wisner utasításai alapján kezdődött el az ügynökség első félkatonai hadművelete - az első azon akciók hosszú sorában, amelyekben külföldi ügynökök ezrei lelték halálukat. Ennek teljes története csak egy 2005-ben napvilágra került CIA-tanulmány révén kezdett ismertté válni.^s

„Minél kevesebbet mondunk a törvényjavaslatról, annál jobban járunk”

Wisner ambíciói előtt azonban 1949 elején komoly akadályok tornyosultak. Az ügynökségnek jogilag nem volt mandátuma arra, hogy bármely más ország ellen titkos akciót hajtson végre. Nem rendelkezett alkotmányos felhatalmazással a Kongresszustól, sem pedig ilyen célokra jogszerűen felhasználható költségvetéssel. Még mindig az Egyesült Államok törvényein kívül működött.

1949 februárjának elején a központi hírszerzés igazgatója magánbeszélgetést folytatott a georgiai Carl Vinsonnal, a Képviselőház Fegyveres Szolgálatok Bizottságának (House Armed Services Committee) demokrata párti elnökével. Hillenkoetter felhívta a figyelmet arra, hogy a Kongresszusnak hivatalosan, törvényhozás útján kell áldását adnia a CIA-ra, és a lehető leghamarabb költségvetést kell megszavaznia a számára. Az ügynökség ugyanis már tetőtől talpig bele volt bonyolódva különböző műveletekbe, és sürgősen jogi biztosítékokra volt szüksége. Miután bizalmasan közölte aggályait a Képviselőház és a Szenátus néhány tagjával, Hillenkoetter megfontolásra benyújtotta nekik a Központi Hírszerző Ügynökség létrehozásáról szóló, 1949. évi törvény (Central Intelligence Agency Act) tervezetét. Mindössze nagyjából fél óra hosszat tartott a titkos értekezlet, amelyen megvitatták.

„Egyszerűen csak közölnünk kell a Házzal, hogy vegyék tudomásul a döntésünket, és nem tudunk válaszolni az esetleg felmerülő kérdésekre" - közölte Vinson a kollégáival. Dewey Short missouri képviselő, a Képviselőház Fegyveres Szolgálatok Bizottságának republikánus korelnöke egyetértett azzal, hogy „mérhetetlen ostobaság” lenne a tervezetet nyilvános vitára bocsátani. „Minél kevesebbet mondunk a törvényjavaslatról, annál jobban járunk mindannyian.”⁶

A CIA létrehozásáról szóló törvényjavaslatot sikerült is keresztülvinni a Kongresszuson 1949. május 27-én. Elfogadásával a törvényhozás az elképzelhető legszélesebb jogkörökkel ruházta fel az ügynökséget. Egy generációval később szokássá vált, hogy amerikai kémeket az alkotmány megsértésének vádjával perbe fogjanak. Csakhogy a törvény elfogadása és a kongresszusi éberség szellemének feltámadása között eltelt huszonöt évben a CIA csak az Egyesült Államokon belül nem rendelkezett a titkosrendőrséget megillető jogosítványokkal. A törvény felhatalmazta az ügynökséget, hogy lényegében mindent megtegyen, amit csak jónak lát, amennyiben a Kongresszus évenként megszavazandó költségvetési csomag formájában biztosítja rá az anyagi fedezetet. Ezt a titkos költségvetést a mindössze néhány képviselőből álló Armed Services Subcommittee (Fegyveres Szolgálatok Albizottsága) hagyta jóvá, amit azután a kedvezményezettek úgy értelmeztek, hogy jogi felhatalmazást kaptak bármilyen titkos művelet végrehajtására. Az egyik igennel szavazó képviselő évekkel később, már az Egyesült Államok elnökeként, markáns tömörséggel foglalta össze e hallgatólagos megegyezés lényegét. Ha titkos, akkor jogszerű, jelentette ki Richard M. Nixon.

A CIA most már megszabadult a póráztól. A könyveletlen anyagi források - a Pentagon költségvetésében meghamisított tételekkel álcázott, követhetetlen pénzmozgás - révén az ügynökség korlátlan cselekvési szabadságot élvezett.

Az 1949. évi törvény egyik kulcsfontosságú záradéka lehetővé tette a CIA-nak, hogy évente száz külföldi állampolgárt engedjen be az USA-ba a nemzetbiztonságra hivatkozva, biztosítva számukra az „állandó ott-tartózkodást, tekintet nélkül a bevándorlási törvény vagy bármely más jogszabály alapján fennálló befogadhatatlanságukra". Ugyanazon a napon, amikor Truman elnök aláírásával az 1949. évi CIA-törvényjavaslat törvényerőre emelkedett, Willard G. Wyman kétcsillagos tábornok, az ügynökség Különleges Műveleti Hivatalának vezetője közölte az amerikai bevándorlási tisztviselőkkel, hogy egy bizonyos Nyikolaj Lebegy nevű ukrán személy⁷ „értékes segítséget nyújt az ügynökségnek Európában”. Az újonnan elfogadott törvény értelmében a CIA az Egyesült Államokba csempészte Lebegyet.

Az ügynökség nyilvántartásában a Lebegy által irányított ukrán csoport „terrorista szervezetként” szerepelt. Lebegyet a lengyel belügyminiszter 1936-os meggyilkolása miatt bebörtönözték, ahonnan három évvel később, Lengyel-ország német megtámadásakor szabadult. A nácikat természetes szövetségesként kezelte, Embereit a németek kél zászlóaljba szervezték (ezek egyike volt a Nightingale fedőnevű alakulat), amelyek azután a Kárpátokban harcoltak, túlélték a háborút, és az ukrán erdőségekben meghúzódva kísértették Forrestal védelmi minisztert. Lebegy Münchenben önjelölt külügyminiszterként lépett fel, és a CIA szolgálatába ajánlotta partizánjait a Moszkva elleni akciókhoz.

Az Igazságügyi Minisztérium ukránok, lengyelek és zsidók meggyilkolásáért háborús bűnösnek nyilvánította Lebegyet. Ám a kiutasítására irányuló minden erőfeszítés kudarcot vallott, miután Allen Dulles személyesen írt levelet a szövetségi bevándorlásügyi megbízottnak, azt állítva, hogy Lebegy „felbecsülhetetlen érték az ügynökség számára”, és „kiemelt fontosságú műveletekben” nyújt segédkezet.

A CIA-nak „korlátozottak voltak a lehetőségei hírszerzési adatok gyűjtésére a Szovjetunióról, és úgy érezte, ki kell használnia minden alkalmai, bármilyen csekély is a siker valószínűsége, vagy bármilyen kétes elem is az ügynök¹⁰ - állítja az ukrán hadműveletről szóló titkos ügynökségi történetírás. - Az emigránscsoportok, még a kétes múlttal rendelkezők is, gyakran az egyetlen alternatívát jelentették a tétlenséggel szemben." Így hát „sok emigránscsoport sötét bűnökkel terhelt háborús előéletére is hajlandók voltak fátylat borítani, amennyiben felértékelődtek a CIA számára”. 1949-re az Egyesült Államok készen állt arra, hogy lényegében bármilyen gazemberre] együttműködjön a Sztálin elleni harcban. Lebegy pedig pontosan beleillett ebbe a képbe.

„Nem akartunk belenyúlni"

Ahogyan Reinhard Gehlen tábornok is.¹¹

A második világháború idején Gehlen tábornok Hitler katonai elhárítása, az Abwehr egyik vezetőjeként kémtevékenységet folytatott a szovjetek ellen a keleti fronton. A dölyfös és ellentmondást nem tűrő, ravasz ember esküdözött, hogy van egy „jó németekből” álló hálózata, amely kész az orosz vonalak mögött kémkedni az amerikaiak javára.

Gehlen erről így nyilatkozott: „Kezdettől fogva a következő meggyőződés motivált: a leszámolás a Kelet és a Nyugat között elkerülhetetlen. Minden német kötelessége, hogy ebből a harcból kivegye a részét, s olyan helyzetbe hozza Németországot, hogy véghez tudja vinni a reá háruló küldetéseket a nyugati keresztény civilizáció közös védelmében.” Az Egyesült Államoknak szüksége van „az együttműködésre a legkiválóbb német férfiakkal [...] ha a nyugati kultúrát meg akarjuk védeni”. Az a hírszerző hálózat, amelyet az amerikaiak rendelkezésére kívánt bocsátani, „kimagasló német hazafiak egy csoportja, akik jó németek, ugyanakkor ideológiailag a nyugati demokráciák oldalán állnak".

A hadsereg, noha bőkezűen finanszírozta Gehlen tevékenységét, képtelen volt ellenőrizni a szervezetet, ezért ismételten megkísérelte átpasszolni a CIA-nak. Richard Helms több embere hevesen ellenezte ezt a próbálkozást. Egyikük írásban is rögzítette visszatetszését, amiért olyan hálózattal kell dolgoznia, amelynek tagjai „ismert náci múlttal rendelkező SS-tagok”. Egy másikuk arra figyelmeztetett, hogy „az amerikai titkosszolgálat olyan, mint egy gazdag vak ember, aki az Abwehrt használja vakvezető kutyaként. Az egyetlen baj az, hogy a póráz túl hosszú.”¹² Maga Helms is jól megalapozott aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „az oroszok kétségkívül tudnak erről a műveletről"¹³.

„Nem akartunk belenyúlni a dolgok menetébe - mondta Peter Sichel, aki abban az időben a németországi műveleteket irányította a CIA-központból. -Az egésznek semmi köze sem volt ugyan az erkölcshöz vagy az etikához, de annál több a biztonsághoz.”¹⁴

Végül azután 1949 júliusában, a hadsereg szüntelen nyomásának engedve, a CIA átvette a Gehlen-csoportot. A München közelében, egy korábbi náci főhadiszálláson berendezkedő Gehlen prominens háborús bűnösök tucatjait üdvözölhette köreiben. Amitől Helms és Sichel mindig is tartott, a keletnémet és a szovjet elhárítás a legmagasabb szintig beépült a Gehlen-csoportba. A legkártékonyabb vakond csak jóval az után bújt ki a földből, hogy a Gehlen-csoport Nyugat-Németország nemzeti titkosszolgálatává inkarnálódott. Ekkor tudódott csak ki, hogy az, aki már régóta Gehlen kémelhárító szolgálatának főnöke volt, mindvégig Moszkvának dolgozott.

Steve Tanner, a müncheni CIA-bázis egyik fiatal tisztje szerint Gehlen meggyőzte az amerikai hírszerző tiszteket arról, hogy egyenesen a szovjethatalom szívének irányuló akciókat tud lebonyolítani. „És tekintettel arra, hogy milyen nehéz helyzetben voltunk - emlékezett vissza Tanner -, ostobaságnak tűnt volna, ha nem próbáljuk meg."

„Nem ülünk ölbe tett kézzel”

A Yale Egyetemről frissen kikerült Tanner a hadsereg hírszerzési veteránja volt, akit Richard Helms 1947-ben alkalmazott az első kétszáz CIA-tiszt egyikeként, akik a szolgálati esküt letették. Münchenben azt a feladatot kapta, hogy szervezzen be olyan ügynököket, akik információt tudnak szerezni az Egyesült Államok számára a vasfüggönyön túlról.

Münchenben és Frankfurtban csaknem minden jelentősebb szovjetunióbeli és kelet-európai nemzet képviseltette magát legalább egy, önnön jelentőségét alaposan túlértékelő emigránscsoporttal, amely mind a CIA-tól várt segítséget. A Tanner által potenciális kémként számításba vettek soraiban akadtak olyan kelet-európaiak, akik a háború alatt Németország oldalán álltak az oroszok ellen. Voltak közöttük „fasiszta múltú emberek is, akik úgy próbálták átmenteni a karrierjüket, hogy hasznosnak mutatkoznak az amerikaiak számára” - vélekedett Tanner, és bizalmatlan volt velük szemben. Megfigyelése szerint a nem oroszok „mélységesen gyűlölték az oroszokat, és automatikusan a mi oldalunkon álltak”. Mások, akik a Szovjetunió távoli tag-köztársaságaiból menekültek el, túldimenzionálták saját erejüket és befolyásukat. Tanner így vélekedett róluk: „Ezeknek az emigránscsoportoknak az volt a fő céljuk, hogy meggyőzzék az USA kormányzatát a fontosságukról és arról a képességükről, hogy segíteni tudnak az amerikai kormánynak; ezáltal reméltek támogatást valamilyen formában."

Tanner, minthogy Washingtonból nem kapott irányelveket, maga határozta meg őket a következőképpen: ha meg akarják kapni a CIA támogatását, az emigránscsoportok hazai bázison szerveződjenek, ne pedig müncheni kávé-házakban; kapcsolatot kell tartaniuk országaik szovjetellenes szerveződéseivel, és nem kompromittálhatják magukat a nácikkal való szoros együttműködéssel. Hosszú és gondos mérlegelés után 1948 decemberében végre úgy ítélte meg, hogy sikerült egy ukrán csapatot találnia, amely megérdemli a CIA támogatását. A társaság a Legfelsőbb Tanács Ukrajna Felszabadításáért hangzatos névvel illette magát. Müncheni tagjai a hazai földön harcolók politikai képviselőiként léptek fel. Tanner azt jelentette a központnak, hogy a Legfelsőbb Tanács erkölcsileg és politikailag egyaránt megbízható.

1949 tavaszát és nyarát Tanner azzal töltötte, hogy előkészítette ukrán pártfogoltjainak beszivárogtatását a vasfüggöny mögé. Ezek az emberek futárként érkeztek a Kárpátok hegyeiből hónapokkal korábban, az ukrajnai földalatti mozgalomtól hozván üzenetet, amelyet vékony papírlapokra írtak, majd kötegekbe hajtogattak, és összevarrtak. A CIA-bázison a papírszeleteket olyan erős, elszánt ellenállási mozgalom bizonyítékának tekintették, amely képes hírszerzési adatokkal szolgálni az Ukrajnában zajló eseményekről, és figyelmeztetni a Nyugat-Európa elleni esetleges szovjet támadásra. A központban még nagyobbak voltak az elvárások. A CIA úgy vélte, hogy „e mozgalom léte kihatással lehet egy nyílt konfliktus kimenetelére az Egyesült Államok és a Szovjetunió között”.

Tanner szolgálatába fogadta egy magyar repülőgép vakmerő személyzetét, amely néhány hónappal korábban Münchenbe térített egy magyar polgári légi járatot. Wyman tábornok, a CIA különleges műveleti igazgatója, július 26-án hivatalosan is jóváhagyta az akciót. Tanner személyesen felügyelte ügynökei morzeoktatását és fegyverhasználati kiképzését. Azt tervezte, hogy ketten közülük ejtőernyővel leereszkednek Ukrajnában, és összeköttetést létesítenek a CIA és a partizánok között. Csakhogy a CIA senkit sem ismert Münchenben, akinek tapasztalata lett volna ejtőernyős ügynökök ellenséges vonalak mögé juttatásában. Tanner végül csak felhajtott valakit. „Egy szerbamerikai kolléga, akinek a második világháborúban sikerült ejtőernyővel leereszkednie a németek által megszállt Jugoszláviában, megtanította az embereimet arra, hogyan ugorjának ki és érjenek földet. Az egész kiképzés tiszta őrület volt! Hogy tudsz hátrabukfencet vetni karabéllyal az oldaladon a földhöz ütődéskor kapott lendülettel?” Pontosan az ilyesfajta akciókról híresük el az OSS annak idején.

Tanner óva intett a túlzott elvárásoktól. „Tudatában voltunk annak, hogy a nyugat-ukrajnai erdőkben bujkáló alakulataink aligha fogják tudni, mi megy végbe Sztálin fejében, mármint a fontos politikai fejleményeket." „Úgy gondoltuk, legalább dokumentumokat be kéne szerezniük, 2sebbe való kacatokat, ruhát, cipőt.” Ahhoz, hogy valódi kémhálózatot hozhassanak létre a Szovjetunióban, a CIA-nak el kell látnia őket az álcázás alapelemeivel - a szovjet élet mindennapi kellékeivel. Ezek az akciók, mondta Tanner, ha sosem szolgáltak is sok lényeges hírszerzési adattal, komoly szimbolikus üzenetet hordoztak. „Megmutatták Sztálinnak, hogy nem ülünk ölbe tett kézzel. És ez önmagában is fontos volt, mert azt megelőzően egy nagy semmit sem tettünk, ami a saját országában véghezvitt akciókat illeti."

1949. szeptember 5-én Tanner emberei a levegőbe emelkedtek abban a C-47-esben, amelyet a gépet Münchenbe térítő magyarok vezettek. Harci dalokat énekelve ugrottak ki a kárpáti éjszaka sötétjébe, s valahol Lvov városa közelében értek földet. Az amerikai titkosszolgálat ezennel behatolt a Szovjetunióba.

A 2005-ben nyilvánosságra hozott CIA-történet tömör összefoglalását adja annak, ami ezután történt: „A szovjetek gyorsan likvidálták az ügynököket.”

„Mit rontottunk el?"

A hadművelet mindennek ellenére nagy eufóriát váltott ki a CIA központjában. Wisner máris terveket kezdett szövögetni, hogy küldjenek ki még több embert, akik kémhálózatokat szerveznek disszidensekből, amerikai támogatást élvező ellenálló gócokat hoznak létre, és időben figyelmeztetik a Fehér Házat a szovjet katonai támadásra. A CIA ukrán ügynökök tucatjait dobta át légi és szárazföldi úton. Csaknem mindegyiküket elfogták. A szovjet elhárítótisztek arra kényszerítették a foglyokat, hogy félrevezető információkat küldjenek vissza - minden rendben megy, küldjétek még több fegyvert, pénzt, embert. Azután kivégezték őket. Az ügynökség krónikása szerint öt éven át tartó „sikertelen akciók” után „a CIA felhagyott ezzel a kísérlettel”.

Továbbá megállapítja: „Végső soron az ügynökség arra irányuló erőfeszítése, hogy ukrán ügynökök felhasználásával hatoljon be a vasfüggöny mögé, végzetes és tragikus hiba volt.”

Wisnert azonban nem lehetett eltántorítani. Új félkatonai kalandokba bocsátkozott Európa-szerte.

1949 októberében, négy héttel az után, hogy az első ejtőernyősök leereszkedtek Ukrajnában, Wisner a britekkel arra szövetkezett, hogy felkelőket juttasson el a kommunista Albániába, Európa legszegényebb és legelszigeteltebb országába. Ezt a sivár balkáni terepet termékeny talajnak látta arra, hogy száműzött királypártiakból, továbbá a Rómában és Athénban élő jött-ment szimpatizánsokból ellenálló sereget hozzon létre rajta. Az első kommandós bevetésre kilenc albán ügynök indult útnak Máltából egy hajó fedélzetén. Hármat a partra szállás után azonnal megöltek, a többieket pedig levadászta a titkosrendőrség. Wisnernek azonban sem ideje, sem kedve nem volt az önvizsgálatra. Még több albánt szervezett be, küldött át Münchenbe ejtőernyős kiképzésre, majd telepített át az athéni bázisra, amely saját repülőtérrel, légiflottával és néhány vagány lengyel pilótával büszkélkedhetett.

Az ügynökök kiugrottak Albánia felett, és egyenesen a titkosrendőrség karjaiban kötöttek ki. Mindegyik kudarcba fulladt akciót egyre kétségbeesettebb igyekezet követte, mind felületesebb kiképzéssel és mind reményvesztettebb albánokkal, akiknek fogságba esése egyre előre láthatóbb volt. A túlélő ügynökök Athénba visszaküldött üzeneteit pedig fogvatartóik diktálták.

„Mit rontottunk el?” - tűnődött John Limond Hart, az albánokért felelős CIA-tiszt Rómában. Évekbe telt, mire a CIA végre ráébredt, hogy a szovjetek kezdettől fogva tudlak a művelet minden részletéről. Ügynökeik beszivárogtak a németországi kiképzőtáborokba. A római, athéni és londoni albán menekültközösségekben hemzsegtek az árulók. És James J. Angleton, aki a CIA-központban a titkos műveletek biztonságának felelőse és a CIA őrző-védője volt a kettős ügynökök ellen, minden egyes küldetést gondosan koordinált legjobb barátjával a brit titkosszolgálatban: Kim Philby szovjet kémmel, az ügynökség londoni összekötőjével.

Philby a Pentagon egyik biztonságot nyújtó irodájából dolgozott Moszkvának, közvetlenül a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának ülésterme mellett. Barátságát Angletonnal a gin hideg csókja és a whisky baráti ölelése pecsételte meg. Bámulatos teherbíró képességű nagyivó volt, aki simán be-nyakait napjában egy egész üveggel; a példáját híven követő Angleton pedig a legjobb úton haladt afelé, hogy ő legyen a CIA egyik legnagyobb alkoholistája, amely címet csak kemény verseny árán lehetett megszerezni. Több mint egy éven át, sok-sok folyékony ebéd előtt vagy után Angleton rendre átadta Philbynek minden ejtőernyős bevetésre Albániába küldött CIA-ügynök földet érési zónájának pontos koordinátáit. Noha kudarcot kudarc, halált halál követett, a missziók négy éven át folytatódtak. Durván kétszáz külföldi CIA-ügynök lelte így a halálát. Minderről azonban az amerikai kormányban csaknem senki sem tudott, hiszen szupertitkos dologról volt szó.

Amikor az albániai küldetés véget ért, Angletont előléptették a kémelhárítás főnökévé. Húsz éven át volt hivatalban. Ebéd utáni részegségében, amikor tudati állapota kifürkészhetetlen rejtély, agyának befogadóképessége pedig fekete lyuk volt, továbbadott minden akcióra és ügynökre vonatkozó határozatot és döntést, amelyet a CIA a szovjetekkel kapcsolatban hozott. Azt kezdte hinni, hogy egy szovjet szuperagy által irányított összeesküvés manipulálja az amerikaiak világlátását, s hogy egyedül ő képes felfogni a megtévesztés igazi mélységeit. A CIA Moszkva ellen irányuló misszióit sötét útvesztőbe vezette.¹⁶

„Alapvetően rossz elképzelés"

1950 elején Wisner újabb támadást rendelt el a vasfüggöny ellen. A megbízást Bill Coffin, a müncheni CIA-állomás egy másik, Yale-en végzett munkatársa kapta. Az újonc Coffinban lobogó heves antikommunista tüzet lelkes szocialista mivolta tette különlegessé.

„A cél nem mindig szentesíti az eszközt - mondta Coffin a CIA-ban töltött éveiről de egyedül a cél az, ami szentesítheti.”¹⁷

Coffin családi kapcsolatok révén került a CIA-hoz. Sógora, Frank Lindsay, Wisner kelet-európai operációs tisztje szervezte be. „Azt mondtam nekik, amikor beléptem a CIA-ba: »Nem akarok kémkedni, hanem titkos politikai munkát akarok végezni« - emlékezett vissza 2005-ben. - A kérdés ez volt: képesek-e az oroszok földalatti tevékenységre? És ez akkoriban morálisan teljesen elfogadhatónak látszott számomra.” Coffin a második világháború utolsó két évében az amerikai haderő szovjet parancsnokokhoz rendelt összekötő tisztjeként szolgált. A háború után része volt abban a könyörtelen műveletben, amelynek során szovjet katonákat és hadifoglyokat erőszakkal telepítettek haza. Ez súlyos bűntudattal terhelte meg, amely befolyásolta elhatározását, hogy a CIA soraiba lépjen.

„Saját szememmel láttam, hogy amit Sztálin művel, a mellett Hitler alkalmasint csak kiscserkésznek tűnhet - mondta Coffin. - Nagyon szovjetellenes voltam és nagyon oroszpárti."

Wisner a Szolidárisok nevű orosz csoportra tette fel a pénzét - ez a szervezet Hitler után a lehető legjobboldalíbb volt Európában. Csak az a maroknyi CIA-tiszt - köztük Bill Coffin - tudott együtt dolgozni velük, aki beszélt oroszul. A CIA és a Szolidárisok először röplapokat csempésztek a kelet-németországi szovjet laktanyákba. Ezután röpiratok ezreit tartalmazó léggömböket indítottak útnak, majd négyes csoportokban deszantosokat dobtak le felségjelzés nélküli repülőgépekről olyan messzire elmerészkedve keleten, mint Moszkva külvárosai. A szolidáris ügynökök egyenként lebegtek alá Oroszország felett, és egyenként vadászták le, fogták el és ölték meg őket. A CIA ismét a titkosrendőrség kezére juttatta ügynökeit.

„Alapvetően rossz elképzelés volt - mondta Coffin jóval az után, hogy otthagyta a CIA-t, és William Sloane Coffin tiszteletes néven ismertté vált a Yale Egyetem lelkészeként és az egyik legszenvedélyesebb háborúellenes szónokként az 1960-as évek Amerikájában. - Teljesen naivak voltunk Amerika erejének felhasználását illetően.” Csaknem egy évtizednek kellett eltelnie, amíg végre az ügynökség beismerte, hogy - saját szavaival élve - „az emigránsok segítése abból a feltételezésből kiindulva, hogy fennáll a háború lehetősége a Szovjetunióval, vagy a forradalom a Szovjetunióban, nélkülözte a realitásokat”¹⁹.

Mindent egybevetve, külföldi CIA-ügynökök százait küldték halálba Oroszországban, Lengyelországban, Romániában, Ukrajnában és a balti államokban az 1950-es években. Sorsukat nem örökítették meg, nem vezettek róluk nyilvántartást, és a kudarcokért nem büntettek meg senkit. Küldetésükre úgy tekintettek, mint az Egyesült Államok nemzeti túlélésének egyik eszközére. Mert mindössze néhány órával azelőtt, hogy Tanner emberei 1949 szeptemberében elindultak volna első bevetésükre, egy Alaszkából felszálló harci repülőgép személyzete radioaktivitás nyomait észlelte a légkörben. A mérési eredményeket még javában elemezték, amikor szeptember 20-án a CIA magabiztosan deklarálta, hogy a Szovjetunió még legalább négy éven át nem lesz képes atomfegyvert gyártani.

Három nappal később Truman közölte a világgal, hogy Sztálin atombombával rendelkezik.

Szeptember 29-én a CIA tudományos hírszerzésért felelős alosztályának igazgatója jelentette, hogy hivatala képtelen ellátni feladatát, Hiányzott az a tehetség és tudás, amellyel nyomon követhették volna Moszkva erőfeszítéseit a tömegpusztító fegyverek gyártására. A jelentés szerint az ügynökség munkája a szovjet atomfegyverekkel kapcsolatban minden szinten „csaknem totális kudarcnak” bizonyult; kémei nem tudtak tudományos vagy műszaki adatokat szerezni a szovjet bombáról, elemzői pedig csak találgatásokra szorítkoztak. Az igazgató arra figyelmeztetett, hogy e kudarc folyományaképpen „katasztrofális következmények” fenyegetik az Egyesült Államokat.¹⁹

A Pentagon tombolva utasította a CIA-t, telepítsen ügynököket Moszkvába, hogy ellopják a Vörös Hadsereg katonai terveit. Erre Richard Helms így emlékezett vissza: „Akkoriban annak a lehetősége, hogy bármilyen informátort toborozzunk és eljuttassunk oda, ugyanolyan valószerűtlen volt, mintha rezidens kémeket akartunk volna a Marsra telepíteni.”

Majd pedig minden előjel nélkül, 1950. július 25-én az Egyesült Államoknak olyan meglepetésszerű támadással kellett szembenéznie, amely a harmadik világháború vízióját idézte fel.

Hatodik fejezet